Egy rövid hétvége. Legalábbis annak első napja, azaz péntek...

Vannak olyan napok, amikor lényegileg nem történik semmi. S vannak olyan napok, amelyeket csak több blogbejegyzésben lehet leírni, hiszen annyi minden történik, hogy az egyszerűen nem fér be az internet ilyesformán történt feldolgozásába. 

Az elmúlt hét vége hihetetlen pörgős volt számunkra. 

Ha nagyon röviden össze szeretném foglalni, az elmúlt hét végén:

• megnéztünk egy lakást;
• kipróbáltuk a philadelphiai tömegközlekedést;
• voltunk bevásárolni;
• elmentünk New Yorkba;
• médiasztárok lettünk;
• elmentünk Passaicba az ottani magyar plébániára;
• láttuk a kínai negyedet;
• s alaposan megfáztunk.

Kezdjük azzal, hogy ugyebár megjöttek a csomagjaink, s benne egy csomó olyan eszköz, amelyet nagyon hiányoltunk. Például Ancsa Szent Zöld kése. Igaz, eléggé ki van csorbulva, de majd jól megélezem. Addig is skiccerrel tökéletesen lehet kenyeret vágni. 

Ancsa és az ő Szent Zöld Kése

De ha szeretném tartani a kronologikus sorrendet, pénteken délután elindultunk lakásnézőbe. Még Magyarországon kinéztem egy apartmanházat, ami nagyon tetszett a fotók alapján. S tényleg. Hiperszépen nézett ki. Puha szőnyeg, csendes lakás, kellemesen halk szomszédok. Csak. Csak a honlapjukkal ellentétben nincs uszoda, csak a honlapjukkal ellentétben nincs benne az árban a rezsi, stb. 

Ja és bútor se, mondjuk azt nem is vártam.

S a neheze az oda kijutás. A környék rendben van, nagy bevásárlóközpontok, közel van a busz, de utána metróra kell szállni. Valamilyen általam nem értett ok miatt Philadelphiában a metróban nincsen se mozgólépcső, se lift, s valljuk be a hármas metró otthon picit jobb állapotban van, mint ez a vonal, melyen jártunk. Ráadásul kifelé olyan lepusztult környéken kellett átmennünk, hogy az életkedvem szabadságra ment. Komolyan az ötvenes években vetíthettek ilyen vágóképeket a mozikban, amikor a rothadó kapitalizmust mutatták be, mint ezek a házak. Szó szerint a gettó. Vérző szívvel vetettük el eme apartman házat. S hazafele menet dobáltuk be a metró ajtónál a ticketet, ami nagyon aranyos, de nagyon drága mulatság... Ez itt a jegy...

Ma már csak emlék, hiszen nincs több ilyenünk már...

S ráadásul a tömegközlekedés nagyon vicces, kifejezetten amiatt, amit a múltkor írtam az utcák számozásával kapcsolatban. írni tudok már róla, de a fejembe nem mindig megy be. Megláttam, hogy Roosevelt Blv, mint a sicc leszálltunk a buszról, s akkor derült ki, hogy még 8 utca van keresztbe. Ez megközelítőleg 2 mérföld (szűk négy kilométer) sétát jelentett a metsző szélben. Ennek örömére mind a ketten jól meg vagyunk fázva, versenyt köhögünk, s a verseny döntetlenre áll. 

Egy ilyenre lenne szükségünk. Be kell tenni a mikróba, majd a tv előtt fel lehet húzni, s jó meleg...

A péntekünk ekkor még nem ért véget, mert betévedtünk egy fogyatékosokkal foglalkozó boltba, itt tőlünk egy sarokra, ahol ki volt írva, hogy apartman kiadó. S miközben a boltos néni két kutyáját cirógattuk, megbeszéltünk mára egy randevút, s ma reggel meg is néztük a házat, eléggé esélyes, mondjuk kicsit drága. De még gondolkodunk.
S ez után következett napunk fénypontja, amikor Surányi Emike és kedves férje, István segítségével megtapasztalhattuk a már fentebb említett amerikai kapitalizmus csúcspontját a bevásárlóközpontot. Ugye az én gyerekkoromban azt mondták, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén táncol, a szocializmus, megy egy lépéssel előtte, hogy ez igaz-e, azt nem tudom, de azt igen, hogy most sok különbség nincs a magyar nagy boltok, s az amerikai Walmarkt között. Mindenesetre jól bevásároltunk, dugig van a hűtőnk. 

Nincs is kedvesebb látvány egy éhkopposnak...

Érdekesség, hogy igazából nem lehet kapni buborékos ásványvizet, valamint alkoholt egy ilyen nagy áruházban. Az alkoholt külön üzletekben mérik, s fényképes igazolványt kell felmutatni. Mondjuk, tetszett, amikor 21 éven alulinak nézett a hölgy, s csak az útlevelem megtekintése után adta ki Ancsa söritalát. 

Vásárlás után Emikéék elvittek bennünket egy étterembe, ahol megettem életem első steakjét, illetve egy nagyon különleges italt ittam, melynek a lényege, hogy ez valami jeges valami, s fejjel lefele beleállítanak egy mexikói sört, s az szépen lassan belefolyik. Hát tény, ami tény... Ilyet otthon nem láttam. Nem volt rossz, állítólag erős ital, de nem vettem észre különös hatását. 

Coronita sör van benne...

Miután jól teleettük magunkat, s hazatértünk átvehettük Emikéék adományát, rengeteg olyan eszközt, amelyet kitűnően tudunk majd itt használni, nekem egy nagypárnát - végre jól alszom -, egy asztali lámpát, amely Ancsának hiányzott nagyon, mert itt csak a plafonon van egy neon, tányérokat, poharakat, terítőket, sok-sok konzervet, s ki tudja még mit. Ezennel hálás szívvel köszönjük ezt meg, nagy segítséget jelent, már most, amikor még "csövezünk". 

A közös fotó...

Na ennyi volt a péntek, aztán igyekeztünk minél gyorsabban elaludni, mert szombaton negyed ötkor keltünk, hiszen 5:15-kor indult a vonatunk New Yorkba. De ez már egy másik mese. Most megyek, s irány a mosoda, mert szerintem lejárt a mosógép, átteszem a ruhánkat a szárítóba, persze mindent jó kemény negyeddollárosokért. De legalább minden tiszta lesz. Utána majd mesélek tovább...