Houstont látni, s odajutni...

Szóval most éppen úton vagyunk Houston felé, ami nem kis szó, hiszen elég kalandosnak sikerül ez az utunk is. De elkeserítem a mélyen tisztelt olvasóközönséget, de ezt a kalandot csak később  fogom elmesélni. Vagy amikor visszafelé jövünk… Tehát visszatérve a pénteki napra, megnéztük a Louisiana Állami Múzeum egyik részét, majd átsétáltunk a másikba, ahol rögtön két múzeumot is találtunk. Mind a kettő közvetlenül kötődik New Orleans jelenéhez, így nagyon érdekes volt számomra. Egyébként ez a két épület a Szent Lajos székesegyház két oldalán van, így gyorsan megközelíthető. 

Ez valaha egy Steinway zongora volt...

Szóval a földszinten megemlékeztek a Katrina-hurrikánról. A Katrina hurrikán egy trópusi ciklon, ami a Bahamáknál alakult ciklonná. 2005 augusztusában pusztított. New Orleans jelentős részében nagyon komoly károkat okozott, a város egy része víz alá került, nagyon sokan meghaltak. A Katrina volt az egyik legtöbb áldozatot követelő vihar az USA-ban, 10 000 áldozatról szóltak a hírek, bár valójában 1833-an haltak meg. Sok helyen fertőzésveszély volt és a kolera is megjelent e térségben. A hurrikán óriási hatására több olajfúró torony is elsüllyedt a Mexikói-öbölben, illetve olajfinomítók váltak használhatatlanná. Emiatt emelkedett a kőolaj világpiaci ára. A hurrikán 300 000 embert hagyott áram nélkül Dél-Louisianában, míg Louisiana, Mississippi és Alabama államban 1,3 millió otthonban és munkahelyen szakadt meg az áramszolgáltatás. 

Jobb sorsot is látott...

Több százezren hagyták el New Orleanst az evakuálási utasítás hatására, mivel kezdetben úgy tűnt, hogy a várost telibe kapja, és ezáltal katasztrofális csapást mér rá a Katrina. A vihar ötös erősségű szörnyként érkezett, azonban hamar négyesre mérséklődött, valamint némileg el is kanyarodott, azonban így is tetemes károkat okozott. A tengerszint alatt fekvő várost védő gát átszakadt. Sajnos voltak, akik figyelmen kívül hagyták a kiürítési felszólítást, főleg a szegények, akiknek nem volt hová költözniük. A hatóságok szerint közülük sokan odaveszhettek az árban, mivel a mentőalakulatok a legtöbb helyre nem tudtak bejutni a magas vízállás miatt.

Elég durva vihar volt. Emlékszem televízión nyomon követtem az eseményeket, s még azon keresztül is borzasztó volt, hát még gondolom átélni. S utána a mentés enyhe, vagy inkább mondjuk ki komoly szervezetlensége. S hogy még nagyobb legyen a káosz egy-két hétre a Katrinára jött a Rita. S ekkor nem csak a menekülteket kellett kitelepíteni, hanem Houston lakosságát is. Másfél millió embert. Gyakorlatilag egy majdnem teljes Budapestnyi lakosságot kellett nagyon rövid idő alatt minél messzebb vinni. 

A múzeum erre emlékszik meg. Videókkal, hangfelvételekkel mutatja be az eseményt. S hogy még életszerűbb legyen, a videó mellé, melyet három vászonra is vetítenek imitálják a szelet, a villámlásokat… Ráadásul a teremben félhomály van, szóval eléggé izgalmas volt. S ezen kívül eredeti tárgyak, például egy olyan illető falra írt naplója, aki több mint két hetet töltött a lakásába szorulva, s jegyzeteit ákom-bákom betűkkel a tapétára jegyezte fel. No, meg a még szomorúbb részek, ahol egy nagy X van az ajtón, ami azt jelenti, hogy ott halott van. Elgörbült, összetört tárgyak, használati cikkek…

A második szint ebben a múzeumban azért sokkal vidámabb. New Orleans legnagyobb ünnepe a Madri Gass. A New Orleans-i karnevál a legrégebbi ismert karnevál az Amerikai Egyesült Államokban. A New Orleans-i karnevált „Mardi Gras”-nak is nevezik. Az USA Louisiana államában lévő, a franciák által alapított ipari központ, kikötőváros, tíz felsőfokú oktatási központtal, szép épületekkel rendelkezik. Itt egy igazi turisztikai negyed alakult ki szállodákkal, éttermekkel, ahol a világhírű „kreol konyha” és a zenei hagyományok őshazája található meg. Ezt az ünnepet a latinos, könnyed zenére és a vidámságra hajlamos itteni lakosság készíti elő. Évente százezrek vonulnak fel a Canal Streeten néhány órás önfeledt ünneplésre. Ugyanis éjfélkor véget ér a bolondozás és a móka. 

Madri Gass jelképek

Arthur Hardy, egy népszerű karneváli kalauz kiadója szerint az egész karnevál egy részeg orgiához hasonlítható. „Legalább négy cég állt rá az országban a karneváli videók terjesztésére. Tévéműsorok közvetítik a csupasz melleikkel büszkélkedő nők és magukat mutogató férfiak képeit” - mondja Hardy. Úgy tartják, hogy ez a „mindent szabad” világ a fiatal turisták paradicsoma, ahol a tradíciókat büntetlenül és gátlástalanul lehet semmibe venni”. Az emberek hosszú utat tesznek meg azért, hogy levetkőzhessenek és bujálkodhassanak” - idézi a CNN az egyik New Orleans-i lakos véleményét, aki szerint az esemény hajdani családi jellege mára teljesen eltűnt.  Az eseményre évente közel egymillió ember látogat el.

Kinézetre az egész szerintem hasonlít a Velencei karneválra, csak az egész a szárazföldön játszódik le, meg mivel itt húshagyó kedden is aránylag meleg van, az egész sokkal bujább, sokkal kevesebb ruhában van mindenki. Persze itt is van a bálnak királya, meg mindenféle udvari személyzete, nagyon díszes ruhákban. S mindenhol árusítanak úgynevezett Madri Gass láncot, amely kifejezetten giccses, nagy szemekből áll, rajta mindenféle egyéb rekvizitumok. Ancsának vettem egyet, amin hangszerek vannak. 

Mivel az eső kitartóan esett, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a víz alá, megnézzük a helyi akváriumot. Lehet, hogy a Candem-i akvárium miatt, de egy kicsit többre számítottam. Igaz, azt is bele kell venni a számításba, hogy ez a létesítmény, s különösen a halak nagyon megjárták a Katrina miatt, gyakorlatilag az összes olyan élőlény elpusztult, amely teljes egészében a vízben él. A pingvinek, s a fehér krokodil túlélte. Egyébként érdekes volt, különösen a Mississipi vidékének bemutatása, vagy pedig az esőerdők élővilágának kézközelbe hozása. De erről a helyről sokkal többet nem tudok írni, mivel nem volt túl nagy, nem volt annyira magával ragadó, mint Candemben volt néhány hete. Leszámítva egy játékos fókát és néhány pingvint amelyik határozottan kíváncsian nézte a fényképezőgépemet. De a fehér krokodil nem volt hajlandó előbújni, délutáni sziesztáját töltötte. Természetesen, mint a legtöbb amerikai múzeumban játékból itt sincs hiány, az egyik helyen be lehetett menni a halak közé gyakorlatilag, mintha mi lennénk egy akváriumban. Ancsa ki is próbálta, mígnem egy kis afroamerikai srác odament hozzá és közölte vele, hogy ez a gyerekeknek van, menjen innen. Még egy óra múlva is ezen nevettünk...

Igazából pénteken ennyit néztünk meg, s azt mondom egy elég gazdag napot töltöttünk el. Este azért még a hotel medencéjében megmártóztunk, illetve lazítottuk izmainkat a mai nap előtt a jakuzziban is. S ma, szombaton hajnalban taxiba vágódtunk, s most ülünk egy repülőn, ami valahova elvisz bennünket. Bár esélyes volt, hogy esetleg a vihar miatt Houston helyett Austinban kötünk ki, de végül mázlink volt. S ráadásul ragyogó napsütésünk. 

Houston madártávlatból...

Úgyhogy megkerestük a lefoglalt reptéri buszt, illetve az ügyintézőt. S tényleg bocsánat, hogy ilyet mondok, de hihetetlenül nem szeretem azokat az embereket akik láthatóan utálják a hozzájuk forduló egyént. Évekig voltam ügyfélszolgálatos, nekem is volt rossz napom, de akkor is. Tőlem kapja a fizetését kérem szépen. Odamentünk az ügyintézőhöz, s tényleg az volt az érzésem, hogy szívből, de látványosan utál. S üldögéltetett vagy fél órát, hogy majd jön a busz. Na mindegy.

A városba sajnos nem jutottunk be...

A NASA egyik központja Houston. Egészen pontosan ez olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy a mogyoródi Hungaroring Budapesten van. A reptértől szolid 44 mérföldet utaztunk a Nasa Space Centerbe. Igazából ez volt, ami miatt átjöttünk. Amióta az eszemet tudom ez az egyik hely, ahova el szerettem volna jutni. Hiszen ez az a hely, ahonnan a Mercury-ket, no meg a Geminiket irányították, itt adták ki a leszállási engedélyt az Apolló-11-nek, itt beszélgettek az űrsiklókkal, s a mai napig innen vezérlik a Nemzetközi Űrállomást. 

Az elhunyt űrhajósok és szakemberek emlékkertje

Maga a látogatócentrum láthatóan elsődlegesen két korosztálynak készült. Az egyik a gyerekek, hiszen rengeteg játék van, többek között egy űrsikló dokkoló program, amikor az ISS-hez (ez a Nemzetközi Űrállomás leánykori neve) kellett egy űrsiklóval dokkolni. Sajnos az én kétszeri próbálkozásom sikertelen volt. Mind a két esetben az űrállomás és az űrhajó is megsemmisült. Ennyit az én űrhajósi álmaimról. A másik korosztály pedig azok akik gyerekkorukban álmodoztak erről a világról, s most egy picit belenézhetnek. Nos, én ebbe tartozom. 

Természetesen az amerikaiak képesek a semmiből is sorokat generálni, így szokás szerint kb. fél órát álldogáltunk végig, amíg vártuk a Tram tour-t. Ez egy kvázi kisvonat, amely bejárja az egész (egyébként nem túl feltűnően, de igencsak védett) környéket. Két állomása volt az útnak, az első a Mission Control Center, magyarul az irányítóközpont. Pontosabban a két irányítóközpont közül az egyik. Ugyanis az egyikből (amely biztonsági okokból nem megtekinthető) van maga az irányítás székhelye, a másikból, ahol mi jártunk munkaidőben a kísérleteket vezénylik le. Ez viszont mivel most hétvége, sőt hosszú hét vége van lényegileg üres volt. Egy jóember (szerintem régi űrhajós) viszont kitűnő humorral, s gyönyörűen érthető beszéddel sokat mesélt. Ugyanis hamarosan a NASA nagyon komoly új programba kezd bele. Ha minden igaz 2017-re visszamegyünk a Holdra, s 2024-ben pedig szeretnék elindítani az első emberes Mars utazást. Mondtam is Ancsának, hogy jelentkezem rá. Azt mondhatom, hogy szia Ancsa, hamarost jövök, a Marsra mentem, kb. 5 év…

A második, nagyon látványos rész a rakétapark volt. Itt többek között megtalálható a világ legnagyobb rakétája a SATURN-V rakéta, mely a holdraszállás nélkülözhetetlen kelléke volt. Eddig is tudtam, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy ekkora. Annyit olvastam róla. S most kézzel fogható közelségben magasodott, mit magasodott tornyosult fölénk. Még így elfektetve is hatalmas. A Saturn V magassága 110 méter, átmérője 10 méter, tömege 2800 t. Alacsony pályára 118 tonna terhet tud szállítani, a Holdhoz 47 tonnát. Az Apollo-programban felhasznált rakétáknak 3 fokozatuk volt... S ebből a monstrumból alig egy két méter magas valami jött vissza a földre, amit parancsnoki modulnak neveznek...  Maga a rakétából több darab is eredeti volt, hiszen az első fokozat, mely először levált ejtőernyővel visszatért. Aztán évtizedekig rozsdásodott Floridában, míg 2000 körül aprólékosan felújították.

110 méter nehezen fér be egy képbe...

Szintén érdekes volt, egy belső kiállító helyiség, ahol a Mercury, a Gemini és az Apolló űrhajók voltak kiállítva. Az Apollóból a 17-es, az utolsó. S nem bezárva egy műanyag kalodába, hanem megfogható, hozzáérhető. Úgyhogy elmondhatom kezemmel fogtam egy olyan tárgyat, amely látta a Hold túlsó oldalát is. Szintén nagyon felemelő dolog volt az Űrhajósok falát megnézni. Itt az összes amerikai parancsnokság alatt felszállt űrhajó személyzete fenn van. S olyanok is, akik sose járhattak az űrben, de mégis űrhajósnak tekinti őket mindenki. Az Apolló-1 személyzete egy földi teszt során tűzben halt meg. Esélyük se volt szegényeknek. Közöttük a parancsnok Gus Grissom már járt az űrben, ő az első hét tagja volt. Ha nem halt volna meg, akkor ma nem Armstrong nevét és szavait emlegetnénk, hanem Gus Grissomét… S ugyanígy ott van gyászkerettel a Columbia és a Challenger űrhajó személyzete is… Ahogy a Star Trek című film „bálnás” részében mondják: emlékük élni fog a 23. században is.

Nem véletlenül említettem meg a Star Treket. A filmsorozatban jó néhányszor feltünik egy szállító eszköz, egy kvázi pici űrhajócska. S ez a tárgy, természetesen egy forgatási kellék szintén sanyarú sorsot „élt meg” a forgatás után. Majd néhányan összefogtak, restaurálták, s az Enterprise egyik szállítóeszköze is itt van… Talán előbb-utóbb ilyen eszközök is lesznek megtalálni és megérteni a nem ismert tartományt…

Kirk kapitány és Spock mindjárt jön...

Az épületen kívül található a NASA egyik szállító repülőgépe. Ha az űrsikló valamilyen okból nem tudott leszállni Floridában, akkor ennek a tetejére felhelyezték az űrsiklót, s „hazarepültek” vele. Szükség volt ilyen gépre, hiszen az űrsikló a saját erejéből nem tudott repülni. Nos, ennek a tetejére felhelyeztek egy 1:1 makettet, amely eredetileg az Expoler nevet kapta. Igen ám, de ezt a nevet tavaly megváltoztatták Independent-re. Mi az oka? Ez egy banális, tipikusan amerikai történet. Tavaly kijött egy film, ami a Gravitáció címet viseli. Mellesleg nem rossz film, bár van benne jópár lehetetlen dolog. Nos ebben van egy űrsikló, amely megsemmisül, s az Expoler névre hallgat. S hogy az amerikai polgár ne keverje őket össze, ezért meg kellett változtatni a makett-űrsikló nevét.

A repülő valódi, az űrhajó makett... De jól néz ki...

Nos, azon kívül, hogy eme makettet nézegetve Ancsa úgy döntött, hogy heveredjünk le a zöld fűre, ami ötletnek kitűnő volt, csak legközelebb megnézem, hogy van egy ott egy vöröshangya boly, melybe belefekszem, illetve, hogy a reptéri buszos alig talált meg bennünket (igaz a következő címet még nehezebben, amit mondjuk elég nehéz lehetett, mert egy katolikus templom volt, s a plébánost kellett kivinni a reptérre...) más izgalmas nem történt. Lassan indulunk haza, s bízunk benne, hogy a Houston-New Orleans gép kivételesen időben és mindenféle kaland nélkül elindul, s oda is ér. Hiszen holnap vacsorázni megyünk… Mégpedig a Mississipire… De erről majd legközelebb…

Majd ha ők szállnak le először a Marsra sokat fog érni ez a kép...

Eső előtt, eső után... Avagy egy újabb nap a Nagy Lazában...

Amikor az ember fia és neki kedvenc egyetlen felesége ilyen nagy útra megy el - s most nem az egész éves amerikás kalandot értem, hanem azon belül ezt a hetet - csak kapkodja a fejét, s keresi az időt és a helyet, amikor megírhatja az előző napot. Mivel most éppen a repülőtéren ülünk, s van még szűk két óránk a Houston, TX-i gép indulásáig, ezért most épp ráérek. Így elmesélem a tegnapot.

Nem, nem alszom. Koncentrálok...

Tegnap csütörtökön folytattuk a város felfedezését, s ebben az se gátolt meg, hogy szolíd égzengéssel leszaladt az eső. Az első hely, ahova elmentünk az a Francia piac volt. Hát ez igazából egy bolhapiac. Magát a helyet 1791-ben alapították, s jelentős szerepe van abban, hogy a kávé és a praliné elterjedt Amerikában. Mostanság főleg ékszereket, ruhákat, pólókat árusítanak itt. Ellenben gyakorlatilag minden megkapható. Ha most nem lenne a poén, melyet szoktam használni elég otromba, s sajnos politikailag nagyon találó azt mondanám, hogy még halott ukrán katonát is lehet találni. Mindenesetre Ancsa vett magának egy csinos felsőruhát, elég jó áron. Ez a vásárlás egyébként viccesen alakult. Ugye, meséltem, hogy előző nap vásároltam egy sheriff-jelvényt, melyet fel is tűztem a táskára. Ez mind szép és jó volt, kivéve azt az esetet, hogy furcsán nézegettek az árusok, s a zsebből-zsebbe adómentes fizetés lehetősége elszaladt irányomba. Lehet, hogy túl élethű az én szép kis jelvényem? 

Nem hinném, hogy ez originál New Orleans-i termék...

New Orleans ugye eredetileg francia város volt, bár jó ideig a spanyolok birtokolták, s utána visszaszerezték a franciák, majd Napoleon eladta egy Egyesült Államoknak. Éppen a francia hatásból következik, hogy a a város védőszentje - mármint az egyik -, nem más mint Szent Johanna, akinek aranyozott szobra közvetlenül a French Market mellett áll. Na Szent Johanna se volt egy egyszerű személyiség. Szent Johanna (Domrémy, 1412. január 6. – Rouen, 1431. május 30.), az „orléans-i szűz”, katolikus szent, francia nemzeti hős. A százéves háború idején vezette a francia nép felszabadító harcát az angolok ellen. Parasztlányként látta meg a napvilágot Kelet-Franciaországban. A százéves háborúban a francia királyi hadsereg élén több meghatározó győzelmet aratott, amelyek megfordították a háború kimenetelét és lehetővé tették VII. Károly trónra lépését. A burgundok fogták el és adták az angolok kezére, majd az egyházi törvényszék elítélte és 19 éves korában máglyán megégették. 24 évvel később, 1455-ben VII. Károly király – akinek hírnevét beárnyékolta, hogy koronáját egy elítélt eretnek segítségével szerezte – felkérte III. Kallixtusz pápát, vizsgáltassa felül a szentszék döntését. Az új eljárásban Johannát ártatlannak találták és mártírrá nyilvánították. 1909-ben boldoggá, 1920-ban pedig szentté avatták. Johanna egyike Franciaország 9 védőszentjének; Szent Dénes, Tours-i Szent Márton, Szent Lajos, Szent Mihály, Szent Remigius, Szent Petronella, Szent Radegunda és Lisieux-i Szent Teréz mellett. 

Maga a szobor a francia nép adománya, s egy rendkívül ízléstelen beton talapzaton áll...

Sétánkat, azzal egyetemben, hogy lógott az eső lába a Jackson Square-n folytattuk, kicsit jobban megnézve azt. Maga a tér Andrew Jacksonról kapta a nevét, aki nem volt más, mint az USA 7. elnöke. De ennél nagyobb dolgot itt tett. Ugyebár 1812-ben kitört a brit-amerikai háború. A háború kitörését közvetlenül a napoleoni kontinentális zárlatra válaszoló angol blokád problémái, közelebbről az európai vizekre merészkedő amerikai hajókkal szemben foganatosított kemény londoni intézkedések idézték elő. A háttérben azonban jelentősebb szerepet játszott a kanadai területekre vonatkozó amerikai igény s a vád, hogy Anglia bujtogatta Washington ellen az indiánokat. Az amerikai hadsereget és flottát mégis előkészítetlenül vetették be, ráadásul a lakosság nagy részében népszerűtlen volt. A jenkik 1812 őszén jelentős sereggel vonultak Kanada felé, ám vereséget szenvedtek. Majd a Napóleon elleni háború befejezésével Nagy-Britannia erősítést küldhetett Amerikába, s augusztus 24-n, kanadai vezénylet és zászló alatt elfoglalták Washingtont. Bár a békeszerződést 1814-ben aláírták, de a gyorsposta hiánya miatt 1815. január 8-án még bőven harcolgattak, s Jackson New Orleans-t megvédte az angol Pakenham tábornok seregétől. S éppen ezért ő New Orleans hőse. Ezen kívül egy csomó mindent csinált, megverte az indiánokat az első szeminol háborúban, elfoglalta Floridát a spanyoloktól, szolidan támogatta Texas törekvéseit Mexikótól való elszakadásra, ezen kívül meg összeveszett a politikában mindenkivel akivel csak tudott. Még a saját alelnökével is olyan rossz volt a viszonya, hogy egyszer - állítólag - jól össze is verekedtek. Hát igen, vidám évek lehettek, amikor a political correct kérdés még szóba se jött... 

Micsoda balettmozdulat... 

Na eddig tartott ezen a napon a szabadtéri séta, mivel ömleni kezdett az eső. Úgyhogy első lépésben megtekintettük a Szent Lajos Székesegyházat. Annyira nem volt nagy túra, mivel közvetlenül a Jackson szobor mögött található. A templom 1827-re készült el, majd 1788-ban a sekrestyés sikeresen felgyújtott egy csipkefüggönyt, aminek köszönhetően nem csak a templom égett le, hanem a fél város is. Így új templomot kellett építeni, ami akkor már székesegyház lett, mivel 1793-ban létrejött a New Orleans-i egyházmegye. 

A világ legmodernebb érseki "palotája". Komolyan, ez az érsekség...

Szóval maga a templom alapjába véve egyszerű. Egy főhajó, két oldalhajó, ízléses festés, szerintem nagyon szépen megoldott szembemiséző oltár. VI. Pál pápa basilica minor (kis bazilika) rangra emelte, Szent II. János Pál pedig egyik amerikai lelkipásztori útján járt is itt. Ki is van állítva az a pásztorbot, amelyet akkor használt. 

Szent Lajos székesegyház

Mivel az eső kitartóan esett, ezért továbbra is múzeumoztunk. S akkor most egy betoldás. New Orleans egy őrült hely. Nem csak azért, mert egy olyan helyre épült, ami szerintem teljességgel alkalmatlan nagyvárosnak, hiszen ez itt lényegileg egy mocsárvidék. Aztán itt sok a hurrikán, meleg és párás az idő, amikor építkeznek az emberek először a falak felhúzása után a légkondicionálót építik be. S pont emiatt az emberek kissé lököttek. Mondhatni életművészek. Egy jazz zenészt az se zavar, hogy ömlik az eső és dörög az ég. A kollégával csak kiáll, s csak énekli a magáét... S megjegyzem: jól. Nagyon jól.

Ez a valódi ének az esőben...

Mindezek után továbbra is múzeumokat néztünk, s végre volt egy hely, ahol elfogadták a sajtóigazolványomat, úgyhogy kemény 10 dollárt meg is takarítottunk. S volt egy múzeum ami arról is különleges volt, hogy nem volt ajándékboltja. Előző nap voltunk ugye a II. világháborút feldolgozó múzeumban, ott három shop is állt a rendelkezésünkre, hogy hűtőmágnes készletünket növeljük. Nos, amit megnéztünk az a Louisiana Állami Múzeum volt, melynek egy része Louisiana állam történetét mondja el, kezdve az indián kultúrával egészen a polgárháborúig. Ancsa különösen sokáig nézegette az indián (korrekt néven: amerikai őslakos) kultúrát. Egyébként érdekes, hogy az indián kultúrából a vaskor lényegileg kimaradt, mivel a vas, mint olyan, csak az európaiakkal jött be. Mint ahogy az európaiakkal jött be egy csomó betegség, meg ragadozó, aminek köszönhetően az őslakosok 90% rövid időn belül megnézte az örök vadászmezőket.

Francia olajtartó... (Mint arra Ancsa felhívta a figyelmemet, mivel eredetileg azt írtam alá, hogy indián tárgy...)

Eddig én se tudtam, hogy komoly tervek voltak egyébként arra, hogy Napoleont, amikor már Szent Ilonán tengette napjait kimenekítsék ide, s itt szervezze újra világ, illetve franciahon megváltó terveit. Nos, mire kitalálták hogyan is történjen a dolog Napoleon elhunyt. De a halotti maszkja eme múzeum egyik sötét sarkában van...

Ennél jobb képet nem tudtam készíteni...

Nos, mostanra ennyit. Be kell szállnunk a gépbe, s irány Houston... Folytatása következik...

Ugye tudja, hogy New Orleans-ban van?

A címben található idézet a Titkok könyvtára 3. című, Indiana Jones utánérzésű filmből származik, amikor a főhős kiborul, szabadságra megy, s amikor megérkezik New Orleansba a taxisofőr megkérdezi, hogy mit szeretne látni, mire azt mondja, hogy múzeumokat. Erre a taxisofőr azt mondja, kicsit elkerekedő szemmel, hogy ugye tudja, hogy New Orleansban van... Hát igen, sok mindenre számítottam, de hogy ez egy ennyire laza város, még én se. Jelen írás végére talán érthető lesz. Képet sajnos nem fogok tudni mellékelni, mert ez olyan volt, hogy még én se mertem lefotózni, pedig... Nos, de mindenek előtt egy kicsit a városról. New Orleans (franciául: La Nouvelle-Orléans) Louisiana állam legnagyobb városa az Egyesült Államokban. A város lakossága a 2009-es népszámlálási adatok szerint 343 829 fő.

Nem lepődnék meg, ha jezsuitáknak köze lenne ehhez az egyetemhez...

Maga a város francia eredetű, ezért egy viszonylag nagy kiterjedésű francia negyed található itt. Nevezetes a zenéjéről (a jazz őshazájának is szokták emlegetni), kultúrájáról valamint a fesztiváljairól is. Maga a várost a French Mississippi Company alapította a csitimacsa indiánok által lakott területen, s építését Jean-Baptiste Le Moyne de Bienville irányította. Az 1763-ban megkötött Párizsi egyezmény alapján a spanyolok birtokába került, s spanyol fennhatóság alatt volt egészen 1801-ig, amikor is a város ismét francia kézbe került. A leginkább eredeti formában fennmaradt terület a Vieux Carré (francia negyed). 1803-ban a Louisiana Purchase értelmében Napóleon eladta a területet az Egyesült Államoknak. A város gyors fejlődésnek indult amerikai, francia és kreol-francia hatás alatt. 2005-ben a városban nagyon komoly pusztítást okozott és sok halálos áldozatot követelt a Katrina hurrikán. Ennek nyomai a belvárosban már nem, de a külvárosokban jól láthatóak. S nem is beszélve, hogy a népességnek majdnem a negyede másfele költözött... S ami maga a jazz... Itt született Louis Armstrong 1900. július 4-én, s két nappal túlélve 71. születésnapját New Yorkban halt meg. 

Tipikus New Orleans-i ház... Lábakon áll, hogy ha jön a víz ne rögtön az épületet öntse el... 

Szóval előző írásomban leírt kalandozások után landoltunk New Orleansban, s kipróbáltuk a reptéri buszt. Tényleg mindenkinek ajánlani tudom. Bár pár dollárral drágább, mint a taxi, de a sofőr jó fej, segítőkész, rengeteg sztorit mesél, sőt még azt is elmondja, hogy merre ne menjünk, mert veszélyes lehet. A hotel úgy, ahogy van rendben van, a szoba kényelmes, a légkondi nélkülözhetetlen, ugyanis eme város forró. Hihetetlenül meleg van. Tudom, aki délre jön, mindössze hat fokra a Ráktérítőtől ne sírjon. Szóval nagyon kellemes hotelba kerültünk, itt megy el előttünk a streetcar, melyet első nap ki is próbáltunk. 

A streetcar-t nagyon egyszerűen magyarra úgy lehet lefordítani, hogy villamos. Méghozzá igen régi, fapados villamos. Nagyon kellemes és nagyon édes. Nem gyors, sőt kifejezetten lassúnak mondanám. De könyörgöm, ki az aki a Nagy Lazában sietne? A helyiek se az a rohanós típusok, mi turisták pedig kifejezetten ráérünk. Egy kört ez a St. Charles vonalon bő egy óra alatt tesz meg... 

Nem mai jószágok...

Maga New Orleans nagyon szép. Hihetetlenül érződik a francia hatás, valamint a tapasztalat. A házak nagy része lábakon áll, ami egy olyan városnál, melynek nagy része a vízszint alatt található, s ráadásul egy hurrikánra nagyon érzékeny környéken érthető. Mellesleg a bérlet nagyon olcsó rá, a villamosvezetőnél megvehető. A teljes napos jegy, mely a következő nap hajnali négy óráig érvényes (valószínűsítem, hogy tapasztalat, hogy a sok idegen akkor megy haza) nem több mint 3 dollár. Ezzel szemben a jegy darabja 1 dollár 25 cent... Arról nem is beszélve, hogy műsoros utazása van az embernek, ahogy nézi, amikor a futók - akik következetesen a sínek között szaladgálnak - ugrálnak el a villamos elől. 

Volt olyan, aki a fülese miatt nem hallotta meg, a szembejövő villamosvezető mutogatott neki, hogy nézzen már hátra...

Ma, csütörtökön elkezdtük a várost járni. Az első állomás, hol jártunk az itt van a közelünkben, s a Polgárháborús múzeum. Ez igazából picit más oldalról mutatja meg a polgárháborút, mint a gettysburgi. Az ugyebár egy olyan államban van, amit a déliek kvázi megtámadtak. Ez pedig egy olyan államban, amely kivált az unióból, s létrehozta az Amerikai Konföderációs Államokat. Szóval ez egy vesztes állam. Éppen ezért itt a déliek gondolkodása azért erőst Lincoln ellenes. Például az egyik legnagyobb szobor Robert E. Lee tábornoknak állít emléket. Robert Edward Lee (1807. január 19. – 1870. október 12.) amerikai katonatiszt, hadmérnök, egyetemi rektor, az amerikai polgárháborúban a Konföderáció seregében tábornok, majd főparancsnok. Születésének évfordulója, január 19. törvényben rögzített emléknap az USA több déli államában. Maga a múzeum elsődlegesen a katonák mindennapi eszközeit mutatta be, főleg az egyenruhákat, illetve különféle csapatok zászlóit. Egyébként egy gyönyörű várkastélyban van, már ezért is érdemes megnézni. 

Nagyon szép terem...

A második állomás, s erről hosszabban fogok írni az a Nemzeti II. világháborús múzeum volt. Aki csak erre jár ide mindenképpen menjen el. Maga a múzeum az USA múzeumai között a hetedik helyezést érte el, s folyamatosan fejlődik, idén ősszel adnak át még egy, s 2016-ban még egy épületet. S ez egy olyan múzeum, amely amellett, hogy nagyon bő anyaggal rendelkezik mégis emészthető, jól áttekinthető. Persze, hozzá kell tennem, hogy a háborút könnyű a győzteseknek elmagyarázni. 

Az egyik érdekessége ennek a múzeumnak, hogy miért itt van New Orleansban... Maga ez a város nem híres arról, hogy valami nagyon komoly hadi cselekményhez kötődne, vagy ilyesmi. De mégiscsak, hiszen a normandiai partraszálláshoz használt kis hajók, melyben a katonákat szállították itt lett kidolgozva, a feltalálója itt élt és dolgozott. Éppen ez iránti tiszteletből lett itt a WWII múzeum. 

Nagyon, nagyon látványos egy múzeum. Az egyik fő látnivalója My Gal Sal nevű repülőgép. Ez az épségben maradt B-17E típusú három repülőgép közül az egyik. Már eleve az különlegessége, hogy épségben van, de a története nagyon izgalmas. 1942-ben egy bevetésről hazatérőben, a zord időjárás, meg némi német segítség következtében kénytelen volt leszállni Grönlandon, méghozzá egy jéghegy kellős közepében. Nos, ott állt a személyzet elég hűvös időben, egy működésképtelen repülőgéppel. ami igen kellemetlen helyzet. Egy teljes napukba került (hát igen MacGayver nem volt ott), mire az egyik motort sikerült annyira rendbe hozni, hogy annyi áramuk lett, hogy legalább a rádiót be tudták kapcsolni, s hazaszólni, hogy a hadifelszerelésből hiányzik a bundagatya... Ennek a jelzésnek nagyon örültek, közölték, hogy bundagatyát nem tudtak biztosítani, de jelenleg mentőcsapatot se. Kilenc napig élvezték a festői Grönland még festőibb éghajlatát, meg túráztak egyet egy 27 mérföldre (kb. 45 kilométer) lévő tóig, ahol felszedte őket egy kiküldött csapat. Nos, a gép ott is maradt bő 30 évig, a környékbeli élővilág nagy örömére, majd szépen hazahozták, s rendbe tették. Nos ez a gép - teszem hozzá marha nagy... - ki van állítva e múzeumban. 

31 évig a jégben, most meg sok éve a levegőben...

Aztán a másik különleges dolog a mozik. Nem is 4D, inkább 5D mozinak nevezném. A film alatt 4-5 vászonra vetítettek, s úgy hoztak létre 3D-s hatást, hogy volt egy "vászon" elől és egy hátrébb, de maga az ülés is rezgett egy-egy bomba becsapódásakor, valamint a színpadra időnként különféle tárgyak (egy nagy rádió, vagy akár egy gépfegyver, de volt, hogy egy teljes német őrtorony is kiemelkedett. Volt, hogy a levegőből a hó hullott, az, hogy a fény és hanghatások az egész teremben körbe-körbe mindenhol felvillantak és megszólaltak teljesen természetes. A csúcs számomra az volt, amikor a plafonról leereszkedett egy repülőgép orra, s hozzá illeszkedett a vetített géptörzsre. Jó, a történelmi részeket annyira ne vegyük górcső alá, hiszen a történelmet mindig a győztesek írják. Bár bemutatták az atombombát, de hatásait azért elég, hogy finoman fogalmazzam óvatosan mutatták be, az egész kérdést elintézték egy villanással... 

A Medal of Honor és a Bíborszív...

De nem ez volt az egyetlen sok D-s mozi, a másik nagyon izgalmas az volt, amikor bemutatták az USS Tang (SS-306) tengeralattjáró utolsó küldetését. Ez a tengeralattjáró a Japán elleni háborúban vett részt és 1944 januárjától októberéig üzemelt. Ez alatt több mint 30 hajót süllyesztett el. Mígnem kiszúrták, s október 25-én a tenger mélyére merült - végleg. A robbanások, találatok után 30 fő maradt életben, majd több baleset is történt, mire menekülni tudtak, egy szerkezet segítségével, s összesen kilencen jutottak élve a felszínre, de később, mire a Japánok kihalászták őket már csak öten voltak olyan erőben, hogy úszni tudtak, a többiek kvázi halálukon voltak... Utána mind odakerült szinte, hiszen a japán fogolytáborok nem voltak igazán barátságosak. Ha valakit a téma bővebben érdekel, olvassa el a Híd a Kwai-folyón című könyvet. Nos, ezt az utolsó küldetést mutatja be egy tengeralattjáró belsejét modellező kvázi mozi... A padló itt is rezeg, füst, zaj, minden... Mint az életben, azzal a különbséggel, hogy az elsüllyesztés után mi épségben kiszálltunk, nem úgy, mint az a hetvennyolc ember, akiknek a fényképe a kinti falon van... 

Vajon hány hajó látható? Egyébként a periszkópban tényleg lehetett látni azt amit vetítettek...

Persze múzeum Amerikában elképzelhetetlen mindenféle shopok és kajáldák nélkül. Mi is étkeztünk egyet, egy olyan helyen, ami kifejezetten az ötvenes évek hangulatára lett berendezve. Majd kimentünk a jól lehűtött múzeumból a kb. 35 fokos városba. Picit benéztünk a New Orleans Children Museumba, ami kifejezetten egy játszóház-múzeum, minden gyerekesnek nagyon érdekes lehet. Ezek után a Mississippi partján található bevásárlóközponton keresztül sétáltunk a Francia-negyed felé. S itt találtam egy olyan boltot, de egy olyat, ami álmaim boltja is lehetne. Régi amerikai cuccok replikáit árusítják. Hát bevallom egész kis korom óta (amióta Karl May és Mark Twain történeteit olvastam) vágytam egy sheriff jelvényre. S itt találtam. Nem műanyag, fröccsöntött madeinchina... Nem. Ez vas. Igazi. Itt készült. Akkora amekkora egy sheriff jelvénynek lennie kell. Előre bekoptatott. Szóval mondtam is Ancsának, hogy vigyázzon, mert ha rosszalkodni fog letartóztatom. Egy ilyen jelvénnyel már nem nagy kunszt. 

Ancsa a híres háborús plakátnak beöltözve... 

És az eredeti...

Ezután megittunk egy kávét és ettünk csörögefánk szerű valamit a híres Cafe du Monde nevű helyen. Ez a hely 1862-ben nyitott ki, s azóta éjjel-nappal nyitva van, kivéve ha a hurrikán lecsap a városra. A kávé egyébként azért is fontos dolog itt, mert Amerika területére először New Orleanson keresztül jött be. Egy nagyon kedves török lány szolgált ki bennünket, aki itt tanul mérnöknek, s szabadidejében - jogtisztán - dolgozik... Jó neki... Mármint az, hogy dolgozhat...

Cafe du Monde...

Ezután a Jackson squeren sétáltunk, ami New Orleans gyakorlatilag a fő tere. Régen itt voltak a katonai gyakorlatok, itt helyezték kalodába a bűnösöket, illetve azok is itt néztek a folyóra utoljára, akiknek a hóhérral volt randevújuk. Mögötte található a Szent Lajos székesegyház, ahova sajnos - mivel valami miatt a legtöbb múzeum és templom ötkor bezár - nem jutottunk be. Ellenben olyan utcai jazz-zenészt hallgattunk, hogy a szavam elállt. Egy öt tagú zenekar hirtelen nekikezdett, s öröm volt őket hallgatni. 

De ekkorra már kellemesen elfáradtunk, s nagyon jó volt leülni egy helyi sör mellé, egy pici utca hangulatos kiskocsmája teraszán. Majd egy séta erejéig bevetettük magunkat a Francia-negyedbe. Nos. New Orleans bűnös város. Mármint annak nevezik. Eme rossz hírét - főleg - egy utcájának köszönheti. Ez pedig a Bourbon Street. Jelen írásom bevezetőjében erről írtam. Ugyanis az első látvány, amikor befordultunk erre az utcára egy gyakorlatilag félmeztelen nő volt. De tényleg. Ott állt, egy törpenövésű férfi mellett, s egy bugyin kívül semmi. Jó a mellbimbó le volt ragasztva, de erről csak Ancsa világosított fel, mert én bizony elpirultam. Nem készültem fel erre a látványra. Ja és teszem hozzá, nem volt szép nő. Sőt inkább csúnyácska... Hát igen. Eme utcában minden gyakorlatilag a szexuális kicsapongásról, vagy hogy durvábban fogalmazzak a perverzióról (is) szól. No meg a hatalmas tömegről. No, meg a mindenhonnan szóló jazzről... Kocsma kocsma hátán, persze hatalmas rendőri felügyelet mellett. Húshagyókedden, ami itt a Madri Gras nevet viseli, hasonló ünneplés van, mint Velencében, s olyankor mozdulni se lehet... Még a jelmezek is szinte ugyanazok, mint a tenger másik oldalán.

A Bourbon Street egy kevésbé pikáns része...

Összegezve nagyon érdekes nap volt... S holnap folytatjuk. De hamarosan várnak ránk majd a krokodilok is, de erről majd pár nap múlva... 

Házassági kényszerleszállás

Na jó, ez most hihetetlenül félreérthető. Ma van ugyanis a házassági évfordulónk, s ennek örömére hajnali hatkor elindultunk New Orleans felé. Az eredeti terv az volt, hogy Philadelphiából átrepülünk Chicagoba, s onnan kb. másfél óra várakozás után indul a gépünk tovább New Orleansba. 

Az ominózus versenyző...

Hát ez nem teljesen sikerült. Kezdődött azzal, hogy az indulásunkkor kissé tanácstalan szerelők álldogáltak a gép mellett, s mindenféle műszerrel javítgatták. No meg, más szakemberek hozzáértő módon törölgették az egyre nagyobb tócsát a gép alól, s dobálták a törlőanyagot egy kerozin feliratú vödörbe. Ez azért, valljuk be nem olyan jó ómen, így indulás előtt. Az a mondat ugrott ekkor be, hogy mi az, eltörött a repcsi...

Utána az történt, hogy a gép egy fél óra késéssel, de felszállt, de nagyon-nagyon nehezen. Nem vagyok szakértő, de látszott, hogy a V2 sebességet igen lassacskán éri el. Ekkor minden normálisnak látszott, kiosztották az üdítőket, az utaskisérő mosolygott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Majd egy szűk óra múlva közölte a pilóta, hogy most leszállunk Clevelend repterén.  Mi meg néztünk mint a moziban. Hát még akkor amikor a motor hangja érezhetően megváltozott, s gyakorlatilag egy motorral mentünk tovább. No meg amikor megláttam a mögöttünk húzott kerozin-kondenzcsíkot… Tény, jogilag ez nem kényszerleszállás, hiszen ilyenkor az ominózus mayday szó, mely a repülésben a vészhelyzet jele nem hangzott el. Max. pan-t jelentett a pilóta, ami gyorsított eljárást jelent. Az is tény, hogy egy ilyen gép egy motorral is tud repülni. Csak az idő, a drága idő telt...

Cleveland repterén, kicsit reményvesztetten...

Szóval leszálltunk, s a kedves földi személyzet közölte, hogy egy féleképpen juthatunk el New Orleansba, ha megvárjuk, amíg a gépünket megjavítják, s az átmegy Chicagoba. Nézzük optimistán, délután háromkor is van gép… Szóval visszaszálltunk. Utána közölték mindenki szálljon ki, mert újra be kell csekkolni. Ezt rendkívül modern módon hajtották végre, egy papíron ki-ki huzogatták a neveket, aki átment a kapun. Utána meg a repülőn megszámoltak bennünket. De bizony a végén már flottul ment...

A kis és beszállás már flottul ment... Három éves házasoknál ez nem ügy... 

Jelenleg, amikor ezeket a sorokat írom a Michigan-tó felett repülünk, várhatóan perceken belül azért elérjük a jó öreg Chicago-t. Igaz a gépünk nem igazán egészséges, mivel az utazómagasság közelébe se tudott menni, s a sebessége is jó 200 mérföld/órával lassabb a normálisnál.

Szóval eddig izgalmas az út. S hány házaspár mondhatja el magáról, hogy házassági évfordulóját – szerencsére szerencsésen végződő – kényszerleszállással ünnepli? 

Szerintem nem találták a slusszkulcsot...

A fenti sorok írásakor még nem tudhattam, hogy a másfél mérföldes távgyaloglás világrekordja hamarosan megdől. Ugyanis, mikor leszálltunk bekapcsoltam a telefont, s kiderült, hogy a New Orleans-i gép, műszaki hiba miatt (hát ez most nem az United napja volt eddig) még nem indult el. Akkor pedig uccu neki, kapjuk el. Csak,hogy mi az 1. terminál A1-es kapujához érkeztünk, a gépünk meg a 2. terminál F12A kapujától ment. A távolság hatalmas. A Chicago-i repülőtér nagyon érdekes, volt fényjáték, hangjáték, de se megfigyelni, se fotózni nem volt időnk. Ancsa sprintelt, ami nem kis szó, én loholtam, aztán a kedvem lelohadt, amikor azt láttam kiírva a gépünknél, hogy a kaput bezárták. Szerencsére elég kiborulva nézhettünk, meg kapkodhattuk a levegőt, mert egy jó szándékú kiszolgáló hölgy addig telefonálgatott, amíg felengedtek bennünket. Igaz a légiutaskisérő úgy nézett ránk, mint egy kiszáradt tevehalomra, de kit érdekel. S reméljük a csomagjaink (csak kézipoggyásszal jöttünk, így az átrakodással nem volt gond) is felkerülnek a gépre, mert ezeket levitte valaki a csomagtérbe. Igaz, kedves stewardess-ünk igen fel volt háborodva ránk az utazás alatt is. Ugyanis az United az Economy osztályon ételt nem, de kis üdítőt ad. Magyarul egy kb. decis pohárba jég, s egy dobozos kóla négy felé osztva. Mi meg közöltük, hogy jeget nem kérünk. Így óriási kárt okoztunk a cégnek, s ezt a hölgy az arckifejezésével ki is mutatta...

A gép amivel utazunk nagyon-nagyon pici. Igazából én csak modellnek nézném. Nem is megyünk magasan, ez a tipus a 22 ezer – 24 ezer láb közötti magasságot szereti. A kicsiségével ellentétben ez a legzajosabb gép, amin valaha ültem. 

Egyenletes... Kocka... Amerika...

Egyébként egy érdekesség. Nem tudom teljesen hol is járhattunk, már nem Illinoisban, amikor nagyon érdekes mezőgazdasági dolgot vettem észre. Gyakorlatilag egyforma négyzetrácsos földeket. Sok-sok mérföldön, száz mérföldön keresztül. Tényleg úgy néz ki, hogy az amerikaiak nem tudnak máshogy gondolkodni, csak négyzetesen… Nos, elvben még egy bő óra, s ott leszünk New Orleansban, a Nagy lazában… Hacsak addig nem történik valami, de az már a következő bejegyzés tárgya lesz… 

Szent István ünnep Passaicban - újságcikk

Az Egyesült Államok keleti partjának egyetlen önálló magyar plébániája Passaicban (New Jersey állam) található. A plébánia és a templom idén 110 éves, s folyamatos a magyar papi jelenlét. Most hét éve az egyházközség plébániai kormányzója Vas László nagyváradi egyházmegyés atya.

A templomhoz 300 család tartozik, magyarok és amerikaiak vegyesen. Vasárnaponként három mise van, szombat este egy elővasárnapi mise, mely angol nyelvű, vasárnap egy angol nyelvű, és egy magyar. Nyugodtan elmondható, hogy ez az utolsó bástyája a keleti parti magyarságnak. New Yorkban évek óta nincs magyar katolikus lelkipásztor, New Brunswickban megszűnt az önálló magyar plébánia, bár káplánként van magyar pap. Washington DC-ben pedig csak havonta egyszer van magyar nyelven mise. 1960-as években több száz magyar pap volt az Egyesült Államokban, ma jó ha egy tucat… Pedig igény volna rá. A XIX-XX. századfordulói nagy bevándorlások kezdete óta Passaic és környékén egyre több magyar ember telepedett le. Az akkoriban itt működő hatalmas textilipar elsőrendű munkalehetőséget nyújtott. S nem csak templom, plébánia, hanem iskola is épült itt, amely azóta is töretlenül (szombati iskolaként) működik. Szükség is van rá, hiszen az egyházközségnek vannak olyan hívei, akik csak egy-két évre jöttek ki Amerikába, s próbálnak mindent megérteni, de van olyan – egyébként gyönyörűen és hibátlanul beszélő – hívő is aki már a negyedik generáció tagja. Ha nem lenne a templom, nem lenne a magyar ima, akkor a magyar identitás, s a magyar nyelv hamarosan eltűnne erről a kontinensről.

Éppen ezért van aki vasárnaponként 2-3 órát is utazik, hogy odaérjen. S különösen nagy eseménynek számítanak a magyar nemzeti ünnepek, mint Szent István király ünnepe, melyet – mivel az USA-ban augusztus 20. munkanap – augusztus 24-én, vasárnap ünnepi szentmisével ünnepelt meg a magyar közösség.

Beszédében Vas László atya többek között alábbiakat mondta: „Napjaink identitászavarban küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István király ünnepén az Evangélium.

Az identitás latin szó, magyarul azonosságot, önazonosságot, öntudatot jelent és az önmagát kereső – csak ritkán megtaláló - emberekre szoktuk alkalmazni. Általában azért nem találják meg önmagunkat, mert nem ott keresik, ahol van. Ez a nap nem a légi parádé és a budapesti tűzijáték ünnepe, de nem is a kenyér ünnepe.

A mai nap országalapító Szent István királyunk ünnepe, apostoli királyunké, aki megszilárdította a kereszténységet hazánkban.

A mai történelmi helyzet egyenes következménye egy Istent és szeretetet vesztett emberiségnek.

A Szentírás sajnos sok önmagát kereszténynek mondott ember polcán is csak, mint porfogó díszeleg, békés egymás mellett élésben a herendi porcelán kutyával és a lovát ugrató csikóssal. Pedig a Biblia Szent István király mindennapi olvasmánya volt. Fiának, Imre hercegnek legfontosabb feladatként jelölte meg ezt híres Intelmeiben. A Szentírás használati utasítás az életre.

Szabadságában áll mindenki számára, hogy ne olvassa el, de utána ne panaszkodjék senki, hogy nem működik az élete!

Magyarország sem működik Szentírást olvasó vezetők és polgárok nélkül. Magyarország nem működik Isten nélkül!

Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király, a halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát, felajánlotta Szűz Máriának, azt fejezi ki, hogy nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem volt bátorsága teljesen ráhagyatkozni az isteni gondviselésre és a Szűzanya pártfogására. Családnak tekintette a Kárpát - medence népeit, amelynek édesanyára van szüksége, és ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus.

Adjunk hálát minden nap Istennek, hogy ilyen gyönyörű hazát, nyelvet adott nekünk.

Ez a nemzet hihetetlen szenvedéseken ment át és ma is áll. Nem tudtak kiirtani bennünket tatárok, törökök, oroszok.

Ne féljünk! Nekünk van Szent Istvánunk, van Szent Koronánk, nekünk van Mennyei Édesanyánk, Nagyboldogasszonyunk, nekünk magyaroknak van Istenünk.

Emeljük föl arcunkat az ég felé és köszönjük meg Istennek kereszténységünket, és pislákoló mécsesként őrizzük a lángot.

Mondjunk áldást Istennek, hogy ma keresztények és magyarok lehetünk, Szent István és a  Magyarok Nagyasszonya pártfogása alatt.”

Az ünnepség közös ebéddel zárult, melynek fő fogását, a 130 liternyi bográcsost erdélyi recept szerint az egyházközség papja főzte, természetesen segítőkkel, hiszen közben volt egy angol és egy magyar nyelvű mise is.  A hívek több száz palacsintát, főtt kukoricát is ehettek, s közben lehetett magyarul beszélgetni, álmodozni a jelenről és a jövőről.

A templom szeptember 20-án ünnepli felszentelésének 110. évfordulóját, amikor is az ünnepi szentmisét Arthur Joseph Serratelli, a patersoni egyházmegye (amelynek területén található a Szent István templom) mutatja be.

A cikk rövidített változata a Magyar Kurír oldalán, a teljes írás pedig a Vatikáni Rádió honlapján jelent meg.