Egy téli viharon túl

Mielőtt tavaly áprilisban - már nem is emlékszem, olyan régen volt - kijöttünk volna, Ancsa pályáztatójánál volt egy rövid beszélgetés, ahol feltehettünk pár kérdést. Sok mindenre nem kaptunk választ, de abban bizony igazuk volt, hogy Philadelphiában hosszú és hideg a tél. S néha vannak viharok. S néha olyan viharok is vannak, amelyek nem érnek ide, bár készület van rá.

Mivel én most nem fotóztam, jelen blogbejegyzésben Vas Laci atyánk fényképeit használom - főleg...

Az elmúlt napokban bennünket egy nagy viharra való készület kötött le. Legalábbis engem, mivel Ancsa főleg a finisébe ért a kutatásának, úgyhogy most se éjjele, se nappala... Nos, az események, röviden majdnem kronológiai sorrendben. Pár napja bejelentették, hogy gáz van, illetve jön egy akkora hó, amekkora még nem volt az elmúlt jópár évben. Az óceán felett egy nagy vihar van - aránylag meleg hőmérséklettel. A Nagy-tavak felől meg jön a hideg levegő. Na és ez a kettő itt a kelet-északkelet környéken, tehát az észak-keleti New Englandot jelentő hat államban, valamint New York, New Jersey, és Pennsylvania államokban fog balhét okozni. Ez területre nagyjából akkora, mint Magyarország - Szicília - Spanyolország - Hollandia négyszöge. Szóval nem kicsi. 

Január 26-i esti felvétel. A kék a hó, a zöld a tenger feletti vihar

Szóval, készültünk. Ami nem pánikot jelent. Amerikában már átéltek az emberek egy-két nagy vihart. A boltok ilyenkor felkészültek, mindent lehetett kapni. Jó, a konzervpolcok kicsit üresebbek voltak, az átlagosnál, de egyes híradásokkal szemben lehetett mindent kapni. Azért elmentünk mi is, s kenyeret, vajat, meg vizet vásároltunk. Ez utóbbit föleg azért, mert a lakásunk vízellátása lassan kezd népmesei lenni... Hol van, hol nem van... Meg azért igaz: jobb készülni a bajra, mint nyakunkba kapni azt. 

Laci atya hókotrója beizzítva...

Szóval az elmúlt néhány napban lemondtunk a nagyobb utazásokról. Elvben szó volt róla, hogy elmegyünk egy kedves családdal Virginiába, aztán arról is, hogy egy másik kedves családdal New Yorkban egy csatahajót megnézünk, de miután Ancsa főnöke, s több barátunk is azt mondta, hogy a hóhelyzetet tessék komolyan venni, nem mentünk sehova. Persze mondhatnánk, hogy ha tudjuk, hogy mi lesz, akkor nem aggódunk, de... Szóval mindenesetre hétfőn rátapadtam a CNN-re és az NBC10-re, s néztem, vajon mi is lesz. Kedvenc televíziós meteorológusom Glenn "Hurricane" Schwartz (aki onnan kapta a becenevét, hogy mint az Idétlen idők meteorológusa elfújta a felhőket) a szakmájához illő borús arccal nem sok jót ígért. Délben a helyi polgármester, majd a helyi kormányzó (amelyik nem itt helyben, hanem az állam székhelyén Harrisburgban tartózkodott), ha nem is vészhelyzetet, de annak egy kisebb fokozatát, a go home and stay home rendelkezést adott ki. Ez lényegileg azt jelenti, hogy akinek nincs dolga, az menjen haza, s maradjon otthon, mert ott biztonságos. 

A kép nem a mostani viharban készült... De Hurricane Schwartz csokornyakkendője örök...

Tőlünk északabbra és keletebbre egyre durvult a helyzet. Szó szerint viharos szél, s jelentős mennyiségű hó esett. Ott a helyi kormányzók kicsit radikálisabb eszközökhöz folyamodtak. New York állam kormányzója (New York állam nagysága 141 300 km2, s ezzel a 27. az amerikai államok sorában - összehasonlítás kedvéért Magyarország 93036 km2) közölte, hogy kvázi kijárási tilalom van, aki este 11 után az utakon van, az lényegileg bűncselekményt követ el, s 300 dollárra büntethetik. Még északabbra New England-ben (ezen az összefoglaló néven nevezik azt a hat államot amely New Yorktól északra van: Maine, Massachusetts, New Hampshire, Vermont, Rhode Island, és Connecticut) szintén vészhelyzetet, illetve rendkívüli állapotot hirdettek. Több ezer repülőgépet töröltek, s leállt az északkeleti part tömegközlekedése - többek között New York-é is, 

Még nevet is kapott a vihar: Juno lett a becsületes neve

Egy szó, mint száz, készület megvolt. S aztán szerencsénk lett. Tegnap este 10 óra magasságában Hurricane ragyogó arccal (kezd már kicsit sok lenni a képzavar) közölte, hogy Philadelphiából dél-nyugatra egy magas nyomású légtömeg alakult ki, s ez az egészet elnyomja az óceán felé. Így a második adag az északi államokba nem érkezik meg, de mi is megússzuk, hogy utána erre jöjjön. A várható hómennyiség, ami nálunk kezdetben 25 incs (kb. 60 cm) egyre csökkent, míg majdnem nulla lett...

Azért Passaic kapott egy adaggal...

Nos, összegezve az egész felhajtás nem ért semmit - mondhatnánk. Az amerikai főmeteorológus ma bocsánatot kért, hogy túlságosan elszámolták magukat. Persze jöttek a fanyalgók, hogy a butuska amerikaiak ezt se tudják kiszámolni... Némelyik otthoni internetes újság arról számolt be, hogy inkább médiapánik volt, mint valós veszély. Mielőtt a valós veszély kérdésére rátérnék, azért egy megjegyzés: a CNN eszméletlen. Hét-nyolc helyszínről tudósított, élőben, a riportereik ott voltak mindenütt ahol a hó esett, elemeztek, mindenről időben tudósítottak... Hát igen, ez a profi televíziós újságírás... Ezt otthon még tanulni kell... Na de visszatérve a valós helyzetre. Amellett, hogy a MET vezetőjének nyilatkozatát rendkívül korrektnek tartom, picit gondolkodjunk már el. Először is ez egy előrejelzés. Vagy bejön, vagy nem. Most is bejött - a nagyja. Szerencsére kisebb, mint vártuk, de jött. 

A Time Sq és a 42. utca tegnap este...

Pár éve - talán hallott már róla néhány olvasóm - volt a Sandy nevű szupervihar. Jött, jött, kiszámolták merre megy, de a biztonság kedvéért, egy olyan 100 mérföldes körzeten belül mindent kiürítettek. Az emberek egy része pampogott, hogy minek menjünk, úgyse erre jön. Aztán az utolsó napon, sőt szinte az utolsó órákban irányt változtatott, s nekiment Atlantic Citynek. A kormányzó csak annyit tudott mondani, hogy: Get out from there! Was I clear? - tehát kifele onnan, világos? Nyáron amikor jártunk arra, csak néztük, hogy mennyi épület áll romokban, s a híres fából készült sétány nagy részét se tudták még megcsinálni... A természettel nem lehet szórakozni. Ugyanez most is a helyzet. Most mázlink volt. Nagy mázlink. Phila-tól délnyugatra keletkezett egy ciklon ami arrébb nyomta az egészet az óceán felé. De ha nem keletkezik? De ha mégis ideér, s nem adják ki a riasztást? Ha jópáran emiatt meghalnak? Az itteni időjárás sokkal másabb, mint a magyar. A terület jelentős része a tenger (óceán) szintje alatt van. 

Ebből lehetett volna nagy katasztrófa, s azért kárhoztatni egy szakembert, s a döntéshozókat, mert - szerintem - helyes döntést hoztak, balgaság. 

A dolognak azért még nincs vége. Most néhány napig farkasordító hideg lesz, elérhetjük Fahrenheitben is a nulla fokot, ami nagyjából -18 celsius foknak felel meg. S még mondanak havat. Tehát most szerencsénk volt, mert az évszázad hóvihara elmaradt.  De errefelé télen elég instabil az időjárás, főleg az óceán hatása miatt. Igaz, a legnagyobb hó sem vetekedhet azzal, ami Chicago-ban szokott lenni, ahogy kedvenc magyar papunk aki hét évet ott szolgált, szokta volt mondani. Hát, igazából nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni milyen is egy átlagos nap arrafelé. Mi most még üldögélünk a jó meleg szobában, a karácsonyfa még áll (csütörtökön viszik el a szemetet, ezért holnap este sajnos le kell bontani...), s ha nem muszáj, nem megyünk ki. Egészen szombatig, mert remélhetőleg akkora sikerül jegyet szereznem a Nyomorultakra a Broadway-ra, New Yorkba. 

Új esztendőben, új szívekkel...

Amikor még ifjabb legény voltam, Szeged-Móravárosra jártam templomba és ifjúsági közösségbe. Az ottani akkori plébános a mostanság kilencvenedik életéve felett járó, de még mindig aktív Holló atya, minden új évkor az első közösségi alkalmunkkor elővette a szájharmonikáját, s eldalolta rajta a címben szereplő éneket. Hát ez járt nekem is az eszembe, január elsején, amikor szép lassan ébredeztünk. 

Már régebben meséltem, hogy vásároltunk egy nagyon profi fényképezőgépet, s most már állványunk is van hozzá. Sőt kettő is, mert a passaici egyházközség karácsonyi tomboláján Laci atyánk nyerte meg azt az állványt, amit ő adott a tombolába, s utána felénk jött, rákérdezett, kéred? S persze, hogy igent mondtam. Nos, január elsején hajnal előtt feltettem az állványra a fotógépet, beállítottam, hogy fél percenként készítsen egy fényképet, s így felvettem az év első napfelkeltéjét. Az ablak tisztasága hagy maga után kívánni valót, de mínusz 10 fokban kinek van kedve ablakot mosni? 

Tényleg jó reggeli után (végre valahol ezt írhatom le), elindultunk egy kicsit várost nézni. Első utunk ki az óceán partjára vezetett, ahol talán az USA egyetlen II. világháborús elhárító bunkerja található meg. A II. világháború után ugyanúgy voltak, mint a Függetlenségi háború idején, miszerint, a Delawere torkolatát védeni kell, hiszen, itt be lehet jutni a keleti part szívébe, majdhogynem Baltimore-ig, onnan meg egy ugrás Washington DC. Éppen ezért megfigyelőtorony, illetve fegyverzettel ellátott vasbeton bunker épült. Mind a kettő áll a mai napig. Érdekesség, hogy a bunker jóval bentebb volt az óceánban, de az idők változása során annyi homok gyűlt össze a parton, annyit hozott a Delawere, hogy gyakorlatilag még dagály idején is száraz lábbal megközelíthető. Igaz, teljesen be van falazva, a belsejébe nem lehet bemenni. 

A bunker mellett természetvédelmi terület található, ahol költőző madarak vészelik át a telet. Igazából az a cél, hogy az óceán partján egy közepesen nagy területen visszaállítsák az eredeti, majdhogynem ember mentes környezetet, ahol az állatok seregei ellehetnek anélkül, hogy folyamatos emberi zaklatásnak lennének kitéve. Picit a Fehér-tóhoz tudnám hasonlítani, bár jóval kisebb, s jóval kevesebb madár volt itt. Kizárólag kijelölt utakon lehet sétálni, s kizárólag megfelelő kilátópontokról lehet leskelődni. A madarak pedig köszönik szépen kifejezetten jól érezték magukat. Maga a terület ahol ez a park elhelyezkedik 153 hektár, van benne mocsár, van benne erdős rész, s több nagy tó is. 

Azért látszik, hogy elég hideg volt, némi jéghártya a vízen. Kb. 100 méterre van az óceán, nagyon kíváncsi lennék, hogy ez vajon édes, vagy sós víz...

Bár egyikünk lába se volt a helyzet magaslatán, hiszen például az enyém egy karácsonyi botlás következtében még kissé kékes volt, de azért a keleti part egyik mai napig működő világítótornyát csak azért is megmásztuk. A torony 1859-ben épült, s ez volt a harmadik világítótorony a keleti parton. Több érdekessége is van. Az első, hogy bár már ha számításaim nem csalnak négy világítótornyot láttunk, ebből kettőt meg is másztunk (a másik kettő zárva volt), de ez az első, amelyik a mai napig működik.

Hogy mennyit vándorolt a partvonal, ezt a tornyot 1859-ben közvetlenül a víz mellé építették...

A másik érdekesség, hogy ez volt az első olyan torony, amely turisták által is látogatható volt. Már 1882-ben lehetőség volt arra, hogy a Cape May-ba érkező nyaralók felmásszanak a toronyba, s megnézzék a világot onnan. Ez már egyébként ezen a helyen a harmadik torony, az első 1823-ban épült, de az leégett. Utána 1847-ben épült a második, de azt rosszul tervezték, gyorsan életveszélyessé vált, s lebontották. Utána épült ez, mely 157 méter magas, a toronyba 199 lépcső visz fel. S ugyanannyin kel lefele is jönni. De a kilátás eszméletlen, megérte ennyi lépcsőt mászni...

Mert azért mi mindig csak hazafele nézelődünk...

Még egy érdekesség egyébként Cape May városával kapcsolatban. Január elsejét írtunk. S kinyitott a világítótorony. Mivel pontosan tudták, hogy sok telelő, szilveszterező ember van. S ilyenkor első, hogy kinyitunk, mert legyen azért bevétel... Ez nekem őszintén szólva pozitív dolog, hiszen, máskor nem láthattunk volna ilyen szépet. Persze minden múzeum nincs nyitva, sajnos a hadirepülő és a vietnámi háborút bemutató múzeum zárva volt, a városnéző autóbusz pedig csak este közlekedett, de állítólag nem volt rá hely... Igaz láttuk később a buszt, s félház volt rajta, de nem baj... 

Ezt elfogadtam volna...

Pár falat étkezés után bevetettük magunkat a belvárosba, hogy szétnézzünk. S minden üzlet nyitva volt. Úgyhogy amíg én jól megérdemelt újévi szivaromat fogyasztottam, addig Ancsa néhány ruhadarabbal bővítette kollekcióját. Igaz, a minősége hagy kívánnivalót maga után - mármint nem a szivaré. Az első mosás után a ruhadarabok úgy mentek össze, hogy az szerintem Alexandra unokahúgomra is kicsik lennének. Maga a városka nagyon szép és kellemes, jó volt sétálni, még akkor is, ha nagyon hideg szél fújt. A vásárlás után pedig kisétáltunk az óceán partjára, s megnéztük a naplementét. Hát a festő palettájára valóak voltak a színek. 

Nagyjából ennyi volt Cape May-i kalandunk. Persze még megvacsoráztunk egy spanyol étteremben, amely szerintem Cape May egyetlen olyan helye volt, ahol sört nem szolgáltak fel, de a limonádéjuk tényleg jó volt, a kaja is finomnak minősült. Majd másnap fájdalommal, de integettünk egyet török stílusú szobánknak, s Cape May-nak, hiszen Ancsát várta a munka... 

Összefoglalva azt mondhatom, amit Ancsa mondott a kocsiban hazafelé (persze, amikor nem szunyókált, mert ő jól tud alukálni autóban): eddigi kirándulásaink közül ez volt a legszebb, itt Amerikában. S teljesen igaza van. Cape May, NJ az a hely, melyet szívből és teljesen mindenki figyelmébe ajánlok, ha erre csavarog, Igaza lett az ismerőseinknek, akik azt mondták, amikor megtudták, hogy hova megyünk szilveszterezni: az tetszeni fog nektek. Nagyon tetszett. Örömmel mennék vissza... Ide tényleg. 

Jut még eszedbe kedvesem - szilveszter az óceán partján

Legutóbbi blogbejegyzésem után kicsit felgyorsultak az események, mivel Ancsa egy nagyon komoly pályázatot írt, s ilyenkor kevésbé van nyugalom, hogy az ember leüljön és írogasson. Arról nem is beszélve, hogy legutóbbi bejegyzésemre olyan kritikák érkeztek, ami kicsit el is vette a kedvemet attól, hogy folytassam a blogot. Most mégis billentyűzetet ragadok, hiszen a szilveszterünk tényleg jól telt, s van miről mesélni. 

Szilveszter többek között azért is kellemetlen ünnep, mert a születésnapom. Annyi lehetőség lett volna normális napon születni, erre én képes voltam, s szilveszterkor délután háromnegyed hat magasságában születtem. Mondhatni már csak ez hiányzott a világnak, de így járt a mélyen tisztelt világ. Most már nagyjából kialakult szokásunk, hogy ezt a napot valahol víz mellett töltjük. Első közös évünkben a Duna mellett tettünk egy nagy sétát, azóta Zánkán teleltünk, s idén, vagyis tavaly, de ez most egyremegy Cape May, NJ-be mentünk el az óceán mellé.

Cape May, NJ egy történelmi városka, a Delawere folyó torkolatánál, az óceán mellett. Ez magának a Cape May-félszigetnek a csúcsa. A város egy 1620 körül itt kutató holland tengerésznek, térképésznek a nevét viseli, akit Cornelius Jacobsen Meynek hívtak. Már a XVIII. században kedvelt üdülőhely volt, s a legtöbb épülete akkoriban épült, méghozzá viktoriánus stílusban. Az egész Egyesült Államokban csak San Franciscoban van több viktoriánus ház, s éppen ezért az egész város a Nemzeti Történelmi Örökség része, amit a magyar rendszerre úgy lehetne lefordítani, hogy ez egy műemlék városka.

A hotel ahol megszálltunk, egy szintén Viktoria korabeli épület volt, igazából nem nevezném szállodának, inkább panziónak. Nem tudom, hogy a kedves olvasó ismeri-e a Csengetett, Mylord? című sorozatot, de teljesen ahhoz tudom hasonlítani. Amikor megérkeztünk, a háziúr és a hölgy fogadott, sherry-vel kínált, amely természetesen a továbbiakban is a rendelkezésünkre állt, a közös szobában, s öt órai teára invitáltak bennünket, ahol házi sütemény, s hihetetlen műgonddal felszolgált valódi angol tea állt rendelkezésünkre. Komolyan, már csak Ive hiányzott, hogy behozza a desszertet.

A könyvtár, étkező és közös szoba...

Ebben a panzióban minden szoba egyedi, különleges berendezéssel van ellátva. A mi szobánk török jegyeket viselt magán, s tényleg az óceánra nézett. Igaz csak egy kis ablak nézett, s az ablakmosás pár éve elmaradt, de ez még belefér. Különösen, mivel tényleg adtak arra, hogy minden rendben legyen, hiszen amíg lementünk másnap reggelizni (s végre itt azt a szót írhatom, hogy tényleg reggelizni mentünk, mert finom és bőséges volt), addigra a házinéni beágyazott, rendezte a szobánkat... A háziúr pedig (aki a szakács is egyben, mivel felesége egyáltalán nem tud főzni) közben egy kellemesen csevegett a vendégeivel...

Szilveszter estéje lévén elindultunk szerencsét próbálni az éjszakába. Nagyon érdekes, hogy ez egy olyan hely, ahol a legtöbb - turistacsalogató - hely nyitva van szilveszter estéjén. Itt most nem a bárokra és a vendéglőkre gondolok, hanem például volt egy bolt, ahol csokoládékat lehetett vásárolni. Sőt mivel szilveszter estéje volt, ezért kvázi az egyet fizet, egy másikat választhat akcióban jól beszereztük a következő év elejére való nyammognivalót.

Kicsit - nagyon - hideg volt...

Miután egy felejthetőt vacsoráztunk, majd visszatértünk a panziónkba, s miután egy-egy korty sherry-t megiszogattunk, felsétáltunk a szobába, s az internet segítségével meghallgattunk a magyar idő szerint éjfélkor a himnuszt, majd a beszédeket, s utána felhívtuk összes létező rokonainkat... Szóval délután hatkor, jó valódi magyar bor kiséretében koccintottunk 2015-re... Aztán később még egyszer. Hiába ez életünk leghosszabb éve... Ahogy 2015 meg a legrövidebb lesz. Már ha az időzónáktól eltekintünk. Majd egy kicsit néztük a televízióban a New York-i Time Sq-t, s halkan írom (micsoda képzavar), hogy senki olyan ne olvassa, aki szerint állandóan kritizálom az amerikaiakat, ami nem igaz, de a riporter interjút készített olyanokkal akik reggel nyolc óta állnak ott a fagyban, étel és ital nélkül, hogy nehogy ki kelljen menniük mert akkor arra az állítólag jó helyre nem tudnának visszajönni... Hát nem tudom, mi azért nagyon fáztunk amikor sétálgattunk.

Néhány másodperccel még 2014-ben. Illetve majdnem hat órája már 2015-ben... Ez csak időzóna kérdése...

Kis televíziózás után elindultunk keresni egy helyet, ahol mi is megünnepelhetjük az új esztendőt. Hangos, bulizós helyek akadtak, de be se fértünk, amíg nem találtunk egy nagyon kellemes kis helyet, ahol egy-egy sör elfogyasztása, valamint éjfélkor némi pezsgő elkoccintásával mi is elénekeltük a régi, régi dalt, melyre éjfélkor a bárzongorista rákezdett... S eszünkbe jutott a régi ifjúság, hiszen mennyit öregedtem ez alatt a pár óra alatt...

Az újévről Cape Mayban szintén mesélni fogok, de azt a következő bejegyzésben... Hiszen - ahogy Ancsa mondta - ez volt talán eddig a legemlékezetesebb kirándulásunk.

Karácsony Amerikában

Vannak ünnepek, amitől egy picit előre tartottunk. A karácsony pont ilyen. Ancsa nagyon szülős, én kevésbé, s pont ezért aggódtunk azon, hogy milyen is lesz a karácsony Amerikában. Mert azért nagyon más, mint otthon. Nem csak azért, mert a rokonok nincsenek jelen, hanem mert úgy általánosan más. Néhány nappal karácsony előtt néztünk meg egy filmet. Maga a film nem fog bekerülni a filmtörténetbe, mivel hát mondjuk úgy, hogy ez egy családi mozi, nem is túl nagy szám. Ellenben nagyon-nagyon jellemző Amerikára. Ennek a filmnek az a címe, hogy Nagy karácsonyi izzócsata. Két férjről szól, régen barátok voltak, s most mindent megtesznek azért, hogy legyőzzék egymást abban, hogy ki tudja szebben (?), inkább mondjuk giccsesebben feldíszíteni a házát. Ugyanis itt Amerikában a ház feldíszítése alapvető dolog. Minél inkább, minél jobban fel kell díszíteni, ki kell világítani, látványosabbá kell tenni. Éppen ezért az áruházakban hihetetlen giccses dolgokat lehet vásárolni, s legtöbbnek semmi köze nincs is karácsonyhoz. S teszem hozzá ezek a díszek nem olcsók. Sőt kifejezetten drágák...

Ellenpélda - egy ízlésesen feldíszített ház...

A karácsonyi díszítés egyébként már jóval korábban elkezdődik, itt már karácsonyfát közvetlenül karácsony előtt nagyon nehéz kapni. December hónap elején még vannak a boltokban, aztán már csak kevés, nem hoznak újabb szállítmányt. Nekünk abból a szempontból is szerencsénk van, hogy van egy "mindent tudó" pap barátunk, aki jól ismeri a környékét, s el tudott vinni Passaic mellett egy Home Depotba, ahol még akadt néhány kisebb fa is. Az átlagos fák ugyanis egyszerűen nem fértek volna be a lakásunkba. Még ami most van az is csak nehezen, de éppen. Igaz kivarázsolni a lakásból nem lesz könnyű... De ez még arrébb van, szerencsére.

Egy másik ház valahol New Jersey-ben.

Végül is azt mondhatom, hogy a karácsony nagyon szépen sikerült. Mi itthon 23-án este ültük meg az ünnepet, Ancsa kapott egy díszes csatos könyvet, amibe majd ha talál olyat, amit jegyzetelni tud irogathat, én kaptam egy kispárnát, valamint egy puzzle-t, amit Ancsa aztán össze is rakott. Hiába neki ilyen pepecseléshez több a türelme. Másnap aztán, 24.én, amikor el tudott jönni Ancsa a munkából (itt ugyanis 24-e munkanap, ahogy 26-a is...) nekiindultunk, hogy Passaicban, a magyar közösségben ünnepeljük meg a szentestét. Úgy néz ki számunkra a szenteste egy veszélyes üzem, mivel néhány éve anyósom is szentestén törte el a bokáját, nekem meg sikerült belelépnem egy gödörbe, ami szakértő ránézések alapján részleges szalagszakadással járt, de hát belefér. A vigilia mise és az éjféli mise között Laci atyánk kitünő sajtokkal kínált bennünket, majd a Keresztes családdal próbáltunk, hiszen az éjféli mise előtt pár gitárost dalt is énekeltünk... Bizony, jelentett nehézséget az, hogy nem voltunk összegyakorolva, nem is beszélve arról, hogy nyelvi problémák is akadtak, mert az énekesek között volt olyan, aki nem beszél magyarul... De valahogy összejött, s a kántor barátunkkal azt is megbeszéltünk, hogy ha Laci atya megengedi, még mielőtt hazaköltözünk összehozunk egy nagy gitáros misét. De azt jóval több próbával...

Hihetetlen volt, ahogy a kicsi lányok énekeltek... Annyira lelkesek, s annyira tetszett nekik a dal, hogy amikor pár nappal később eljöttek Philadelphiába, mert valami jég-revűre mentek, s felnéztek hozzánk itt is úgy daloltak, mint a kisangyalok... Persze az éjféli mise későn van, így a három lányból kettő biztosan bealudt, a harmadik, a legkisebb meg magáról sztárfotókat készíttetett, hogy ő alszik, tessék fotózni.

Ami későn van, az későn van...

A mise után - s ez itteni szokás, ilyet otthon nem láttam - a plébánián szolid falatozásos parti volt, ahol az egyházközség apraja-nagyja jelen volt. S itt ért engem egy nagy meglepetés. Már hónapok óta mutogattam Ancsának, hogy milyen szép helikopter modellt lehet kapni, ami gyönyörűen repül, távirányítós, stb. Még karácsony előtti napon is bevittem a boltba, hogy megmutassam - szolíd célzással... De sajnos elfogyott... S Ancsa összebeszélt Keresztes Rékáékkal, akikről még lesz szó, s ők elintézték, szereztek, kaptak... S így az éjféli mise után még egy ajándékot kaptam... S ez olyan jó... Azóta gyakorlom a repülést, bár a lakásunk nagyon kicsi, így most még csak a biztonságos le és felszállást tudom próbálgatni.

Karácsonyi áldomás

Egyébként ez a karácsony még egy szempontból volt nagyon különleges. Amikor elmentek a vendégek plebános urunkkal kiültünk az udvarra egy szivarra. 17 fok volt. Celsiusban. És pluszban. S konkrétan a kabátomban melegem volt. S mindez hajnali 3 és 4 óra között. December 25-én... Hát mit mondjak, nem igazán emlékszem olyan karácsonyra, amikor ennyire meleg lett volna. Igaz, hogy délebbre vagyunk, mint Magyarország, de akkor is.

Másnap a mise után nekiindultunk, mivel Ancsának 26-án már be kellett mennie dolgozni. Amerikában a szabadnapokat rendkívül szűken szabják. Egyébként érdekesség, idén ez nem valósult meg, hiszen 25-e hétköznapra esett, de amikor 25-e hétvége, akkor külön adnak egy napot, ami a karácsony megült napja, a hét végét követő hétfő. A szabadnapok számának ugyanis meg kell lennie, akkor is, ha az hétvégére esik...

Ancsa és Keresztes Feri, a kántor... Az ő lányai énekeltek velünk...

Elvben a karácsonyunk véget is ért volna, ha nem kapunk egy nagyon kedves meghívást Keresztes Feriékhez. Ugyanis 28-án, szombaton tartották a karácsonyi partijukat, amikor a családjuk összegyűlik, s együtt ünnepel. S erre külön meghívtak bennünket. Mindenki vitt valamit, mi például krumplispogácsát sütöttünk, jó négy órán keresztül... De úgy láttam megérte, mert örömmel fogyasztották.

Volt ott zene, móka, kacagás...

Miben más a karácsony Amerikában? Egyfelől más a hozzáállás. Mivel a már sokat emlegetett politikai korrektség miatt szeretik a vallási oldalát minél inkább kicsinyíteni, ezért inkább látványosabb, mint bensőségesebb. Másfelől viszont készülnek rá, hetekkel korábban már díszítik a lakást, a házat. Kiteszik a kandalló fölé (már akinek van) a nagy harisnyákat, csizmautánzatokat... S rengeteg ajándékot adnak egymásnak. Ebben a kérdésben maradt egy csepp hiányérzetünk, mivel az általunk feladott karácsonyi csomag rendben megérkezett Magyarországra, addig az onnan feladott csomag azzal a kitétellel, hogy mi nem kerestük visszament... Pedig a postástól többször kérdeztük, hol a csomag. S értesítőt se dobtak be... Hát ez van, majd ha hazamegyünk megkapjuk az ajándékokat, bár bevallom az egyik legnagyobb ajándék az lesz, ha majd hazamegyünk... Mert karácsonyozni picit jobb otthon.

A világutazó karácsonyi csomagunk...

Áldott karácsonyt!

Ez is elérkezett... Holnap karácsony szent estéje lesz, amelyet Passaicban fogunk ünnepelni. Éppen ezért mi itthon a feldíszített fa mellett ma ünneplünk.

Áldott karácsonyt kívánunk az alábbi kis történettel:

Én már pontosan tudom, mit szeretnék karácsonyra. Pontosan tudom már jó néhány éve. S amikor azon gondolkodom, hogy mit is jelenthet nekem a karácsony, s mit adhatnék én másoknak - csak ez jut az eszembe.

Nem nagy dolgok, mondhatni már az óvodában megtanulható. Csak egy apró dolog, egy apró csoda. Sokszor és sokat kerestem az életemben ezt a csodát. Nem kell papnak lenni, vagy nem kell családapának, vagy kisgyereknek lenni, hogy megértsük a karácsony csodáját. A történet nem új. Több mint kétezer éve történt. Talán megtörtént, s vannak akik szerint nem. Szerintem megtörtént. S számomra ez a fontos. Talán.

Több mint kétezer éve egy messzi kis település mellett, a föld egyik teljesen jelentéktelen helyén megszületett egy gyermek. Egy gyermek, akinek helye sem volt a szálláson, majd menekülnie kellett. A gyermekkoráról nem tudunk szinte semmit. Csak annyit, hogy 12 éves korában elment Jeruzsálembe. Később tanított, majd meghalt egy kereszten, s feltámadt. Ennek a születésnek emlékét a világ minden részén megünneplik. Ajándékokat adnak, s talán egy kicsit jobban tudnak egymás felé nyitni. Pontosan elmondta, hogy milyen a remény. Az egymás felé, s a titokzatos, a földöntúli felé nyúló igazi remény.

Nem titkolom: pontosan tudom, hogy mit szeretnék karácsonyra. Valahogyan szeretnék ismételten öt éves lenni. Szeretnék sokat sírni, s sokat nevetni. Szeretném, ha gyermekkorom átélt csodás karácsonyait ismételten átélhessem. Szeretnék feltétel nélkül szeretni.

Szeretnék feltétel nélkül szeretni, mint a mesebeli két fenyőfa. Nem ismeritek? Karácsonyhoz a mese is hozzátartozik. Legyen ez az én karácsonyi ajándékom.

Valamikor réges-régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket. 

A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.

Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.

Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet és bizalmat. Reményt. Azt, aminél több nem adható.

Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.

S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Legyen áldott karácsonyuk! Legyen reményteli életünk…

Baltimore, MD - Ahol többször is átvágtak bennünket...

Igen, általánosítás. Nagyon is. Baltimore, Maryland egy szép nap városa, az USA 20. legnagyobb városa. Sok szép dolog van ott, mégis az fog bennünk megmaradni, hogy ez volt az a hely, ahol nagyon és többször is átvágtak bennünket. De mielőtt erre rátérnék, pár gondolat Baltimore-ról. Vannak helyek, amiket az ember csak azért nem látogat meg, mert túl közel van. Éppen ezért múlt szombaton reggel bepattantunk egy autóba és elindultunk Baltimore felé.

Baltimore, MD

Baltimore a Chesapeake-öböl partján fekszik, Maryland államban. Kül- és elővárosaival együtt népessége körülbelül 2,6 millió fő.  Baltimore-ban született a híres baseballjátékos Babe Ruth, az úszó Michael Phelps is, ki minden idők legsikeresebb olimpikonjának számít. Baltimore-ban ihlette meg a szerzőjét az amerikai himnusz is. A városban sok híres történelmi épület és emlékmű van. Baltimore-ban a két nagy egyetem mellett számos más képzési forma található. Tele van a város múzeumokkal és nem utolsó sorban itt található a híres akvárium is (Inner harbor). A városnak különféle becenevei vannak, melyek közül talán a "Crabtown" (rákváros) a leghíresebb. Nem véletlen, hiszen a városban található a legtöbb tengeri élőlényt árusítő hely, főleg az Inner harbor-ban. A városi szuvenírek legtöbbje is rákkal ábrázolja Baltimore-t.

Végül is Baltimore mindössze 100 mérföldre van Philadelphiától, s már többször is átutaztunk rajta, s nagyon szerettem volna elmenni. S az időjárás kedvezett, úgyhogy elég gyorsan odaértünk az I-95-ös autópályán, aminek az a nevezetessége, hogy egészen Floridáig lehet rajta menni... Hát Amerika elég nagy, ezért elég hosszú utak vannak. Az első amit megnéztük az a műszaki múzeum volt, mely bemutatta Baltimore műszaki fejlődését. Sőt bemutatott olyan munkafolyamatokat, amiket egy átlagos amerikai nem ismer, ilyen például a varrás, vagy pedig a nyomda. Mellesleg a Mikulással is tudtunk találkozni, Ancsa nagy boldogságára.

Baltimore népességének jelentős százaléka afroamerikai. Ezzel abszolúte semmi probléma nincsen, de most az afroamerikai népességben a hangulat erősen forró. Néhány hónapja egy afroamerikai srácot lelőtt egy fehér rendőr, s pár hete pedig intézkedés közben halt meg egy afroamerikai férfi. S ezen nagyon felidegesítették magukat. Mindenfelé tüntetések vannak, s egy ilyenbe mi is belefutottunk, amikor kerestünk egy valami étkezdét. Ehhez képest ez az étkezde volt az a hely, ahol abszolút rendesek voltak velünk... A többi bizony hagyott maga után kívánnivalót, de erről majd később fogok írni.

Bár ilyen autókkal mehettünk volna...

Baltimore nevezetes történelmi hely. Szóval az úgy történt, hogy 1812-ben az angolok blokád alá vonták a francia kikötőket, ami bizony az amerikai gazdaságot igen érzékenyen érintette. Ennek örömére 1812. júniusában az amerikaiak hadat üzentek Angliának. Hogy ez jó ötlet volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de mindenesetre Anglia mellett hadba szállt Kanada, akik elfoglalták Washington DC-t is, sőt a Fehér Házat jól felgyújtották.  A Fehér Házat Madison elnök augusztus 22-én hagyta el, és a csatatérre sietett. A First Lady, Dolley Madison az épületben várta őt, majd amikor az angol csapatok feltűntek a láthatáron, személyes tárgyaival nem törődve, egy George Washingtont ábrázoló, életnagyságú festményt vitt magával, s elhagyta az elnöki rezidenciát. Augusztus 24-én a brit seregek befészkelték magukat az épületbe. Az elnöki hálóba kvártélyozták be magukat, az elnöki étkészlettel fogyasztották el a kosztot, majd kirabolták és felgyújtották az épületet. A kanadaiak gyakran mondják, hogy ők az egyetlen nemzet, akik szárazföldön elfoglalták az USA fővárosát. Az angolok elég komoly hadiflottát vonultattak fel, akiket Baltimore kikötőjében kívántak partra helyezni, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis közbe jött a Fort McHenry erőd, ahol 1814. szeptember 13-14. között hatalmas csata volt, s visszaverték az angolokat.

Az erőd látogatható, elég normális kiállítás van benne. Első lépésként egy látogatóközpontot lehet megtekinteni (természetesen múzeumi bolttal), ami egy másik a helyre jellemző eseményre emlékeznek meg. Ugyanis itt született az amerikai himnusz. Szövegét Francis Scott Key 35 éves ügyvéd-költő írta 1814-ben, miután szemtanúja volt a Baltimore-t védő McHenry erőd ágyúzásának az 1812-es brit–amerikai háború idején. Key azzal a céllal szállt a támadó brit Minden csatahajóra, hogy közbenjárjon barátja, egy amerikai orvos kiszabadítása érdekében, akit azzal vádoltak, hogy brit dezertőröket rejteget. A brit parancsnokok beleegyeztek mindkettejük szabadon engedésébe, ám biztonsági okokból a hajón tartották őket, amíg a brit flotta az erődöt támadta. A következő napon Key megírta a The Defense of Fort McHenry (McHenry erőd védelme) című verset. A szöveget első alkalommal 1814. szeptember 20-án a Baltimore Patriot című lapban közölték le.

Mondjuk a harmadik versszakot soha nem idézik, mert finoman a hülye angolokról szól...

Tehát miután jártunk azon a helyen ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot írták, jártunk azon a helyen ahol az első zászlót varrták, most eljutottunk oda, ahol az amerikai himnuszt írták. Az alábbiakban egy nem teljesen autentikus változatot mutatok be, amikor Woodstock-i fesztiválon Jemi Hendrix játszotta el...

Maga az erőd csillag alakú, nagyon hasonlít a komáromi erődrendszerre. Maga az erőd sok szempontból lehet történelmi emlékhely, hiszen részt vett az 1812-es brit-amerikai háborúban, polgárháborúban, az I. világháborúban, de még a II. világháborúban is a parti őrség székhelye volt. Ma már múzeum. S ez nagyon tetszik Amerikában, hogy mennyire építenek a becsületességre. A belépő 7 dollár, de gond nélkül ki lehetne kerülni, hiszen jegyellenőrzés abszolút nincs sehol. Azért mi vettünk, hiszen a becsület nem ennyin múlik.

Biztos, hogy ez volt a legjobb ötletem?

Ezek után, s némi étkezés után, amit a már fentebb említett kínainál követtünk el (meglepően jó volt, össze se hasonlítható a magyarországi kínai étkezdéknek nevezett valamivel), megtekintettük a Baltimore Museum of Art-ot. Ezt a múzeumot úgy hirdetik, hogy tele van klasszikus művekkel. Hát... Nem volt tele. De szép és érdekes volt. Ami kifejezetten tetszett az a körfolyosó, ahol rengeteg a mai Törökország területéről származó mozaik volt felrakva... Ami meg nagyon nem tetszett az a modern művészetnek nevezett valami. Hát az már nekem túl modern volt. A múzeum maga egyébként ingyenes, csak a parkolásért kell fizetni.

Nem tudom a Gondolkodóból hányat öntöttek, de Amerikában ez a második amit láttunk...

Ezek után meg akartuk nézni Edgar Allen Poe sírját, de megint belefutottunk egy tüntetésbe, úgyhogy mentünk a hotelünk felé. Ez egy kifejezetten normális hotel volt, úgyhogy megérte kivenni. Miután lepakoltunk nekiindultunk vacsorázni. Na és itt ért bennünket az, ami miatt a fenti címet adtam ennek a bejegyzésnek. Az interneten néhány hete olvastam, hogy a Forrest Gump című film idén húsz éves. S a filmben van egy Bubba nevű fickó, akivel Forrest rákászni akar. S erre emlékezve jött létre a Bubba Gump Shrimp Co. hálózat, amely kifejezetten a tengeri ételekre specializálódott. Na ide akartunk elmenni. Hát Baltimore-ban nagyon nehéz parkolni, s amellett, hogy nehéz, nagyon drága is. S csak úgy nem állhatsz meg, még ott se ahol hely van, mert odarohan egy fickó, hogy ezt a helyet valami hotelnak tartják fenn... Igaz kiírva nincs, de akkor is tűnjünk onnan. Mindenesetre sikerült leparkolni, s megtaláltuk az éttermet is. Ahol rögtön váratni kezdtek. Felírták a nevünket egy papírra, s közölték majd szólítanak. Megjegyzem: az étterem tele volt üres helyekkel. S amikor egy óra múlva már morogtam ránéztem a papírra, s azon az volt, hogy nem voltunk jelen. Hát akkor elkezdtem nagyon morogni, rögtön bevezettek bennünket. Mellettünk három üres asztal is volt. Mindegy. A kaja, hát olyan, volt amilyen, de ami miatt határozottan morogtunk, az a sör volt. Tényleg rettenetes volt. Ihatatlan. Úgy ahogy volt kellett volna visszaönteni a tehénbe... S ami még jobban dühít, se szó, se beszéd ránk sózták a céges sörös poharat, hogy az benne van az árban. S a végszámla, úgy hogy nem kértünk túl drága cuccokat majdnem 100 dollár lett. Amikor legutóbb elmentünk Vas Laci atyánkkal enni, hárman nem fizettünk hatvanat...

Úgyhogy a továbbiakban erre a helyre csak azt tudjuk mondani: Stop Forrest...

Másnap reggel miután megint parkolóhelyet kerestünk, elindultunk, hogy megnézzük a National Aquariumot, ami magát úgy hirdeti, hogy Amerika legjobb vizi élőlényeket bemutató létesítménye. Előtte azért sikerült elugrani a jó öreg Edgar Allen Poe sírjához... Illetve a második sírjához, mert először onnan pár méterre nyugodott, mígnem áttemették erre a sokkal jobban megközelíthető helyre. Életem egyetlen angol ötösét köszönhetem, a jó öreg Poe bácsinak... Az angol tanárnő feladatba adta az egyik versének lefordítását... Nekem három napomba került, nyelvtanilag nem volt pontos, de állítólag egész jó műfordítás volt...

Szóval ez után jött az akvárium...Megjegyzem, tényleg szép és nagy. Életemben először láttam delfineket. Igaz, ezen a napon bemutatójuk nem volt, mivel aznap nyilvános edzést tartottak. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb delfin labdázott, vagy ugrált össze-vissza.... De voltak életveszélyes repdeső madarak is, hiszen volt egy rész, amely az esőerdőket mutatta be. Persze a kajával itt is átvágtak bennünket. Vettünk két hamburgert, amibe akkora húsdarabot tettek, mint egy 10 forintos. S ezt piszok szemtelen áron. Majdnem visszavittem, de megettem... Ami hiba volt, mert utána mind a kettőnk hasa úgy fájt, hogy csak na.

Kb. ötvenedikre sikerült elkapnom ezt a tekintetet...

Baltimore Amerika egyik legjelentősebb kikötője, amit abból is láthattunk, hogy rengeteg haditengerész volt kimenőn szombat este. S abból is, hogy bejárható hajók vannak... Az akvárium után ezeket néztük meg. S ezzel teljesült egy nagyon nagy álmom - járhattam egy valódi tengeralattjárón. A USS Torks tengeralattjáró 1944 és 1968 között volt szolgálatban, s a II. világháborúban a japán partoknál járőrözött, ott sűllyesztett el több hajót is. 48 órán keresztül tudott a víz felszíne alatt tartózkodni, ami alatt kb. 9 csomós sebességet ért el.

U.S.S Torks

Maga a tengeralattjáró 400 láb (kb. 120 méter) hosszú, 12 tiszt és 70 fő élt rajta. Ez azért nem semmi élet lehetett. A torpedókamrák, mely a hajó elején és hátulján egyaránt megtalálhatóak egyben hálófülkének is számítottak. Maguk a hajósok két torpedó tetején alukáltak, méghozzá nagyjából 75 napig, hiszen ennyi idő volt egy küldetés maximális időtartalma. Minden nagyon kicsi, nagyon miniatürizált.

Még a kissrác is alig fért be...

Bevallom, már ezért a hajóért is megérte megtekinteni Baltimore-t, még akkor is, ha sok helyen kihasználták azt, hogy én kvázi turista vagyok... Mindenesetre így visszagondolva kicsit ambivalens az érzésem Maryland legnagyobb városával kapcsolatban. S ezért kicsit keserű szájízzel indultunk neki a hazaútnak. Persze még nem egyenesen hazajöttünk, hanem meglátogattunk egy nagyon édes kis falut az öböl partján. Havre de Grace ott található, ahol a Susquehanna folyó beleömlik a Chesapeake-öbölbe. S itt áll a Concorde világítótorony. A nevek franciás hangzása (ami írásban kifejezetten jól hangzik) nem véletlen, hiszen ez francia terület volt... S a Concorde világítótorony szintén nagyon nevezetes az 1812-es brit-amerikai háborúban, hiszen a világítótorony hős őre, John O'Neill egymaga elfoglalt egy ágyút, s azzal védte a várost, meg a kimondhatatlan nevű Susquehanna folyó torkolatát. A Susquehanna folyót azért nevezem kimondhatatlannak, mert évtizedek óta Philadelphiában élő amerikai magyarok se tudják jól kimondani...

A Concorde Lighthouse - ma már nem működik

A világítótorony egyébként a negyvenes évekig nem volt automatizálva, azt a világítótorony őre őrizte. A házában most kiállítás, valamint karácsonyi vásár volt... Nagyon helyes, nagyon kedves nénik árusítottak, megfelelően giccses dolgokat. S közben nagyon kíváncsiak voltak, mi honnan is jöttünk, mit is csinálunk... Miután ezt és a szomszédban található halászati múzeumot is megnéztük azt mondtuk, ennyi elég is volt, irány haza. Illetve még kihasználtuk, hogy van nálunk egy autó, ezért megcsináltuk a nagy bevásárlást a Walmarkt-ban...

Szóval Baltimore szép város. Csak bosszantó, hogy - s ez volt szinte az első ilyen Amerikában - ahol azt éreztük: át vagyunk vágva, s többszörösen. Ettől függetlenül ajánlom minden utazónak, mert olyan helyek vannak, melyeket kifejezetten érdemes megtekinteni.

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek - mondta volt az én drága Bódi nagyapám, aki tisztesség szólva villanyszerelő mester volt, mint mester, főmester a szegedi MÁV állomáson, s mint ilyen igazából mindenhez értett - a villanyszerelést leszámítva. Ellenben kitűnően tudott szervezni. S bár nagyanyáméknál a villany kitűnően működött, de mindig választani kellett. Hogy a televízió menjen, vagy a rádió. Mert boldogult nagyapám a kettőt egyszerre nem engedte használni. Ugyanis nem volt türelme két dugót felszerelni. Boldogult nagyapámnak mindenre volt egy-két kitűnő mondata, ilyen volt a karácsony is. Eme ominózus mondatot használta, amikor egy nem sokat ígérő december eleji hétvégén elkezdte megszervezni a karácsonyt. Boldogult nagyanyám pedig erre mindig azt mondta: csinálja csak, legalább addig sincsen láb alatt. Ebből a mondatból is kitűnik, hogy házasságuk kicsit ambivalens jeleket is viselt magán. 

Nagyapámék... S az a nagyon aranyos, nagyon cuki, nagyon kedves, nagyon... Na az én vagyok...

Már két napja ez a gondolat jár az én pici agyamban, amikor Ancsával a karácsonyi ajándékokat csomagoltuk. Muszáj már most, mivel Magyarhon igencsak messze van. Igaz, ha ezt a tortúrát tudom, amivel egy csomag feladása jár, hát én bizony hazaviszem személyesen... Egyszerűbb és könnyebb lett volna. Nos. Mindenesetre Ancsa lelkes nagy örömére tegnap este csomagolni kellett. S hát ugye, én nem vagyok egy kezekész ember... S ezért  a csomagolás lelkes feladatát rá hagytam. Arckifejezését illetően felmerült bennem, hogy ha válásra nem is gondolt ez alatt, de bizony a gyilkosság mit olyan néhányszor felmerült benne... S ekkor megint boldogult nagyanyám jutott eszembe, amikor karácsony szent estéjének napján minden késésben volt, s nagyapám nem volt hajlandó használni a drótot, amivel díszeket lehetett feltenni, hanem helyette ördögi ügyetlenséggel csomózta a cérnát... 

Ancsa nem engedte, hogy a csomagolást lefotózzam, úgyhogy tessék itt van rólam egy kép helyette...

Tehát tegnap becsomagoltunk. Illetve Ancsa, én meg vizet fakasztottam, mivel a házban ahol lakunk már megint nincs víz. Komolyan Mózes nem küszködött ennyit, mert neki volt botja. Szent Lászlónak is összejött. Nekem kicsit munkásabb volt, mert a nyílj meg és folyjál parancsra a hideg víz csak azért se. De végül minden megoldódott, s a csomag is kész lett mára, úgyhogy elindultam vele a US Post Office-ba. Ahol végigálltam a kb 40 emberből álló sort (van kb. 50 ablak, ebből 2 van nyitva, de egy csak az útlevelekkel foglalkozik), s közölték, hoci, nesze, itt egy dokumentum töltsd ki. Hát az én angolom nem tökéletes, úgyhogy a hat oldalas papír láttán nyelni, köpni, sőt még magyarul morogni se tudtam. Azért megküzdöttünk egymással. Aztán egy másik hölgy néhány fél óra alatt elmagyarázta, hogy ugye nincs parfüm, pénz, atombomba, szárnyas bomba, emberáldozat, az USA összes hadititka a csomagban, mert ha van, akkor nem adhatom fel. Végül sikerült. Igaz, még egy papírt kitöltetett velem, s utána a címet, ahova megy a csomag, szépen bepötyögte a számítógépbe. Szép dolog a magyar nyelv. Szép dolog a karácsony. Főleg az előkészületek...

Ancsa (kis elírással) ezt a képet úgy kommentálta (betű szerint közlöm): Ha nem erkezik meg vagy elkobozzak ruhos leszek. Hát ha nem lesz vizünk akkor biztosan...

Amerika egyébként egy bonyolult ország. Már egyszer írtam erről a témáról, de ez most ilyenkor különösen aktuális. Mégpedig ez a political correct, azaz, hogy mindenben, különösen a közbeszédben politikailag korrekten kell eljárni. Ez azért van így, mert annyi náció él itt az albántól a zuluig, hogy senkit nem szabad megbántani. S ezzel pont megbántanak sokakat. Ugye ebben az időben van Marry Christmas - azaz boldog karácsonyt. De a zsidók ebben az időben Happy Hanuka-t ülnek. De az afroamerikaiak egy része ilyenkor a Happy Kwanzaa-t ülik meg, ami az 1960-as években jött létre a fekete nacionalista mozgalom keretében, hogy az afrikai filozófia hét alapelvét gyakorolják. Egy ideig ezt egyfajta ellen-karácsonyként ülték, ma már finomították a kérdést, mert sokakat elidegenített a karácsony ellenességük. 1.6%-a az amerikaiaknak ezt ünnepli, de emiatt fontos a politikai korrektség. Úgyhogy sokszor - televízióban, boltban, itt-ott - már el se hangzik a boldog karácsonyt felkiáltás, hanem a Happy Holiday - Boldog ünnepet! van. Ancsa laborjában se karácsonyi ünnep lesz, hiszen van zsidó és muzulmán is, hanem Holiday party... Vicces egy ország. S ez a dal megy egy csomó helyen:

Mielőtt bárki elfogultsággal illetne, nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Valahogy nem szeretem. De ez ízlések és pofonok dolga. Mindenesetre volt egy karácsonyom, ami márciusban volt, s ez meghatározza a gondolkodásomat az egészről. S karácsonyra készületként, most ezt szeretném elmesélni. Az írás nem új, lehet, hogy már van aki olvasta, mégis ezzel kívánok jó előkészületet mindenkinek...

Jó utat, jó ünneplést...

Karácsony márciusban

Ünnep után volt. Talán márciusban. Még Pécs-Vasason éltem, egy pici, szép kis bányászfaluban. Fél éve éltem ott, a plébánián szolgáltam. Emlékszem, kimerítő, fárasztó nap volt. Tavasz. A barackfa már vetkezett, a régi fenyőfa már korhadtan, minden tűjét ledobva, ott állt a fészer mélyén, hogy majd, ha jönnek a fiatalok eltüzeljük, szalonnasütéshez még jó lesz. Egész nap füvet nyírtam, s gondolkodtam, hogy talán valami virágot jó lenne ültetni a plébánia elé.

Késő délután volt. A karácsony, mint olyan az eszembe se jutott. Minek is, hiszen már régen volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miről is beszéltem a karácsonyi éjféli igeliturgián. Ekkor csöngettek. 

Az ajtóban egy ősőreg ember állt. Ismertem őt, szemben lakott velem, kicsit arrébb, az utca túloldalán. Templomban nem láttam, tudtam, valakivel összeveszett a múltban, talán valamelyik elődömmel, s túl önérzetes volt ahhoz, hogy betegye a lábát oda. Néha-néha megittunk együtt egy pohárral az ő borából, amire nagyon büszke volt, de amire gondolva még ma is összerándul a gyomrom, hiszen olyan rossz lőrét sose ittam se előtte, se azután.

Tudtam, éreztem rajta, hogy az idő vasfoga már bizony ki is csorbult rajta. 

- Boldog karácsonyt! – köszönt rám, s én azt gondoltam, ez valami tréfa. 

- Ugye, átjön hozzánk ma este? A feleségem halat főz… Halászlé lesz, meg tejfölös hal. Igazi karácsonyi csemege.

Mondani akartam, hogy ember, gondolja már át, március van, hol van már a karácsony, amikor az öreg válla felett észrevettem a feleségét, s láttam az arcán a könyörgő tekintetet. 

- Persze, ott leszek. Fát is díszítünk? 

- Még szép! Nem, értem miért – mondta az öreg – de alig tudtam csillagszórót szerezni. De sikerült! Nyolckor várjuk.

Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi lehet az, hogy karácsonyt akar ünnepelni márciusban. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hát meglágyult az agya, gondoltam magamban, s megpróbáltam felkészülni a rám váró többszörös megpróbáltatásra. Hal és az öreg bora. Rettenetes. Ráadásul egy ilyen nap után.

Az öreg lelkesen, s karácsonyi dalokat dúdolva elindult haza. A felesége, élete párja, már talán az idők kezdete óta ott maradt. 

- Tudja, már öreg – szólalt meg. 

- Én értem, de március van – szólalt meg bennem a kétkedő. 

- Ismerem őt kicsi gyermekkora óta. Amikor gyermek volt, rettenetes karácsonyai voltak. Apja iszákos volt, verte őt. Aztán jött a háború, elvesztettük mindenünket. Ő az egész családját. Mi maradtunk egymásnak. Nehéz idők voltak. Néhány éve, talán a nyár közepén úgy kelt fel, hogy díszítsük fel a fát, hiszen itt van a karácsony napja. Tudtam, hogy lelke már valahol máshol van. Tudtam, hogy a szíve már nem közöttünk jár. Én a felesége vagyok. Jóban, rosszban. Ezt fogadtam. S aznap feldíszítettük a fát – mondta az asszony. 

Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is zajlódhat le ebben a két emberben. De még mindig nem értettem, hogy mi ennek az egésznek az értelme.

- S aznap este – folytatta a nő – megkért, hogy meséljek neki a gyermekkora karácsonyairól. Nem volt szívem azt mondani, hogy micsoda szörnyű karácsonyai voltak, ezért elkezdtem mesélni neki arról, amikor megkapta a hintalovat, elkezdtem neki mesélni, hogy mekkora karácsonyfákat állítottak a kertben, elkezdtem neki a csodáról mesélni. S láttam, hogy boldog. Azóta néha-néha talán fél évente eszébe jut, hogy ma karácsony van. S felállítjuk a fát, s megfőzőm a halat. S ő boldog. Én pedig boldog vagyok, hogy boldogságot okozhatok. Hiszen ez karácsony értelme, nem?

Elszégyelltem magam. Én akkor karácsonykor éjt-nappallá téve rohantam, hogy beszerezzek mindent, ami aztán vagy tetszett az illetőknek, vagy nem, de úgy álltam oda karácsonykor a szószékhez, hogy na ezen is legyünk túl. 

Aznap este elmentem hozzájuk, s márciusban megünnepeltük karácsonyt. Életem legszebb karácsonya volt. Még a hal is ízlett, bár azóta se szeretem, s bevallom, a bor is édesebb lett, mert tudtam, hogy a boldogságukra iszom. 

Pár hónapra rá én temettem az öreget. S a sírra nem hatalmas koszorúkat, hanem egy pici karácsonyfát állítottunk. Néha-néha lélekben még visszajárok oda. 

Sokan töltik a karácsonyt egyedül, volt jó néhány amelyet én is így töltöttem el. De mégsem voltam sose igazán egyedül, valahol mégis velem volt az öreg. Ahogy most is. Karácsonyi dalokat énekelgetünk, jókat eszünk, míg nem rám nem szól: lassan ideje indulni! Misére kéne menni. Éjfél lesz nemsoká. Ő persze nem kísér el, mert konok. 

Ünnep után volt. Talán márciusban. Karácsonykor. A barackfa már vetkezett. A hónak már nyoma se volt. De karácsony volt. Úgy igazán.

Arizónai álmodozók - 2. rész: Grand Canyon, majd vissza Las Vegasba... S a döbbenet...

Már jó ideje, hogy hazajöttünk nagy nyugati parti kalandozásunkból, azóta volt egy hálaadás is, csak nem találtam időt és energiát arra, hogy folytassam a kalandjaink elbeszélését. Mentségemre szolgáljon, hogy sikeresen le is betegedtünk, s még mindig fújjuk mind a ketten az orrunkat, más problémákról nem is beszélve. De a show must go on, avagy a show folyik tovább, ezért fontos, hogy elmeséljem: a Grand Canyon megér egy csomó mesét. 

Az előző naphoz képest jó 15 fokkal hidegebbre ébredtünk, illetve én csak forgólódtam, s gondolkodtam fél éjszaka. Két vágy hadakozott bennem. Az első az volt, hogy menjünk el Új-Mexikóba, aztán Colorado és Utah érintésével irány Las Vegas. A másik az volt, hogy a nyavaja akar annyit vezetni... A kocsi nagyon kellemes volt, nagyon jó volt, de... Még akkor se, ha az út jelentős részét a 66-os úton lehetett volna megtenni, ami mindig is nagy vágyam volt. Végül, hosszas gondolkodás után azt javasoltam Ancsának, inkább nézzük meg a Grand Canyon normál részét, ha már a nyugati részt láttuk. S a 66-oson pedig mentünk már eleget... Menet közben rákerestem a Route 66 című dalra, amit most a The Rolling Stones feldolgozásában mutatok meg:

Úgyhogy a reggeli után nekiindultunk a Grand Canyon Nemzeti Parknak. A belépő itt jóval olcsóbb, mint a Grand Canyon West-nél volt. Az első amit megnéztünk egy IMAX mozi volt, ahol bemutatták a Grand Canyon felfedezésének a történetét, kifejezetten John Wesley Powell-re kihegyezve. Ez a jóember volt az első aki végigment a Colorado folyón. Ne gondolja senki, hogy ez egy egyszerű csendes kis hajózgatás, akarom mondani csónakázás volt. Olyan zúgók vannak benne, amelyeket a mai modern rafting csónakokkal is elkerülnek... Egyébként, mint Amerika felfedezőinek élete ennek a Powellnek is egy kész kaland. Részt vett a polgárháborúban, el is veszítette az egyik kezét. Egyetemi tanár lett. De nem tudott ülni a hátsóján, hanem fogta magát és expedíciókat indított, a Sziklás-hegység felfedezésére. Aztán 1893-ban fogta magát, s egy szép júliusi napon elindult a Colorado-n lefele... S bár csodával határos, de túlélte... Mellesleg kitünő író volt, az ő írásai alapján lett népszerű turistaközpont a Grand Canyon... Mint háborús hős és felfedező az Arlington-i temetőben van eltemetve, Washington DC-ben.

Kicsit volt csak kilátás?

A Grand Canyonnál három buszjárat közlekedik 15 perces menetidővel. Mi csak az egyiket néztük végéig, ami nagyon szép útvonalon végig a szurdok mentén haladt el... Leszálltunk, megnéztük, visszaszálltunk, mentünk tovább... S megérte, mert tényleg ez az a hely, melyről két féleképpen tud beszélni az ember. Az egyik a szuperlatívusz, ami nekem annyira nem megy, a másik pedig sehogy. Az biztos, hogy megérte ezt a napot még rászánni...

A bejárt útvonal

Igazából sokat gondolkodtam, hogy mit is jelenthet nekem a Grand Canyon. Földrajzi érdekesség? Az. Valami festővászonra illő csoda? Az. Mégis valahogy az ember kicsinységét jelenti. Egy részt ezen a földön, amelynek nagy részére soha nem tette és soha nem is fogja betenni lábát utazó. Még akkor se, ha van egy rész, amit láttunk felülről, amely egy 20 kilométer hosszú út, ahol - aki akar - gyalogolhat, ameddig bír. De ez a Grand Canyon csak nagyon pici része. S ezt egy valójában pici folyó, a Colorado vájta ki... Hát igen, azért a víz az úr... Remélem a következő kis filmetűd jól bemutatja, hogy milyen is lehetett ez a túra.

Egy külön élmény volt, hogy a túra legvégén egy nagyon kellemes kis vendégház várt bennünket, ahol egy picit át tudtunk melegedni, kényelmes karosszékben üldögélve. Ez a vendégház már több mint 100 éves egyébként, s a nemzeti történelmi múlt része, pontosabban olyan, mint otthon a műemlék épületek. Jó volt egy kicsit leülni, pihenni, mert utána mentünk vissza a kocsihoz, de előtte még a buszsofőr hölggyel jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy az apukája magyar, anyukája venezuelai, a testvére meg a Jefferson Egyetemen Philadelphiában patológus... Kicsi a világ... S ekkor gondolkodtam el, hogy mennyire nem vigyázunk a magyar nyelvre - ez a hölgy második generációs magyar, de már egy szót se tud magyarul... 

Naplemente a Grand Canyonnál...

Nos, miután bepattantunk a kocsiba, elindultunk Las Vegas felé, tudván, hogy a Hoover-gátnál nyerünk egy órát... S itt volt egy névtelen átkötő út, ami csak 90 mérföld volt, s a második leghosszabb egyenes szakasz utunk során 32 mérföld... Ha valakik tudnak unalmasan autópályát építeni azok az amerikaiak... Szóval megérkeztünk utunk utolsó hoteljéhez, ami kifejezetten jó kis hotelnek minősült, kedvesek voltak, aranyosak... S elkezdtem becsekkolni a repülőre. S ekkor jött a döbbenet. Nem kis döbbenet. Szóval az úgy van, hogy Amerikában nem a 24 órás időszámítás van. Nem azt mondják, hogy 18:02, hanem, hogy 6:02PM. Az AM a délelőtt és a PM a délután. S ezt most nagyon, de nagyon benéztem. Úgy gondoltam, hogy vasárnap 10:35-kor indul a gépünk, s délután 6:01-kor meg is érkezünk. Csak valamilyen fáradtsági okokból nem néztem meg az AM-et és a PM-et. Úgyhogy kényszerű mosollyal az arcomon jeleztem Ancsának - van még egy vegasi napunk... Az örömét azt bizony le se tudom írni... Mindenesetre ezen a napon is szép helyeken jártunk, de erről már tényleg holnap fogok mesélni. Pontosabban, holnap tényleg fogok mesélni róla.... Addig is megfőzöm életem első levesét, hogy amikor hazajön a feleség ehessen meleget... 

S egy utolsó utáni megjegyzés a Grand Canyonhoz. A fenti fényképet a buszos kirándulás utolsó állomásán fényképeztük, azon a ponton, ameddig elmehet a turista. Utána vége, nem mehet tovább... Szeretem ezt a zsoltárt, s így szól a Szent István Társulat fordítása szerint: "Énekeljetek az Úrnak, zengjetek nevének dicséretet, készítsétek neki az utat, amely átvezet a felhők fölött!" Hát visszagondolva, talán ez a jó mondat az egész Grand Canyonos kirándulásra...