Akkor most már jöhet a pápa is...

A hétvégénk ismét izgalmasra sikerült, ami azért is jó, mert végre bőven van anyagom, hogy írjak egy új bejegyzést ide a blogra, se ne csak azon morogjak, hogy nekem bizony nincs semmi ötletem, ami érdekes, s a köz számára megfelelően tartalmas lehet. Ugyanis, ez a hétvége Magyarország Köztársasági Elnökéről szólt, legalábbis számunkra. Ugye már sokszor meséltem, hogy Passaicban a magyar katolikus templom 110 éves, s lassan végre tényleg véget ér az ünnepségsorozat.

Azért mindennek van előnye... :D A Titkosszolgálat eleve nem is foglakozott velem...

S ennek az ünnepségsorozatnak a végére tett pontot, vagy, hogy uriasabban fogalmazzak az ünnep fényét emelte az, hogy Áder János köztársasági elnök eljött, megnézte, amit meg kell, majd elrepült a jó öreg Európa felé. Igazából most írhatnék magáról a látogatásról, elmondhatnám, hogy milyen méltóságteljes volt a mise, milyen érdekfeszítő volt a csomó szervezet bemutatkozása, de e helyett legyen most itt az a cikk, mely megjelent egy csomó orgánumban - s kivételesen nem én írtam. Azért blogunk közszolgálati jellegét egy picit erősíteni fogom azzal, hogy Vas Laci atyánk nevezetes prédikációjának videófelvétele itt jelenik meg először... Hát igen, az egyházközség honlapjának technikai szerkesztőjét lefizettem egy Túró Rudival... 

Köszönetet mondott szombaton Áder János köztársasági elnök a New Jersey állambeli Passaicban élő magyaroknak nyelvük és kultúrájuk megőrzéséért.

Passaicban, ahol hajdan a főleg a helyi iparban elhelyezkedő magyarok lélekszáma az előző századforduló és az első világháború közötti időben érte el a mintegy 110 ezres csúcspontját, első alkalommal járt magyar államfő.

Áder János a mintegy 250 fős hallgatósága előtt köszönetet mondott a tanároknak, akik évről évre szombatonként időt és energiát nem kímélve mindent megtettek azért, hogy az ifjú generáció számára a magyar szó továbbra is ugyanazt jelentse, mint Tamási Áronnak, aki szerint a magyarságot nemzetté a magyar szó tette. Köszönetet mondott a szülőknek, akik rendszeresen elviszik a gyermekeiket a magyar iskolákba, akár kétórányi útra lévő településekről is.

“Köszönet a családoknak minden egyes magyar szóért, amikor otthon egymással szót váltanak. Mert ahhoz, hogy a magyar szó kifejező ereje megmaradjon, ahhoz, hogy ugyanazt jelentse minden egyes vers, minden egyes ének a következő generációnak is, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy minden egyes családban magyar szó hangozzék el, amikor esténként összejönnek” – mondta a köztársasági elnök.

Áder János köszönetet mondott a fiataloknak, akik megtanulnak magyarul, mert nagy a csábítás, hogy Amerikában csak az angolt használják. Emlékeztetett rá, hogy Amerika gyarapodásához olyan emberek járultak hozzá, akiknek az anyanyelve magyar volt. Példaként hozta fel, hogy Teller Ede és társai Los Alamosban, amikor az atombomba kifejlesztésén dolgoztak, az igazán nehéz problémák megvitatásánál magyarra váltottak, amit amerikai kollégáik a “marslakók nyelvének” neveztek.

Az elnök megköszönte az egyházaknak és a cserkészetnek is az amerikai magyarság saját kultúrájának megőrzésében játszott szerepét.

Az elnök a találkozó előtt részt vett egy, a fennállásnak 110. évfordulóját ünneplő passaici Szent István Római Katolikus Templomban Vas László plébános által celebrált misén, valamint Németh László iskolaigazgató és a helyettese, Kerekes Judit kalauzolásával a Szent István Hétvégi Magyar Iskolával és tanulóival ismerkedett.

A találkozón a magyar közösség tagjai részéről egyebek között köszönetnyilvánítás hangzott el a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai által az amerikai magyar közösségek érdekében immár második éve végzett munkájával kapcsolatban.

Az elnöknek rövid műsorral mutatkoztak be a passaici, a wallingfordi, a New Brunswick-i, a fairfield-i és a New York-i magyar iskola tanulói és tanárai, fellépett a Lant és Toll Művészeti Csoport, a Veres Hangja Irodalmi Kör és a Csűrdöngölő népi együttes.

Egész sokan voltunk...

Ezek után legyünk egy kicsit reálisak. Elnököt fogadni nem a legegyszerűbb dolog. Egy elnök fogadása jár egy csomó adminisztrációval, még több rohangálással, némi üvöltözéssel, s azzal, hogy a Secret Service, meg a New York-i alkonzul "ja, te vagy a Robi" felkiáltással fogad. S még azt is elintézni nekem, hogy Ancsának legyen sztárfotója Mr. Presidenttel... Szóval egy ilyen elnöki fogadás hetekkel, mit hetekkel, hónapokkal előbb kezdődik, amikor elkezdik szervezni. Mondjuk, rendben, azért ne képzeljünk el egy Obama szintű személyzetet, mármint titkosszolgálati személyzetre gondolok, de azért... Laci atya elmondta, hogy amikor néhány napja kijött a Titkosszolgálat egy embere szétnézni, még a macskákról is megkérdezte Lacit, hogy ez mind az ő macskája? Erre válaszolt kedvenc helybéli plébánosunk, hogy igen, Homer az övé, de van kosztos macska is a háznál. Gondolom macskaúrfiakról és a mamamacskáról már dosszié van a Secret Service-nél...

Aki nem ismerné fel, középen a jelenlegi, bal oldalon a valamikor leendő Mr. President. :D

Péntek este amikor odaértünk, még alapjába véve nyugalom volt, bár Laci atyánk elmesélte, hogy a Titkosszolgálat már kinn volt, megnézte az épületeket, felmért mindent, s mindenkit. De ettől függetlenül egy múlt héten eltemetett Frici bácsi néhány ezer könyvének átcipelése, s néhány rekvizitum megmentése után Ancsa vadasa várt ránk, nem is beszélve egy szakajtónyi macskáról, hiszen a passaici magyar plébánia egyben macskamenhelyként is üzemel.

Bencsik Zita, New York-i vezető konzul, sajnos már csak két napig...

Másnap reggel, azaz a szentelnökilátogatásnapján, azért reggel már elkezdődött az őrület. Ugye, a normál rendszer, hogy ha valaki szervez valamit, az reggel előkészítés, utána délre káosz, kora délután még nagyobb káosz, s estére, amikor a program kezdetét veszi addigra nagyjából helyére állnak a dolgok. Ez viszont most nem tudott megvalósulni, hiszen maga a látogatás 14:30-kor vette kezdetét. Tehát, amikor a még nagyobb káosz státusz áll fenn... Persze, ez túlzás, de azért van benne valami. Voltak pillanatok, amikor tényleg fogalmam se volt (s a probléma, hogy a nálam fontosabb személyeknek se), hogy mi is történik éppen... Ennek volt egy példája, amikor a mise (mert alapjában ez először egy szentmise volt, utána pedig egy fogadás), hogy az Elnököt, továbbiakban Mr. President a sekrestyén keresztül hozta ki a titkos szolgák gyülekezete. S tőlem, ismétlem tőlem kérdezte meg Mr. President, hogy most mi legyen, mi történik. Hát ha tudjuk előre, hogy a cserkészek fel akarnak díszsorfalba állni, valamint, ha tudjuk, hogy szemle lesz, akkor esetleg könnyebb, de így annyit tudtam mondani, hogy Elnök úr, kérem várjon egy kicsit, mindjárt kiderítem. A Titkosszolgálat meg hagy ki be szaladgálni, a nagyon védett személytől másfél méterre...Ugye, hogy felvitte a felvivő a dolgomat?

Cserkészek mindenhol vannak... Már ha nem is tökéletes a sorfaluk...

Aztán jött a fent említett szervezetek bemutatkozása, meg egy rövid Mr. President beszéd. A beszéd rövid volt, velős, szóval meg volt benne minden, amit egy elnöknek ilyenkor mondani kell és illik.
Igaz, figyelni nekem nem volt könnyű, mert egyszerre hangosítottam (többé-kevésbé jól - csak nehéz úgy hangosítani, hogy először is menet közben vannak kitalálva dolgok, másodszor pedig, ha valaki nem csak a hangfal elé megy, de még a mikrofont is arra fordítja, uszkve egy méter távolságból. Majdnem bekerültem az újságokba, íme, az ember, aki megsüketítette Mr. President-et), videóztam, és fényképeztem. Ancsa, meg a hétvégi vendégünk a plébánián tett és vett. Akkor még egy titkos dolog, de talán nem töri rám ezért az ajtót a Titkosszolgálat... Szóval a nagyon védett személynek általában van egy helyisége, ahol le tud ülni, meg tud enni egy-két falatot, akár át tud öltözni. Nos, ez odaát a plébánián volt kialakítva a "mi szobánkkal" szemben. S így Ancsa egy személyben lett fuvolaművész a misén, vendégfogadó a plébánián, állami ösztöndíjas akkor amikor Mr. Presidenttel kezet kellett fogni. S bár van aki kifogásolja, hogy én már politikusokkal is szóba állok, de azért ez Amerikában máshogy van. Itt mindannyian messze vagyunk hazulról, s mindenki aki onnan jön - ezt én is átéltem amikor először mentünk Passaicba - örömünnepet jelent. S van aki szereti a jelenlegi Mr. Presidentet, van aki nem, ő most Magyarország Köztársasági Elnöke. Még akkor is, ha az előkészítgetett, megterített helyiségbe nem jutott át, inkább amíg lehet maradt a nép körében. S így sikerült megfelelő képeket készítenünk Mr. President-ről, Ancsáról, meg rólam. A Titkosszolga csak rám nézett, s miután a Vezető Konzul mögött haladtam, csak legyintett... Pedig az öltönye furcsán domborodott a hóna és a mellkasa között...

Szóval elnököt fogadni melós dolog. Sok az ember, sok a Titkosszolga, sok a delegáció. Szóval, összességében egy ünnepelt személy két esetben jó igazán. Ha jön, és ha megy. S nagyon örültünk, hogy jól sikerült. Mert egyre profibbak vagyok, az biztos. Mondtam is Laci atyánknak: múltkor jött a püspököd. Aztán jött a helyi püspök. Most President of Hungary. Tudod mit? Legközelebb hívd el a pápát. Mi azt is profin lebonyolítjuk. Cégünk mindig a rendelkezésükre áll... A Titkosszolgálat, a Konzulátus meg úgyis névről ismer...

Alkotói válságban...

Már három bejegyzést elkezdtem, s abba is hagytam. Eltelt fél év, s egy csomó mindent kiírtam magamból. Írtam a beilleszkedés nehézségeiről, a csavargásainkról, egy csomó mindenről. Most épp készülünk Passiacba, hiszen ezen a hét végén Áder János köztársasági elnök jön oda, s mi megyünk segíteni. Mi meg egy vendégünk, aki néhány napig nálunk tartózkodik. S ráadásul hozott magával Túró Rudit, ami mennyei ízeket jelentett fél év után. 

A finomság a köbön...

Nagyobb utazás ezen kívül most nem lesz, bár nagyon remélem, hogy jövő hét végén el tudunk esetleg menni valahova a hegyekbe ki kikapcsolódás és pihenés céljából, ugyanis a passiac-i hétvégék nem igazából a pihenésről szólnak. Ami nem baj, nagyon szeretek oda járni. Egy nagyon különleges helyet jelent a magyarság amerikai történetében. Mert ez egy 110 éves mese...

Száztíz év, az száztíz év. Még akkor se kevés, ha egy templom történetéről van szó. Magyarországon, kb. 100 éve volt egy nagy templomépítő "hullám", sok templom épült akkoriban. Így ott most sok 100 év körüli templomot lehet találni, többek között az én egyik "volt" templomomat, a százhalombattai Szent László templomot is. A Passaic-i Szent István Magyar templomnak most a 110. évfordulója volt. Ennek az ünnepi lezárására mentünk múlt hétvégén, s szokás szerint kifutkároztuk magunkat. S ennek az évfordulónak ürügyén, no meg, mivel az egyházközség honlapját szerkesztem éppen, ráadásul Vas Laci atyánk úgy döntött, hogy majd én adok interjút az ünnepségsorozatról a Vatikáni Rádiónak, ahonnan hétfőn hívtak, kicsit beleástam magam az egyházközség történetébe. Mivel ez egy hamisítatlan magyar sztori. 

A történet nem tudni, hogy mikor és hogyan kezdődik, de a XX. század elején egy csomó magyar jön ki Amerikába, s sokan telepednek le a gazdaságilag erős, de alapjába véve a szabályosság felett kicsit szemet hunyó New Jersey egy olyan településén, ahol a helyi textilgyárban munkát kaphatnak. Ez Passaic. Az alapgondolatot, hogy itt templomot építsenek, Cleveland-ból egy újságon keresztül az ottani magyar pap "sugározta". S ebben az időben nem csak munkások jönnek ki Magyarországról, de sok pap is. Volt, aki megtalálta a számítását, volt aki nem. Mindenesetre, amikor a helyi magyar templom-egyesület, akinek semmi kedve nem volt a tótok templomába járni (először arról volt szó, hogy közös templom lesz, de aztán jól összevesztek), vett négy házhelyet, s kikönyörögtek egy papot is, így 1902. december 24-én megérkezett Messerschmidt Géza, az alapító plébános. Aztán lassan el is kezdődött az élet, hiszen Géza atya jó szervezőnek minősült, másnap már misézett is. A december 16-án Cliftonban született Berki Erzsébet, aki Berki János (Komárom megye) és Grüsz Júlia (Fehér megye) szülők leánya, már magyar plébánostól részesült a keresztség szentségében, éspedig karácsony napján. Az első esküvő 1903. január 18-án volt, nevük Molnár Károly (Söréd, Fehér megye) és Krivda Mária (Szina, Abaúj megye). Az első halott Schuster Teréz volt, aki 50-éves korában hunyt el december 21-én és karácsony vigíliáján adták vissza a megszentelt földnek. Szóval minden elindult, minek egy egyházközségben el kell indulnia. 

Azóta pedig volt tíz plébános, magyarok. S volt, hogy sok magyar volt, s most már egyre kevesebb. Valahogy mindig olyan érzésem van, amikor elmegyek Passiacba, hogy valahogy hazamegyek. Mert mindig történik ott valami. Múlt héten például azon kívül, hogy jött a helyi püspök, aki ünnepi misén rövid és velős 4 percet prédikált, voltam egy temetésen. Egy nagyon kedves bácsit temettünk, s hihetetlenül megdöbbentő volt. Maga a temető kicsit úgy néz ki, mint egy parkolóház. Ötszintes. Szintenként 5 emeletnyi sírhely a falban. Lift, meg minden. Számomra megdöbbentő volt, ez a lakótelep, illetve halótelep. 

Szóval eltelt fél év. S eltelt egy csomó esemény. Megtanultam, hogy hogyan kell fokhagymát pucolni nagy mennyiségben, csodáltam Ancsa fuvolajátékát, s láttunk egy csomó múzeumot. S jött alkotói válság is. Például most. Most jó lenne valami érdekeset, vicceset írni, de tényleg nem jut eszembe semmi érdekes. Úgyhogy most megyek és bánatomban megeszek egy Túró Rudit. Vagy kettőt... Vagy az egész zacskót. Hátha megjön az új ötlet... 

New Jersey: Lezárult az 1903-ban alapított passaici magyar plébánia jubileumi éve - újságcikk

Ma reggel a hétvége programjáról számoltam be a Vatikáni Rádiónak. A szöveg itt olvasható...

A Passaic-i Szent István Magyar templom 2013-14-ben ünnepelte fennállásának 110. évfordulóját. Ez az ünnepségsorozat zárult le most a hét végén amikor a patersoni egyházmegye püspöke, melynek területén a templom található, Arthur Serratelli ünnepi szentmisével lezárta a megemlékező sorozatot.

Passaic különleges helyet tölt be az amerikai magyarság életében. 110 éve folyamatosan van magyar pap a közösségben, ami azért is nagy szó, mert az USA-ban jelenleg már talán ha 10 magyar katolikus pap van, s a keleti parton ez az egyetlen önálló magyar plébánia. Amikor már New Yorkba se jut magyarul beszélő, ott élő magyar lelkipásztor, ez a hely valódi kincses sziget a magyarul beszélő, élő emberek számára.

Ha egy kicsit belenézünk a templom történetébe, az első komolyabb esemény, amikor 1902. december 24-én, az akkori püspök kinevezte Messerschmidt Gézát a leendő plébánia vezetőjének. Nem volt se háza, se temploma, de ügyes és lelkes szervező volt, másnap már magyarul prédikált „egy illendő teremben”, ahogy a feljegyzések mondják. 1903 március közepén, az egyházi tanács gyűlésén kimondták, hogy a templom meglesz, azt is hogy gót stílusú és téglából. Ebből később némi változással gót és római keverék lett. Június 21-én helyezték el az alapkövet, majd rá egy évre 1904. augusztus 21-én szentelték fel. 

A templom mellett később iskola, plébánia, zárda épült, s a mai napig hallatszik a magyar szó, noha a környéken már nem sok magyar él, a legtöbben távoli vidékekről New Jersey-ből, New Yorkból, de van aki Pennsylvania államból jár magyar nyelvű szentmisére. Hogy milyen jelentős ez a hely, azt az is bizonyítja, hogy amerikai pasztorációs útján Mindszenty József hercegprímás, bíboros több napot is töltött itt. 

Passaic mindenkit vár, hiszen ez a hely mindenkinek fontos, akiknek fontos egyházunk, New Jersey egyik utolsó magyar bástyájának fennmaradása, akik résztvettek az elmúlt évtizedek lélekemelő eseményein, akik valaha a Szent István Iskolába jártak, támogatói, rendezői és fáradhatatlan munkásai voltak a közkedvelt Megye és Múzeum báloknak, és akik hisznek magyar közösségünkben.

Az ünnepi évet Dr. Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok pasztorációjával megbízott Esztergom-Budapesti segédpüspök nyitotta meg, de az év folyamán tiszteletét tette Böcskei László, nagyváradi megyéspüspök is, hiszen a jelenlegi plébános – Vas László atya – nagyváradi egyházmegyés. Az év folyamán mind a lelki, mind pedig a testi ünneplésben igyekezett az egyházközség új erőt meríteni, szentmisék, de közös bográcsozások, közös étkezések is szép számmal voltak.

Bár a megemlékező év most szombaton a püspöki szentmisével, s az azt követő ünnepi vacsorával véget ért, de még egy programja lesz, hiszen most szombaton délután 2:30-kor Dr. Áder János Magyarország köztársasági elnöke teszi tiszteletét templomunkban, ahol találkozhat helyiekkel, helyi civil szervezetekkel, közösségekkel is, az USA-ban élő magyarokkal. 

A szöveg a következő oldalról származik http://hu.radiovaticana.va/news/2014/09/23/new_jersey:_lez%C3%A1rult_az_1903-ban_alap%C3%ADtott_passaici_magyar_pl%C3%A9b%C3%A1nia/ung-827011
a Vatikáni Rádió honlapjáról

Nagyjából a felénél, megtelt a hűtőnk...

Bevallom lusta vagyok számolni, ezért azt mondom, hogy nagyságrendileg most vagyunk a felénél ennek az évnek, ennek a rendkívül őrült, rendkívül bonyolult évnek, melyet az Egyesült Államokban élünk. Jó ez nem teljesen igaz, mert ugye valamikor április végén megyünk majd haza, de kinek van kedve számolgatni egy ilyen szép őszi délutánon. Talán már túl vagyunk az első adag víruson, nem is beszélve az első adag hasfájáson az itteni kaják miatt. Vannak most már ismerőseink, barátaink, vannak, akik számítanak ránk, örülnek ha érkezünk hozzájuk. S természetesen vannak még terveink, s egy csomó minden van mögöttünk. S mindehhez lett egy hobbim is, amelyben igencsak törekszem a Guinness-rekord elérésére. Ez pedig a hűtőmágnes gyűjtés. Igaz, a rekordtól még egy picit messze vagyok. A világrekordot a Magnet Lady, becsületes nevén Louise J. Greenfarb őrzi, szolíd 45 ezer darab hűtőmágnessel. Nekem a legutóbbi számolás szerint 156 darab van, melyet itt szereztem be. Igen, kinek mi az agybaja. Innen szép győzni. De amíg beszerzem ezt a maradék 44854 darab, plusz egy mágnest, addig is ez igencsak jó dolog. Ugyanis rájöttem arra, hogy ez a legolcsóbb és legkönnyebb emléktárgy, melyet jövő április végén haza tudok majd vinni. Igaz, lassan két hűtőnyi van, s most már ott tartunk, hogy emiatt kell majd lehet túlsúlyt fizetnünk, de továbbra is türelmesen gyűjtögetem őket.

Hol is lakna máshol, mint Las Vegas mellett... 7000 mágnest Las Vegas egyik múzeumában állít ki, ahol gondolom lehet venni hűtőmágnest is. 

Arra gondoltam, hogy most, hogy visszagondolok erre a majdnem fél évre, a visszagondolásomat a hűtőmágnesek "fényében" mutatom be. Hiszen mint minden tárgy ezek között is van olyan, ami rangosabb. Az első volt, sorozat, legviccesebb, legritkább, és még folytathatnám. S nagy előnye van annak, ha írok egy bejegyzést a hűtőmágneseimről, nem kell messze menni, s ráadásul, miközben gondolkodom, hogy melyikről is írjak még olyan lehetőségem is van, hogy a hűtőből kicsórjak valami finomságot. Mert bár sokat szidjuk az amerikai konyhát, de azért van egy-két finom dolog is. Bár most már három oldali Túró Rudi hiányom van, s az biztos, hogy ha hazamegyek az első dolgom az lesz, bőröndöstül, csomagostul, hogy behaladok a péceli kisboltba, s felvásárolom a Túró Rudi készletet. Az őrült bemenetel ebbe a boltba amúgy se újdonság Ancsától és tőlem, amikor összeházasodtunk a vacsora után én vezettem haza, s megálltam a boltnál, kértem Ancsát, hogy menjen már be egy sörért, de ő ezt nem volt hajlandó teljesíteni, mondván nyakig menyasszonyi ruhában azért ez nem illendő. Pedig valószínűleg ingyen kaptuk volna meg a sört. Nos, azt hiszem igencsak eltértem a tárgytól.

Lassan kell egy új hűtő... Hiszen még megyünk sokfelé...

Nos, a hűtőmágnes gyűjtési mániám az első héten kezdődött, amikor New Yorkban sétáltunk. Ott láttam meg az első mágnest, amit akkor még nem vettem meg. Az elsőt már itt Philadelphiában vettem, hiszen a helyi csapatnak (azt hiszem baseball csapat) hivatalból szurkolni kell. Ők az elefántok, azaz a Phillies. Egyszer tényleg tervezem, hogy elmegyek egy mérkőzésükre. Addig is a hűtőszerkényünkön előkelő helyen szerepel a hátat fordított elefánt, mint mágnes.

Az első versenyző... Az őrültség megindult...

Vas Laci atyánknál láttam a régi hűtőjén, mert azóta szép nagy újat vett, s annak az elejére nem tesz hűtőmágnest egy sorozatot, amely megtetszett. S ez az a sorozat, amely sajnos biztosan hiányos lesz. Hiszen semmi esélyünk nincsen rá, hogy Amerika mind az ötven államát, valamint Washinton DC-t bejárjuk. Amerika hihetetlen nagy. Most tervezgetjük, hogy átmegyünk novemberben Kaliforniába, hiszen akkor az átlaghőmérséklet arrafelé mindössze 25 fok, tehát bírható - ahhoz képest, hogy ma 39 fok volt Los Angelesben... Nos, ennek a sorozatnak csak azon darabjait vesszük meg, amelyhez közünk van. Ez egy olyan sorozat, amelyek az államokat mutatja, nem méretarányos módon. Így például nagyjából egy méretű Washington DC (ami még nem is állam), Texassal. Így látható, hogy 10 államban jártunk eddig, több-kevesebb időt. Legtöbbet Pennsylvania-ban, legkevesebbet pedig egy kényszerleszállás miatt Ohioban.

Még remélem szaporodik Kaliforniával, Nevadával, Utah-hal, Arizonával, esetleg Floridával... S ha Ancsa eljut konferenciázni, akkor New Mexico-val..

Persze van olyan hűtőmágnes, amit sehova nem tudok sorolni. Símán, egyszerűen megtetszett, s megkaptam. Igazából van egy misztikus filmsorozat, a Twin Peaks, s ezt épp adták a magyar televízióban, amikor semmi dolgom nem volt, s be tudtam hozni a magyar tv-t. S sikerült hozzájutnom a sorozat hivatalos hűtőmágnes készletéhez. Ez nem kevesebb, mint hat pici mágnesecske, nekem tetszik, jókat mosolygok, amikor megnézem azokat.

Sajnos Washington államba nem sok esélyünk van eljutni...

Van összetett hűtőmágnesünk is, ami nem kevesebb, mint ötven darabból áll. Ez pedig az Egyesült Államok térképe. Ennek megvásárlásához az kötődik, hogy egyszerűen nem volt Amerika térképünk. Persze meg lehet mindent nézni a google térképén is, de az nem olyan, hogy odaülünk elé, s tervezgetjük, hogy merre ne is menjünk. Meg abban is segít, hogy picit fel tudjuk mérni a méreteket és távolságokat. Ez alatt a kb. fél év alatt picit már fogalmam lett a távolságok miben létéről... S most ha belegondolok, hogy San Francisco kb. 5 óra repülővel már borzongok... De hát valamit valamiért...

Amerika nagy. Még a térképe is majdnem elfoglalja a fél hűtőt...

Persze olyan mágnesünk is akad, amihez szinte véletlenül jutottunk. Amikor New Orleans felé tartottunk, Chicagoban kellett átszállnunk. Ez végül sikerült, de úgy, hogy a gépünk műszaki hiba miatt leszállt Clevelandban. Ez amellett, hogy azzal járt, hogy az Ohio felíratú mágnest is feltehettem a hűtőre azt is elősegítette volna, hogy találjunk valami élelmiszerüzletet, mivel az United gépein ingyenesen csak a First és Buisness osztályon adnak kaját. Az Economy megalázó meg éhezzen, örüljön, ha kap egy pohár jeget, némi kólával felöntve. Viszont a géptől nem mertünk messze elmenni, hiszen ki tudja mikor indítják tovább. Úgyhogy Ancsa beszerzett valami ehetetlen ízű chips-et, én meg egy mágnest. Tudom, azt nem lehet megenni. De kaja nem volt igazán. Mágnes meg volt. Igazán. Úgyhogy megvettük.

Azóta olvastam Cleveland-ről, s szívesen visszamennék...

Van olyan mágnesünk, amely történelmi eseményt ábrázol. Mellesleg ez a mágnes Ancsa egyik kedvence. maga a kép, melyet ábrázol a Times Square-en készült New Yorkban, hivatalosan V-J Day in Times Square (A Fegyverletétel Napja a Times Square-en) címet viselő kép Alfred Eisenstaedt, német származású amerikai fényképész nevéhez fűződik és 1945. augusztus 14-én készült. A fotó egy héttel később, a Life magazin ünnepi számában teljes oldalt kapott és szinte egy nap leforgása alatt nemzeti, kulturális ikonná vált. A képpel kapcsolatban ennyit tudunk biztosan. A fotón szereplő tengerész és ápolónő kiléte a mai napig bizonytalan, így a történelem egyik legfontosabb eseményét megörökítő kép egyben Amerika egyik legtöbbet vitatott alkotása.
A fénykép 1945. augusztus 14-én, este 7 óra után készült, miután Truman elnök bejelentette Japán kapitulációját. A Világháború végének hírére ezrek vonultak az utcákra világszerte. Az ünneplő tömeg percek alatt megtöltötte a Times Square-t is. A tengerész és az ápolónő csókja teljesen spontán történt a Broadway és a Hetedik Sugárút találkozásánál. A fényképész jó helyen volt, jó időben, viszont a forgatagban nem volt lehetősége információ szerzésre. A tengerészt és az ápolónőt elsodorta egymástól az ünneplő sokaság. A fényképész mindhiába kereste őket.

Azon a ponton, ahol a csók történt sok fiatal és nem fiatal áll meg a mai napig...

Persze nem lenne Amerika Amerika, ha nem lennének a nemzeti jelképek is feltüntetve hűtőmágnesen. Hogy a zászló tömeges méretben kapható, szinte természetes. De van olyan mágnesünk is, ahol az Alkotmány szövege lenne olvasható, ha ez nem pici hűtőmágnes méretben lenne. Mondjuk megnézném, hogy mekkora morgás lenne - szerintem joggal - ha például a Szent Koronát tenné valaki mágnesre... De ez Amerika, itt minden lehetséges, sőt annak az ellenkezője is. Egyébként - hogy egy kis kitérőt tegyek - az Amerikai Alkotmány a világ egyik legrégebbi mai napig hatályban lévő alkotmánya. Persze néha módosították, ami természetes ennyi év alatt. Egészen pontosan huszonhét alkalommal. 1789 óta. Tehát átlagosan 8,3 évente. Ugye nem szeretnék belemenni semmiféle magyar aktuálpolitikába, de ez azért egy érdekes adat.

Megvan a Függetlenségi Nyilatkozat is, csak az papiruszon...

Aztán van elegáns hűtőmágnesünk is. Sajnos a Fehér Ház nekem, mint átlagos földi halandónak megközelíthetetlen. Ellenben az ajándéküzlete az interneten működik (közvetlen linkkel a Fehér ház hivatalos honlapjáról). Onnan rendeltem eme szép mágnest, ha már nem látnám eleget a 20 dolláros bankjegyen, mégiscsak nézzem már meg jobban... Nagyon szép, kipárnázott dobozban érkezett, rajta az elnöki pecsét, szóval igen elegáns...

Meg kell adni a módját azért...

S még rengeteg mágnesmesém van, de attól félek, hogy lassan unalmassá válna. S a végén odavetnének engem a krokodilok, azaz pardon, az aligátorok elé. S szegények, mire engem lenyelnének... Szóval tudom én, hogy a turisták finomak, hiszen New Orleansban erre fel is hívta a figyelmet egy szimpatikus aligátor:

Nyami...

Nos, akkor utoljára következzék az én kedvencem. Szintén New Orleans városához kötődik, s egy kis üzletben akadtam rá és társára. Nagyon szép kidolgozás. Nagy elegáns. S nagyon a szívemhez nőtt, úgyhogy fő helyen szerepel a hűtőszekrényünkön. Ancsa is kapott egyet. Csak az övé más. Hiszen ő fuvolista, míg én "gitarista". Akinek eddig még nem derült volna ki, egy gitárról és egy fuvoláról vagyon szó. Ilyen mágnest csak ott láttam eddig, s örülök, hogy elhoztunk... Hiszen New Orleans egy őrült város, de az őrültséghez hangszerek is kellenek...

Még húrjai is vannak...

Mindezek után teljes lelki nyugalomban meg lehet kérdezni: Ennek mi értelme van? Mi értelme van ennek a szorgos gyűjtögetésnek, ennek a kb. 200 dollár elvesztegetésének. A logikus ész azt mondatja, hogy semmi. De az ember nem csak logika. Érzelem, szív és játék. S ezek a pici tárgyak valójában játékok. S amellett, hogy játéktárgyak, amellett emléktárgyak is. Amikor ránézek egyikre, vagy másikra egy-egy kalandunk jut eszembe, melyet itt éltünk meg, s itt fogunk megélni Amerikában. Hiszen még kb. fél év hátra van... Egy bolondos, valószínűleg új mágnesekkel teli fél év... Amit már alig várok...

S végül a legkülönlegesebb: Madri Gras baba-mágnes New Orleans-ből...

Amerika legrosszabb múzeuma

Én most komolyan félek. Tényleg. Nem akarom magamra haragítani az esetleges amerikai olvasókat. S ezért már a téma felvetésétől is borsózik a hátam. De mit tegyek? Ma tényleg volt szerencsém látni Amerika legrosszabb, legálszentebb és leg-történelemhamisítóbb múzeumát... Még akkor is ezt kell írnom, ha szeretnék politikailag korrekt lenni. Ellenben vannak helyek és helyzetek amikor az ember képtelen korrektnek, vagy legalábbis álkorrektnek lenni. Persze, az is igaz, hogy miközben ezeket a sorokat írom gyönyörű (film) zenéket hallgatok, a bécsi filharmonikusok előadásában, ami kellemesen elringat, kellemesen szól, így nagyon nehéz rosszat írni bármiről is. S kérem, mindenki értse meg, ha morgok is, értük teszem...

Eredetileg szelfinek készült, de jött egy turista, s kikapta a kezemből a készüléket... 

Kivételes esetnek tűnően ezen a hét végén nem mentünk sehova. Jövő héten és azutáni héten is Passaicba megyünk, neves rendezvényekre, aztán már tervben van november környékén egy San Francisco - Los Angeles hatalmas út, s győzködöm Ancsát, hogy a szilvesztert töltsük Floridában, mikulássapkákkal a fejünkön, koktéllal a kezünkben, s lábunkat lógatva a tengerbe... De ezek még távlati tervek, fontosnak gondoljuk, hogy azért jelenlegi kies otthonunkat is megtekintsük, hiszen Philadelphia marha nagy. Úgyhogy ma múzeumtúrára adtuk a fejünket. Itt tőlünk nem messze történelmi emlékhelyek vannak, melyeknek egy részét már láttuk (én például az első "Fehér Házat" kétszer is), de még bőven volt és van mit nézni. Úgyhogy vasárnap egy csomó múzeumban jártunk. S be kell, hogy valljam, a döbbenet hangjai szárnyalnak bennem, hogy egy csomó képzavart vessek itt fel.

Az aláíró...

Philadelphia egyik "negyede" az Old City nevet viseli. Valóban nagyon szép régies épületek vannak, s alapjába véve tisztességesen rendben van tartva. Mindhez kötődik valami az Egyesült Államok első pár évéből, hiszen 6 évig Philadelphia volt az USA fővárosa, amíg nagyjából el nem készült Washington DC. Mondjuk az utótörténet picit hasonlít Esztergom történetéhez, hiszen a valamikori főváros még csak nem is megye (itt állam) székhely, hanem kvázi egy vidéki város. Pennsylvania fővárosa ugyanis az "alig" kétszázezer lakosú Harrisburg. Így múlik el a világ dicsősége.

A fagy nem igazán kíméli az oszlopokat...

Összesen négy múzeum-jellegű létesítményt néztünk meg, volt benne olyan, ami tényleg szép volt. A Second American Bank valamikori épületében az alapításkori Philadelphia arcait gyűjtötték össze, nagyon szép portréfestményeken. Nos, ez az a múzeum, amire azt mondom, hogy tényleg rendben van. Szép festmények, logikus elrendezés, jó megvilágítás. Természetesen nem bírták ki, hogy ne állítsák ki a legfontosabb amerikai jelképet, a sast. Nos. Egész szép, néhány száz éves képek, s mellette egy vitrinben egy kitömött műsas.

Talán nem is kell mondanom, Ancsa mennyire "boldog" volt ettől a fotótól...

Ezután tovább sétáltunk, s megnéztük a Carpenters 'Hall-t. Ez egy 1775-ben épült két szintes ház, az alsó szint egy tágas tárgyalóhely, ahol a függetlenség támogatói a korai időszakban találkozgattak. Az első Kontinentális Kongresszus tagjai itt találkoztak egymással. Itt hoztak döntést arról, hogy minden áron megakadályozzák új rabszolgák behozatalát Brit-Észak-Amerikába. Ez nem elsősorban emberbaráti cselekedet volt, hanem szigorúan gazdasági. Ha akadályozva van a briteknek a munkaerő behozatala, előbb-utóbb tönkremennek. 1798-ban a Second American Bank fiókja volt ebben az épületben, melyet jól ki is raboltak. A zsákmány $162,821 volt. A tetteseket azóta se találták meg. Nos, itt van egy történelmi emlékhely. Egész jó állapotban. Kiállítás benne pedig nulla. Komolyan nulla. Semmi érdekesség nincs kirakva, ha nem számítjuk a két kandalló feletti történelmi zászlót, illetve két karosszéket, mely egyikében ő maga Washington üldögélt... Akkor mi foglalja el a kiállítótér nagy részét? Természetesen a múzeumi bolt. Mi más...

Annyi mindent lehetett volna ide kiállítani, igaz kevesebb bevétel lenne...

Mielőtt jelen blogbejegyzés fő témájára rátérnék - hiszen a jó cikkben a végén jön a csúcspont - mesélek Betsy Ross-ról. Betsy története tipikus amerikai történelmi történet. A legfontosabb pontja, hogy annak, amit mesélnek, annak nincs történelmi bizonyítéka, de legalábbis jól hangzik. Betsy 1752-ben született, méghozzá január elsején. Tizenhat testvére volt. Azon kívül, hogy háromszoros özvegy (első férje a Függetlenségi Háborúban halt meg, a másodikat az angolok elfogták, árulónak minősítették, s börtönben hevert haláláig, a harmadik meg beteges volt), a legfontosabb dolog amit csinált, hogy elvileg ő varrta meg az első amerikai lobogót.

Betsy Ross sírja

Nos, vannak történelmi viták. Először is van Betsy Ross háza, ami egyébként egy nagyon szép, régi ház. Hogy élt-e benne valaha is Betsy, nos, ez viták tárgya. Hogy ő varrta-e meg az amerikai zászló első verzióját, ez is történelmi vita kérdése. Maga az épület nem nagy, s ennek nagy részét is nem más foglalja el, mint a múzeumi bolt. Természetesen. Mi nem kértünk un. audio-vezetőt, hanem mentünk a saját orrunk után. Egészen addig, míg egy kedves amerikai pár, fülhallgatókkal a fejükön ránk nem szólt, hogy szíveskedjünk ne arra menni, mert az audio-guide máshogy utasít... Amikor mentünk a ház felé, mondtam Ancsának, hogy figyelj, az Independence House-ban kiállították a tintatartót, amelyből vették a tintát, amivel aláírták a függetlenségi nyilatkozatot, fogadjunk, hogy itt kiállítják a tű, amivel varrták a  zászlót. Elfelejtettem, hogy úriember biztosra nem fogad. Nem csak a tűt, hanem az ollót is kiállították. S az egyik szinten egy modern Betsyvel futottunk össze, aki ott varrogatott, mindenféle háztartási cuccokat, melyeket természetesen jó áron meg lehetett vásárolni.

Hát, a cuccok ára az aranyéval vetekedett

S akkor most visszatérek jelen írásom fő részére, melyet - eddigi tapasztalataim szerint - Amerika legrosszabb múzeuma névvel és státusszal illetek. Ez nem más, mint az Amerikai Szabadság Múzeuma. Mindenek előtt számomra, mint teológus számára az tűnt fel, hogy mennyire multikulturális. S ezt most a szó negatív értelmében értem. A szó összemosó értelmében. Mert, hogy a pápa és Eszter az ószövetségből hogyan sakkozhat egymással (még most se értem magát a kompozíciót), Hogyan lehet egy tórát és bibliát és egy koránt úgy összevágni, hogy harmadolva van, számomra furcsa. De az egyik kedvenc "multikulti" képem, az volt, ahol feltüntetik a lélek központjait. Mindezt természetesen a szivárványszín központoz. Amerikában a szivárványszín nem csak bizonyos nemi felfogást jelent, hanem, hogy mind tök jó, mindenhova nyugodtan lehet menni. Buddhista templomban buddhista az ember, zsinagógában zsidó, katolikus templomban katolikus... S ebbe senki ne szóljon bele. Innen is egy kevés, onnan is egy kevés... Egyszóval "multikulti".

Ide nekem az oroszlánt is...

A csúcs ebben a múzeumban az Amerika ellenségei kiállítás volt. Mondjuk udvariasan, s cseppet se nagyolva a világ ellenségeinek nevezték az ott szereplő személyeket, nem is beszélve az ujjongó, a már elintézett ellenségek fotósora. Hogy ezért miért kell fenntartani egy múzeumot? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy teljesen logikátlan, teljesen összecsapott anyag van eme épületben. Nagy részét egyszerűen nem értem. Például azt a "szobrot" amely gömbrágókból van elkészítve, s a háttérben papírlepkék rezegnek. Hogy mi az értelme, azt én bizony nem tudom, de biztos volt, ha már egy egész termet kapott...

Persze Amerika hősei között külön falat kaptak az amerikai elnökök. S ebből látszott, hogy ez egy republikánus múzeum. Van egy kép, melyen az összes elnök szerepel. Természetesen legelöl Washington. Az érdekesség a mostani elnök jól eldugva, míg Bush teljes életnagyságában magát alaposan kihúzva, igen előkelő helyen. Clinton a legszélén Taft elnök mellett, aki, mint hivatalban lévő elnök a legnagyobb vereséget szenvedett, mindössze két elektori szavazatot szerzett...

Szép kis banda... :)

Magával a múzeummal nem az a baj, hogy létezik. Szükség van rá. Ellenben szerintem álszent, mellébeszélő, s nem egy alkalommal összemossa a tényeket és az elképzeléseket. Ezt pedig egyetlen múzeum se teheti meg. Egy múzeum se lehet az aktuálpolitika eszköze, legalábbis szerintem. Egy múzeumnak kérdéseket kell feltennie, nem pedig egyértelmű véleményt nyilvánítania. S főleg pedig egy múzeum se lehet ujjonghat senkinek a halálán, még akkor se, ha az illető konkrétan diktátor volt. Amerikában eddig kb. 50 múzeumot láttunk, de szerintem ez volt a legrosszabb... Természetesen múzeumi bolt itt is volt...

A diktátor szobra, mögötte a már "semlegesített" diktátorok fényképei

Mindezen múzeumi túra után ki akartuk egy kicsit szellőztetni a fejünket, így kimentünk a szintén történelmi Jackson squere-re. Ez egy játszótér igazából, két nagy nevezetességgel. Az egyik egy nagyon szép körhinta, ahol a pacik mellett akár sasra is fel lehet ülni, a másik pedig egy minigolf pálya. Sajnos a kőrhintára nem ülhettünk fel, mert maximum 14 évesig lehet felmenni, s hiába bizonygattam nem hitte el a tulaj, hogy mi még nem töltöttük be.

A minigolf pálya nagyon aranyos volt. Philadelphia város nevezetes épületeit helyezték be. Ha valamit megért  megnézni, akkor ez a pálya volt, még akkor is, ha sok múzeumot láttunk. Egyszerűen, s röviden jól nézett ki, bár némi karbantartás ráférne. Ide egyszer remélem visszamegyünk, s kihívom Ancsát egy golfpartira. Még akkor is, ha egyikünk se tud golfozni.

Ancsa-zilla... :D

Mivel vasárnap a legtöbb olyan múzeum ami még eszükbe jutott, s utunkba került zárva volt, így már csak egy dologra vágytunk, kisétálni a Penn's Landing-ig, s az ott található pihenőparkban beheveredni egy hintaszékbe, valamit iszogatni és eszegetni, s kipihenni Amerika néhány nagyon fárasztó múzeumát... Ugyanis - nagyon úgy tűnik - Amerikában mindennek van múzeuma. S annak ellenkezőjének is. De nem baj. Pár hét, esetleg hónapon belül meg fogjuk nézni a komolyabb, nagyobb múzeumokat is. Nem is beszélve a tűzoltók múzeumát, vagy pedig a USS Olimpiát, aminek nagyon komoly történelme van, de erről majd akkor mesélek. Most ezeket a múzeumnak nevezett kiállító helyeket kell feldolgoznom. S némelyiket sajnos nem túl könnyű...

Hát kellett egy órácskát heverni ennyi sokk után...

9/11

Mióta felébredtem a mai napra gondolkodom ezen a bejegyzésen, hiszen bizonyos szempontból semmi köze nincsen az itteni kalandjainkhoz, de mégis meghatározza napjainkat. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mennyire látom most máshogy, mint amikor ezelőtt 13 évvel a televízión keresztül néztem az eseményeket. Igen, szeptember 11-ről van szó. A terrortámadás. Az al-Káida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merényletsorozata volt az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen 19 al-Káida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító repülőgépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be, ezzel megölve a környező emeleteken dolgozó embereket. Mindkét épület két órán belül összeomlott. Ezt követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik repülőgép a Pentagon épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.

9/11 Múzeum - az áldozatok fala

Amerika egy olyan ország - s most még az átlagosnál is szubjektívebb leszek - amely nehezen visel el csapásokat. Mondjuk a dolog egyfelől teljesen érthető. Amerika területén háború igen régen volt. Legutóbb közvetlenül a szárazföldjére adott csapás (nem számítva Pearl Harbor-t) akkor volt, amikor az angolok kanadai irányítás alatt elfoglalták és felégették Washington DC-t. Ez pedig olyan régen volt, hogy senki nem emlékszik már rá, hiszen már mindenki meghalt.

A legutóbbi szárazföldi támadás 1812-ben.

A magyar gondolkodás ezzel szemben teljesen más. Boldogult nagymamám átélte mind a két világháborút, ötvenhatot, a rendszerváltást, tehát, ha lehet így mondani, neki sok újat már nem lehetett mondani. S ezzel vannak még így jó páran. Magyarországon rengeteg katasztrófa, csatavesztés, ellenséges támadás volt, s így valahogy ennek elviselését a génjeinkben őrizzük. 

Budapest ostroma

Amerika máshogy gondolkodik. Itt egyértelmű és abszolút volt a biztonságérzet. Mi baj érhet bennünket? Mi vagyunk a világ vezető állama, minden konfliktus tőlünk jó messze van, ide nem ér el. Egyébként is ki az az őrült, aki hadat üzen a világ legerősebb államának. Erről egy régi-régi anekdóta jut eszembe, s ezt - bár a témától jelentősen eltér -, de megosztom:

A második világháborúban Magyarország hadat üzent az USA-nak. Magyarország nagykövete bement a washingtoni külügyminisztériumba, majd átadta a hadüzenetet. Ezután a következő beszélgetés zajlott le:

USA Külügyminiszter: - Mi az Önök államformája?

Magyar nagykövet: - Királyság.

- És ki a királyuk?

- Nincs királyunk, hanem kormányzónk van.

- Ki a kormányzó?

- Vitéz Horthy Miklós tengernagy.

- És van Önöknek tengerük?

- Az nincs.

- Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?

- Nincs.

- Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?

- Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával...

- Értem. És azokkal szemben is hadat viselnek?

- Nem, ők a szövetségeseink.

A Pentagon Memorial...

Megjegyzem ez a sztori merő kitaláció, a valósághoz semmi köze. Ma szeptember 11-e van, ami itt az USA-ban nem ünnepnap, mégis van valami a levegőben - még ha ez eléggé rosszul is érthető. Most nézem a CNN-t mindenhol megemlékezések vannak, beszédek hangoznak el, New Yorkban felolvassák az összes nevet, akik meghaltak. De vajon miért van ennyire ez a nap benne a hétköznapokban? Mert bizony benne van. Ez látható a repülőtereken, ahol hatalmas a biztonság, teljes test-szkennerek vannak, látható minden tömeg-látogatottabb helyen, ahol nyakig felszerelt rendőrök járőröznek, egyáltalán érezhető és élhető. S ezért is van az, hogy Amerikában először lőnek, aztán kérdeznek...

A 93. járat emlékműve, Shanksville, PA. Itt még nem jártunk...

Amerika a mai napig nem tudta feldolgozni szeptember 11-et. Nem, nem az épületek összedőlését. Nem is a 2995 ember halálát. Ezt még fel tudta volna dolgozni. Én úgy érzem, s ebben lehet, hogy tévedek, de igazából amit nem tudtak feldolgozni az a gondolat, hogy nem csak ők járhatnak el úgy, mint ahogy a rossz nyelvek mondják, mint a világ csendőrei, hanem ők is támadhatóak. 

A WTC emlékmű...

Persze nem lenne Amerika, nem lenne New York, ha ebből nem csináltak volna bizonyos szempontból üzletet. A 9/11 Memorial területére 24 dollár a belépő, de hogy ez mire megy, azt nem lehet tudni. Ha magára a családok támogatására menne, természetes lenne, hogy kifizetem. De valószínűbb, hogy az infrastruktúra és a nagyon komoly túlbiztosítás fizetésére megy. 

A reflektorokat ma este bekapcsolják... Állítólag Philadelphiából is lehet látni...

Egy dolog biztos. Amerika 2001-ben nagyon komoly sebet kapott. Amikor kijöttünk akkor sokakkal beszélgettünk, mert nem értettük ezeket a túlzottnak tűnő biztonsági eljárásokat. S egy sok éve itt élő magyar így foglalta össze: ezek kellenek, mert veszélyben vagyunk. Ez elgondolkodtatott... Meddig lehet félelemben, meddig lehet veszélyben élni? Amerika ebből a szempontból is az ellentmondások országa. Vidéken nincsenek kerítések a házak között, s nem zárják az ajtókat, mert kinek jutna eszébe betörni. Másfelől pedig gondolkodás nélkül lelőnek, ha rámész a területükre. Nem értem én ezt az országot, még akkor se, ha itt élek több mint 5 hónapja. De azt látom félnek. Valamitől nagyon félnek. Lehet, s ez most az abszolút szubjektív megjegyzés, hogy saját maguktól...

Kimaradt ünnepek

Mikor elindultunk tisztában voltunk azzal, hogy az ez év során sok mindenből kimaradunk. Lemaradunk a sátoros ünnepekről, már kint töltöttünk egy húsvétot és egy pünkösdöt. Húsvétot annak rendje módja szerint megünnepeltük Passaicba Vas Laci úgy vendégül látott minket, hogy ilyen nagy ünnep már régen volt. Végig dolgozni tudtam és még a vacsorát is elém rakták - amerikai hagyományok szerint sült bárányt. Körülbelül az egyetem alatti karácsonyok voltak ilyenek, amikor a prioritás a vizsgákra fókuszált. Közben jót vitatkoztunk, hogy melyik a legnagyobb ünnep a nagypéntek vagy a húsvét vigíliája. 

Ellenben jártunk a Niagaránál...

A Pünkösd kissé másként telt. Tervezgettük hogy itt elmegyünk a presbiteriánus templomba, de egy hasi fertőzés úgy kiütött hogy egész hétvégén az ágyban lázasan hemperegtem és még a hétfőt is ki kellett venne. Igen, itt az is más, hogy Magyarországon az ember hozzászokott ahhoz hogy ha van egy nagyobb ünnep akkor az általában munkaszüneti nappal is jár, itt USA-ban ilyen nincsen, többek között azért, mert sértené az egyéb vallásúakat, de egyébként sincsen sok szabad nap. Így történt hogy húsvét hétfőn kellett tartanom az első referálómat a laborban, így a dátum emlékezetes maradt. Augusztus 20-át is hosszú kísérlettel ünnepeltük – magyarok a laborban megemlítettük, de aztán természetesen folytattuk. Ha jól emlékszem aznap valamikor este 10-re kavarodtam haza – Robi megjegyezte is hogy melyik indiánhorda rabolt el.

Gettysburg-ben...

Persze sok mindenből kimaradunk. Mióta eljöttünk a családban volt két születésnap, három házassági évforduló. Ezekből kettő kerekebb évforduló volt, Pannonhalmi Zsuzsa 65. születésnapja és Pannonhalmi Anikó és Csire Géza 50. házassági évfordulója. A 65. születésnaphoz kapcsolódó kiállítássorozatból már sokat nem láttunk csak képeken, valamint az 50. házassági évforduló köszöntését is csak a webközvetítésnek köszönhetően nézhettük. Nagy dolog ha valakik 50 évig kitartanak egymás mellett jóban rosszban holtomiglan, holtáiglan de remélhetőleg még sokáig köztünk. Furcsa érzés lehetett hogy ugyanott köszöntötték őket ahol 50 évvel ezelőtt egymásnak Isten színe előtt hűséget fogadtak és életükre áldást mondtak. Most ugyanezen helyen hangzott el az értük és az eltelt 50 évért mondott hálaadás. A nehézségek ellenére a hármas fonat nem szakadt el, hanem még mindig kitart.

Az óceánnál...

Ünnepeink közé tartozik hogy két nappal Ancsáék előtt volt a mi 3. évfordulónk. A pontos időpontját tekintve épp egy izgalmas clevelandi kényszerleszállást követően újra a levegőben voltunk Chicago felé ahol egy hatalmas rohanással, hogy elérjük a késésben lévő New orleansi gépen ünnepeltük. Persze utána próbáltunk este koccintani, de mire észbe kaptunk az alkoholbolt bezárt, így a pezsgő kimaradt, a hotel bárjából tudtunk szerezni 1-1 pohár fehérbort (akkor jó volt a hangulat emiatt, de magyar viszonylatban ebből még forralt bort sem főznénk...) Az alatt a pár nap alatt sikeresen feltöltekeztünk és élményekkel gazdagon jöttünk vissza Philadelphiába újra dolgozni.

New Orleans-ban...

Most egy szoborépítésből és az ezt követő átadásból is kimaradunk majd. Ezek izgalmas történések, mikor folyamatosan agyilag ott kell lenni, és e mellett fizikailag megfogni a nem kis súlyokat.  A szobor remélhetően a hét végére készen áll. Persze, emellett kimaradtunk pár szakmai konferenciáról amelyeket mindig nagy örömmel szoktam végigülni, utána meg közös erővel dolgozni tovább. Hazai pici konferenciáknak mindig van egy varázsa, és jó látni hogy mi magyarok is ott vagyunk a nemzetközi élvonalban.

Houston-ban...

Persze, Robi unokahúgának, Alexandrának is megvolt az általános iskolai ballagása, melyet természetesen rá gondolva egy jó ízű alvással ünnepeltünk, hiszen olyan időpontban volt, ami itt alvásidő. Nem is beszélve unokanővérem, Meláth Andrea díszpolgári kitüntetése. 

S persze Philadelphiában is csavarogtunk...

Sajnos pár haláleset is történt, így ha otthon vagyunk most  biztosan szombaton temetésre megyünk. Így csak innen tudunk gondolni a családra és innen tudunk nyugosztalást kívánni nekik. Hogy még milyen ünnepek, események lesznek mások azt nem tudom. De az biztos, hogy lesznek és mások lesznek….