Vissza a... Egy hétvége Marylandban - illetve Washington DC-ben

Bevallom a címekkel vannak néha gondjaim. Főleg egy olyan hét vége után, amit most éltünk meg. Még mielőtt kijöttünk Philadelphiába Ancsa felvette a kapcsolatot Emikével és Istvánnal. István második generációs magyar, ő már itt született az USA-ban, Emike viszont Magyarországon született, s Ancsa volt (anno jó néhány éve) az esküvőjükön. S Emike és István bennünket óvó, védő szárnyai alá vett, már a kijövetelünkkor. Tőlük kaptuk első tányérjainkat, jó néhány alapvető háztartási cuccot, nem is beszélve arról a tollal töltött nagypárnáról, amin ma is aludtam. S már jó párszor terveztük, hogy elmegyünk hozzájuk, de valami mindig közbejött. Egészen eddig a hétvégéig. Amikor elmentünk, s picit vissza is mentünk. Visszamentünk a természetbe, hiszen olyan csodálatos helyen laknak, Hughesville-ben, hogy a tücskök és a békák fülsiketítően kuruttyoltak, reggel madárfüttyre ébredtünk... S emellett csodálatos nagy térség volt, zöld fű, fák... A ház mögött nagy erdő, benne baglyok, őzek, nyulak, pulykák... Tehát igazán a természet közepe, alig egy órára a világ egyik legfontosabb fővárosától Washington DC-től. 

Az egész területen alig néhány ház van, ellenben puha pázsit, s nyugalom...

Hughesville eredetileg egy dohánytermelő vidék volt, de ma már a föld nem igazán alkalmas a dohány termesztésére. Maga a település egy félszigeten található, de aránylag messze a víztől. (Igaz, az egyik ház aljában csörgedezik egy patak, s oda járnak az őzek inni...) A vendéglátásról anélkül, hogy sok mindent elárulnék, azt mondhatom csodálatos. Kaptunk pörköltet, kaptunk magyar palacsintát, kaptunk gulyáslevest... S tényleg minden kívánságunk lesve volt. Fogalmam sincsen hogyan fogjuk tudni meghálálni ezt a hét végét. Magát az utazást egyébként - s ez véletlenül alakult így ki - Lincoln határolja be. Lincolnnal kezdtük, s vele is végeztük. Egészen pontosan a Lincoln mauzóleummal. Már első Washingtoni látogatásunkkor tervbe volt véve, hogy megnézzük, de a Mall (ez Washington kvázi főtere egyik végén a Capitoliummal - másik végén a Lincoln emlékművel) hatalmas terület, esélytelen volt bejárni. 

Előtérben a Tükörmedence, középen a Washington emlékmű, s valahol hátul a Capitolium... 

Sokan gondolják azt, s amíg nem kutattam utána én is ezt gondoltam, hogy a Lincoln emlékmű egyben Abraham Lincoln sírja is. Pedig nem. Lincoln a Oak Ridge temetőben van eltemetve, ami Springfieldben van, Illinois államban. A Lincoln-emlékmű épület az Amerikai Egyesült Államok fővárosának, Washingtonnak National Mall parkjában, az amerikai törvényhozás székhelyéhez közel áll. Az Egyesült Államok 16. elnökének, Abraham Lincolnnak emlékére építették a 20. század elején.

Az épület dór stílusú görög templomot mintáz. Helyet ad Abraham Lincoln hatalmas ülőszobrának és az elnök két ismert beszédéből készült feliratoknak. Tervezője Henry Bacon volt, a szobrász Daniel Chester French, a belső falak képeinek festője pedig Jules Guerin. 

Maga a szobor éjjel-nappal megtekinthető...

Egyébként maga az épület elkészülte bizonyos szinten tipikus amerikai történet. Lincolnt John Wilkes Booth 1865-ben lőtte le a Ford szinházban. A kongresszus 1867-ben el is döntötte, hogy építsünk neki emlékművet. S ez után 1901-ig nem történt semmi. Ekkor kiválasztották a területet (a Mall végén), ami lényegileg egy mocsár volt. Nos, eltelt nyolc év, s már le is rakták az alapkövet. 1909-ben járunk. Az építkezés szép lassan haladt, s 1922-ben, Lincoln még elő fia, Robert Todd Lincoln részvételével William Howard Taft fel is avatta az épületet és a szobrot. Miért tarthatott ez ilyen sokáig? Nem tudom. Hol az akarat hiányzott, hol a pénz, hol azt a szenátort, aki támogatta az építkezést nem választották meg újra, hol az épület formája nem tetszett valakinek... Pedig egy szép épület. Nagyon egyszerű, nagyon nyugodt. 

Az emlékműhöz még vasárnap is visszanéztünk, hazaindulás előtt...

Maga ez az emlékmű sok mindent látott. Nem csak filmforgatásra gondolok, amikor a Forrest Gumpban itt lökik fel a színpadra Forrestet, s látja meg Jenny, s szalad át a Tükörmedencén... (Bár most megnézve a vizet, inkább egy komoly fertőzést szedhetett volna ott össze...) Hanem ennek az emlékműnek a lépcsőjén állva mondta el Martin Luther King, Jr. azt a híres beszédét, ami úgy kezdődik: Van egy álmom... A pontos hely bele van vésve az emlékműbe...

Őszintén szólva a beszéd tetszett nekem, elolvastam többször is. Úgy gondolom, hogy sokan hallottak erről a beszédről, de kevesen olvasták. A kedvenc részemet - ha valakinek unalmas lesz, elnézést kérek - de közzéteszem, magyar fordításban. A beszéd után öt évvel halott volt. Agyonlőtték. 

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: "Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve."

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.

Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.

Van egy álmom.

Igazából az volt a gondolatom, hogy miután megnéztük a Lincoln emlékművet, nézzük még meg a vietnámi és a koreai háború emlékművét. De eddigre korom sötét lett. S ezért csak egy pici részt néztünk még meg a Vietnámi-emlékműből. Pontosítok. Magát az emlékművet nem néztük meg, hanem egy nagyon érdekes szoborkompozíciót láttunk, aminek az a címe, hogy a Három katona szobra. Ez a szobor 1984-ben készült, s az amerikai hadsereg három ágát akarja jelképezni. 

A három katona szobra

A szobor mellett van egy műanyag lapokból álló jó vastag könyv. Egészen pontosan kettő. Ebben a könyvben név szerint fel van sorolva az a több mint 58 ezer amerikai neve, aki meghalt Vietnámban. Egy háborúban, amiről még jobban meg vagyok győződve, hogy semmi értelme se volt, mint az átlagos háborúknál. Nos, igen. A történelem egy furcsa dolog, s erről még aznap este meggyőződhettünk. Ugyanis, utazásunk ezen napján augusztus 8-a volt, ami azért jeles nap, mert egy Nixon nevű jóember ezen a napon aláírt egy rövid levélkét. Nixon amerikai elnök volt, s a levelét a külügyminiszternek címezte. Maga a levél rövid és tömör. Alig másfél sor. Ebben lemond az elnöki hivatalról. 

Nixon lemondó levele

Ennek a levélnek azért van előzménye, nem is kicsi. 1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brien, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. A hír a legnagyobb amerikai belpolitikai válság kezdetét jelezte, az egyetlen olyan botrányét, amely egy épp hatalomban lévő elnök lemondásával végződött.

Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Harminc év után ennél sokkal súlyosabb vád hangzott el ellene. Mint az El País nevű újság megírta: az elnök egyik hajdani politikai tanácsadója azt állítja, hogy Nixon személyesen adott utasítást a Demokrata Párt irodájába való behatolásra, mert lehallgató készüléket akart elhelyeztetni politikai riválisa telefonjába. Legyünk egy kicsit reálisak. Mindenki ezt csinálja - szerintem. Mindenki információt akar megtudni a másikról. Csak van aki profi, s van aki nem. A probléma ott kezdődött, hogy a bejárati ajtót úgy biztosították, hogy ne záródjon be, hogy ragasztószalaggal kibiztosították. Ezt észrevette egy biztonsági őr. Ha felkapcsolják a villanyt, a kutyának se tűnik fel, hogy ott vannak. De ők zseblámpával villogtak. Aztán feltűnő volt, hogy egy piti betörés elkövetőit sztárügyvédek védik. Aztán az se tett jót az ügynek, hogy az egyik elkövető magával vitt egy a Nixon környezetéhez tartozó személytől egy 25 ezer dollárról szó csekket. Aztán az se, hogy amikor kikérték az egyébként Nixon által beszereltetett hangrögzítő rendszer szalagjait, abból 18 és fél perc hiányzott. S így ezek miatt, kerek negyven évvel ezelőtt Nixon aláírta az egyik legkellemetlenebb levelét. Nos, nyolcadikán este - persze csak kívülről - megnéztük a Watergate épületet is. 

A Watergate...

Azért az este nem ilyen krimivel zárult. A Watergate közvetlen szomszédja a Kennedy Center. Ez az USA egyik, ha talán nem legnagyobb kulturális központja, évente 2000 előadás zajlik le itt. 1971-ben nyílt meg. Maga az épület nagyon látványos, nagyon modern. Két fő folyosója van, az egyik a Hall of State, ahol az USA tagállamainak van elhelyezve a zászlója, a másik pedig a Hall of Nations, ahol az összes ország zászlója fel van vonva.

Keresgélni kellett, de meglett...

Maga az épület tényleg nagy. Ezt a két előbb említett folyosót összekötő Grand Foyer akkora, hogy ha a Washington Monumentet az oldalára fektetnék, s ide betolnák, még kb. 20 méter hely maradna is... Amikor mi jártunk itt, épp az Oroszlánkirály ment az egyik teremben, kivetítőn egy pár pillanatra bele is tekintettem. Ugye Kennedy elnöknek itt Amerikában elég nagy a kultusza. Nem tudom pontosan miért. Talán mert Amerika mindig is adott a külsőségekre, s Kennedy egy jóképű ember volt. Aztán a tragikusan hírtelen, s kissé titokzatos halála... Nem is beszélve a nagy terveiről... Hogy még az évtizedben embert a Holdra... Emlékét ebben a központban egy nekem kicsit furcsa szobor örökíti meg, Robert Berks alkotása. 

J.F.K.

Hát ez a nap elszaladt. Három óra buszozás után már többet megnézni nem volt erőnk... Így elindultunk Marylandba, s elindultunk tényleg a természet lágy ölére, tudva, hogy másnap - szombaton - nagyon sok felé fogunk menni. De ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz...