Holnap az USA egyik legnagyobb ünnepe lesz. Hálaadás napja, azaz Thanksgiving Day. S ez van olyan fontos, hogy teljességgel félrerakjam az úti élmények beszámolóját, persze, fogom folytatni, hiszen olyan helyeken jártunk, hogy csak na. Nem tudom elhessegetni magamtól erre az ünnepre azt a kifejezést, amit az egyik amerikai magyar ismerősöm mondott, hogy ez az az ünnep, ami arról szól, hogy fogjuk magunkat és betegre esszük magunkat. Nos, igazából most holnapra mi is ezt tervezzük, mert bizony nem adtam kegyelmet egy bébipulykának. De végül is miről szól ez az egész ünnep?
Az első hálaadás... A kép finoman idealizált...
A hálaadás (angolul thanksgiving) észak-amerikai ünnep. A hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért Istennek. A mai Egyesült Államok területén az első hálaadást a hagyományok szerint 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén az előző évben Plymouth-hoz érkező, az Újvilágba az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akiknek mintegy fele a hideg, az éhezés és az idegen, mostoha környezet áldozata lett az első télen. A telepeseket a wampanoag indián törzs segítette ezekben a nehéz időkben, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt 51 telepes vezetője, William Bradford nagy ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívták.
A mi áldozatunk... Hosszas leírással, hogyan is kell sütni, meddig és milyen hőfokon...
A hálaadás hagyományok szerinti történetének egyes részletei csupán az 1890-es és 1900-as évek elején alakultak ki, mikor az amerikaiakat megosztó polgárháború sebeinek begyógyítása és a nagyszámú bevándorló asszimilációjának megkönnyítése érdekében az amerikaiak igyekeztek megteremteni egységes nemzeti identitásukat.
Hát ennél nagyobb pulykát már csak a kádban tudtam volna megmosni...
Szóval mi is megvettük életünk első (s valószínűleg utolsó) hálaadási pulykánkat. Nem hatalmasat, mert először is, azt meg is kell csinálni, másodszor emelget a nyavaja egy struccot. Ez bébipulyka. Szűk négy kiló. Szóval azért ennek is van súlya. S hosszas keresés után, miután több itteni ismerőstől is tanácsot kértem az alábbi recept szerint készítem el ezt a kis méretű dögöt. (A dolgokat már mondhatom múlt időben, mivel elkészítettem, s az egész a hűtőben várja, hogy holnap a sütőbe kerüljön.)
Ancsa a belevalót pucolja...
Tehát egy jó recept alapja a hozzávalók:
• kb. 2,5 kg-os konyhakész egész pulyka (a mienk egy kicsit nagyobb)
• 45 dkg bacon szalonna
• 4 gerezd fokhagyma
• 2-3 dl fehérbor
• só
• 3-4 körte, alma
• 20 dkg aszalt szilva
• rozmaring (mi oregánóval és majorannával helyettesítettük)
• bazsalikom
• gyömbér
Jó alaposan megtöltve. Elvileg a lábainál össze kellene kötözni, de ennek nincsenek lábai...
A pulykát itt olyan zacskóban árulják, amin egy csomó szaktanácsadás van feltüntetve, például a sütési idő. De a sütést elősegíti a pulykában lévő gomb is. Ha az kirepül, azt jelenti, hogy a pulyka kész ehető. Mindenesetre az előkészítés első lépése az volt, hogy a pulykát kívül-belül jól megmostuk. Azért nem úgy mint eme videóban... Igaz ez a pulyka állítólag karácsonyi, de senkit ne tévesszen meg a felirat...
Miután kivettem a vízből papírtörlővel kívül-belül jól ki kellett törölgetni, s közben még egyszer ellenőriztem a belsejét. Amerikában az a szokás, hogy a belsőségeket, meg a csibe fejét kis zacskóban elhelyezik az állat belsejében. Minden helyen amit olvastam, külön felhívták a figyelmet, hogy erre vigyázni kell, mert az égett műanyag rossz ízt ad a vacsorának... Ez után jó alaposan be kellett az egészet sózni.
Baconnal beborogatva, körte, fokhagyma, alma körülötte, borral nyakonöntve, némi vajjal megkenve, alufóliával lefedve...
Közben a tepsit bacon szalonnával ízlésesen kibéleltem. A pulyka egy száraz húsú madár, minél több zsiradékot kap sülés közben, annál jobb neki. Meg nekünk. Aztán a belsejét félbe, negyedbe vágott körtével, almával, kis hagymával kitömtem. No meg a fűszerekkel jó alaposan befűszereztem. S végül az egészet szépen begöngyölítettem bacon szalonnába. Mellé, picit belé dobáltam aszalt szilvát, egy kis fokhagymát, alálocsoltam kb. 2 dl vizet, meg nyakon öntöttem egy jó deci félédes fehér borral. Az egészet letakartuk alufóliával, de úgy, hogy a fólia alsó részét olivaolajjal kentük be, így nem fog hozzá ragadni, ami azért is kell, mert kb. fél óránként pár kanál bort rá kell locsolni....
Sütésre kész...
Köretnek hagyományosan a pulykához felszolgált töltelék, áfonyaszósz, krumplipüré, zöldbab, illetve a sütőtöktorta szokott lenni, na már most mi vettünk valami köretet a boltban, ami egyik ismerősünk szerint nagyon finom, de igazából hagymás-sült krumpli lesz, Dododarling becenevű ismerősünk receptje szerint.
A tavalyi szerencsés versenyző...
Hogy milyen lesz, azt még nem tudom. De nagyon remélem, hogy finoman sikerül... S ha nem? Akkor majd áthívjuk a szomszédokat, pusztítsák el. Ja és hogy miért írtam a bejegyzés címének, hogy én nem adtam kegyelmet a pulykának, Az Egyesült Államok elnöke hálaadás napjának reggelén megkegyelmez egy azaz egy darab pulykának, amely ezután, mint a nemzet pulykája és a helyettese átkerül az ezer holdas virginiai Morven Parkba, ahol kényelemben élnek majd természetes halálukig. Több száz pulyka közül választják ki azt, amelyik a nyertes lesz - nagyjából mint a szépségkirálynőket. Persze van tartalék-pulya is... A 22,5 kilós madarak hosszú utat tesznek meg az elnöki rezidenciáig. Hétfőn indultak az ohiói Fort Recoveryből Washingtonba, ahol érkezésük óta a Willard Hotelben kényeztetik őket. „Tegnap este próbálkoztak a szobaszervízzel is” – viccelődött Gary Cooper, a Nemzeti Pulykaszövetség elnöke, a Cooper Farms tulajdonosa, hallottam ma a CNN-en. Hát ez a pulyka, mely a hűtőnkben hever nem a szerencsések közé tartozik...
Ezen a szép péntek reggel aztán elköszöntünk a Flamingo hoteltől, s nekiindultunk délkeletnek. A napra néhány száz mérföld és két hely volt betervezve, s azt is bele kellett számolnunk, hogy el fogunk veszíteni egy teljes órát, mivel átlépünk egy időzónát. Ennek a helyszíne pedig elő megállóhelyünk volt, a Hoover Dam, magyarul a Hoover-gát.
A Hoover-gát egy nagy teljesítményű vízerőmű Arizona és Nevada államok határán, a Colorado folyón, az Amerikai Egyesült Államok területén. Építése 1931-től 1936-ig tartott, és elkészültekor ez volt a világ legnagyobb gátja. Az elnevezés sok vitát kavart a közvéleményben, végül a korábbi elnökről, Herbert Hooverről nevezték el. A duzzasztás eredményeként a gát mögött létrejött tó a Mead-tó. Nos, ezen e gáton át lehet vezetni, s az egyik oldalán a Csendes-óceáni idő van érvényben, a másik oldalon pedig a Hegyvidéki idő. Hogy egy kis földrajzot írjak, a kontinentális Amerikában négy időzóna van. Keleten, ahol mi is élünk a Keleti-parti idő van érvényben, ez Magyarországtól számítva mínusz hat óra, tehát ha otthon éjfél van, itt délután hat óra. A Chicago - New Orleans vonalban a közép-idő (-7 óra) van, majd utána a hegyvidéki idő következik (-8 óra), ez van például érvényben a Hoover-Dam egyik oldalán, s végül van még a Csendes-óceáni idő (-9 óra), ez meg a Hoover-Dam másik oldalán van érvényben egészen a Csendes-óceánig. Ezen kívül még van Hawaii-idő, meg Alaszkai-idő, nem is beszélve arról, hogy Nevada egyes részein nincs nyári időszámítás, így aki átmegy egyik megyéből a másikba (egyik indián rezervátumból a másikba) állítgathatja ide-oda az óráját.
Az egyik oldalon ennyi, a másik oldalon annyi. Nem lehet könnyű itt dolgozni.
A Hoover gát 1931 és 1936 között épült, amely meglepően rövid időnek tűnik, ha figyelembe vesszük a kor építészetének technikai színvonalát. A gát első betonelemét 1933 nyarán helyezték el, és az építkezés során számos technikai újítást alkalmaztak. Ezek közül az egyik legérdekesebb a világon először itt alkalmazott, speciális eljárás, amellyel a gátat alkotó betonelemeket le lehetett hűteni. A mérnökök kiszámolták, hogy ha a gátat egyetlen hatalmas tömbben építenék meg, akkor a betonnak 125 évre volna szüksége, hogy elérje a megfelelő hőmérsékletet, és megkössön. Ráadásul az összehúzódás miatt be is repedezne és morzsolódna. Ezért a gát számtalan, egymásba illeszkedő, trapéz alakú betonoszlopból áll. A további hűtés érdekében az alkotó elemek mindegyike 25 mm átmérőjű hűtőcsöveket tartalmaz, amelyekben a folyó vize cirkulált. Miután mindegyik réteget lehűtötték, a csöveket eltávolították, és kiegyenlítették a nyomást.
Az építkezéshez 3 330 000 m³ betont használtak fel. Ez akkora mennyiség, hogy egy San Franciscót New Yorkkal összekötő kétsávos autópálya építéséhez is elegendő lett volna. Az építés összköltsége meghaladta a 49 millió dollárt. A gát azonban nemcsak anyagi, hanem emberi áldozatokat is követelt. Összesen 21 000-en vettek részt az építkezésben. A munkálatok során 112 fő vesztette életét, közülük 96-an haltak meg az építkezés közben. A sok erőfeszítés azonban nem volt hiábavaló. A 221 méter magas, 379 méter hosszú és – helyenként – 200 méter vastagságú gát 1936 tavaszára elkészült, s mind a mai napig eredeti berendezéseivel működik. A gát lábánál álló vízerőmű 16 hatalmas turbinája egy U-alakú épületben kapott helyett (8-8 turbina mindkét oldalon), a rendszer üzembe helyezése 1936-ban vette kezdetét s 1961-ig tartott.
A eltérő szín a legmagasabb vízszintet mutatja...
A hatalmas szerkezet kulcsszerepet játszik a folyószabályozásban, emellett létfontosságú édesvízzel látja el az év minden napján Nevada, Arizona és Kalifornia több mint 20 millió lakosát. Ugyancsak fontos feladata az elektromos áram termelése. Az erőmű több mint 2000 megawatt teljesítményű, amely 1,3 millió ember számára elegendő áram termelését jelenti. Az áramot több száz mérföld hosszú villamos távvezetékek szállítják a környező államok gyáraiba, finomítóiba és a civil felhasználókhoz, köztük a 40 km-re fekvő Las Vegashoz. Mellesleg egy csomó film is készült itt, természetesen James Bond is küzdött is a világ megmentéséért.
Ancsa egy órányi távolságban...
Miután megnéztük a gátat, s tisztában lettünk, hogy mennyi is lehet az idő fogtuk magunkat, s elindultunk a Grand Canyon West felé. A Grand Canyon a világ egyik legfurcsább helye. Egyszerűen azok a színek, amelyekben játszik, hihetetlen. Mondhatnám azt is, hogy meseszép, de még ez a szó se írja le magát azt ami láttunk... Maga a Grand Canyon majdnem 450 kilométer hosszú, átlagosan 5-10 kilométer széles. Szóval jó nagy. Ezen a napon a nyugati részt tekintettük meg, amely a Hualapai indián rezervátum területén terült el. Az indiánok jó üzletemberek, s elég erősen fog a ceruzájuk.
Két lépéssel mögöttünk kb. 400 méter szakadék volt.
Fejenként nagyságrendileg 80 dollárt kellett fizetni, de ezért kaptunk ebédet is, ami meglepően jó volt. Három megállót tartalmazó hop on-hop off busz van, a parkolás szerencsére ingyenes. Az első megálló egy félig indián-félig vadnyugati falut bemutató hely volt, lehetett lovaskocsikázni, de aki akart vívhatott pisztolypárbajt, s ha valaki rosszul viselkedett akár még az akasztófán is végezhette. Természetesen aranyásásra is volt lehetőség.
Wild West de nagyon...
Utána visszapattantunk az öt percenként közlekedő buszra, s elindultunk az egyik legnagyobb látványosság felé, ami nem más mint a Skywalk. A Colorado folyó 1220 méter mélységben kanyarog a Grand Canyon Skywalk kilátó alatt. A különleges kilátó a Hualapai indián rezervátum területén épült fel. Az “üveghidat” 400%-os biztonságra tervezték, terhelése 71 Boeing 747 súlyának felel meg (32200000 kg ) és 160 km/órás szélsebességet is kibír, emellett pedig egy 8.0-as erősségű földrengésnek is ellen áll. Az üveghídon biztonsági okokból 112 ember tartózkodhat egy időben, de amikor mi ott voltunk alig tízen voltunk. Valami érthetetlen okból a Skywalkon nem lehet fényképezni. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom, valószínűleg az lehet, hogy több hivatásos fényképészt alkalmaznak, s ezeket a fényképeket nagyon, de nagyon drágán árusítják. Mi erre nem tartottunk igényt, ami nem nagyon tetszett a helyieknek.
Skywalk
Egyébként érdekes volt, hogy itt folyamatosan énekeltek indiánok, igaz nem autentikus indián öltözékben (mert szerintem a baseball-sapka az nem az), valamint bemutatták a klasszikus épületeiket. A dalok, melyeket énekeltek szépek voltak, bár szintén furcsa volt, hogy noha énekeltek, de azért a háttérben ment az egész magnóról is.
Nagyon szép volt a kilátás, de a közelébe se ért az utolsó ponthoz képest, amely az un. Guano-point. Itt régebben - mondjuk ki madárürüléket termeltek ki, mivel madárból bőven van, s a madárürülék nagyon hasznos volt, trágyaként. Komolyan itt volt a legszebb a látvány. Itt jól lehetett látni a Colorado folyót, nem is beszélve azt, hogy ahogy ment egyre lentebb a nap, egyre inkább ragyogóbb, szebb színekben ragyogott az egész.
Ancsa kitalálta, hogy megmássza... Aztán én meg kereshettem. Aztán ő keresett engem...
Szóval a Grand Canyon West egy nagyon érdekes hely, bár bennem hagyott némi hiányérzetet. Mindenesetre miután besötétedett nekiindultunk utunk legkeletibb pontjára a 66-os úton egészen Flagstaff-ig. A szokásosan végtelen nyugati utakon megtaláltuk a hotelunkat, s elkezdtünk gondolkodni a másnapon. S ekkor volt az, hogy be kellett látnom, megint túlterveztem magam. Úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Új-Mexikót, kihagyjuk Ohio-t és Colorado-t a következő napot a Grand Canyon nyugati részén töltjük el. Mit mondjak? Megérte. De erről holnap mesélek... Most megyek, s megveszem a Hálaadási pulykát, hiszen csütörtökön Amerika egyik legnagyobb ünnepe lesz a Hálaadás... Majd erről is fogok írni. Hát igen, van amikor alig van téma, s van amikor túl sok is.
Szerda este, mint ahogy azt az előző részben megírtam átrepültünk Las Vegasba. Las Vegas, egy nagyon fura hely, egy nagyon fura város. Nem véletlenül nevezik Sin Citynek, azaz Bűnös városnak. A pilótánknak valószínűleg találkája lehetett az egyik kaszinóban, ezért jó fél órával korábban érkeztünk, mint a kiírt időpont, amit azért annyira nem bántunk. Talán ez az egyetlen repülőtér, ahova ekkor megérkeztünk ahol több a játékgép, mint a bolt... Végestelen végig rengeteg félkarú rabló várta a szerencsére áhítozó vendégeket... Vagy azokat, akik utolsó centjeikkel még egy próbát akartak tenni hogy hátha most...
Las Vegas Nemzetközi Repülőtér várója
Igazából jelenlegi utunkon Las Vegas mindössze egy szálláshely kívánt lenni, ahonnan csütörtökön körtúrát teszünk, majd pénteken tovább utazunk keletre, s szombaton vissza, de akkor már egy másik hotelba megyünk. Éppen ezért leszállás után az első dolgunk az volt, hogy, miután automata vonatra szálltunk, amely átszállított bennünket a kijárathoz, elbuszozzunk az autókölcsönzőhöz, nem gondolva, hogy mennyi nehézség vár még ránk emiatt a döntés miatt.
Kilátás a 24. emeleten lévő szobánkból
Igazából egy kis kocsit vettem ki, mivel az volt a legolcsóbb, s a kis kocsi is elvisz oda, ahova a nagy. Persze. Csakhogy amikor elindultunk vettem észre, hogy ezzel a kocsival nem a Grand Canyonig, hanem a hotelig is nehéz lesz eljutni, ugyanis először is égett büdös szaga volt, másodszor pedig az autópályán se tudtam 40 mérföld/óra fölé kerülni. Pedig padlógáz, meg minden. Na mindegy, elég a napnak a maga baja, ezért nagy nehezen eljutottam a Flamingo hotelig, ahol a szállásunk volt. De micsoda szállás. Amikor kivettem, akkor pont egy akció volt, s 86%-os kedvezménnyel kötöttem le a két éjszakát, amelyet itt szándékoztunk tölteni. Hogy ez egy profi hotel abból is kitűnt, hogy már előző nap jött az email, hogy akár az interneten keresztül is csekkolhatok, azaz bejelentkezhetek, így maga a check-in alig 10 perc volt. Igaz, gond nélkül leemeltek 100 dollár biztosítékot a számlámról, de aztán a végén azt vissza is rakták. S megkaptuk 24. emeleti luxusszobánkat... Nos, az árban nagyjából ennyi volt benne. Minden másért fizetni kellett, méghozzá igencsak borsos árat. Egy joghurt 5 dollár volt, ami itt a boltban alig egy. A többiről nem is beszélve.
Viva Las Vegas!
Egyébként érdekesség kedvéért a Flamingo Las Vegas egyik jelképe. Valódi természetvédelmi terület terül el a területén (hú ez mennyire magyaros volt), flamingókkal, amely a létező egyik legfurcsább színű - rózsaszín - madár. Mellesleg látszik azért a szállodán, hogy már hatvan éves, főleg a liftek vannak elég lepukkant állapotban. A hotelt és a kaszinót egyébként Benjamin "Bugsy" Siegel (New York, 1906. február 28. - Los Angeles, 1947. június 20.) zsidó származású amerikai gengszter hozta létre, aki egyébként kitalálta, hogy Las Vegas egész jó lenne kaszinó-paradicsomnak. A vállalkozás sikeres lett, ellenben Bugsy - noha még az öreg Al Capone is támogatta - sajnos klasszikus gengszter-módra végezte - egy kisebb géppisztolysorozat végzett vele. A Flamingo egyébként Bugsy egyik kollegájának becenevéről kapta a nevét, ez a jóember volt a pénzügyminiszter a bandában. Mindenesetre Bugsy ötlete volt a Las Vegas Strip, amely mellett a mai napig a legnagyobb kaszinók elterülnek.
Ezek élőnek, ahogy a pelikánok és a kacsák is...
Picit nézelődtünk, aztán másnap reggel az autókölcsönző hotelben lévő kirendeltségére vettük az irányt, ahol gond nélkül lecserélték az autónkat, s ráadásul mivel a hotelben nem volt az a kategória, hárommal magasabb kategóriájú autót kaptunk, amit annyira nem bántunk, egészen addig, amíg haza nem értünk, s meg nem néztük a számlánkat. Ugyanis se szó se beszéd, levettek 300 dollár kauciót, ez még rendben van, de miután leadtuk a kocsit, elfelejtették lezárni a dossziénkat, így még 370-et. Igen komoly utánajárás után ismerték be a hibát, s tették vissza a pénzt. No, ennyi kellemetlenség belefér, de a kocsi az nagyon, de nagyon kényelmes volt. S nem is evett sokat, nem is beszélve a tempomatról, ami nagyon kellemes volt...
Sztárfotó
Erre a napra egy nagyon különleges földrajzi érdekességet terveztem be, nem mást, mint a Death Valley meglátogatását. Ennek a helynek a nevét úgy lehet lefordítani magyarra, hogy a Halál völgye.
A Death Valley Nemzeti Park (magyarul Halál-völgy Nemzeti Park) a legszárazabb és legforróbb amerikai nemzeti park. Itt található Észak-Amerika legalacsonyabb pontja, Badwater-medence is, 86 m-rel a tengerszint alatt. Nevét 1849-ben, a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek és majdnem odavesztek a völgyben. A park területe 13 647,63 km², tájegységei: a Saline Valley, a Panamint Valley nagy része, a Death Valley és több hegylánc egy-egy része.
A Death Valley a Föld egyik legforróbb területe, száraz, sivatagos, az éves csapadékmennyiség a völgyben kevesebb mint 50 mm. A barátságtalan időjárás ellenére sokféle állat és növény otthona a terület. Még őshonos, csak itt élő halfaj is van némelyik vízforrásban. A változatos geológiai múltjának köszönhetően különleges természeti képződményekben is páratlanul gazdag. Többek közt itt van a híres Zabriskie Point, a Racetrack Playa vitorlázó kövei, de találunk a parkban ércek festette sziklákat és holdbéli kanyonokat is. 1933 óta áll védelem alatt, 1994-ben nyilvánították nemzeti parkká.
Maga a táj tényleg holdbéli. Növényzet nincs, vagy csak alig, s a hőség, most novemberben is alig elviselhető, nem is beszélve arról, hogy a levegő annyira száraz, hogy szinte folyamatosan szomjasak voltunk, pedig bőven vittünk magunkkal folyadékot. Bár ezen a héten jó sok különleges képződményt láttunk, de azért az, hogy Amerika belsejében egy olyan helyen is járhattunk, ahol még homoksivatag is van, az azért nagyon meglepő volt.
Jártunk egy látogató-központban, ahol láttam egy papírt, ahol ki volt írva, hogy ebben az évben már t kb. 5 mm eső is esett. Ebből júliusban volt egy nap, amikor kész zivatar volt, mert 3 mm eső esett. Egész évről beszélek. Magyarországon az átlagos csapadékmennyiség éves szinten 500-750 mm...Az óceán felől érkező nedves légtömegeket a hegyek felfelé kényszerítik. A vízpára kicsapódik, és hegylánc túloldalára már csak száraz levegő érkezik. A Death Valley-t három nagy hegylánc választja el az óceántól: a Parti-hegység, a Sierra Nevada, végül az Argus és a Panamint hegység, a Mexikói-öböl felől érkező felhőknek a Sziklás-hegység állja útját. Éppen ezért ide csak igen kevés csapadék jut, ráadásul ez a kevés viszont hirtelen, nagy esők formájában hullik. A völgyben nincs növényzet vagy nagyon gyér, a kopár hegyoldalak pedig nem tudják megtartani a hirtelen lezúduló esőt, és ez komoly árvizekhez vezet. 2004 augusztusában egy ilyen áradásban két ember életét vesztette, és a nemzeti parkot teljesen le kellett zárni. Télen északi, nyáron déli az uralkodó szélirány.
Szinte hihetetlen de még itt is van azért víz. Badwater-medence (magyarul Rosszvíz) az USA legmélyebben fekvő pontja, 86 m-rel van a tenger szintje alatt. A tóban források törnek fel, ezért itt mindig van víz. Télen több, nyáron kevesebb, mert hamar elpárolog. A tó vize háromszor sósabb a tengernél (innen a hely neve). Ennek ellenére több állat és növény él itt, köztük a sehol máshol elő nem forduló, mikroszkopikus méretű Badwater csiga. A legmélyebb pont tulajdonképpen nem itt van, hanem néhány kilométerrel nyugatabbra. A táblát a forráshoz tették, mert a pontos hely a vízmosások miatt folyton változik, és a különbség amúgyis nagyon kicsi.
Nagy levegőt, több mint nyolcvan méterrel vagyunk a tenger szintje alatt... A hőmérséklet 26 fok volt. Novemberben.
Természetesen ez a sivatagnak minősülő hely is olyan, hogy oázis nélkül nem ér semmit. Van egy pont a Halál Völgyében, ahol a helyi mikroklíma, meg általam nem értett okok miatt sok víz van, s ott pálmafák, meg természetesen hotelek várják a kalandvágyókat. Na ott tényleg kellemes lehet akár még nyáron is. Csak senkinek ne jusson eszébe odasétálni, mivel a völgy bejáratától kb. 50 kilométerre van ez a pont, s addigra játszva kiszárad az ember fia és lánya.
Zöld a semmi közepén...
Bevallom egy picit jó volt szabálytalankodni, mivel hát hivatalosan a kocsibérlésnél az off-road a nem javasolt kategóriában van. De nem bírtam ki, hogy egy picit ne menjünk fel egy kanyon felé vezető úton, s ebből a videóból az a tanúság, hogy vezetni ilyen úton egy kifejezetten országútra készült kocsit, no meg kommentálni közben nem a legegyszerűbb. Nagyon nagyon nem mondanék igazat, ha azt mondanám nem élveztem...
A Death Valley egy érdekes pontja még Scotty vára, melyet én az előző videóban picit másként nevezek. Na jó a videóban több mindenre rosszul emlékszem, ezért az inkább csak az útviszonyokra jellemző. A valós történet szerint a Scotty’s Castle (Scotty vára) a völgy északi részén, a Grapevine-kanyonban fekvő spanyol villa. Scotty, azaz Walter Scott aranybányász és szélhámos, több üzletembert is megkörnyékezett, hogy fektessenek be nem létező bányájába. Albert Johnson chicagói milliomos belement az üzletbe, de miután nem jött a várt nyereség, személyesen ment a völgybe. Az asztmás Johnson állapota a völgy száraz, meleg klímájában meglepően gyorsan javulni kezdett, és felesége rábeszélte, hogy építsenek ott egy luxusvillát. Az 1922-ben kezdődött építkezés kétmillió dollárt emésztett fel. Közben Scotty elterjesztette a pletykát, hogy a házat a bányászott aranyból építette, és ezt bölcsen Johnson is megerősítette. Az épület pompája és a hozzá tartozó történet sok ezer embert vonzott, a magánvillából prosperáló vendégház lett. Johnson a luxusvillát a Gospel Foundationre hagyta, amitől a nemzeti park 1970-ben 850 000 dolláért vásárolta meg.
Scotty vára
Nos, ez a hely már ténylegesen a Death Valley szélén van, s nem sokára elhagytuk azt is, valamint elhagytuk véglegesen Kaliforniát, s visszaléptünk Nevadába, azzal a tudattal, hogy valószínűleg utoljára láttuk a szépséges Kalifornia földjét. Szép volt ott...
Erre az estére még egy célom volt, el akartam jutni Rachel, NV-ba, megkerülve a híres 51-es körzetet. Az 51-es körzet (angolul Area 51) egy amerikai katonai bázis beceneve, amely Nevadában található, az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén. A terület a Groom Lake nevű kiszáradt tóban terül el, melynek déli részén egy nagy területű titkos katonai repülőtér van. A katonai bázis elsődleges célja a kísérleti repülőgépek és fegyverek tesztelése és fejlesztése. Igazából a neve se ez, hanem valami nagyon unalmas katonai kifejezés, de főleg azok körében akik a földönkívüliekben hisznek, ez maga a Kánaán. Teszem hozzá, én nem tartozom közéjük, szigorúan a buli miatt akartam megkerülni, s fel akartam hajtani az un. Földönkívüliek Országútjára, ahogy itt - méghozzá hivatalosan - nevezik az egyik utat. Ha majd visszagondolok Nevadára akkor a végtelen egyenes utak államára fogok gondolni. A leghosszabb egyenes út, amelyen mentünk, úgy, hogy se kanyar, se görbölet, se semmi sem volt benne 41 mérföld, azaz több mint hatvan kilométer volt...
Ez egy végtelen út...
Az ulticél, mint már említettem egy pici 50 fős település volt, Rachel, amelyet az 51-es körzet "fővárosának" neveznek. A "fővároshoz" ami valójában egy igazi csodálatos kis útmenti kocsma, a fentebb említett földönkívüliek országútja vezet, amelyet mi átkereszteltünk hülye öngyilkos nyulak országútjának. Ancsának átadtam a kormányt egy 20-30 mérföldre, hát öngyilkosjelölt nyulak tucatjai szaladtak elő, esetleg egy-egy rókával a sarkukban. Az egyik tapsifüles koppant egyet, de úgy láttam túlélte. Hogy érthető legyen a helyzet. Több mint száz mérföld út. Nagy része tök egyenes. Negyven mérföldenként egy autó. S erre az a lökött nyúl kirohan.
Szóval megérkeztünk Rachel-be, ami valójában egy nagyon pici település, de több filmet is forgattak itt, például a Függetlenség napjának egy csomó jelenetét. S van itt egy valódi útmenti csehó, egy igazi kamionos kocsma, ahol megvacsoráltunk. S a kaja is jó volt. A hely meg nagyon hangulatos. A mennyezetről például a vendégek által aláírt, borravalóként itt hagyott 1 dollárosok lógtak (ránézésre több, mint amennyit maga a hely ért), rengeteg emléktárgy, természetesen hűtőmágnes...
Little Alle'inn kocsma és motel...
Ettünk, jót kuncogtunk és tovább indultunk. S itt következett be utunk egyik legpechesebb eseménye. Valami érthetetlen okból az egyébként 75 mérföld/órás sebesség 200 méteren keresztül 55 mérföld/órára lett csökkentve. S ezt nem vettem észre. S nem az a baj, hogy ezt nem vettem észre, hanem az a nagyobb gond, hogy a mellé mellékelt rendőri szervet, amely a világ végén ott állt a semmi, de tényleg a semmi közepén... Komolyan ott áll egy rendőr a legközelebbi lakott településtől kb. 50 mérföldre, a sötét éjszakában. S egyszer csak azt látom, hogy mögöttem villog. Hozzám egy szót se szólt, mindent Ancsától kért... De állítólag nagyon jól megúsztuk, mert 95 dolláros csekket kell elküldeni, s akkor köszönjük szépen. Elvileg 20 mérföld átlépésért vendégeskedhettem volna talpig bilincsben, ami az esti programomat elrontotta volna.
E fölött érzett bánatunkban visszaautóztunk Las Vegasba, s 20-20 dollárral rulettezni kezdtünk. Végül az őrületes 52 dollárnyi nyereménnyel álltunk fel az asztaltól, ami még tisztán is 12 dollár nyereség... Úgyhogy életünk első, s valószínűleg utolsó kaszinó-játéka sikeresen ért véget. Nem sokkal később gyorsan nyugovásra tértünk, mert másnap több száz mérföld várt ránk. De erről legközelebb...
Mindenek előtt vallomással tartozom. Amikor készültem erre az útra sok internetes útikönyv, no meg egy kedves otthoni barátném által lemásolt teljes nagy útikönyv mellett két filmet néztem meg. Az egyiket csak kikapcsolódásból, a másikból pedig konkrét ötleteket gyűjtöttem. Mind a két műsort szórakoztatónak tartom, noha nem állítom azt, hogy kultúrkincsek lennének. A másodikkal kezdeném, az elsőt majd megfelelő ponton említem meg. Szóval indulás előtt megnéztem két részt a Cadillac Drive című un. road-sorozatból. Ez arról szólt, hogy Fábri Sándor és Wahorn András jó pár évvel ezelőtt fogta magát, s Los Angelesből indulva, San Francisco-n át, no meg Alaszkán és Szibérián keresztül hazahozott egy ősrégi Cadillac autót. Hogy ebből mennyi a valóság, s mennyi a mozi, nem tudom, történetünkben nem is érdekes. Mindenesetre ebben a két részben több olyan helyet is bemutattak, amelyek eléggé érdekesnek bizonyultak ahhoz, hogy Ancsát elvigyem oda. Ezen a napon ugyanis, Los Angeles-i, pontosabban Hollywood-i túránk utolsó napján kicsit csavarogtunk Kaliforniában...
Első, s mondhatni legfőbb úticélunk a Csendes-óceán partján elterülő Malibu volt. S akkor itt be kell vallanom a másik filmet, ami miatt elmentünk Malibu-ra azon kívül, hogy egy tényleg gyönyörű környék, remélem, hogy a fenti videó mindenkit meggyőzött. Bő tíz évvel ezelőtt jelent meg az Argo című magyar film, amely sem nyelvezetében, sem pedig stílusában nem az enyém, de mégis valahogy kedves lett. Talán meg a szereplők olyan hihetetlenül bunfordiak... Nos, ebben a filmben akarnak a szereplők minden áron eljutni Malibura. Természetesen nem sikerül nekik. Most jön a folytatás, s gondoltam meglepem a forgató stábot, hogy küldök nekik Malibu-i fotókat. Ha már mi eljutottunk. Hátha honorálják egy pólóval... Na jó, ez főleg a duma része, szerettem volna eljutni ezen belül két helyre. Az egyik, hogy még egyszer szerettem volna sétálni a Csendes-óceán partján, a másik pedig, hogy hajtani szerettem volna az 1. számú úton, amely Los Angelestől egészen elvisz Alaszkáig. Amerikában ilyenek az utak. Mármint az un. Interstate utak. Itt Philadelphián megy át a 95-ös, mely valahonnan Bostontól indul, s egészen Floridáig lehet menni vele. Ami bő 2000 mérföld. Egyébként bizonyos szempontból nagyon könnyű közlekedni Amerikában. A páratlan utak észak-déli irányúak, míg a párosak (többek között a híres hatvanhatos út, melyről lesz még szó ezen a blogon) kelet-nyugatiak... S a legtöbb kocsiban a műszerfalon van egy jelző, amely kiírja éppen milyen irányba mész, tehát akkor már csak azt kell tudni, hova is akarsz eljutni.
Maga a Csendes-óceán ugye Magellántól kapta a nevét, amikor átjutott a Magellán-szoroson, s az nagyon viharos volt, meg hullámzott, de nem kicsit, s kiértek az óceánra, az meg olyan csendes volt. Nos szerintem a világtörténelemben ez lehetett az egyetlen nap, amikor a Csendes-óceán csendes volt, mert összehasonlítva az Atlantival szerintem sokkal hullámosabb... Ezt jól bizonyítja a lenti videó is.
Miután nem csak én, hanem Ancsa is kellemesen elmerült, s némileg kabaréba illő módon az út mellett átöltözködött - erről természetesen személyiségi jogok védelme miatt nem készültek fényképek - elindultunk délre Santa Monica irányába, elsősorban azért, hogy találjunk valami étkezdét, mivel a reggeli már megint zárójelbe került. Végül Malibu belterületén találtunk egy helyet, s itt jött a furcsa ellentmondás: ez Kalifornia egyik legdrágább része. A tényleg hipersztároknak van itt otthona. S a KFC mellékhelyisége a bolt mögött egy toi-toi hordozható wc... Hát megnézném, hogy Julia Roberts leugrik egy csirkeszárnyért és... Na mindegy. Csak ellentmondás, na.
Háttérben Santa Monica, CA
A következő megállónk, illetve itt nem álltunk meg, csak körbekocsikáztuk egy nevezetes pont, a 66-os út nyugati végpontja. A keleti vége majdnem a szomszédban Chicago, IL mellett van. A 66-os amerikai országút az Egyesült Államok és talán a világ leghíresebb országútja. Szokták a „The Mother Road”, azaz Az országutak anyja, illetve „Az Egyesült Államok főútja” néven is emlegetni. Az USA-ban szokás, hogy az autóutak egy-egy híres ember nevét viselik. A 66-ost Will Rogers humorista után nevezték el. Az autópálya mind közlekedésileg, mind pedig történelmileg rendkívül fontos volt. Manapság már csak turisták és megszállottak keresik fel a 3943 kilométeres országút egy-egy szakaszát, vagy akár a teljes hosszát. Én pedig megszállottan akartam vezetni rajta egy kicsit, s ez az út több alkalmával sikerült.
Az út kezdetét és nevét jelző emléktábla
Mindezek után még egy picit mentünk az óceán mellett, majd végleg elköszöntünk a jó öreg Csendes-óceántól, s elindultunk vissza Los Angeles felé. Már említettem, hogy többek között a Cadillac drive című sorozatból készültem, s abban volt egy üzlet, melyet szerettem volna a saját szememmel látni. Ez pedig a Soap Plant Vacko nevű üzlet. Eredetileg ez egy szappangyár volt, de jó humorú tulajdonosa - aki magát csak Free Man, azaz szabad embernek nevezi - létrehozta a világ - szerinte - legnagyobb giccs-boltját. Komolyan, ami a giccsben megjelent, az itt van. Persze, azért akadnak normális cuccok is, amit az is bizonyít, hogy Ancsa vásárolt egy Kis Herceg könyvet, egy olyat, aminek, ha kinyitjuk a lapját, akkor felnyílik egy ábra, stb. Mindenkinek volt szerintem ilyen könyve, de mostanság már régen kimentek a divatból. Jó nagy könyv. Jó nehéz volt hazáig cipelni, de most már itt van a polcon... Fotózni elég nehéz volt, mert igazából nem lehetett. De azért sikerült pár képet ellőnöm, s ehhez hozzátettem egy - szintén - nagyon giccses zenét, melyet a cseppet se szerény, no name zeneszerző Los Angeles - The Song címen helyezett el az interneten.
Ezután bentebb mentünk a városba, s megtekintettük a Hollywood Múzeumot. Annyit érdemes elmondani róla, hogy eredeti díszleteket és eredeti jelmezeket gyűjt össze, s mutat be. Így például az alagsorban egy az egyben építették fel a Bárányok hallgatnak című film teljes cellasorát, még a széket is odatették ahol a főszereplő üldögélt Dr. Hanniballal szemben.
Azért nem a legkellemesebb hely...
Külön gyűjteménye van többek között Monroe kisasszonynak, hiszen ő az egyik legnagyobb Hollywood-i híresség. Nem azért, mert a legjobb színész lett volna, hanem azért, mert az arcával, valamint a csatolt részekkel a mai napig szinte mindent el lehet adni. Éppen ezért a panoptikum cégtábláján ő szerepel, ez előtt a múzeum előtt is álldogál szobra, s itt több terem is róla szól. Emellett azért vannak érdekes dolgok is. Sokan nem tudják, de a híres Hollywood felírat eredetileg Hollywoodland felírat volt, s igazából egy ingatlaniroda hirdetéseként üzemelt, a cél az volt, hogy eladják a Hollywood környéki földeket. Aztán a land részt eltávolították, de a most fenn lévő betűk se az eredetiek, mert az idő és a vasfog és a turisták. Szóval ebben a múzeumban szerepel egy darab az eredetiből. Hát nem olyan fényes fehér, mint az új, az biztos.
Jobb oldalon látható az eredeti felírat is.
Ezen kívül főleg jelmezeket tartalmaz ez a múzeum, de abból nagyon profi. Olyan szinten van ez így, hogy amikor az Indiana Jones film folytatását készítették innen a múzeumból kérték kölcsön az eredeti kalapot és ostort, s komoly papírokat kellett aláírnia a produkciónak, hogy sérülésmentesen adják vissza, mert ha nem akkor jaj nekik... De mindenféle egyéb rekvizitum is van itt, a Harry Pottertől a Casablanca-ig, hogy az időben pont visszafelé beszéljek.
Dr. Jones felszerelése
Ezek után már csak arra maradt időnk, hogy megpróbáljunk bejutni az Oscar-díjak átadási helyére, régi nevén a Kodak-színházba. Ennek 2012 óta Dolby Teather a neve, mivel a Kodak úgy ahogy volt csődbe ment. Sajnos ide nem sikerült bejutni, mert egész héten zárt körű rendezvény van, így csak a bejáratnál lévő vörös szőnyegen tudtam egy kitűnő művésznőt lefényképezni.
A kordonok a rajongók miatt vannak....
Ezennel végeztünk Hollywood-dal, s elindultunk a repülőtér irányába, mert várt bennünket utunk következő állomása: Las Vegas, ami már Nevadában van... Erről viszont majd legközelebb mesélek...
Hollywoodi kalandjaink második napján egy teljes napos programot terveztünk be. Igazából a CityPass-t elsődlegesen emiatt vettem meg, mivel így sokkal olcsóbb volt a belépő, mint ha külön, vagy akár a helyszínen váltom meg. Egyébként tanúság, hogy Amerikában elővételben majdnem minden olcsóbb. Ezen a napon a filmkészítés egyik komoly központjába, az Universal Stúdióba látogattuk meg. Igaz, a napunk kicsit kalandosan indult. Először is, ahhoz, hogy az ember elmenjen az Universal City-be metróval kell mennie. Ehhez pedig jegyet kell venni. Az automata meg nem akarta elfogadni a kártyámat. Aztán nagy nehezen elfogadta, s a visszajárót fém egy dollárosokban adta vissza. Amióta kinn vagyunk fém egy dollárost még egyszer se láttam, most lett egy tucattal. Aztán kiderült, hogy az előre megváltott jegyeket ott hagytuk a hotelban. Ancsa azt gondolta én hoztam el, én meg azt, hogy ő. S miután visszamentünk érte, mivel annál drágábbak a belépők, hogy azt mondjuk, jó majd veszünk másikat, jöttem rá, hogy végül is a vonalkódot a telefonom is tartalmazza...
A híres kapu
Universal Pictures filmvállalkozást Carl Laemmle alapította 1912-ben. Los Angeles környékén nyitotta meg a Universal City Stúdiótelepét, a világ legnagyobb filmgyártó vállalkozását. A biztonságos, már bevált filmtípusokat gyártották. Felkarolták a feltörekvő tehetségeket. Laemmle fia a harmincas években átvette a stúdió vezetését, és azokban az években neki „köszönhetően” veszteségesen működtek. Jelentős sikert a 1930-ban bemutatott a Nyugaton a helyzet változatlan című, valamint az 1931-es Frankenstein és a Lugosi Béla főszereplésében bemutatott Drakula produkció hozott. 1936-ban az idősebb Laemmle eladta a stúdiót. A világháború után a Universal és az International Pictures egybeolvadt. 1952-ben a Decca lemezkiadó vásárolta meg a céget. Az ötvenes években számos filmsztárt szerződtettek, akik néhány sikeres darabot hoztak a stúdiónak. 1962-ben az MCA szerezte meg a Universalt. Lew Wassermann vezetésével a televíziós műsorgyártás élére kerültek. Ők készítették az első televíziós sorozatot. A hetvenes években Alfred Hitchcock lett az Universal legnépszerűbb rendezője. 1973-ban George Lucas bemutatta Amerikai Graffiti című munkáját, majd 1975-ben a Cápa című horrorfilmmel hatalmas kasszasikert könyveltek el. A nyolcvanas években a főbb bevételi forrást már csak a televíziós munkák jelentették, néha elvétve akadt mozifilmes sikerük, mint Spielberg E.T. című filmje.
Híres filmjeik közül azért kapásból párat fel tudok sorolni, Jurassic Park, Bridget Jones, Gladiátor, Apolló-13, Vissza a jövőbe, nem is beszélve a Shrek-ről... Vagy ha a tv-s munkákat nézzük akkor mindjárt ott van a Simpson család véget nem érő sorozata, de a Dr. Csont-ot is ők készítették. Szóval elég nagy vállalkozás. Mindehhez egy komoly szórakoztató-központ társul, gondolom kiegészítő bevételként. A jegyár tényleg nem olcsó, de egy egész napos lehetőséget biztosít kikapcsolódni és szórakozni.
Szamár kollega tisztességesen mondta a magáét...
Mint említettem ez tényleg egész napos program, különösen amiatt, mert nagyon sokan vannak, s szinte mindenütt ki van írva, hogy erre, vagy arra a műsorszámra 40-50 percet kell sorba állni. Már a jegypénztárnál kicsit bonyolultak, mert valamiért ID-t (személyit) kérnek, hiába van előre megváltva a jegyed, aztán a bejáratnál nem csak papírt, de még ujjlenyomatot is akartak, noha ezt enyhén csodálkozó arcomra tekintettel nem csináltuk meg. Persze felmerül, hogy minek akartak ujjlenyomatot, ezt a mai napig nem értem. Ami pedig a sorban állást illeti, tényleg nem szoktuk kihasználni, de most az egyszer segítségként vettük, hogy Ancsa néha használ botot, így bemehettünk a mozgássérült bejáraton. Így például nem kellett végigállnunk másfél órát és nyolcvannégy fordulónyi folyosót...
Hihetetlen mennyiségű ember...
Az első amit megnéztünk egy trükkbemutató volt. Ez igazából egy kvázi színházi előadás volt, amikor megmutatták, hogy a filmekben milyen trükkökkel szoktak operálni. Hiszen trükk az rengeteg van. Van például a jó öreg Psycho című film, melyet nem más, mint a tegnap már bemutatott Alfred Hitchcock mester készített. Abban a jelenetben, amelyben Arbogast nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, az őt játszó színész, Martin Balsam valójában nem esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha leesne a lépcsőn. Ehhez először lefilmezték a lépcsőt felülről lefelé haladva, de szereplő nélkül. Majd Balsamot Hitchcock beültette egy külön erre a célra készített székbe, a vetítővászon elé, amelyre rávetítették a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángatták a széket, Balsamnak meg csak annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben. S a végén a kettőt simán összevetítették. A látvány pedig abszolúte hihető.
A kép előterében a szereplők, a háttérben a zöld függöny, s oldalt a végeredmény...
Az egyik fő pont, ami miatt mentünk az maga a stúdió látogatás volt. Kisvasúttal viszik körbe az embert, s ha szerencséje van - mint ahogy nekünk volt - láthat valódi forgatást is. Ezen kívül eredeti díszleteket, eredeti kellékeket is láthattunk. Például ott álldogált a Knight Rider sorozatból Kitt, az autó, de a Vissza az időben c. filmekből ismert Delorien is kellemesen pihent...
Frédi és Béni kocsija...
Egyébként a fotók minőségéért elnézést kérek, de ezen a túrán nagyon nehéz volt fényképezni, mivel egy izgága japán srác állandóan beleugrott a képekbe... Minden áron a legjobb fotókat akarta készíteni. Legalább 20 olyan képem van, amikor fogta magát és belenyúlt a képbe... Én meg majdnem felrobbantam tőle.
Egy valódi forgatás
Maga a túra nagyon izgalmas, volt, hogy bevittek egy épületbe, ahol 4D-s technikával próbáltuk túlélni azt, hogy a dinoszauruszok megtámadnak bennünket. Szerencsére King King megmentett a rossz dínóktól. A technika, ahogy ezt megcsinálták hihetetlen. Nem csak 360 fokban vetítettek, hanem még a vonat is szó szerint ide-oda rázkódott, félig az oldalára dőlt, szó szerint kapaszkodni kellett, hogy nehogy kiessen az ember. Hát ha ez a jövő mozija, akkor az nagyon izgalmas lesz. Emellett konkrét jeleneteket is bemutattak, legyen az a Cápa című film, vagy legyen az a Dr. Csont egyik jelenete, amelyben egy New York-i metrókatasztrófát szimuláltak... Az ember meg csak kapkodhatta a fejét... A következő amatőr videó a Cápa film technikáját mutatja be...
Persze, van amikor egyszerűbb - s főleg olcsóbb - házon belül felépíteni egy díszletet, mint mondjuk egy utcát kibérelni. Ilyen volt például a Született feleségek utcája, melyet teljes egészében itt építettek fel. Mármint az utcafrontot. Ami nem látszik, vagy a lakás belseje, az teljesen üres, hiszen, a lakásbelsőket egy másik nagy épületben, egy stúdióban vették fel.
Azért az nagyon édes volt, hogy az egyik utcában a húszas évekbeli New Yorkot láthattuk, a másik utcában Párizst, vagy éppen Londont. Mondani se kell, hogy mekkora anyagi megtakarítás, ha nem kell az egész stábbal akár csak New York-ig elrepülni, s ott dolgozni. Egy kis festék, egy kis trükk, s New York Los Angelesbe költözik. Erre példa többek között az általam nagyon kedvelt Elnök emberei című sorozat, melyet 90%-ban Los Angelesben forgattak, s csak olyan jelenetek felvételére mentek el Washington DC-be, amikor valami abszolút felismerhetően csak ott van meg - például olyan utcai jelenetre, melyen sétálnak a Lincoln Mauzóleum felé...
A Psycho c. film motelje...
Az is érdekes, hogy Hollywood évente több repülőgépet is vásárol. Nos, nem magánhasználatra, hanem azért, hogy darabokra szedje őket szét, s ezeket később kiváló katasztrófafilmekben felhasználjon, A repülőgéproncs nem igazán felismerhető, nem igazán beazonosítható, éppen ezért kiváló arra, hogy akár többször is felhasználják... Mondjuk ezt a részt több évig zárva tartották, mivel szeptember 11. emléke olyan szinten élt az emberekben, hogy itt többen pánikba estek... A vonatunk műsorvezetője itt külön felhívta a figyelmet, hogy ez csak szimuláció, ne essünk pánikba...
A túlélőket már elszállították...
A stúdió-túra után több olyan vetítéssel összekötött pontot néztünk meg, amely egy-egy filmhez kötődik. Az amerikaiak nagyon szeretik a hullámvasutakat, így volt olyan mozifilmből készített egyfajta hullámvasút, amelyre csak azt tudom mondani, hogy na ez azért durva... Az első ilyen a Jurassic Park című filmből készült egyfajta montázs, aranyos mozgó dinoszaurusz bábukkal, s a végén egy olyan lecsúszással kb. nyolc emelet magasból, hogy a szemünket alig mertük nyitva tartani... S legvégén belecsúszás a vízbe, amitől persze jó nedvesek lettünk... De volt olyan is, amire gyereket én be nem engednék, mert mondjuk aki látta a Múmia c. filmet, ez tudja képzelni, valódi horror... S egy olyan hullámvasút, amely akkora tempóval ment, hogy volt, hogy gyakorlatilag elemelkedtem az üléstől a centrifugális erő hatására.
A T-Rex szabira ment...
Ebből a fajta - általában vetítéssel összekötött - műsorból volt 4-5 darab is, mindegyiket nem írnám le, mivel fényképezni úgy se lehetett. Mondjuk nekem a kedvencem a The Simpson's volt, a sztori is nagyon aranyos, nem is beszélve, a technikai megoldásról... Ez volt az egyetlen, ahol gyakorlatilag a helyünkről az a kocsiszerű, amelyben ültünk szinte el se mozdult, mindössze egy szimulátor-szerűen mozgott csak, de az érzékeinkkel elhitették, hogy nem csak mozgunk, hanem száguldunk is. Nagyon profi volt... Igaz ez volt az egyetlen hely, ahol állnunk kellett, legalább egy fél órát, mire bejutottunk.
The Siiiimpsssssoooonnnn...
Egy műsorszámról szeretnék még egy kicsit bővebben írni, mivel tényleg látványos volt, de egy kicsit érhetetlen is. Amerikában a közönséggel való kapcsolatfelvétel egy show elején elengedhetetlen. Amikor bementünk a Waterworld c. élő előadásra, akkor poénból azt mondtam, na az eddigiekből kiindulva itt valószínűleg majd vizesek leszünk. Sajnos a próféta szólt belőlem. Ugyanis még a műsor előtt a nézőtér három oldalára kijött három szereplő, hogy felrángassa a közönséget. Kis tapsgyakorlat, kis dobogásgyakorlat és... és... és rengeteg víz a nézők nyakába.
Loccs, a nyakba...
Sajnos mi is elől ültünk, úgyhogy bőven kaptunk belőle. Illetve én kevésbé, de Ancsa konkrétan ronggyá ázott. Nem is beszélve arról a lányról, akit konkrétan nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Ez az egész Los Angelesben az év nagy részén érthető. Amikor negyven fok van. De most alig 16-17 fok volt... S egyébként nem értem, hogy az egész löttyintésre minek volt szükség, mert igazából funkciója a műsorban nem volt...
Kissé robbant...
Maga a műsor hihetetlenül látványos volt, tele kaszkadőr jelenetekkel, verekedésekkel, égő emberrel, robbanásokkal, hajókkal, a térbe berobbanó repülőkkel... Az biztos, hogy nem semmi munka van minden egyes mozdulatban. A sztori természetesen hollywoodiasan egyszerű, jönnek a rossz fiúk, akiket egy jó fiú, természetesen egy amazontermészetű nőszeméllyel legyőz... S a végén a rosszfiúk szörnyű halálnak halálával halnak, míg a főhős és a nőszemély romantikus csókban forrnak össze, miközben a háttérben ég minden. Mi meg a műsor végén a romantikus csókot zárójelbe helyezve elvonultunk az első pólóárusító helyre, s bár itt nem akartunk pólót venni, mert aranyáron volt, de a tüdőgyulladás elkerülése végett talpig Simpsonba öltöztünk. Ancsa azért kikötötte, hogy ezt a pólót nem vehetem fel az utcán, maximum alvós-pólóként használhatom.
Ugye milyen szépek voltunk?
Összegezve azt mondhatom, az Universal Stúdióba érdemes elmenni. Nem csak azért, mert kiváló családi program, hiszen a Shrektől kezdve az Apolló-13-ig mindent meg lehet találni, hanem azért is, mert aki tényleg kíváncsi a filmkészítés hátterére az bele tud egy cseppet tekinteni. Egy tanács azért. Van olyan jegy, ami picit drágább, de mindenhova elsődleges sort jelent, s nem kell végigállni 40-50, van hogy másfél órát. Ezt azért szívből javaslom, mert rengeteg unalmas percet meg lehet vele takarítani. Ja és a Múmia bemutató előtt ne egyen az ember, mert olyan gyorsan megy az egész, hogy esetleg kijöhet...
Ikonikus kép... Mármint a háttér....
Mivel ezen a napon az étkezést majdhogynem teljesen zárójelbe tettük (a hotelben nem igazán volt reggeli, mondjuk inkább nem volt, az Universalban meg minden aranyáron volt), elindultunk enni. Előtte azért még megnéztük a szintén a Hollywood Blwd-on lévő Vax-múzeumot. Ez gyakorlatilag ugyanolyan, mint az előző nap megnézett Madame Tossaud's múzeuma, na jó, minőségében kicsit gyengébb. Mindenesetre Ancsa már megint összefuthatott régi ismerősével Ross dokival...
Hogy is volt abban a Vészhelyzetben?
Ancsa, amikor otthon vagyunk jár egy kórusba, amelyik igen gyakran lép fel a Művészetek Palotájában is. Ez nem más, mint a Budapesti Akadémiai Kórustársaság. Energikus karmesterük, Hollerung Gábor kitalálta, hogy gyakran van olyan koncert, amikor filmzenéket dolgoznak fel, úgy hogy a háttérben a filmből megy egy montázs. Éppen ezért nem bírtam, ki, hogy Ancsát ne állítsam be a lent látható pózba, hiszen nem egyszer énekelték a Titanic című film zenéjét...
Vigyázat, jéghegy balra...
Természetesen blogírói tevékenységem nem kerülhette el az amerikai hatóságok figyelmét sem, éppen ezért személyesen Obama elnök gratulált nekem, hiszen az előző nap kezet fogni elfelejtettünk. De ezt ezen az estén rendesen bepótoltuk, ami mondjuk nem volt könnyű, hiszen egy komplett 15 tagú mexikói családdal kellett megküzdenem egy fotó erejéig. Csak négyszer jöttek be a képbe... Igaz előtte egy kicsit megleptem őket. Ancsa lemaradt pár terem erejéig, én meg beálltam, mint egy bábu, hogy meglepem. Helyette ők jöttek, s körbefotóztak. Én meg, ha már lúd legyen kövér nem mozogtam. Gondolom tépelődtek, hány Oscar díjam is lehet... Utána meg szépen sétáltam tovább. Amikor megláttak kicsit meglepődtek... Sajnos spanyolul se tudok, így nem tudom milyen szépeket mondhattak rám.
Bezzeg munkavállalási engedélyt nem kaphatok....
Szóval Hollywoodban eltöltött második napunk hiteles története ez volt. Ezen az estén már csak annyi történt, hogy elsétáltunk egy kiskocsmába, ahol - s ez tényleg nagyon ritka amerikai földön - lehetőség volt arra, hogy kérjek egy vizipipát, s azt ott elpöfékeljem. Hogy ez mennyire ritka azt jól mutatja, hogy egyszer szerettünk volna meginni Ancsával egy sört, s én szerettem volna elszívni egy szivart valami vendéglátó ipari helyen, s fél Philadelphiában nem találtunk olyan helyet, ahol ezt lehetett volna. Itt viszont kitűnő vízipipát kínáltak, s mi több, még Ancsa is megkóstolta... Persze ilyenkor merül le az összes fényképző alkalmatosság... No, mindenesetre ezen a napon is jól elfáradtunk, de már készültünk a következő napra, amikor is Hollywood környékét akartuk bejárni... De erről legközelebb... Mára befejezésként még egy videót szeretnék megosztani, noha elfogadom, hogy ebben a bejegyzésben már több volt, mint amennyi talán illendő. Mégis úgy éreztem, hogy nem tudok elmenni Hollywood-i bábkészítők mellett anélkül, hogy egy picit meg ne osszam azokat az élményeket, melyeket ott átéltünk. Ezért, a Forrest Gump zenéjével kísérve, egy kis videómontázsban szeretném megosztani azokat a színészeket, akiket láttunk.
