2014. július 29., kedd

Ráérős tanácsok - kiegészítés

Néhány napja, amikor a Ráérős tanácsok című bejegyzésemet megosztottam kedves barátunkkal Vas Laci atyával hosszasan társalogtunk arról, hogy szerinte nem igaz, hogy az élelmiszerek drágábbak, mint otthon. Aztán arra jutottunk, hogy New Jersey-ben olcsóbbak, mint Philadelphiában. Ez egyébként tényleg így van, tudomásom van arról, hogy sok Philadelphia-i lakos átmegy a Delawere túlpartjára, ahol egy Candem nevű település van, s az még New Jersey, s ott vásárol. Mert ott olcsóbb. Ahogy a tankolás is. Meg az adó, amit mi ÁFA-ként, itt Tax-ként hívnak más. 
Az America's Choice itt kb. olyan, mint otthon a Tesco gazdaságos...
Tegnap elmentünk vásárolni, s azzal a hivatkozással, hogy igenis fontos, hogy a tényeket számszerűsítsük ötvenvalahány élelmiszer árát összeírtam. Meg kívánom jegyezni, hogy először is, ezek Philadelphia-i árak. Másodszor is annak a boltnak az árai, ahova mi járunk. S harmadszor is, nem mindenből a legolcsóbbat vesszük, mert a legolcsóbb bizony nem mindig jó is.  Ebben a listában azok az árúk szerepelnek, azokon az árakon, ahogy mi vesszük. Van amiből van olcsóbb, s van amiből van drágább is. Mielőtt kijöttünk, sokat kerestem a neten, hogy vajon milyen árak vannak. S találtam sok egymásnak ellenmondó információt. Most már, lassan az ötödik hónaphoz érkezve azt mondhatom, kezdem átlátni a vásárlási kérdéseket, s árakat. Mi ketten vagyunk, Ancsa szokott főzni, de néha-néha elmegyünk egy étterembe. Így a kosztpénz, egy hétre átlagosan 100-150 dollár között jön ki. 

Hát akkor a lista. Némelyik árucikkhez fogok némi magyarázatot is fűzni, mivel szerintem van olyan dolog, ami otthon vagy jobb, vagy ott van, s itt nincs, vagy éppen fordítva, itt van, s ott nincs. Az árak értelemszerűen dollárban vannak megadva, s ahol nem egyértelmű ott a mennyiséget is közlöm. 

Alapvető élelmiszerek: 
  • Normál tej gallonja (3,79 liter): $4,63
  • Laktózmentes tej literje: $2,79 
  • Kenyér (csomagolt, zacskós): $1,99-2,99
    • Megjegyzés a kenyérhez. Amerikában az a fajta "fehér kenyér", ami mi otthon ismerünk nagyon ritka. A kenyér nagyon puha, eleve arra szánják, hogy majd a kenyérpirítóban megsütöd. Tele van adalékanyaggal, ami azt jelenti, hogy még két hét múlva is puha. Bizonyos helyeken (pl. Passiac mellett) kapható a lengyel boltban európai kenyér is. De olyan itt, ami igazán jó lenne, na olyat még nem találtunk...
  • Cukor (4 font, kb. kicsit kevesebb, mint 2 kiló): $7,99
  • Só (1 font): $2,99
Ez még egy elég ehető kenyérmárka...

Felvágottak, húsok:
Mielőtt ebbe konkrétan belemennék, először is azt kell, hogy mondjam, az USA ezen a részén olyan fajta felvágott amit mi annak nevezünk (Párizsi, Csabai, Fokhagymás, stb) nem létezik. Valamiféle Párizsi jellegű van, Bolognai néven, de egyszeri kóstolás után, hát nem nyerte el az ízlésünket... S akkor finoman fogalmaztam.
  • Bolognai (kb. 20 dkg): $2,99-4,99
  • Pepperónis szeletelt szalámi (28g): $5,49
  • Szeletelt bacon szalonna (kb. 1 font): $5,99-7,99
  • Sonka (kb 25 dkg): 4,99
    • Az amerikaiak furcsa ízlésű emberek. Több fajta sonkát árulnak, eleve felvágott kicsit túlvizezett formában. A Smoked ham, az nagyjából az a sonka, amit mi is ismerünk, szintén ugyanezen az áron van a Honey ham, ami mézes sonka. Egyszer vettük... Azóta nagyon figyelünk.
  • Tálcás csirkecomb (kb. 2 kg): $6,69
  • Lazac (kb 1 font): $7,19
  • Sült csirke (db): $5,99
  • Rántott csirke (10 db) $8,12
Hát apóspajtás rántott húsától ég és föld...

Tejtermékek:
  • Tejföl (kb. 2 dl): $2,99-4,39
  •  Joghurt (200 g): $1,94
  • Activia (3 db-os szett): $3,20
  • Ementáli jellegű sajt (kb. 1 font) $6,78
  • Baconos cheder sajtkrém: $5,99
Gyümölcsök, zöldségek:
  • Dinnye: $7,99
    • Van arra lehetőség, hogy már eleve a dinnyét kockázva vegyük meg, fontja $2,99
  • Ananász (darabja): $3,99
  • Sárga dinnye (darabja): $2,99
  • Szőlő (fontja): 99 cent
  • Eper (fontja): $2,99
  • Újkrumpli (fontja): $1,49
  • Paprika (darabja): $2,94
  • Körte (fontja): $2,49
  • Barack (fontja): $2,99
  • Alma (fontja): $2,64
  • Kukorica (5 db cső): $4,49
  • Meggy (fontja): $3,99
Konyhai cuccok:
Ebből is látszik mennyire értek a konyhához. Ebben a listában azok a dolgok szerepelnek, melyek szükségesek a konyha vezetéséhez... No, meg amik nem szükségesek, de nem rossz dolgok.
  • Napraforgó olaj (gallonja): $11,79-12,29
  • Olivaolaj (kb. egy liter): $9,19
  • Idahoan (db): $1,55
    • Amerikában megtaláltuk az ideális krumplipüré-port. Ez már tényleg olyan, mint az igazi. Tudom, sokkal jobb az eredeti, de ez elég gyors...
  • Spagetti tészta (kb. fontja): 75 cent
  • Lipton tea (18 darabos): $4,99
  • Oregano őrölt (21 g): $4,29
  • Nescafe kávé: $4,79
  • 16 incses félkész pizza: $6,99
  • Tojás (12 db): $2,06-3,29
  • Csemegeuborka (1 üveg): $3,99
  • Fagyasztott borsó: $3,19
  • Fagyasztott hambuger (4 db-os szett): $3,99
Ez viccen kívül finom, s tényleg úgy néz ki, mint a krumplipüré. Tej és vaj kell hozzá és kész...

Víz, üdítő, édesség:
  • Seltzer water (magyarul buborékos ásványvíz, na jó inkább csak szikvíz jellegű, nem ásvány - 1 liter): 83 cent
  • Tonic water (1 liter): 69 cent
  • Coca Cola (2 liter): 1,99
  • Narancslé (1 gallon): $4,19-6,39
  • Nutella: $4,99
  • M&M's csomag (226g): $3,99
  • Almás pite: $1,69
  • Magnum dart jégkrém (3 db-os): $5,19
  • Donut fánk (6 db-os): $1,99
  • 3 Musketeers csoki (ilyen nincs otthon, de nagyon finom): 89 cent
  • Mentos: 87 cent 
Tudom, hogy ez sokaknak nem volt izgalmas, talán csak azoknak, akik majd nem soká jönnek ki, s most keresik azokat az információkat, amelyeket februárban, márciusban én is kerestem. S még egy utolsó megjegyzés. Ezek az árak mind nettó árak. A boltokban soha nincsen kiírva az végleges ár, azt csak akkor tudod meg, ha vagy fejben adod hozzá  helyben hatályos taxot, vagy majd a fizetéskor. 

2014. július 25., péntek

Ráérős tanácsok

Ez a blogbejegyzés eredetileg teljesen másról szólt volna. Erre a hét végére azt terveztük, hogy kedves ismerőseinkhez látogatunk Washington mellé. Sajnos az egészségügy közbeszólt. Először a hátamban állt be valami, majd egy igen kellemes hasi fertőzést szedtem össze. Így maradunk itthon. S ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy megosszam azokat a tapasztalatokat, melyek fontosak az USA-ba kiköltözők számára. Teszem ezt azzal a szándékkal is, hogy egy ismeretlen ismerősünk vette fel velünk is a kapcsolatot, hogy adjunk tanácsokat. Fontos megjegyezni, hogy amit itt leírok annak egy része, egy nagyon fontos része a J vízummal rendelkezők számára szól. Én csak ezt ismerem, hiszen eme vízummal vagyunk kinn. 
A vízum megszerzése nem is a legbonyolultabb...
1. Előkészületek: Az előkészületekről elég sokat írtam ezen a blogon. Nagyon fontos a biztosítás megszerzése, a vízuminterjú, a repülőjegy. S itt néhány megjegyzés, amit most már lehet, hogy másként csinálnék. A biztosítás rendkívül fontos, de - egy kisebb betegeskedés után - úgy látom, elég a legolcsóbb. Ugyanis normálisan orvoshoz jutni nagyon nehéz. A magyar TB rendszer minden bolondsága mellett egy nagyon egyszerű dolog. Ugyanis, hiába van biztosításod, nem mehetsz akárkihez. Csak ahhoz mehetsz, akivel az adott biztosító szerződött. Ennek kiderítése meg nem annyira egyszerű. Mi egy amerikai biztosítóhoz szerződtünk (pontosabban én, mert Ancsa biztosítását a pályáztató rendezte), s két napja, amikor nagyon rosszul voltam három órát bújtam a honlapjukat, mire megtaláltam, hogy ha akarnék, kihez lehetne elmennem. S a dolog úgy kezdődik, hogy leszurkolod a vizitdíjat. Jó ennek itt más a neve, de az én biztosításomnál ott kezdődik, hogy 100 dollár. S akkor rád néznek. Nagyon-nagyon javaslom, hogy mielőtt kijön valaki menjen el orvoshoz nézesse át magát (ide értve a fogorvost is), mert óriási összegeket úszik meg, ha ezt megteszi... Van ismerősöm, akinek az olcsóbb volt, hogy felült a repülőre, s hazament egy komolyabb orvosi esetben... Ami a gyógyszereket illeti, antibiotikumot érdemes magaddal hozni, mivel azt itt nem, vagy csak nagy nehézségek árán találsz. S otthonról hiába küldik postán, államfüggő, hogy beengedik-e. Philadelphiába nem engedték be, míg New Jerseyben gond nélkül megkaptuk.
Ami a repülőjegyet illeti, ha megteheti az ember, hogy maga veszi meg (nálunk Ancsa jegyét fizette a pályáztató, az enyémet mi fizettük), akkor érdemes megnézni, hogy hova veszi meg az ember. Mi ugye Philadelphiába jöttünk. De ez alapjába véve egy "vidéki" hely. Ha New Yorkba vesszük a jegyet, akkor 50-60 ezer forintot is meg lehet takarítani. S onnan busszal 10 dolcsiért átjössz... Sajnos megszűnt az, hogy némi díj ellenében bármikorra átteheted a hazaút jegyét. A mi jegyünk 365 napig érvényes és slussz. Jó, lehet, hogy valamikor hazaugrunk, s egy olcsóbb jeggyel jövünk vissza, de akkor is ez fontos mérce.

2. Kiérkezés után: Az időeltolódás Magyarországhoz képest 6-9 óra. A keleti parton a kevesebb, a nyugati parton több. Idefele érkezve ez nem tűnik nagyon nehéznek, hiszen lényegileg csak tovább kell ébren maradni. Majd visszafelé lesz nehéz... Ellenben ami feltűnt, főleg itt Philadelphiában, de lehet, hogy máshol is ez a helyzet, hogy a dolgok később, úgy kilenc óra felé kezdődnek, s jóval tovább tartanak. Ancsa kvázi szabad munkaidőben dolgozik, de a kollegái is úgy kilenc felé mennek be, de nem is jönnek el ötkor... Szóval miután kiérkezik az ember, főleg, ha hosszabb időre jön az első, mondhatni legfontosabb dolog a telefon vásárlása. Telefonszám nélkül ugyanis semmit se lehet elintézni. Mindenhol telefonszámot kérnek. Bankban, lakásbérlésnél, ID készítésnél, mindenhol. Mi az AT&T szolgáltatónál vagyunk, elsősorban azért, mert a kártyákat bármelyik boltban meg lehetett venni, s ez volt az első, amit láttam. Amit mi használunk az félig-meddig feltöltőkártyás telefon, ami azt jelenti, hogy havonta egyszer tölteni kell rá 60 dollárt, s ezért korlátlan belföldi beszélgetés, valamint 2 Gb internetet kapunk. A mobilnet egészen jó, de városokon kívül sokszor nincs kapcsolat. Amerika nagyon nagy ország, s ezért érdemes megnézni, hogy az adott területen melyik szolgáltató a leghasználhatóbb. Ha haza szándékozik menni az ember akkor azt is érdemes megnézni, hogy melyik szolgáltató telefonjai használhatóak Magyarországon. A Verzion nevű cég például olyan sávot használ, ami otthon nincs, s ezért a telefonjai csak itt használhatóak... A másik, ami szintén nagyon lényeges az egy papír. Ami a J-s vízumosoknak a szent papírja, a DS-2019. Arra szinte végig szükség lesz. Arra kapsz bankkártyát, SSN-t, ID-t, azzal tudod kivenni a lakást... S azzal mehetsz külföldre (pl. Kanadába). Mint a kincs, úgy kell őrizni... Ha elveszik - elvesztél. A lakás választásról sokat nem írnék, szerencse is kell hozzá, meg sok utánajárás. Egyetlen dolgot tanácsolnék, a környéket alaposan nézzük meg, mert nem szerencsés a gettó közepén lakást kivenni. Hacsak nincs egy jó életbiztosításunk...
Ilyen házak itt is vannak...
3. Ittlét: Vannak környékek amelyek autó nélkül élhetőek, s vannak, melyek nem. Philadelphiában, New Yorkban és Washingtonban jó a tömegközlekedés, de nem akadálymentesített. Na jó, talán Washingtonban igen. De itt Philadelphiában a metró nagyon nehezen használható, ha valakinek nem jó a lába. Arról nem is beszélve, hogy fülledt, párás, büdös. S jó, ha tudod előre, hogy melyik irányban van az a hely ahova menni akarsz, mert a megállók nincsenek kiírva, csak, hogy Uptown, meg Downtown. Lefele, vagy felfele. New Yorkban a lefele általában Manhattant jelenti, a felfele meg mondjuk Bronxot, ha egy olyan vonalról beszélünk. S aránylag könnyű eltévedni, mert gyakran a metrón belül sincsen semmi tájékoztató tábla, kivéve a modern szerelvényeket... Aki viszont nem ezekbe a nagyobb városokba jön, az kocsi nélkül meg vagyon lőve. Autót bérelni nem bonyolult, annyira nem is drága, de napi használatra körülményes.
Ami a boltokat illeti nagyobb boltok a városokon belül nem nagyon vannak. Legközelebb hozzánk ilyen nagyáruház a Walmart van, ezt az otthoni Tescohoz hasonlítanám, de ennek választéka helyfüggő. Például a gettysburgi Walmartban nem lehetett élelmiszert kapni. Nekünk szerencsénk van, mert itt két sarokra van két szupermarket is, mi főleg, majdhogynem kizárólag ide járunk. Így az információink innen származnak, ami máshol lehet, hogy máshogy van. Nagyon javaslom, hogy a boltoknak az un. vevőkártyáját váltsa ki az ember, mert a legtöbb helyen adnak, s nem kis kedvezményeket. Egy nagyobb, kb. heti bevásárlás az olyan 100-120 dollárból megoldható, s egy ilyen kártyával általában 15-20 dollár lejön. Ami nem kevés. Szintén jó tanácsom, hogy azt a gondolkodást, hogy mindent átszámítunk forintba nagyon gyorsan felejtsük el. Az árak nem, vagy csak nagyon minimálisan hasonlíthatóak össze. Persze ezek államonként változnak. Az élelmiszer ilyen szempontból majdhogynem drágább. Pontosítok. Van olyan ami olcsóbb, pl. a marhahús. Van olyan ami drágább, pl. a gyümölcs. Legalábbis Philadelphiában. New Jerseyben a gyümölcs is olcsó. (Laci atya barátunk, aki jóval régebben él kinn, ezzel nem ért egyet, ő azt mondja, hogy sok minden olcsóbb. Ezért fogok egy blogbejegyzést írni az alapvető dolgok áráról...) Ellenben a műszaki cikkek, bútorok hihetetlenül olcsóak. A boltokban soha nem az az összeg van kiírva, mint amit fizetni fogsz, hanem a nettó ár, amihez hozzájön az államonként, sőt megyénként változó tax, azaz az adó.
S mindehhez a legfontosabb a bankkártya. Alig van olyan üzlet, ahol ne lehetne fizetni vele. Első lépésben az ember un. debit kártyát kap. Nagyon egyszerű, annyit költhetsz vele, amennyit ráraksz. A legtöbb bank elvárja, hogy valamennyi mindig legyen rajta, 100-200 dollár, ha ez alá mész, büntetés jön. Kb. 6 hónap után lehet kapni credit kártyát, tehát hitelkártyát. Persze, csak akkor ha akarsz. Ennek előnye, hogy pl. kocsit ezzel lehet bérelni. A debit kártyánál általában nem kérnek ID-t, ha fizetsz vele (hiszen azonosít a PIN kód, már ha kérik), de a creditnél sokszor kérhetik, hiszen ott nincs PIN kód, csak aláírsz és kész.
A TD Bankot szívből tudom ajánlani, eddig mindig segítőkészek voltak...

4. Hazaköltözés: Ez még nagyon előttünk van, de azért lényeges utánanézni. Amikor az ember kiköltözik 1 évre egy idegen országba, akkor sok a cucca. Amikor hazaköltözik meg még több. S itt most nem elsősorban a hűtőmágnes kollekciót, vagy a vásárolt pólókat értem. De sok olyan tárgy is felszaporodik, ami hozzá nő az ember szívéhez, s szívesen hazavinne. Van olyan magyar szolgáltató, amely nagyon kedvezményes áron hazaviszi a holmit, igaz, kb. 6 hét mire hazaér a dolog, de első osztályon utazik a tengeren. S egy fontos dolog, a vám. Ha legalább 12 hónapig kinn tartózkodik az ember, akkor a hazaköltözése un. hazatelepülésnek számít, tehát bizonyos határokon belül vámmentes. Ennek az a feltétele, hogy legalább hat hónapja a tulajdonban legyenek ezek a személyes vagyontárgyak (ami nem nagy kunszt, hiszen a legtöbb dolgot akkor veszi az ember amikor kiköltözik), továbbá ugyan azt a célt szolgálja, mint az előző lakhelyén. Magyarra lefordítva a tv-t tv-ként kell használni, nem lehet mondjuk kacsaúsztatóként. A személyes vagyontárgy háztartási célú ingóságok, valamint a kerékpárok és motorkerékpárok, magán gépjárművek és azok pótkocsijai, kemping lakóautók, kedvtelési célú hajók és magánrepülőgépek. Ez utóbbiból nekünk néhány még hiányzik, de ha valaki egy magánrepülőgépet hozzánk akar vágni, állunk elébe. A rendes családi szükségleteknek megfelelő háztartási célú élelmiszerek, háziállatok és nyerges állatok, valamint az iparművészeti vagy bölcsészettudományi hordozható eszközök, melyek az érintett személy foglalkozásának vagy hivatásának a folytatásához szükségesek, szintén a "személyes vagyontárgyak" körébe tartoznak. Nem tekinthetők személyes vagyontárgynak, az olyan árucikkek, melyek jellegüknél vagy mennyiségüknél fogva kereskedelmi célt szolgálnak.
A "háztartási célú ingóságok" az érintett(ek) személyes használatára vagy háztartási igényei(k) kielégítésére szánt személyes ingóságot, ruhaneműt, lakberendezést és felszereléseket jelentik. Még annyi a lényeg, hogy a hazaköltözéstől számított 12 hónapon belül kell ezeket a cuccokat hazavinni, s még annyi, hogy eladni egy éven belül csak adó és vám fizetése után lehet.
Hazatelepüléshez határozottan ajánlottak... S beszélnek magyarul is, ami ügyintézésnél nem lényegtelen. 

Nos, első lépésben ennyit tanácsolnék utódainknak, illetve a most kijövőknek. Még valami. Amerika egy nagyon furcsa ország. Nagyon sok humor, s még több türelem kell hozzá. De érdemes megismerni, mert hihetetlen hely. S a szabályokat betartva aránylag könnyen élhető is. S természetesen egy csomó mindenre ez a bejegyzés nem tért ki, de majd ha megint lesz egy kicsit "ráérősebb időm", akkor arról is írok. Ilyen a netes vásárlás, a magyar televízió, a magyar ételek, a közösségi élet... S még sok minden van a sorban... 

2014. július 20., vasárnap

A 133. születésnap az óceán partján...

Nem kezdődött jól az egész, sőt. Kifejezetten rosszul kezdődött, legalábbis az én számomra. Szerdán hoztuk meg a végleges döntést, hogy a hét végén szombaton lenézünk az Atlanti óceán partjára, egészen pontosan most Ocean Citybe. Csütörtökön lefoglaltam a Zipcart. Ez egy olyan szolgáltató, amely kifejezetten arra épít, hogy aránylag rövid utakra, minimális adminisztrációval lehet igénybe venni. A városban rengeteg helyen van ilyen Zipcar parkoló, például tőlünk 0,1 mérföldre is van egy, ami gyakorlatilag két sarok. Szóval ez eddig rendben volt. A kocsi bérleti ára kifejezetten megfelelő, az árban az autópálya-díjak is benne vannak, tehát minden rendben való. Legalábbis így tűnt péntek reggelig. 
Útvonalat is jól megterveztük, a Zipcar 180 mérföldes limitébe kényelmesen belefértünk...
Csakhogy péntek reggeltől három dolgot nem tudtam megtenni. Ülni. Állni. Feküdni. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, egyszerűen a hátam úgy döntött, hogy olyan szinten állt be, hogy semmit se tudtam vele kezdeni. Gyakorlatilag a délelőtt során bekutyagoltam a fél környéket, mert egyedül gyalogolni tudtam. Hát ez így nem lesz jó, mert ugyebár - noha erről nem tudtunk - születésnapi partyra vagyunk hivatalosak, meg egyébként is már kifizettem a kocsit, szóval... Szóval egy székbe való masszázsülés (kitünő a hintaszékbe, meg a kocsiba, ráadásul a 220V-ot is fogja bírni, tehát haza tudom majd vinni), némi földön fekvés, jópár forró lazító fürdés, krémek, tapaszok, fájdalomcsillapítók... Így szombat reggelre olyan állapotra tudtam magam hozni, Ancsa hathatós segítségével, hogy úgy éreztem el tudunk indulni. Szerencsére vittük magukkal az ülést, mert később szükség volt rá.

Nagyon szegény környék....
Még amikor legutóbb mentünk Atlantic Citybe volt egy olyan tervünk, hogy két dolgot tekintünk meg. Az egyik a világítótorony, a másik pedig Lucy. De Lucyra nem volt se időnk, s a kettő között bő 7 mérföld volt a távolság, így Lucy napolva lett. De most - főleg mivel autóval mentünk - semmi akadálya nem volt, hogy megnézzük Margite City-t, s Lucyt. Ami nem más, mint a világ legnagyobb és legöregebb elefántja. Igaz, nem élő, hanem mű, de hat emelet magas. Szép jószág. 
Lucy, az elefánt... S Ancsa, az Ancsa...
S mint már fentebb említettem egy születésnapi bulira érkeztünk. Ugyanis Lucy, a tegnapi napon volt 133 éves. Elég jól tartja magát a hölgy. Avagy az úr... Mert ez azért nem egyértelmű. Ugyanis Lucy, fajtáját tekintve indiai elefánt. Agyarát tekintve pedig nem más, mint egy hímnemű. Ha Lucy történetét nézzük, akkor erre a kérdésre, hogy fiú, avagy leány nem kapunk választ. Lucy-t ugyanis egy James Vincent de Paul Lafferty, Jr. nevű ír-amerikai feltaláló tervezte meg, s védette le, mint olyan lakóépület, melynek a formája állatokat használ fel. Tehát Lucy eredetileg egy lakóépület. Maga az építése 38.000 akkori dollárba került (ez az inflációt tekintve most már olyat 500 ezer lenne), 65 láb (19,7 m) magas, 60 láb (18,3 m) hosszú és 18 láb (5,5 m) széles. Súlya nagyjából 90 tonna, s kb. egy millió fadarabból áll. 
Nagy elefánthoz nagy elefánthajcsár illik...
Először 1902-ben nevezték Lucynak, mivel megvette egy család, aki lakásnak használta, s a lányuk úgy döntött, hogy egy elefánt se lehet név nélkül... Lucy volt lakóház, üzleti iroda, étterem, s a szesztilalom alatt illegális kocsma. Persze, mint sok minden Amerikában ez is szép lassan pusztult, a felújításával majd 80 évig nem foglalkoztak, mígnem olyan állapotba került, hogy a hatóságok közölték, hogy annyi, életveszélyes, s lehet lebontani. 1969-70-ben felújították, meg vagy 100 méterrel át is helyezték. No meg egy picit bentebb rakták az óceántól. 2006-ban új agyarakat kapott, mert egy villámcsapás következtében megsérült. Sandy, a hurrikán meg 2012-ben szerencsére elkerülte, de akkora hullámok voltak, hogy a lába elázott... S ez az az elefánt, amiről én már halottam. Volt, vagy van, nem tudom egy televízió sorozat, valamelyik tudományos csatornán, ami arról szólt, hogy mi lesz, ha hirtelen eltűnik az ember a földről. S az egyik rész Lucyvel foglalkozott. Hát nem gondoltam, hogy egyszer "élőben" láthatom. 
Kilátás Lucy kosarából....
Miután alaposan megnézegettük Margete City házait teljes lelki nyugalomban megállapíthattuk, hogy ez azért nem a szegény környék. Finoman fogalmazva is kacsalábon sétáltak a házak, a gyepszőnyegről nem is beszélve. No, meg a házak előtt álló autók is azt bizonyították, hogy egyenlőre nem itt fogom megvenni a nyaralónkat. Persze nem irigylem tőlünk, sőt inkább igyekszek ötleteket "lopni". Otthon még annyira nem elterjedtek ezek az un. könnyűszerkezetű házak, pedig nagyon praktikusak. Láttunk ilyet épülni, hihetetlen egyszerű és gyors. S ha át akarja alakítani az ember, akkor vesz egy fűrészt és pár szöget, s kész is. Persze, szerintem egy puli-formájút építek, s akkor a mienk lesz a világ legnagyobb pulija. 
Ablakdísz Margate City, NJ-ben.
 Ezek után, s miután ettünk egy valódi marhából készült hamburgert (ami majdnem olyan jó volt, mint a Applebee's-i Cowboy-burger, visszapattantunk a kocsiba, s átmentünk Ocean Citybe. Ez a városka valójában egy sziget az Atlanti-óceánon, a szárazföldtől olyan 2 mérföldre. Fontos megjegyezni, hogy mi New Jersey-ben voltunk, mivel innen kb. 150 mérföldre Marylandban is van Ocean City. A névadás Amerikában már csak így működik. Maga a település 1879 óta létezik, s kezdetektől Amerika egyik legszárazabb városa. A szárazságon nem azt értem, hogy nincs víz. Azt se, hogy nincs eső. Mikor mi ott jártunk akkor is csepegett. Hanem, mivel magát családbarát településnek titulálja (s megjegyzem, Atlantic Cityhez képest nagyon is annak tűnik), nem lehet alkoholt kapni. Sehol. Se italbolt nincs, se az éttermek kínálatában nem szerepel. Sőt még arra is van joga a helyi rendőrségnek, hogy elkobozza a behozott alkoholt. 
Megálltunk egy művészeti piacon, s ilyen jópofa táblákat is lehetett kapni. 
Boardwalk, mint Atlantic Cityben, itt is van. Ez egy fából készült sétány, rengeteg üzlettel, s rengeteg étkező hellyel. S mivel ezt a települést sokkal, de sokkal kevésbé érintette a két évvel ezelőtti Sandy hurrikán, ezért gyakorlatilag rendben van, s jó állapotban. Bár, a neten található fényképek, amelyek a hurrikán után készültek, nem ezt mutatják, de én se az óceán partján, se pedig az épületekben nem láttam nyomát, hogy volt itt egy hurrikán, míg Atlantic Cityben ez katasztrófa nagyon feltűnő. Még annyit Ocean Cityről, hogy itt született Grace Kelly, valamint ebben a városkában született Walter Diemer, aki nem más, mint a rágógumi feltalálója. A parkolás eléggé vicces Ocean Cityben. Minél közelebb vagy az óceánhoz, annál drágább. Az óceán mellett 15 dollár a parkolás. Két utcányival arrébb, ahol mi megálltunk 4 óra parkolás összesen 1 dollár volt. A kettő között a távolság erős izgalmi állapotban 400 méter volt. Ugyebár az amerikaiak nem szeretnek sétálni. Nekünk meg majdnem mindegy volt.
Ocean City, NJ. Broadwalk
S természetesen ott az óceán. Bár Ancsa kifogásolta, hogy ez inkább bulivíz, mert úszni nem lehet benne, mint a Balatonba, de nem volt rossz. Nagyon hullámzott. Én magam részéről, először csak lábat áztatni mentem be, mert azért nagyon hideg volt a víz. S a hátam már újra kezdett fájni. De aztán a hullámok jöttek, jöttek, s én egyre mélyebbre kerültem. S nem állítom, hogy nem élveztem, kivéve, amikor a szemem, szájam tele ment ezzel a sós vízzel. 

A fürdés után még nézelődtünk, hiszen nagyon vicces dolgok voltak. Csak gyorsan felvillantva egy két kép, némi magyarázattal:
Ez a kép egy minigolf pályának a bejáratát mutatja meg. Hamil, ami a bábú neve mozog, s dumál, rendkívül szimpatikus, rendkívül élethű... Mellesleg rengeteg ilyen minigolf pálya van a Broadwalk mentén. Kalózos, csajos, csontvázas... S mind tele, tele...
S a sirályok látványosan ülnek sorba, s tojnak az egészre. Mennyi ember, s mind itt dumál... Eme repülő állatok, meg fogják magukat, s kikapcsolódnak. Persze a lehullott falatokat is el-el kapkodják...

Szóval ez volt Ocean City. Nagyon kellemes kis hely, ahova szívesen visszamennék, akár egy egész hét végére. Mondjuk Philadelphiától aránylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Az egyetlen nehézség, hogy a történetet befejezzem, a hátam volt. Mert estére már olyan szinten kezdett el újra fájni, hogy kéket és zöldet láttam. S éppen ezért bizakodtam abban, hogy esetleg angyali segítséget tudok igénybe venni. Erre lehetőségünk megvolt, hiszen a Broadwalkon személyesen összefutottunk egy angyallal...
Angyalgyűlés
Sajnos angyalka nem volt teljesen tapasztalt a hátfájás gyógyításban, így hazafelé az autópályának azt gondoltam, hogy "megpusztulok", s nem lesz belőlem tulok. A hideg óceán bizony nem tett jót nekem. De nagyon szép volt. Végül is a 180 mérföldből 135 mérföldet használtunk el. Úgyhogy még csavaroghattunk volna, de sajnos ezt az egészségügy nem tette lehetővé. Ocean City, megér még egy látogatást. Sőt akár egy hét végét is. S akkor remélem az óceán is melegebb lesz, az ég is felhőtlenebb... Most viszont egy újabb nagy kirándulásra készülünk, jövő hét végén Washington DC mellé megyünk. Maryland és Virginia államok várnak ránk... Na jó csak egy pici része, de reméljük az is jó lesz. Legalább annyira mint ez a szombati nap... 
Addig pedig....

2014. július 17., csütörtök

Boldog nem jubileumot

Tegnap este jubileumot ültünk. Na jó, nem olyan jelentős jubileum, de mégiscsak. Amikor kijöttünk, gondoltam egyet, s el kezdtem strigulázni az alábbi kérdést: na és nagyon más Amerika? S tegnap este egy Emese nevű ismerősöm megnyerte a virtuális vállba-veregetést, mert ő volt a századik, aki ezt megkérdezte. S ha már megvolt ez a jubileum, akkor egy kicsit elgondolkodtam. Igen, Amerika sokban más. Mégis, mindaz, amit itt nagy dolognak látunk, otthon is megvan, s egy csomó minden van otthon, ami itt nincs. 
Bármilyen toalett-papír kapható, még Obama elnökös is... Ha valakinek ez kell...
Amerikában majdhogynem mánia a higiénia. A lifteknél, a boltokban csomó helyen van kitéve kéztisztító gél, sőt tegnap feltünt a boltban, ahol vásárolni szoktunk, hogy van egy külön ember akinek csak az a dolga, hogy a kosarak, bevásárlókocsik fogóját törölgesse. De ha ez még mindig nem elég valakinek, külön nejlonkesztyű is van, amit csak le kell tépni, hogy ne kelljen megfogni a fogantyút. Ezzel szemben az utcákon "szemetes napokon" hegyekben áll a szemét, várva, hogy elszállítsák. S félreértés ne legyen, mi Philadelphia turisták által látogatott egyik legnépszerűbb utcáján lakunk. 
Szerintem még a malacoknak is van lábtörlője...
A házak régiek, de jó állapotban vannak. Mondjuk ez egyszerű, bizonyos szempontból, hiszen itt nem volt háború, nem volt előző, meg még előzőbb rendszerek. A házak - legalábbis kívülről - rendben vannak. Mondjuk a tűzerkélyre kicsit aggódva ülök ki, mert olyan rozsdás, hogy csodálom, hogy még áll. Ellenben a legtöbb nagyvárosnak, így Philadelphiának is az egyik legnagyobb problémája, hogy rengeteg a rágcsáló. Nekünk is van egy vissza, visszatérő vendégünk, egy egér, melynek a hangzatos Béla nevet adományoztam. 
Apodemus sylvaticus - azaz Béla (Ancsa szerint Mus Musculus)
Vásárolni nagyon egyszerű, bár néha úgy tűnik, sok minden nincsen. Pontosabban nem az, hogy nincs, mert van, csak az adott üzletben nincs. De a netes vásárlás hihetetlenül egyszerű. Ma például lejártam a fél lábam hogy elektromos egér riasztót vegyek. Nem vagyok híve a méregnek, azt lehet kapni. Nem tartom fer játéknak. Ha egy macska üldözi az egeret, az a természet rendje. Ha az egérnek van esze, akkor megússza. Ha nincs, akkor uzsonna lesz. De ki vagyok én, hogy elpusztítsak egy élőlényt, ami igazán kárt nem okoz, maximum kényelmetlenséget. Boltokban ilyet nem találtam, hazajöttem, s kereken négy kattintással megrendeltem. Holnapra itt van. A szállítási költség vagy ingyenes, vagy pedig minimális. 
Mi főleg itt vásárolunk....
Amiben Amerika nagyon különbözik az a bürokrácia, oda és vissza. Van amiben abszolút lazák. Például amikor kibéreltük a lakást, magával a bérbeadóval nem is találkoztunk. Egy gondnok megmutatta a lakást, rámondtuk az igent, kiküldték a szerződést e-mailen, kinyomtattuk, aláírtuk, odaadtam a gondnoknak, s kész. A bérbeadó által aláírt papírt azóta se láttunk. De nem is kérték sehol. Elég volt egy példányt magunkkal vinni (aláírás nélkül) különféle szolgáltatókhoz (áram, gáz, internet), s gond nélkül a nevünkre írtak mindent. A kocsi bérlés, amikor csavarogni akartunk menni szintén ilyen egyszerű volt. A neten lefoglaltam, odamentünk, 10 perc múlva már indulhattunk is. De ebből a 10 percből talán három azzal telt, hogy a magyar útlevelet tanulmányozta az ügyintéző, mert hát nem a legkönnyebben értelmezhető. Amikor meg felmutattuk, hogy de kérem nekünk van ID is a tarsolyban, akkor pillanatok alatt ment minden. 
Ráadásul, ha mire odaérsz elfogy az a kategória amit kértél, jobbat adnak... Ugyanazért az árért...
Amerikában még van ereje az adott szónak, és a kézfogásnak. Persze vannak helyek, ahol nem. Régebben sokat írtam az ID megszerzéséről, na ott aztán volt bürokrácia. De ott se bosszantani akartak. Ott se belénk taposni. Legalábbis nem nagyon. Csak az egy hivatal. Egy olyan hely, ahol csak azért is betartatunk mindent. Ellenben amikor a bankszámlát nyitottunk, az állunk is leesett. Egy óra alatt úgy jöttünk ki a bankból, volt számlánk, csekkfüzetünk, bankkártyánk. Ami nagyon más otthonnal szemben az a bankkártya használat. Szinte minden helyen, minden üzletben lehet fizetni bankkártyával. Bankjegy nem volt a kezemben lassan másfél hete. 
A bankunkat a TB bankot kitűnő szakemberek védik...
Az amerikai konyháról tervezek egy hosszabb bejegyzést, s ezért erről nagyon most nem akarok írni. De ebben a kérdésben is az van, hogy ha nagyon akarja az ember, akkor mindent meg tud szerezni. Óriási öröm volt, hogy találtunk egy magyar hentest, amelyik ki is szállít házhoz. Jó. Komolyan mondom, nagyon jó kolbásza, szalonnája van. Ellenben az üzletekben mondjuk normális felvágott, mint olyan nem létezik. Nem is beszélve a Túró Rudiról... 
A legfinomabb hely Passiac, NJ-ben...
Amerikában nem szégyen magyarnak, nem szégyen idegennek lenni. Sose voltam egy magyarkodó típus, sőt a mellveregető magyarkodás finoman fogalmazva is az idegeimre ment, s megy. De itt nem gond, hogy nem beszélsz jól angolul, mert megpróbálnak akkor is segíteni. Egy régi poén jut eszembe, hogy Párizsban nagyon okos emberek élnek, hiszen még az utcaseprő is beszél franciául. Ezt nem tudom átrakni ide. Hihetetlen sokan nem beszélnek angolul. Pedig itt élnek évek, sőt évtizedek óta. Rengeteg a spanyol-ajkú, rengeteg a kínai. Egy hely van, ahol következetesen nem segítenek az embernek. Az a telefonos ügyfélszolgálat. Ha az ügyintéző nem érti mit akarsz, nem tököl veled, lerakja a telefont. Nem tudod elmondani? Oldd meg máshogy. 
Néha nyávogni is könnyebb lenne, mint telefonon ügyeket intézni...
Mondjuk az angollal Ancsa is, én is megszenvedünk. Ancsa azért, mert beszél angolul, de egyfelől ő az "irodalmi" angolt beszéli, másfelől pedig a "biológus" angolt. Én pedig kitűnően beszélek magyarul, ami mondhatni egy szupererő, de az angol nagyon nehezen megy. Azért lassan alakul, hiszen rá vagyok kényszerülve. Ami viszont nagy előnyöm, s picit ez Ancsával szemben is fenn áll, hogy jó a következtető képességem. Kitalálom mit akar egy ügyintéző. Kitalálom mi lehet a következő logikus kérdése. S így aránylag gyorsan megoldódik minden. Ráadásul itt a környéken nem a kvázi normál angolt használják, hanem annak Pennsylvania-i változatát, amiben elég erős a német és holland hatás. 
Az egyik kedvenc új pólóm...

Amerikában a tárgyaknak sokkal kisebb az értéke, mint otthon. Nem csak az ára olcsóbb (gyakorlatilag átváltva 300 ezer forintból berendeztük az egész lakást), hanem a megbecsültsége is. Itt szinte lehetetlen bútorozott lakást kivenni (persze erre is van ellenpélda, Ancsa rokonai a nyugati parton vannak, ugyanezzel a pályázattal, ők találtak bútorozottat, de az azért San Francisco), s arra sincsen lehetőség, hogy itt hagyd a következő bérlőnek a bútort. Nem lehet rákényszeríteni a bérlőt, hogy használtat használjon. Így amit nem tudunk hazavinni, azt vagy sikerül eladnunk, vagy ki kell raknunk az utcára, hogy vagy valaki elviszi, vagy pedig a kukásautó elnyeli... Nekünk, otthon vannak ötven-hatvan éves bútoraink, van amit többször is felújítottunk, amikor összeházasodtunk nem új ágyat vettünk, hanem megtoldottuk... Ez itt lehetetlen szinte. Sokkal olcsóbb újat venni... Egyébként az is igaz, hogy a tárgyak, például a ruhaneműk sokkal jobb minőségűek, mint otthon. Kevesebb a kínai, de több a hondurasi... S amire az van írva, hogy 100% pamut az az is. 
Azért mi hazavágyunk, mint E.T.
Mielőtt kijöttünk többen azt mondták, majd haza se fogtok jönni. Négy hónap után azt mondom, ez kizárt. Jövő áprilisban hazaköltözünk majd. Nem csak azért, mert a pályázat erre kötelez. Hanem, mert minden csoda ellenére nem vagyunk itthon. Ez egy kaland. Ez egy izgalmas történet. Ez egy olyan dolog, amiről az ember mesélni tud. De hogy mit nem adnék egy Túró Rudiért, mit nem adnék egy lángosért, egy Pécsi Szalon sörért, egy kis magyaros egymásra fújásért, az otthoni egerekért és a macskámért... 
Hazamegyek, mert - többek között - a macskám is vár... Bélák reszkessetek!

2014. július 15., kedd

És szokás szerint esik...

Philadelphiában, hogy ha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor a legkönnyebb dolog, amiről lehet, akár kézzel-lábbal, akár más kommunikációs csatornákat igénybe véve az az időjárás. Erről beszélsz, amikor belépsz a boltba, ahol a légkondi 16 fokra hűti le a boltot. Erről beszélsz, a liftben, ahol bár megy a ventilátor, de nem ér semmit. Erről beszélsz, amikor az aránylag lehűtött lakásból kilépsz a folyosóra, s mellbe csap, hogy hirtelen nem kapsz levegőt. Persze a beszédhez először oxigén is kell, ezért e legutóbbi megjegyzést úgy is módosítanám, hogy erről hörögsz. 
Bezzeg a Cental Parkban áprilisban még volt hó... 
Philadelphia éghajlatáról úgy vélik, hogy beleesik a párás szubtrópusi éghajlatzónába, bár ez talán az az Egyesült Államokban levő legészakibb város, ami ide sorolható. Mivel Philadelphia ennek az éghajlatzónának a messzi északi végén van, különösen a távoli külvárosai közül néhány északra és nyugatra, úgy vélik, hogy beleesik a párás kontinentális zónába. A nyarak jellemzően forrók és fülledtek, az ősz és tavasz általában enyhék, és a tél hideg, bár ritkán nagyon hideg. Mondjuk a múlt tél éppen az volt, de majd meglátjuk milyen lesz az idei. Most pillanatnyilag a nyarat kell túlélni. 
Nem, ez azért nem egy földrajzóra... Ez egy blog...
Ugye mi a nekünk megszokottnál jelentősen délebbre vagyunk, ha Európa térképére szeretném vetíteni a tartózkodási helyünket, akkor azt mondhatnám, hogy New York nagyjából egy magasságban van Nápollyal, mi pedig onnan még délebbre, hát nagyságrendileg Salerno magasságában vagyunk. Ezért van az, hogy a nap sokkal élesebben süt, sokkal könnyebben leégtünk múltkor amikor elmentünk Atlantic Citybe. S ezért ilyen a levegő, amilyen. Meleg. Párás. Izzasztó.
Ezt még a mókusok is alig bírják. Napok óta egyet se láttam...
Napközben kényelmesen eléri a 30-34 fokot. Ezzel még alapból semmi gond nem lenne, bár nekem a 24 fok az üzemi hőfokom, akkor tudok tökéletesen működni. De ehhez még hozzájön a 60-80%-os páratartalom. Hogy ez milyen? Azt a hasonlatot tudnám hozni, mint amikor az embert mellbe vágják egy vasalóval. Van ismerősünk, aki szintén lakott Philadelphiában, s nem volt olyan szerencsés, mint mi, hogy légkondicionálója legyen, s ő vizes pizsamában feküdt le aludni, mert máshogy nem lehetett bírni.
S mindehhez hozzá jön a napi rendszerességgel érkező vihar. Talán jobb szó rá a felhőszakadás. Egyébként érdekes, hogy bár itt vagyunk 100 mérföldre az óceántól erre fele nagyon ritkán jön az óceán felől eső. Na jó, jön. De akkor neve is van. Néhány hete Arthurnak becézték, s trópusi ciklon volt. Ha kicsit izmosabbá vált volna, akkor hurrikán becenevet is megkaphatta volna. Felénk észak-nyugati irányból jönnek a felhők, a Nagy-tavak felől kapjuk az áldást. S itt olyan, hogy csendes eső nem létezik. Csak nagyon esik. Mondhatni ömlik.
Pillanatnyi időjárási helyzet
Úgy látom viszont, hogy ehhez a helyiek teljesen hozzá vannak szokva. Esik? Esik. Attól még futni kell. Attól még bevásárolni kell. Attól még hazamenni kell. Attól még a kutyát sétáltatni kell. S ahhoz képest, hogy minden nap esik, Ancsa mesélte, hogy reggel amikor megy dolgozni látja, mossák az utcákat. Közben az utca maga még nedves az előző napi esőtől. S ez által a pára csak még nagyobb lesz. 
Tegnap este néztünk valami műsort a televízióban. Egyszer csak megszakítják, s vagy 10 percen át magyarázta egy hölgy, hogy tornádó veszély van, igaz tőlünk 40 mérföldre, de szíveskedjünk az ablakokat jól becsukni, meg ilyesmi. Közben a telefonom el kezdett sípolni, mert van egy olyan (mellesleg kikapcsolhatatlan) szolgáltatása, hogy ha kiadják a vészhelyzetet, akkor azt jelzi. 

Nálunk azért hűvös van... Mármint a lakásban. A légkondi szerencsére a levegőt is szárítja. S ennek mind a hárman örülünk. Ancsa is, én is, s Béla is, aki albérlő lett nálunk, bár próbáljuk kitenni a szűrét. Eddig háromszor kidobtam őt is, meg a holmiját is, mégis visszatért. S éjjel a képünkbe kuncogott, napközben, meg a légkondi alatt lihegett... Béla, Béla, így nem leszünk jóban... Ja elfelejtettem írni, Béla egy egér. S hamarosan hajléktalan lesz. Bár izgalmas látvány, hiszen Ancsát másfél métert ugrani takaróstúl még nem láttam. De azért ezt hajnali háromkor nem szeretem...
Múlt héten vendégeink voltak, s akkor mi a konyhában aludtunk. Szerencsére Béla akkor másfelé járt.

2014. július 14., hétfő

Oh, a nyavajába...

Oh, a nyavajába, ez az a mondat, na jó kicsit finomítva, mert igazából úgy hangzik el, hogy oh, a francba, de ezt az ember nem adhatja egy nyilvánosságnak szánt blogbejegyzés címének, szóval ez az a mondat, melyet naponta többször hallok, s ez bizony egyértelmű jel. Vannak jelek és jelzések az ember életében, amelyeket bizony, bizony figyelembe kell venni. Például Ancsánál az oh, a... egyértelmű jel. Egyértelmű jele annak, hogy itt a nyár.
Kedvenc képem Ancsáról...
S mit jelent az, hogy itt a nyár? Azon kívül, hogy meleg és viharos Philadelphiában az élet - most pillanatnyilag 32,2 fok van celsiusban és 58% a páratartalom - azt is jelenti, hogy bizony, bizony Ancsa fárad. Éppen ezért sok minden kiesik a kacsójából. Tegnapelőtt reggel a ház arra ébredt, hogy a serpenyőt ejtette volt ki, majd egy fakanál segítségével próbálta a serpenyőnek az eredeti formátumát visszaadni. Tegnap este amikor éppen aperol spritz-et kevertünk (emlékezve a jó öreg Olaszországra) kicsit erősebben csukta be a hűtőt és egy mogyorókrémes műanyag flakon landolt a lábán. Ezek már otthon is jelek voltak, hogy ideje lenne egy kis szabadságra menni. Ami itt Amerikában nem olyan egyszerű dolog. Először is az alapszabadság itt nagyon kevés. De még ha lenne is, a pályázat összesen 10 nap szabadságot ír, s ezt Ancsa főnöke bizony komolyan veszi. Úgyhogy nehéz dolog szabadságra menni, amit tovább nehezít a mélyen tisztelt férj, azaz én, akinek vannak ötletei, hogy hova menjünk el a hét végén. Most például szombaton tervezünk egy Ocean City-t, ha jó lesz az idő, de jövő hétvége Washington... Mondjuk az kellemes lesz, mert egy nagyon kedves magyar családnál leszünk... De ez még mindig nem a szabadság. Sőt! Ez még mind semmi, hölgyeim és uraim. Ez még mind semmi. Emiatt nem írtam volna meg ezt a villámbejegyzést...
Oh, a jó öreg zánkai sörök és korsók, melyeket mindig elkunyeráltam... Mármint a korsót. A sör jött velem. 
Tegnap este katasztrofális eseményeket éltünk át. A jó öreg, nem rég erre járt Arthur hurrikán okozhatott ily káoszt a környezetben, mint a tegnap este a lelkekben. Tegnap este ugyanis Ancsa hajmosást végzett. Ez ugyebár egy normális tevékenység, meg az is, hogy utána a hosszú hajára való tekintettel úgy jön be, mint Unapalomablanka indiai csodafakír, hogy ezt a képzavart elhintsem az olvasók között. Lényegileg a feje be van bugyolálva törölközőbe, s ilyenkor én mindig szalemalajkummal köszönök neki. Arca zavart, megrökönyödést és bizonyos szintű belenyugvást jelzett. Én mindjárt tudtam, valami baj van. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez most valami hihetetlen nagy dolog lesz. Nagyságrendileg olyan szintű arc és feldúltság, mint amit boldogult nagyapám érezhetett, amikor otthon bejelentette, hogy kiesett a Szeged SC, s erre nagyanyám közölte, hogy rendben, hoztál párizsit? S erre nagyapám felvetette magában a gyilkossági kérdések hadát. Szóval, ránéztem Ancsára, s tudtam, valami rettenetes katasztrófa történt, csak én még nem szereztem róla tudomást. De azt is tudtam, nincs esélyem, hogy ne történjen meg az, hogy nem szerzek róla tudomást. 
Nem, annál sokkal nagyobb a gond, hogy Argentína kikapott, sokkal, de sokkal....
Szóval az történt, hogy letargikus hangsúllyal kedvenc nejem megszólal: találtam egy ősz hajszálat... S ráadásul egyenes. Hát mi lesz ebből? Megőszül és kigöndörödik? Egyenes ősz haja lesz a nejemnek? Mondjuk én azért nem tudom megnöveszteni rendesen a szakállamat, azért kell időről időre tarvágást végrehajtanom, mert ősz. Van egy nagyon jó barátom, aki meg azt szereti, ha göndör a haja, s ezért két havonta eljár a női fodrászhoz, s göndörítteti. Ha így folytatjuk mi is így járunk. S az amerikai kormány összes pénze kevés lesz ennyi haj befestéséhez, meg göndörítéséhez. Mindez miért, vonom én le az ideát? Mert Ancsa fárad, s szabadság kell. Én nem vagyok fáradt, mert kényszerből négy hónapja szabadságon vagyok, de akkor is. Hát, Ancsa, Ancsa, valahogy ki kell járnunk azt a pár nap, lehetőleg egy hét szabadságot, mert ebbe a nagy Amerikába csak beleőszülsz. Én is, csak én más részen. Hogy hova menjünk? Ötleteim már vannak. New Orleans-ben jó kávét mérnek, a Yellowstone-ban sok a medve, s a történelmi 66-os út is vár még bennünket. De legrosszabb esetben itthon maradunk, s megnézzük a vízilabda EB meccseit. Ott maximum csak az izgalomba őszülhetünk bele. 

2014. július 9., szerda

Ezer mérföld Amerikában - Scranton, az Electric City

Ezer mérföldes utazásunk utolsó állomása abszolút hasra ütés volt. Igazából megnéztük a térképet, s rájöttünk, hogy a Niagara-Philadelphia távolság 395 mérföld egy popsival egy kicsit sok lenne. Ez végül is kb. 650 kilométer, ami elvileg bírható, de azért kitaláltuk, hogy valahol megállunk. S a térképen nagyjából középúton egy Scranton nevű település volt. Egy település amiről nem tudtunk semmit. Gettysburg, Niagara... Ezek otthon is ismert helyek. Scranton nem. Pedig méltó lenne rá. Hiszen nem semmi dolgok valósultak meg itt. A sok nevezetesség közül első helyen azt említeném meg, melyet végül nem láttunk, mivel nem volt rá időnk. Itt van a világ egyetlen Houdini-múzeuma. Harry Houdini született Weisz Erik (Budapest, 1874. március 24. – Detroit, 1926. október 31.) magyar származású amerikai illuzionista és bűvész. Minden idők legnagyobb szabaduló és a modern kor egyik legnagyobb előadóművésze. George Bernard Shaw szerint a legtöbbet emlegetett nevek a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Houdini. De már megint előreszaladtam...

Este hétkor indultunk el a Niagarától, s fél egykor érkeztünk meg Scrantonba. Egész utunk alatt talán ez volt a legkulturáltabb, de mindenképpen ez volt a legtisztább hotel, no meg nem mellesleg a legolcsóbb is. Igaz, annyira fáradtak voltunk a Niagaránál elkövetett összesen 5 és fél óra sorban állás és a 230 mérföld vezetés után, hogy egy polifoamon is el tudtunk volna aludni, de ez az ágy nagyon-nagyon kényelmes volt. S egy picit reménykedtem abban, hogy másnap ha a hotel ilyen jó, a reggeli is az lesz. Nos, ebben szokás szerint tévedtem. Ilyet még nem láttam hotelban, ezért megmutatom a választékot.
Igen. Jól látható. A választék gyakorlatilag nulla. 
Kicsit keserű volt a szám íze, no meg éhes is voltam, de a város maga abszolút kárpótolt. Scranton Pennsylvania állam ötödik legnagyobb városa, s arról híres főleg, hogy Electric Citynek nevezik. Ugyanis itt jött létre a kontinensen először villamosközlekedés. Jóval megelőzve Philadelphiát, jóval megelőzve San Franciscot, de akár Londont is mondhatnám. S két nagyon jelentős múzeuma van, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. Az egyik a vasút történetéről, a másik pedig a villamos történetéről szól. S egy vallomással tartozom. Picit vasút és villamos bolond vagyok. Nem, nem tudom felsorolni az összes magyar mozdonyt, de azért meg tudom állapítani, hogy a Szili, vagy a Csörgő ment el mellettem. S óriási élmény volt, hogy igazi, gyönyörű gőzmozdonyokat láthattunk. S mi több még bele is lehetett menni. Meg lehetett fogni azokat a karokat, amelyek annyi és annyi mérföldet tettek meg.
Gyermekkori álom vált valóra...
A vasútmúzeum azért is érdekes volt, mert elvittek egy rövid körre  egy századeleji szerelvénnyel, megmutatva a környéket. Nagyon aranyosak voltak az ülések is, mivel a hátlapjuk egy mozdulattal átfordítható volt, tehát ha valaki nem akart háttal ülni, vagy fel akarta tenni a lábát, fogta magát, s átfordította az egész ülést. Nézegetve a múzeumot, amely szintén elkényeztetett, hiszen olyan szép dolgok voltak, hogy csak na, egész végig a Volt egyszer egy vadnyugat című film járt a fejemben. S tematikusan fényképeztem. Bár voltak gyönyörű mozdonyok, hihetetlen szép Pullmann-kocsik én mégse ezeket fotóztam elsősorban. Na jó, ezeket is, ezek is benne lesznek a fotóalbumban, melyet a bejegyzés végén megosztok. Én az embereket, a síneket fotóztam le, melyek ki voltak állítva. S ebből készítettem ma egy kvázi videóklippet. Magát a múzeum hangulatát szerintem jól érzékelteti, legalábbis remélem...

Természetesen múzeum Amerikában elképzelhetetlen múzeumi bolt nélkül, ahol a szokásos hűtőmágnest beszereztük, valamint végre találtunk olyan sapkát, ami végre tetszett neki, s így talán megússzuk a napszúrást. Itt Amerikában ugyanis beütött a nyár, normálisan nem megy 35 fok alá napközben a hőmérséklet. Bár estére enyhül, de akkor is kell az a sapka. Egyébként a kinézete megegyezik a századeleji mozdonyvezetők sapkájával, így nagyon tetszik. Meg jól is áll neki.
Le se tagadhatnánk, hogy azért néha szoktunk csavarogni...
A vasúti múzeum után a villamos múzeumot tekintettük meg. Az is hihetetlen érdekes volt, s ajánlom mindenkinek. Gyönyörű szerelvényeket láthattunk, nem is beszélve a kifejezetten gyerekeknek létrehozott teremről, ahol (persze elméletben) még villamost is lehetett vezetni. S miután ezt is megnéztük, s már tényleg értettük, hogy miért is nevezik ezt a várost Electric Citynek, elmentünk egy körre egy kb. 70 éves villamossal. Pár éve kezdték el felújítani a pályát, s kinn jár a zöldben, gyönyörű vidéken. Nem is beszélve a kb. egy mérföld hosszú alagútról, amiben a villamosvezető igencsak elengedte a sebességet. Nem tudom megmondani, hogy mennyivel ment, de hogy nem egy Combino sebességgel, az biztos. A lenti videón jól látható, hogy Ancsa haja hogy lobog a menetszélben...

Hát minden jó dolog véget ér, így ezek után mi is hazafelé vettük az irányt, hiszen még jó kétszáz mérföld volt hátra Philadelphiáig. Átélhettük az USÁ-ban az első kellemes dugónkat, de még az is belefért, mielőtt leadtuk kedves autónkat, s fájó búcsút intettünk neki, hogy gyorsan bevásároljunk, hiszen másnap vendégeket, mi több alvóvendégeket vártunk. De ez már nem ennek a mesének a része.

A Scranton-i villamos
Hosszú út volt. Philadelphiától Gettysburgig 140 mérföld, Gettysburgtől Niagara Fallsig 342 mérföld, Niagara Fallstól Scrantonig 272 mérföld, s végül Scrantontól Philadelphiáig 125 mérföld. Tehát összességében szűken 900, na jó kis udvariassággal ezer mérföldet tettünk meg Amerikában. S ha nem számítjuk bele a kanadai kitérőt, akkor az USA ötven államából mindössze kettőben jártunk. Pennsylvania és New York államokat tekintettük meg. Annak se nagy részét. Hát igen. Amerika nagy. Nagyon nagy.
Egy dolog biztos. Ha hazamegyek szeretnék egy ilyet... Ancsa, ugye lehet... 
Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Scranton-i képek

2014. július 8., kedd

Ezer mérföld Amerikában - Niagara

Nos, ez az első eset, itt létünk során, amikor azt mondhatom, hogy Amerikán nem csak az Egyesült Államokat értem. Ugyanis utunk második éjszakáját, Niagara Falls-ban töltöttük. Niagara Falls egy ikerváros egyik oldala az USA-ban, a másik oldala Ontario tartományban, Kanadában van. Hogy mi a különbség a kettő között? Sokat nem láttunk. Mind a két oldalon angolul beszélnek. Igaz, az USA oldalon mindenhol megtalálható spanyol feliratokat felváltja a francia, az angolszász mértékegységeket pedig a metrikus. Olyan jó volt. Kilométer per óra. Celsius fok. Kilogramm. Oh, szinte otthon éreztem volna magam, ha... Ha előtte nem lett volna 350 mérföld vezetés, s egy nagyon morcos határőr. No, meg a szokott sorban állás. 
Itt nincs Schengen...
Szóval már korábban kaptunk jelzéseket, hogy a kanadai határ nem a legegyszerűbb dolog. De szerintem mi kifogtuk a létező legmorcosabb határőr nénit, akit csak a kanadai föld hordott a hátán. S uram bocsá', rendben van. Július 4-e van, meleg is van, sok is az ember, rengetegen akarnak átlépni. Nem, nem azt vártam, hogy a vörös szőnyeget kiterítsék elém, vagy esetleg a kanadai uralkodó (aki nem más, mint II. Erzsébet angol királynő) dísztáviratban köszöntsön, de azt, hogy egy helló, üdv Kanadában, az jól esett volna. Ha más miatt nem, csak azért mert a jó kemény amcsi dolláromat jöttem oda költeni. Na mindegy, átengedtek, a hotelünket is megtaláltuk, a szobánkat is megkaptuk, aztán másik szobát kaptunk, s jól éreztük magunkat. Egy nagyon aranyos néni vezette a hotelt, koreai, vagy japán lehetett, a nyelvtudással voltak gondok, meg a szobával is, de megoldódott. Igazából az a szoba, melyet kaptunk nem volt olyan rossz, csak tele volt bagózva, s nem működött a légkondicionáló. Így először egy szerelőt kaptunk, aztán mivel nem tudta megcsinálni, s volt még üres szoba, egy másikat. Egy kevésbé szerencsés versenyző meg aki utánunk érkezett nyakába kapta a mi eredeti szobánkat, légkondi mentesen. 
Tipikus motel...
Az amerikai (és kanadai) olcsóbb út menti hotelok, igazából a motel szinten vannak. Kinézetre egy picit a római házra emlékeztetnek, ami a befele nyíló, bezárkózó házak. S az ablak alatt ott van a parkoló, tehát, ha kinézel az ablakon láthatod, hogy a kocsid megvan. Minden ajtó mellett van műanyag szék, hogy kiülhess pipázni, vagy pedig elszívhass egy szivart. Akár még kubait is. Ugyanis a kubai szivar az Egyesült Államokban szigorúan tilos portéka, aránylag elég rég óta, hiszen már a jó öreg Kennedy elnök megtiltotta a kubai termékek behozatalát. A sziget gazdaságának megbénítását célzó amerikai embargót azonban maga Kennedy játszotta ki – de még a korlátozás meghirdetése előtt. A demokrata párti elnök megkérte sajtófőnökét, Pierre Salingert, hogy szerezzen be ezer H. Upmann márkajelzésű kubai szivart. Az elnök erre mindössze egy napot adott beosztottjának, de Salinger, lévén maga is a híres dohánytermék megrögzött fogyasztója volt, tudta, hogy hol tudna ekkora mennyiséget beszerezni a szivarokból.
A sajtófőnök már másnap reggel nyolckor besétált Kennedy irodájába ezerkétszáz szivarral, mire az elnök elmosolyodott és kivett az asztalfiókjából egy hosszú papírt: az importokra és a re-exportokra vonatkozó totális kereskedelmi embargóról szóló dekrétumot. Ezt Salinger szeme láttára azonnal aláírta, s innentől fogva illegálisnak minősültek a kubai termékek az Egyesült Államokban – köztük Kennedy egyik gyengéje, a kubai szivar is. De ez a szabályozás természetesen Kanadára nem érvényes, s a határ mellett sorban állnak az üzletek, ahol árusítják a szivarokat, és a kanadai sört. A sörgyár nem kicsit lokálpatrióta a sörüket I'm Canadaian névvel árulják a sört, hatalmas juharfalevéllel. 
Sajnos az a típus már nincs meg, de ez a másik is elég lokálpatrióta...
Mondanom se kell, hogy július 4-én, illetve 5-én voltunk a Niagaránál, egészen pontosan negyedikén a kanadai, ötödikén az amerikai oldalon. Ez két dolgot jelentett. Először is hatalmas tömeget, másodszor is tűzijátékot. Este fél tízre értünk le a Niagara vízeséshez, s nyugodtan mondhatom, volt olyan élmény, mint amire készültem. Tehát abszolút nem volt csalódás. Hihetetlen. Eszméletlen. Bár Giovannino Guareschi mester a Don Camillo kisvilágában eléggé negatívan nyilatkozik a Niagaráról, azt a véleményt mondva, hogy az egyetlen valódi folyó a Pó, a Niagara meg csak cirkuszi látványosság, de ha ez egy cirkuszi látványosság, akkor megérte eljönni. S abban is igaza volt errefelé sokat járt ismerőseinknek, hogy a kanadai oldal a látványosabb. Hiszen itt mindent lehet látni. Mind a három vízesést. Hiszen, s most jön a természettudományos rész, a Niagara-vízesés két nagy és egy kisebb vízesésből áll. A Patkó-zuhatag (ami a leglátványosabb) a kanadai oldalon van, az Amerikai-zuhatag az amerikai oldalon található. Szintén az amerikai oldalon található még egy kisebb, a Menyasszonyi fátyol-zuhatag, amit a Luna-sziget különít el. S ezt az egészet este megvilágítják, s hihetetlenül néz ki. 
Azért nem semmi látvány 168.000 köbméter víz lezúdulása percenként...
Ugye, július 4-én voltunk ott, s ennek örömére este 10-kor egy hatalmas tűzijáték vette kezdetét. Igaz, hogy Kanada nem ünnepli július 4-ét, de ugyebár az üzlet mindent felülír. Nem is beszélve, hogy a kanadai oldalon fellőtt tüzijáték milyen jól látszik az amerikai oldalon. Gondolom ott is hatalmas tömeg lehetett, de itt is az volt. Ember, ember hátán, tömeg tömeg hátán. Tiszta augusztus 20. hangulat volt... S ez a következő napon még csak fokozódott. 


A tüzijáték után még egyet sétáltunk, majd találtunk egy nagyon pofás kis éttermet, ahol minden boxban volt egy-egy televízió, s különféle sporteseményeket adtak le. Nagyon édes hely volt, s elnézést, ha pikáns leszek, de ez a tény, nagyon hosszú lábú, nagyon rövid szoknyájú felszolgálókkal, akik nagyon-nagyon lassan szolgáltak ki bennünket. Majdnem két órába telt mire megvacsoráztunk... Ők nagyon ráértek. Mi meg nagyon éhesek voltunk. 
Ancsa már az éhhalál küszöbén...
Másnap a reggeli után... Így kezdeném a bejegyzésemet, ha nem kezdenék el most hangosan kuncogni a reggelin. Szóval erről lesz majd egyszer egy hosszabb bejegyzés, de... Hát nem készültek fel ennyi emberre. Mondjuk a néni kézben tartotta az ügyet, elszalajtotta férjurát a boltba, ahol felvásároltak mindent... De én még műanyag villával nem kentem a vajat a zsemlére, mert kés az nem volt... S bevallom bicskát nem vittem magammal, de tanúság, ezentúl fogok. Szóval reggeli után nekiindultunk, s felmentünk a Skylon Tower-be. Ezt mindenképpen ajánlom, még ha nem is olcsó, sőt. De a látvány, az hihetetlen... A videón látható az a kishajó is amire nem sokkal később felszálltunk...

Nos, ez után nekiindultunk, s a Szivárvány-hídon keresztül visszatértünk a jó öreg Államokba. Természetesen sorban állás, természetesen tömeg, s természetesen morcos határőr. Odaadtuk a papírjainkat, útlevél, szent DS-2019 papír, jó gyerekek voltunk papír, minden, nézegeti, nézegeti, pötyög a számítógépén, majd megszólal: wov. Ha valamit nem akarok hallani, az amikor egy határőr nézegetve az útlevelet azt mondja wov. Mondja, nem találja Ancsa útlevelében a belépő-pecsétet. Ugyanis azt történt, hogy amikor beléptünk eme szép országba, a határőr először az én útlevelemet bélyegezte le, aztán ugyanazzal spemplizte Ancsáét. S így az övén nagyon, de nagyon halovány a bélyegző. Aztán csak visszaengedtek... Komolyan egyébként erre a határátkelésre csak annyit tudok mondani, hogy Hegyeshalom a boldogult rendszerben kismiska volt ehhez képest. S itt két egymással békében álló, baráti országról beszélünk, nem pedig a keleti-nyugati blokk két egymással szemben álló bandájáról. 

Nem hallottak ezek Kabos bélyegző technikájáról... Pedig szegény itt halt meg New Yorkban...
Ami ez után következett az két nagyon szép élmény marad az életünkben, bár nagyon nehezen jutottunk hozzá. Az első, hogy egy kis hajóval bementünk a Patkó-vízesés alá. Ennek a túrának az a neve, hogy Maid of the Mist. Eredetileg ez egy komp volt, amely az USA és Kanada között közlekedett, 1846 és 1854 között, amíg meg nem építették az első hidat a két part között. A híd megépülésével kitalálták, hogy hát üzletileg már nincs tovább keresnivalójuk, de mint attrakció bőven van. S azóta mindegyik hajót amelyik beviszi a turistákat Maid of the Mist-nek nevezik. Maga az élmény szavakkal nem leírható. Hihetetlen zaj, csurom vízesek lettünk az osztogatott esőkabátok ellenére is...
Az amerikai oldalon kék, a kanadai oldalon piros esőkabátot adtak...
Nem tudom szavakba ölteni, hogy micsoda élmény volt. Még akkor is, ha bő másfél órát kellett a tűző napon sorba állnunk, mivel rengetegen voltak. Egy átlagos napon kb. 7000 fő szokott a Niagaránál lenni, most megközelítőleg húsz ezeren voltak. S természetesen mindenki szeretett volna bejutni a vízesés alá. Érthető, mivel ilyet nem biztos, hogy átél még egyszer az ember...
S ez után már nem nagyon tudtunk fotózni, mert a víz alatt voltunk. :D
A másik amit megtekintettünk a Cave of the Winds nevet viseli. Eredetileg ez egy barlang volt, de 1954-ben megsemmisült. Most - miután kiálltuk a három órás várakozást, s felvettük a jegyünkért járó egyen-szandált, egy lift viszi le a turistákat a vízesés aljába, majd egy lépcsősoron közvetlenül fel lehet menni Fátyol-vízesés mellé... Hatalmas a víz által gerjesztett szél... S természetesen itt is ronggyá ázik az ember, az osztogatott (itt éppenséggel sárga esőköpeny ellenére. 
Kicsit volt csak szivárvány?
A látvány és a hang itt is eszméletlen. Mellesleg ami érdekes, hogy az egész lépcsősor nincsen csavarokkal, meg szögekkel kibiztosítva, csak be van ékelve, s minden ősszel ezt az egészet szétszedik, s minden tavasszal újra felépítik. S sokkal olcsóbb nekik szép egyen-szandált adni, mint fizetni a sok balesetért járó biztosítási pénzt. Mert ez aztán csúszik. Meg nagyon-nagyon vizes. 



 Szóval itt is jól megáztunk. De valahogy a Niagarában ez a poén. Ráadásul volt vagy harminc fok, tehát semmi, de semmi bajunk nem lehetett, inkább kényelmesen lehűltünk, a már említett három órai sorban állás után. Ancsából természetesen előjött a biológus, hiszen a környék teljes madárvilága e látványosság mellett fészkelt...
Nos, tárgyaljuk meg a problémát...
A madarak egyébként abszolút nem problémáztak a jelenlétünkön. Ki volt írva, hogy sziveskedjünk őket ne piszkálni, de ha akarom gond nélkül meg tudtam volna fogni bármelyiket, hiszen nem idegesítették magukat, hogy hülye sárga esőkabátos illetők ott sétafikálnak. S persze mondták a magukét, amit Ancsa meg is örökített videón, s amibe én már jól beleszóltam, hogy menjünk már, mert látni akarom a látványosságot, amiért ennyit álltam sorba. 

Összességében a Niagara csodálatos. Ha valaki erre jár, s tényleg van lehetősége menjen el, mert megéri. Persze itt is jelen van az amerikai mentalitás, hogy öt méterre egy-egy látványosságtól ronda építési területek vannak, itt is jelen van a katonás rend, hogy ha valami szabály, az szabály, az alól nincs és nem is lehet kitérő. De ettől függetlenül ez egy hihetetlen hely. Csak vigyen magával az ember még egy nadrágot és törölközőt. Mert ezek nélkül, ha nem süt a nap, jól megfázhat. 
Főleg, ha így beáll a víz alá...
Nos, a Niagara-nap ezzel este hét után véget ért, tudván, hogy még kb. 250 mérföld van előttünk, mert indulunk Scranton, PA-ba. De erről legközelebb mesélek. 
Niagara - remélem ide még visszatérek...
Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Niagara album