Rázós, mondhatni támadható témához érkeztem. Különféle oldalakon egyre-másra jönnek a bejegyzések, hogy a Halloween ilyen pogány szokás, olyan kultusz, meg fúj és támadandó. Teológiát tanult emberként ezzel egyébként egyetértek. A Halloween pogány szokás. A Halloween nem magyat szokás. A Halloween fúj. Ettől függetlenül amióta múlt hét végén odasündörögtem a passaici kántor kedves feleségéhez, Rékához, s kicsit távolról kezdve megkérdeztem tőle, hogy a leányai (van belőlük három is) mennek-e Halloweenezni, s ő ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy igen, egyből rákérdezett, hogy na jöttök - teljesen ennek az ünnepnek a fényében leledzem.
Ismerem az összes Halloween elleni véleményt. Hogy ez egyfajta halottkultusz, hogy csak a pénz van mögötte, hogy amerikai betolakodó ünnep. Nos, soha eszembe nem jutna Magyarországon ezt megünnepelni. Október 31-én szép csendben nem tennék semmit, november 1-jén Mindenszentek ünnepén megünnepelném a megdicsőült egyházat, s november 2-án, pedig gondolnék halottaimra. Ja és november 4-én jóapám születésnapját ünnepelném, de ez más kérdés.
Most viszont Amerikában vagyunk. S úgy gondolom, hogy ez az egy év arra is lehetőség, hogy amellett, hogy ahova csak tudunk elmegyünk (néhány nap múlva megyünk a nyugati partra, szilveszterkor ha sikerül Floridába, szeretnénk még egy hét végét Chicagoban, s egy hétvégét Boston környékén...), minél több szokást megismerjünk. Még ha némelyik nagyon furcsa is számunkra, hiszen tipikus amerikai ünnep. Ilyen a Halloween, de ilyen lesz majd a Hálaadás is, amikor pulykát eszegetnek...
A Halloweennel kapcsolatban három olyan gondolatom, vagy mondjuk úgy érzésem van, melyet természetesen nem tudok bebizonyítani, de bizonyára így van. Még azt is elfogadom, hogy ha valaki azt mondja, hogy ez nem így van. Én így látom.
Az első, hogy Amerika egy rendkívül "steril" ország. Minden szabályozva van, minden pontosan meg van mondva, hogy így csináld, vagy úgy csináld. Nagyon egyszerűen egy IKEA bútorhoz tudnám hasonlítani. Szépen sorban, ezt kell csinálnod, az akkor széket kapsz az alkatrészekből, nem pedig asztalt. Ha kihagysz egy-két lépést összedől az egész. Amerikában akkor is a bejárat ajtón kell bemenni egy helyiségbe, hogy ha pontosan mellette van a kijárat. Nem egy helyen külön ember figyel erre. A sorbaállító folyosót akkor is végig kell sétálnod, ha a környéken senki nincsen előtted. Nos, Halloween az az alkalom, amikor ez - bizonyos szempontból - felborul. Ilyenkor mindenki azt csinál, amit akar - persze bizonyos határokon belül.
A Halloween természetesen, s ez a második gondolatom, egy hatalmas üzlet is. Már hetekkel, sőt jó hónapja kinn vannak a díszek, jelmezek, álarcok, stb. Ugyanis a Halloween nem más, mint egy őszi jelmezbál. Csak az a lényeg, hogy ezeknek az öltözékeknek minél inkább rémisztőnek, minél inkább olyannak kell lenni, ami abszolút nem illik bele a hétköznapi öltözködési rendszerbe. Éppen ezért nekem is megjött ma kemény 10 dolláros áron a kellőképpen rémisztő öltözékem, egy hosszú fekete köpeny, Ancsával pedig majd festetek monoklikat... Természetesen a jelmezem meglepetés, így erről fotót majd a Halloweenről szóló beszámolóba teszek fel...
A Halloween nagyon fontos Amerikának. Ez abból is kitűnik, hogy itt az óraátállítás is egy héttel később van, mint Európában, nem biztos, hogy azért, de szerintem azért, hogy október 31-én ne sötétedjen olyan korán, s a gyerekeket biztonságban ki lehessen engedni cukorkát gyűjteni. S ez olyan fontos, hogy bár Európa már egy hete visszaállt a téli időszámításra, mi csak most vasárnap éjjel fogunk...
Szóval most készülünk. Természetesen nem ez lesz a legfontosabb ünneplés életünkben, de az biztos, hogy egy jó tapasztalat lesz. Egy kicsit jobban megismerjük ez által is Amerikát, ami végül is a célunk ez alatt az egy év alatt.
Philadelphiába most már tényleg beszökött az ősz... A Market streeten szaladt csendesen... Akár így is kezdhetném ezt a bejegyzést, elferdítve a verset. Mondhatnám, a Szajna helyett a kimondhatatlan nevű általunk csak kis folyónak nevezett folyó nevét - a név valami indián kifejezés szerintem ember nincs aki ki tudja mondani. S az is tény, hogy az utcák tele vannak falevelekkel és halloweeni jelképekkel, ez alapján pedig minden philadelphiai tudja, hogy bizony ősz van. Ami nem azt jelenti, hogy hideg van. Melegítőnadrágban és pólóban kényelmesen lehet közlekedni nap közben, s 31-e estére se mondanak nagy hideget, tehát semmi akadálya annak, hogy egy nagyon kedves amerikai-magyar család három kislányával együtt mehessünk cukorkát gyűjtögetni...
Dr. Szakács Imre a nemzeti összetartozásért felelős New york-i konzulhelyettes
Az ősz az ünnepeket is jelenti. Mind a magyar, mind pedig az amerikai ünnepeket. S számomra az egyik legkülönlegesebb élmény az, amikor Amerikában élhetünk meg magyar ünnepet. Ilyen volt most hét végén az a megemlékezés, ami az 1956-os magyarországi eseményekre emlékezett Passaicban. Itt az a szokás alakult ki, hogy a nemzeti ünnepeket egyik évben a katolikus templomban, másik évben a református templomban ünneplik meg. Ez számunkra szerencse, mert így most a katolikus templomban láthattunk egy ünnepséget, s majd márciusban a reformátusban...
Az ünneplő közönség...
1956 fontos szerepet játszik az amerikai magyarok életében. Az amerikai magyarságot négy nagy részre lehet osztani. Az öreg amerikások már szinte nincsenek, ők azok, akik a II. világháború előtt települtek ki. A második csoport a II. világháború után - nem egyszer katonai vagy politikusi múlttal rendelkező magyarok voltak, a passaici magyar katolikus egyházközségben már csak egy él belőlük. Aztán vannak az ötvenhatos magyarok. A mintegy 42,000 Amerikába került 56-osból közel 38,000 (37,868) mindjárt a forradalmat követő első tizenhárom hónap alatt – 1956. november 21. és 1957. december 31. között – került Amerikába. A fennmaradt 4,000 pedig a további három év folyamán szivárgott át. S a negyedik nagy csoport a nyolcvanas évek után ide települt magyarság, akiknek nagy része semmilyen kapcsolatot nem tart a magyarság szervezeteivel.
Sokadik generációs magyar lányok... Mellesleg hozzájuk megyünk Halloweenezni.
S most, hogy beszélgettem emberekkel Passaicban egy félreértés tisztázódott bennem. Valahogy az volt bennem 1956-al kapcsolatban, hogy aki kimenekült az mind részt vett a csatákban, esetleg távollétében ítélték el, vagy valami ilyesmi. Pedig ez nem így van. Amikor ennek a bejegyzésnek a megírására készültem, elolvastam egy tanulmányt, amelyet Puskás Julianna írt, s ő így fogalmaz: “A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.”
Kőrösi Csoma Sándor Új Magyar Oktatás műsora
Ami még mindig megkülönböztette és megkülönbözteti az 56-osokat a többiektől, az az a tény, hogy az ötvenhatosok egy része igyekszik magas hőfokon tartani az 56-os forradalom hősi mítoszát, illetve saját maguk szabadságharcos szerepét. Idővel aztán még olyanok is átvették és magukénak tudták ezt a hősi mítoszt, akik soha semmiféle katonai akcióban részt nem vettek, s csupán azért menekültek el Magyarországról, mert megcsömörlöttek az egész kommunista rendszertől, a nyugati határ pedig váratlanul kinyílt előttük. Erre Passaicban is lehet példát találni.
Szent István Magyar Iskola műsora
Az biztosnak tűnik, hogy ha Amerikát nézzük 1956 nem biztos, hogy teljesen jót tett az emigrációnak. Hogy értem én ezt? Az un. öregamerikaiak, valamint a negyvenötösök nagyjából egy helyen telepedtek le, mondhatni a középosztály tagjai voltak, egy elég összetartó közösséget alkottak. Ehhez képest az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igen nagy változást hozott a magyar, és így az amerikai magyar emigráció életében. Az Egyesült Államokba került mintegy 42,000 új érkező – akiknek csak kis hányada telepedett le magyar negyedekben – fellazította a magyar politikai emigrációt. Részben azzal, hogy jelentős hányaduk a magyarsággal és a magyar jövővel egyáltalán nem foglalkozott, és részben azzal, hogy a magyar közegekben megmaradt kisebbik rész intenzíven aktív lett a különböző emigráns magyar egyesületekben. Megjelenésük olykor csalódást okozott, főleg a 45-ösöknél. Az utóbbiak szerint az 56-osok jelentős része nem voltak eléggé nemzeti érzésű, és ugyancsak nem tudtak elfogadható módon viselkedni a 45-ösök által gyakorolt formák szerint.
Garfield-i cserkészek...
1956 mindig is furcsa dolog volt az én szememben. Igazából jó ideig semleges voltam 56-al kapcsolatban. Megvolt a könyv, melyben az összes rádióadás szövege le volt jegyezve, végig is olvastam, tehát az eseményeket elég jól ismertem. De én még "abban a rendszerben" nőttem fel, amikor ez a téma nem volt divatos. Hogy volt-e szó róla? Nem emlékszem. Talán néha-néha felmerült, de nem volt ez számunkra egy lényeges téma. Furcsa, de március 15, vagy augusztus 20 sokkal könnyebben megfogható megérhető számomra a mai napig, mint október 23. De ez lehet, hogy csak az én problémám, sokan biztosan teljesen tisztában van ennek az ünnepnek a szerepével a generációmban.
Egy magyar nemzeti ünnep megünneplése Amerikában - mint mindenütt a világon - általában arra épül, hogy a helyi iskolák, cserkészcsapatok bemutatkoznak, természetesen kell egy ünnepi szónok, aki lehetőleg a magyar kormányt képviseli (például egy konzul-helyettes, az ő beszéde fentebb megtekinthető), szükség van a helyi magyar lelkészek imájára és ha van a sarokban egy ötvenhatos hős, az se baj. Passaicban most ez teljesen megvalósult. Főelőadó dr. Szakács Imre volt, aki a nemzeti összetartozásért felelős konzul-helyettes New Yorkban, s volt egy ötvenhatos hős is, aki 24 percig olvasta fel a saját könyvét... S bocsánatot kérek, tényleg senkit nem akarok megsérteni. De ha ez az úriember, aki felolvasta az írását, ezeknek a dolgoknak csak a felét megcsinálta, akkor ő nagyobb hős, mint a legtöbb ötvenhatos. S mégse lehet róla semmit se hallani otthon... Az interneten is csak egyszer szerepel a neve... Ha lesz rá mód megkeresem, s készítek vele egy hosszabb interjút, hiszen ezek szerint ő egy elfeledett hős.
A Passaic-i magyar Szabadság-harcos emlékmű. Nem tudom, hogy van-e több ennyire magyar szobor szabadtéren az USA-ban...
1956 mindenképpen megrázkódtatás volt azoknak, akik ide kijöttek. S erre legjobb példa az egyik bácsi, aki a Szózat eléneklése után odahajolt hozzám, s a fülembe súgta az alábbiakat: Én nem tudom énekelni a Szózatot. 1956 óta nem. A feleségem, a fiam itt van eltemetve. Én is ide leszek nem soká. Én itt élek, s itt fogok meghalni. A Szózatot azóta nem tudom elénekelni. Mert mindig fáj a szívem tőle... Megértem.
Befejezésként álljanak itt Vas Laci atya zárógondolatai, amelyek szerintem elmagyarázzák ennek az ünnepnek a lényegét: Tegnap este, amikor ezen a beszéden gondolkodtam, éppen arról beszélgettünk a vendégeimmel, hogy hogyan kell beállítani egy fényképezőgépet. Milyen időket, milyen fénybeállításokat kell használni ahhoz, hogy egy-egy kép jó legyen. Záridőkről, ISO-król, s mindenféle szakkifejezésről volt szó. S a fényről, amely mindenképpen kell ahhoz, hogy legyen az film, vagy digitális fényképezőgép, valami megjelenjen azon a képen. Teljes sötétségben nem lehet képeket készíteni. S most körülnézve ránézve a fényképekre nem csak a záridők jutnak az ember eszébe, hanem az a különleges, ünnepélyes néhány nap is… Az a nap, amely meglepte a világot, az a nap, amelyről hallgatni kellett. A világ történelmében pár másodperc, mégis mindannyiunknak van története róla. Mindannyian valahogy gondolunk rá. S mindannyian máshogy állunk hozzá. Máshogy áll hozzá az, aki 1956 után országot váltott, hiszen nem látta biztosítva se saját, se családja jövőjét, volt hogy életét, s máshogy áll hozzá az, aki otthon nőtt fel, akár abban a másik rendszerben, s persze máshogy áll hozzá egy határon túli magyar is. Fény volt 1956? Igen, egy meggyújtott, látványos fény. Mégis a véka alá volt rejtve. De a fénye kisugárzott, szétrepesztette a vékát, s most már büszkén és szabadon lehet róla beszélni, s lehet ünnepelni. Kiáltás volt 1956? Igen. De suttogássá vált. Aki táboroztatott már gyerekeket az tudja, hogy – főleg első este – az egész tábor a suttogásokról szól. Mindenki csak nagyon halkan súgja oda a szomszédjának a mondanivalóját. S ezekből a suttogásokból hang lesz, a hangból kiáltás, s a kiáltás pedig olyan zengővé válik, hogy mindent elsöpör. 1956-ról Magyarországon nem lehetett beszélni, csak suttogni, odakacsintani… De mégis mindenki tudott róla, hallott róla, sokaknak voltak történetei. S ez egyszer csak eljutott a kiáltásig. S az a nap, amikor jó pár százezer ember megkérdezte egymástól nyitott, fénylő tekintettel, hogy te sem hiszed, mindazt amit eddig mondani kellett, valódi harsogás lett… „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik” - szól egy helyen Máté evangéliumában Jézus. 1956 ilyen lámpa volt, amely egy ideig véka alatt volt, s onnan kiszabadulva világít mindannyiunknak. Vajon mit mond ez a fény? Azt, hogy felelősek vagyunk. A szabadság, amelyet kaptunk, s amelyet az otthoniak is megélhetnek igazi csoda. S igazi felelősség. A mi életünk, a mi példamutatásunk mutatja meg, hogy milyen is lehetett 1956 fénye, milyen gyümölcsöt termett az az áldozathozatal. Legyünk mindannyian kis lámpások, akiket valóban ki lehet rakni a lámpatartóra!
Utóírat: Egy számomra fontos illető, akinek a véleményére adok, az alábbit írta nekem: Ebből az írásból árad a Kádár-korszak szelleme, pojácát csinálva az ötvenhatosokból. Nem ez volt a szándékom. Tisztelem és becsülöm őket. Ha bárkit is megsértettem - bocsánatot kérek. Nem volt a szándékomban. Minden írásom írása közben igyekszem elég alapos tanulmányokat végezni, s csak akkor írom le, ha úgy érzem, hogy helyes. Mentségemre szolgáljon - nem vagyok történész. Amit leírtam azok információmorzsákból, történetekből épülnek fel. Ha ezzel bárkit megsértettem - bocsánat érte. S örülnék, ha - akár privát üzenetben - leírnák mit tévedtem, s ígérem egy bejegyzésben azt is megírom.
Hétvégi philadelphiai kirándulásunkat két komoly, nagyon komoly múzeum megtekintésével folytattuk. Philadelphiában nagyjából annyi múzeum van, mint Budapesten, s van ugyanúgy komolyabb és kevésbé komolyabb múzeum is. Pár hónapja meséltem Philadelphia legrosszabb múzeumáról, most örömmel mondhatom, hogy olyan múzeumokról írhatok, amely nagyon jól kialakított, szép, s logikus múzeum.
Kemény sport felfutni, de Ancsa megcsinálta... :)
Azért a jó öreg Philadelphia egy mulatságos város. Vegyünk azt, hogy van a legnagyobb múzeuma. De tényleg a legnagyobb. Óriási látványosság. S a felvezető lépcsőt nem másról, mint egy filmhősről nevezték el. Ugyanis a szép nagy és meredek lépcsőnek Rocky-steep a neve. Ugyanis a Rocky című filmben a főhős ezen szaladt fel, miután végigrohanta Philadelphia főbb utcáit, edzés céljából. Természetesen a lépcső alján Rocky szobra is áll bronzba öntve.
Ilyen a box...
A belépő nem olcsó, ellenben ezért a belépőért két napon keresztül gyakorlatilag öt múzeumot lehet megtekinteni, őt különböző épületben. Mint már említettem ebben a múzeumban mindenből van egy kevés. Egy kis Monet, egy kis Van Gogh, egy kis ez, egy kis az. Én nem vagyok túlságosan műértő ember, hiszen azóta van sok közöm a művészethez amióta Ancsa édesanyját, aki Magyarország Érdemes Művésze megismertem. S bevallom a kiállítás szó számomra elsődlegesen cipekedést jelent, amikor a 40-50 kg-os tárgyakat cipelem, hogy egy-két nap múlva megnyitó legyen. Itt szerencsére nem kellett cipekedni, ellenben tényleg annyi volt mindenből, hogy érdekes legyen.
Van Gogh - Napraforgók
Ebben a múzeumban jól megfér a klasszikus festészet, a modern művészettel. Időszakonként és területenként mutatja be a műtárgyakat, igen látványos módon. Nem egy helyen felépítettek egy-egy az adott területre vagy időszakra jellemző épületet, hol egy japán autentikus teaházat, hol egy reneszánsz udvarházat találhattunk. Kicsit utánanéztem, ezeket úgy rendezték be, hogy elmentek az adott helyszínre, megvették az épületet, lebontották, s egy az egyben felépítették itt a múzeumban. De nem csak épületeket, hanem mindenféle korok szalonjait, lakószobáit is felépítettek, s akár egy francia szalont, vagy egy angol úriház ebédlőjét is meg lehet nézni. Nekem az egyik kedvencem az indiai épület volt, s ezt egy kicsit jobban körbe is fotóztam, s készítem a fényképek egy rövid kis filmet. Háttérben halk indiai zene szól...
Természetesen keramikus anyósomnak is nagyon tetszene ez a kiállítás, hiszen a kínai porcelántól a mai modern porcelánig mindent bemutattak. A porcelán, a kerámia számomra mindig egy nagyon furcsa valami volt, s az a mai napig. Nagyon szép dolgokat lehet belőle csinálni, Teljesen más, mint a kő. Ha a kőre leüt a művész a kalapáccsal, akkor nagyjából azt kapja, amit lát. A porcelánnál ez másként megy. Ancsa biztosan jobban le tudná ezt írni, de amikor szineznek egy porcelánt, akkor teljesen más szinű szinezék megy rá, mint ami a végén kijön. Meg a mérete is változik, ha jól tudom 17 százalékot zsugorodik... S ráadásul a kemencében akár szét is robbanhat... S íme itt voltak több száz, sőt több ezer éves porcelánok, amelyek még mindig a régi fényükben díszelegnek.
Egy pár darab a sok ezerből...
Az állandó kiállítások mellett volt egy időszaki kiállítás is, amely kifejezetten a kedvemre való volt. Nagyon szeretem a fotóművészetet. Paul Strand egy amerikai fényképész volt, gyakorlatilag ő nevezhető az amerikai fotóművészet atyjának. Modernista fényképész volt, s az élete egy kész regény. Nem volt tagja az amerikai kommunista pártnak, de a Mccartizmus zászlaja alatt az “Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” őt is meghurcolta, s ezért majdnem harminc évig Franciaországban élt. Ki is adta utasításba, hogy a könyveit Lipcsében kell kiadni, az NDK-ban, hiszen ez alapján Amerikában tiltás alá esnek. Azért meghalni hazatért Amerikába, s akkor kikerült a tiltás alól... Hogy ez jó politika-e, vagy sem, nem tudom, nem is érdekel különösebben, ellenben a fényképei nagyon érdekesek. Főleg embereket, épületeket, s néha a természetet fényképezte. Ezt szeretném bemutatni úgy, hogy a háttérben egy klasszikus, George Gershwin - Summertime című száma szól...
Hihetetlen sok mindent tudnék még erről a múzeumról beszélni, de most áttérnék a másik múzeumra, melyet még a hét végén megnéztünk. Ez pedig a Rodin múzeum volt. Európán kívül Philadelphiában van a legtöbb Rodin szobor. Rodin életteli, drámai, szenvedélyes megfogalmazású, érzelemgazdag szobrai a historizmus ellenpólusát képezik, művészete a modern szobrászat kiindulópontja. A szimbolizmussal éppen oly sok szál köti össze, mint az impresszionizmussal. Legtöbb alkotását a Rodin Múzeum őrzi Párizsban, művei közül néhány látható a budapesti Szépművészeti Múzeumban is, szobrainak másolatai benépesítik az európai műveltséghez kötődő világot. S mindezt reménytelenül súlyos rövidlátásával küzdve érte el!
Rodin Múzeum
A bronzszobornak vannak előnyei. Az egyik, hogy amíg a forma tart addig gyakorlatilag a művész annyi másolatot készít, amennyit akar. Éppen ezért itt az épület előtt megtekinthető a híres Gondolkodó másolata, de benn az épületben is van belőle egy példány. Egyébként tetszik nekem Rodin élete. Nem volt szakképzett művész. Auguste Rodin egyszerű családban született Párizsban, miután normandiai nincstelen paraszt apja, két leánygyermekével oda költözött. Családnevük a dialektusukban vöröset jelent és valóban, ezt a család minden tagja magán viselte. Már gyermekkorában szívesen rajzolgatott, de azt apja és paptanárai veréssel torolták meg. Alapiskoláinak üggyel-bajjal történt elvégzése után felvételizett az École des Beaux-Arts-ra. Háromszor is megpróbálta, azonban ez a főiskola merev, akadémikus, sznob légköre miatt nem sikerülhetett. Kőfaragóként kellett megkeresnie kenyerét. Lelki válságba került, be akart lépni az Oltáriszentség Rendbe, végül nem tette meg, de 1863-ban megmintázta a rend megalapítójának, Eymard atyának a mellszobrát, ez volt az első szobra.
Sikerült bejutnia a Louvre néhány tanfolyamára, s ott Bayre, majd Jean-Baptiste Carpeaux (1827-1875) irányítása alatt dolgozott. Behatóan tanulmányozta a görög szobrászat emberábrázolását és a gótikus képzőművészetet. Később a sèvres-i manufaktúrában Carrier-Belleuse (1824-1887) mellé került, porcelánfestőként, s az ő mellszobrát is elkészítette. Párizsban, de más városokban is, épületek szobordíszeit mintázta. Járt Belgiumban és Olaszországban is, 1876-os olasz útján nagy hatással volt rá Michelangelo művészete.
Alapjába véve egy nagyon érdekes hétvége volt, s természetesen még nem volt vége, hiszen vasárnap délutánunkat egy teljesen más fajta kikapcsolódással töltöttük, amikor is elmentünk Amerika első állatkertjébe, de erről majd máskor mesélek. Aki Philadelphiába jön, s megteheti feltétlenül nézze meg ezeket a múzeumokat, mert tényleg komoly élménnyel gazdagodik. Még van három épület, amit nem láttunk, de ami késik az nem múlik. Lassan jön a rosszabb idő, így a szabadtéri programokat úgyis csökkentenünk kell... Úgyhogy jöhetnek a valódi kultúrprogramok...
Ismerd meg Philadelphiát felkiáltással indultunk neki a hét végének, s most amikor ezeket a sorokat írom szombat este van, s a lábunk már bokáig le van gyalogolva, de holnap még újabb kalandok várnak ránk, úgyhogy nem csüggedünk, maximum jajongunk. Városnéző túránk első megállója, s jelen bejegyzésben erről szeretnék mesélni az Eastern State Penitentiary, azaz magyarra fordítva a Keleti Állami Fegyház, rövidítve ESP volt.
Első ránézésre vár. Másodikra börtön...
1829 és 1971 között üzemelt szövetségi börtönként. Hogy ez érthető legyen, egy kicsit bele kellene merülni az amerikai jogrendbe. Amerikában minden több szintű. Van a helyi, van az állami, s van a szövetségi szint. Ilyen a jogalkotás, de a jogalkalmazás is. Elég csak azt mondani, hogy békebíró, s az gyakorlatilag a helyi szintű ítélkezés. Valaki gyorsan hajt, odakerül, s megy 30 napra közmunkázni. Vannak az állami szintű ítéletek, s vannak olyan bűncselekmények, melyek szövetségi szintűek, tehát az un. szövetségi bírók járnak el. De ez nem csak a bűncselekményekre érvényesek, például szövetségi szintű hivatalok betöltéséhez szükséges esküt szövetségi bíró előtt kell letenni. Ilyen többek között az elnöki és alelnöki státusz. Na, de visszatérve, a legsúlyosabb bűncselekményekért kapott büntetéseket az un. szövetségi börtönökben kell lecsücsülni. Nos, az ESP egy ilyen intézmény volt.
Csak a láncainkat veszíthetjük...
Picit azt is lehet mondani, hogy ez minden börtönök alapja és szülője. Ugyanis, egészen ennek a börtönnek a létrejöttéig a börtönök célja a rab kikészítése volt. Ebben az időben két szemlélet terjedt igazán el, az egyik az un. Auburn-rendszer, melyet a New York állambeli Auburn börtönéről neveztek el. Lénye: csend van, vélemény, önérzet nincs, munka van, láncok bőven, fenyítés bőven, sötétzárka bármely kis vétségért. Ezzel szemben állt a Philadelphia-i módszer, amelyben a rabok szintén el voltak egymástól különítve, de tanulhattak, S ráadásul a szabadidőben akár még sportolhattak is együtt.
Az ESP épületrendszere
Maga ez a börtön a maga korában nagyon modern volt. Folyó víz volt benne, már akkor amikor még a Fehér ház se volt ellátva ilyen luxussal. Igen komoly oktatási és vallási tevékenység folyt a börtönön belül, hiszen a cél abszolút az volt, hogy a mélyen tisztelt rab, miközben elmélkedik a csendben az életéről szépen megváltozzon. Éppen ezért naponta többször is lehetősége volt akár lelkésszel beszélgetni (külön papjai és rabbija volt a fegyháznak), nem is beszélve arról, hogy egy apró dologgal mindig felhívták a rab figyelmét arra, hogy az Isten mindig mindent lát. Ezek pedig az ablakok voltak. A börtönben nincsenek olyan ablakok, amelyek a normál függőleges falon lennének, valamennyi ablakot, a plafonba vágták, s így a fény is fentről érkezett. Ennek kifejezetten az Isten figyelmére való felhívás volt a célja.
Az ablak neve Isten szeme volt...
Persze az is igaz, hogy volt olyan eset, amikor egyes rabokat egy-két hétre bevágták a sötétzárkába, vagy jeges vízben kellett fürdenie, vagy akár, hogy elfelejtettek neki enni adni, egy-két hétig. Ettől függetlenül ez a börtön még Amerika egyik leginkább normális börtönrezsimjéhez tartozott. Bár ezt azért nézzük a XIX. század fényében. A fegyházban katonás rend uralkodott. A vezetők úgy gondolták, a legjobb mód arra, hogy a rabok magukba nézzenek, a csönd. A fegyházban a kezdetekben tökéletes csend honolt, még az ide-oda mászkáló őrökön is bőrkötésű cípők voltak, a zaj elkerülése végett. A rabok itt tényleg magukba zárkózhattak,és így feltárultak előttük elméik legsötétebb bugyrai. Ez pedig az őrületbe kergette őket. Érdekesség még, hogy bár volt halálsora, itt soha nem végeztek ki senkit. Ennek elsősorban babonás okai voltak, de erről majd később. Magát az épületet a jó öreg Benjamin Franklinnak (többek között a villámhárító, stb. feltalálójának, philadelphiai lakosnak) javaslatára kezdték építeni, s kezdték így építeni. Az épület hasonló a mi jó öreg Csillagbörtönünkhöz. Van egy központi része, ahonnan valamennyi folyosó, valamennyi blokk, s ez által valamennyi ajtó jól megfigyelhető. Valamennyi cella, kb. 3 méter széles, s hat méter hosszú, s természetesen a minimális kényelmet is nélkülözi. Van egy priccs, WC, folyó víz, aztán nagyjából kész is.
Egy normál zárka. Az a fényes valami szemben az az ajtó volt. Direkt kicsi, hogy a rab csak meghajolva jöhessen ki.
Már említettem, hogy ebben a börtönben nem végeztek ki senkit. Ennek a fő oka az volt, hogy a hagyomány szerint azok a rabok, akik itt hallnak meg, azok visszajárnak kísérteni. Hozzáértő, akarom mondani jó fantáziájú személyek szerint az alábbi paranormális események figyelhetőek meg jelenleg a börtönben:
- Egy árnyszerű alak, amely gyorsan elszalad, ha megközelítjük
- Egy másik alak, amely az őrtoronyban áll
- Egy gonoszan nevető hang, amely a 12-es blokkból jön
- Egy falon át közlekedő árny, a 6-os blokkban
- Titokzatos arcok jelennek meg időnként a 4-es blokkban
Nos. Mi egyiket se láttuk, de amióta kicsit gúnyosan beszéltem Marie Laveau-ról New Orleansban, s ezért úgy, de úgy megáztunk, hogy csak na, én már nem merek semmit se mondani.
Életkép...
Ami a szellemeket illeti, az épület leghíresebb "vendégének" is voltak kellemetlenségei. Ez a vendég pedig nem más volt, mint a jó öreg Al Capone. Bizony, az öreg Sebhelyesarcú. A bandavezér azonban - természetesen a babona szerint - nem jött egyedül a börtönbe, úgy tartják. Ő maga bevallotta, hogy kísérti egy szellem, bizonyos Jimmy, aki a hírhedt Valentin-napi mészárláson vesztette életét. Annyi tény, hogy meghalt egy bizonyos John May is, ő alkalmilag segített a Capone ellenfeleinek, igaz mindössze autószerelőként, s nem volt tagja a rivális szervezetnek. Korábban kétszer letartóztatták ugyan, de egyszer sem ítélték el, és egyébként igyekezett legális munkákból fenntartani magát. Maynek felesége és hét gyereke volt, ezért állt újból és újból Al bácsi ellenfelei közé. De igazából, valószínűleg rosszkor volt rossz helyen, s hát a jó szemtanú a halott szemtanú... A mészárlást követően hirtelen űr támadt Al barátunk körül. Már nem tudta tartani kapcsolatait a rendőrséggel, politikusokkal és az alvilág is azt méricskélte, mikor fog megrogyni Chicago urának a hatalma. A szövetségiek rászálltak, minden lépését követték, így még nehezebb volt számára erőt felmutatni. Néha azért sikerült. 1929 májusában hírét veszi az első, ellene szőtt összeesküvésnek. Nem sok energiát pazarol arra, hogy utánajárjon a gyanúnak. Meghívja egy vidéki házba a két feltételezett árulót és baseball ütővel szétveri a fejüket. Elég volt egy rosszindulatú besúgó, egy irigy rivális és Capone kérdezés nélkül lecsapott. De már nem volt biztonságban. Szorult körülötte a hurok. Az adóhatóság előbb testvérét, majd helyettesét is letartóztatja. Capone nekilát, hogy javítson némileg a renoméján. Szegénykonyhákat nyit, adományokat oszt, jótékonykodik.
Amikor ez láthatóan nem működik sebhelyesarcú úgy dönt, már csak egyetlen helyen van biztonságban: egy börtönben valahol távol Chicagótól. Nos, ez volt Philadelphia... A hírhedt bűnöző az emberivel fordult meg a városban, bement egy moziba, egy akkora pisztollyal az oldalán, mint egy kisebb ágyú, természetesen engedély nélkül, mikor az egyik rendőr felismerte. Fegyverrel való visszaélésért kilenc, azaz kilenc hónapot kapott. S hozta - állítólag - magával kellemes házi szellemét is.
Al Capone-t letartóztatják Philadelphiában...
A cellákból sokszor kihallatszott Capone kiáltásai: "Jimmy, ne csináld!" vagy "Jimmy, ne üss meg!". Sokan úgy tartják, miután Caponét kiengedték innen Jimmy szellemét is magával vitte, mivel abból a cellából nem észleltek több jelenséget. Mindenesetre nekem fogalmam sincs, mert nem értek hozzá, de az tény, hogy Al barátunk ettől függetlenül azért viszonylagos kényelemben töltötte azt a kilenc hónapot. Nem csak normális ágya volt, de fotelje, íróasztala, széke, lámpái, s természetesen rádiókészüléke. Emellett orvosi rendelvényre megkapta a napi betevő italát is. A szesztilalom legszebb éveiben. S természetesen olyan is akadt, hogy csinos hölgyismerőst fogadhatott, s nem a beszélőként használt teremben. Ja, igaz, a telefon nem volt bekötve a cellájába, de az igazgatói irodában található telefont bármikor használhatta, s ez alatt az őrök tisztelettel elhagyták a helyiséget, nehogy zavarják. Gondolom nem kis kézpénzösszeg cserélt gazdát ez alatt a pár hónap alatt...
Al Capone cellája. A berendezést, büntetése letöltése után a börtönnek adományozta.
A másik igen nevezetes rabhoz, mégpedig Willie Suttonhoz, aki Amerika legnótóriusabb bankrablója és börtönszökevénye volt, kapcsolódik magának a börtönnek az egyik legnagyobb botránya. Ugyanis, 1945-ben tizenkét rab fogta magát, s úgy gondolta, hogy kellemes itt a hely, adnak enni, meleg is van, főleg nyáron, de azért a szabad levegő, az szabad levegő. S mivel szabályosan mégse sétálhattak ki, ezért fogták magukat és egy szép alagutat ástak. S 1945. április 3-án éjjel a 30 méter hosszú alagút végén felcsillant a holdnak és a szabadságnak a fénye, s gyorsan ez a tizenkét fő meglépett. Tizenegyet, többek között Willie-t még aznap elfogták, de egyről azóta sincsen hír. A történethez hozzá tartozik, hogy Willie-t átszállították egy másik börtönbe, ahol szerzett egy létrát, s átmászta a falat. Amikor a fényszóróval felfedezték, hogy mászik, odakiabált az őrnek, hogy minden rendben, s az őr meg csak nézett. Jó két percig. Ez bőven elég volt barátunknak, hogy három éves szabadságot vegyen ki az életfogytig tartó büntetéséből. Mellesleg a városi legenda szerint megkérdezték Willie-t, hogy miért rabolta ki a bankokat, s erre azt válaszolta: Mert ott van a pénz...
Az alagút térképe... Egyébként olyan jó minőségű lett, hogy a régészeti feltárás 2010-ben épen találta...
Sok-sok rab közül, akik hosszabb-rövidebb ideig szenvedtek itt, egyet szeretnék még megemlíteni. Eme rab némiképp különbözött a többitől. Nem a börtöntűrő képességét említeném, hanem azt, hogy ez nem volt más, mint egy kutya. Pep. A hagyomány szerint Gifford Pinchot, Pennsylvania akkori kormányzója ítélte Pep-et életfogytiglan tartó börtönre, méghozzá azért, mert Pep meguzsonnázta a kormányzó feleségének a macskáját. Hogy ebből a történetből mennyi az igaz? Az tény, hogy Pep kapott egy rabszámot. Az is tény, hogy le lett fotózva. S az is tény, hogy ez újsághír lett. De a többi legenda. Igaz, hogy a kormányzó adta a kutyát, de azért, mert ez volt az első börtön a világon, ahol kipróbálták, az állatok milyen hatással vannak az emberek rehabilitációjára. Arról nem is beszélve, hogy Pep mindent megrágott, s a kormányzó papucsa volt az utolsó pont...
Ancsa és Pep, a rossz kutya...
Végezetük annyit, hogy ugye a börtönt 1971-ben bezárták, s nagyjából húsz éven át állt üresen. Ez az idő arra pont elég volt, hogy az épületkomplexum nagy része életveszélyessé váljon. A cellák nagy részén ez látszik, hiszen félig tele vannak törmelékkel, leszakadt tető és oldalfal maradványokkal. Pici doh és büdösség, mindenütt érezhető. Mégis, így romjaiban is nagyon érdekes volt ez az épület, a maga neó-gótikus monumentalitásával, elképzelt szellemeivel, s múltjával. Persze szívesen mondanám, hogy milyen jó lenne, ha a jövőben börtönökre már nem lenne szükség, de a valóság mást mutat. A valamikori sportudvaron áll egy grafikon-szobor, amely mutatja, hogy mennyit változott a bűnözés nagyságrendje 1900 óta. Több, mint 800 százalékkal nőtt... S azt is mutatja, hogy minden százezer rabból, amely az USA-ban vendégeskedik (s több, mint két millió ilyen ember van) 179 fő magyar, vagy magyar származású. Ezek szerint több mint négyezer magyar üldögél amerikai börtönben. Nem a legjobb országimázs...
A bal szél 1900. A piros 2010.
Nagyon érdekes volt ez a börtön. S nem kizárt, hogy hamarosan a jó öreg Al nyomába lépünk, s követjük őt, mivel a komolyabb büntetése nagy részét az Alcatrazban töltötte, s ha minden igaz, mi arrafelé tartunk majd novemberben. Addig is, még szombaton megnéztük a Philadelphia Museum Of Art-ot, de erről majd legközelebb mesélek. Most pedig nagyon remélem, hogy az öreg Al Capone nem haragszik, hogy elmeséltem egy kis részét az életének. Ha pedig igaz, akkor majd ha eljutunk Chicagoba elnézést kérek tőle a sírjánál. Remélem addig se fog kísérteni...
A börtönben készült további képek - szellemmentesek, garantálom: Fotóalbum
Ezen a hét végén az ismerd meg Philadelphia mozgalom keretében (ha már a Szovjetuniót nem ismerhettük meg), úgy gondoltuk, hogy itthon maradunk, s a környéket járjuk be. Philadelphia nem kis város, sőt igen nagy. Ez az Egyesült Államok ötödik legnagyobb városa, s értelemszerűen a legnagyobb Pennsylvaniában is, hiszen, ha a Philadelphiai agglomerációt vesszük az majdnem hat millió embert jelent. Mégis egyébként sokkal jobban élhetőnek tűnik mint New York, igaz Washington DC-vel nem veszi fel a versenyt. Mint ilyen nagy város természetesen sok olyan épülete van, amely megtekintésre méltó. S most szombaton és vasárnap, de egy ici-picit pénteken a munka után, ezek közül jártunk be néhányat. Úgyhogy az elkövetkezendő néhány napban biztosan lesz miről írnom.
Ez is egy műemlék, egy marha nagy csipesz.
A csavargást már péntek este elkezdtük, amikor elsétáltunk Philadelphia ikonikusnak nevezhető jelképéhez a LOVE szoborhoz. Magát a szobrot egy Robert Indiana nevű szobrász alkotta, igazából először 1964-ben bélyeg formátumban. Aztán megcsinálta mindenféle anyagból, s először Indianapolisban állították fel. Ugye a hatvanas évek bonyolult világ volt, a szabad szerelem és a hippik világa. S ez a szobor elsősorban nekik készült. Bár magát a teret John F. Kennedyről nevezték el, mégis a köznapi használatban Szerelem-térnek nevezik. A LOVE szobrot 1976-ban állították, azzal a tervvel, hogy két év múlva eltávolítják. De ez alatt a két év alatt annyira megszeretették, meg annyira ikonikussá vált, hogy maradt.
Ikonikus feladat és ikonikus Ancsa...
A tér nem túl nagy, de eléggé jól elfér rajta minden. Elférnek a jógázók, akik természetesen hol is nyomnák a jóga mozdulatokat, no meg elfér rajta a Jézus Krisztus imitátor is. Számomra kissé furcsa, mondhatni durva volt, hogy tetőtől talpig fehér csuhába öltözve, szakállal és pásztorbottal magyarázott, egy méterre a jógázóktól, s három méterre a csókolózó pároktól, akik a LOVE szobor alatt ölelgették egymást.
Jézusnak nem nevezném, csak imitálja, de hisz benne...
Utána megnéztük, igaz csak kívülről Philadelphia-i Szabadkőművesek Nagypáholyának épületét. A szabadkőművesség (angolul freemasonry, franciául franc-maçonnerie, németül freimaurerei vagy freimaurertum) világszerte több millió taggal rendelkező heterogén, számtalan formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. Tagjai ritualizált beavatási szertartásokon keresztül ismerhetik meg a szabadkőművesség kőművesmesterségből származó szimbólumrendszerének mélyebb jelentését.
Tipikus szabadkőműves jelképek...
Egyébként ez is jellemző Amerikára. Ott van a Szabadkőműves páholy, amely, talán mondanom se kell, nem a katolikus egyház barátja, s mellette kvázi békés együttéléssel a Szent Péter és Pál Katedrális, mely Philadelphia székesegyháza.
Szombaton terveink szerint megyünk az Eastern State Fegyházba, valamint talán a nagy múzeumba, aminek lépcsője sokak számára ismert lehet a Rocky című filmből. De erről majd holnap este mesélek, ha nem tartanak ott a fegyházban néhány évre. De még ezek kívül is annyi, de annyi minden van, amit meg kellene tekinteni.
Jóga, Jézus és a szerelem szobra...
A városban találhatjuk például a Fine Arts Pennsylvania Academy-t és a Rodin Museumot, amely Auguste Rodin műveinek a Franciaországon kívüli legnagyobb gyűjteménye. A városnak jelentős képtára van, a Philadelphia Museum of Art, az Egyesült Államokban levő képtárak közül az egyik legnagyobb. Philadelphia jelentős tudományos múzeumai között tartják számon a Franklin Institute-ot, ami tartalmazza a Benjamin Franklin National Memorialt, valamint az Archaeology and Anthropology Pennsylvania Museum Egyetemet.
A minap egy
pályázatot készítettem elő és mivel feletteseim, családom és barátaim mind arra
biztatnák, hogy mindent pályázni kell, hát ezt is beadtam. Sok reményt ebbe nem
fűzök, de hátha. Ami nagyon furcsa volt, hogy itt a szokásos életrajzon,
publikációs listán felül nem egy projekttervet kértek, hanem egy űrlapot
kellett kitölteni, amelynek egyik pontja nagyon elgondolkodtató volt. A kérdés
így szólt: rövid indoklás, hogy miért foglalkozik a biotechnológiával. (max.
1000 karakter). Ez először nagyon könnyűnek tűnt, nem kell hosszasan
irodalmazni, napokat olvasni, hogy megírjam. A végén rá kellett jönnöm, hogy ez
a kérdés sokkal nehezebb, mint az ember gondolná. Több mint tíz éve foglalkozom
a mitokondriális kutatással, így mára azt mondhatom, hogy ez a mindennapok
természetes részvevője. Nyilvánvaló hogy az ember amellett hogy próbálja, a
hatalmas szakirodalmat követni minden egyes vizsgálati módszert megpróbál
megérteni, megtanulja kivitelezni. Ez napi rutinná válik, ezzel telnek a
hétköznapok, hétvégék sokszor még ez adja a karácsony esti beszélgetések
témáját is.
Egy sejt
mitokondrális hálózata
Szerencsésnek
mondhatom magam, mert az egyetemen voltak olyan tanáraim, akik attitűdje, hozzánk
akkori hallgatókhoz és a kutatáshoz való viszonya meghatározó volt számomra.
Egyetemi évek elején minden akartam lenni, de legkevésbé genetikus nem. Aztán
jött a harmadév és a kötelező genetika tantermi óra és gyakorlat. Már előtte a
biokémiát túléltük, most talán már jön egy kis mese is. Szerencsénkre a
tantermi előadásokra egy fantasztikus egyéniségű embert kaptunk Major Ágnes
személyében, aki amellett, hogy szépen logikusan levezette a genetika főbb
törvényszerűségét meg is szeretette velünk a tudománynak ezt a területét. Később
mikor elkezdtem dolgozni akkor ő volt aki felkarolt és tudtam azt hogy ő az
akihez mindig mehetek valami tanácsért. Sajnos már pár éve nincs közöttünk.
Egy mitokondrium
Ezzel párhuzamosan
tárult elém az a fantasztikus mikrovilág
amely az emberi szervezet működéséért felel. Kutatásaim és diagnosztikai
feladataim központjába a sejtek energiatermeléshez nélkülözhetetlen
sejtszervecskék, a mitokondriumok
állnak. Ezen pici sejtalkotó amelynek a feladata hogy a sejtek
működéséhez szükséges energiát szolgáltassa. Ennek szabályozása nagyon
bonyolult rendszeren keresztül valósul meg, egy apró hiba is akár a sejt, vagy
sok esetben az egész szervezet energiaellátás zavarát idézheti elő, amely
következtében betegségek alakulnak ki.
Szerencsésnek érezhetem magam, hogy ezen területet jobban
megismerhettem, csak remélni tudom, hogy az általam végzett munka a tudomány
valamint az érintett betegek javát fogja szolgálni.
Mindemellett az
embernek szinte mindennap eszébe jut az hogy
itt ez a hatalmas ismeretanyag és egyre inkább csak azt érezzük hogy
mennyi minden megoldatlan rejtély van minden egyes pici területen. Egyre jobban
mélyebbre megyünk, egyre jobban megértjük. Ma a nanotechnológia, biotechnológia
forradalmát éljük. A helyzet azzal hasonlítható mikor a fizikának volt hasonló
forradalma. Az az ismeretanyag amit mi 10 éve az egyetemen tanultunk ma semmire
nem elég, azok a módszerek amiket a PhD kutatáshoz használtunk idejétmúltak.
Folyamatosan fejlődni kell, folyamatosan tanulni és újra és újra végiggondolni
az akár még egy éve nem megértett problémákat.
Aki igazán tud, az egyszerre minimum két monitoron tudja.
Most itt legfőképpen
egy olyan mikroszkóppal dolgozom ahol a mitokondriumok mozgását tudjuk
vizsgálni. Sokszor eszembe jut, mikor belenézek megfelelő sejtet keresve hogy
mennyire is csodálatosan megalkotott világban élünk. A mitokondriális
mozgásnak, egymáshoz kapcsolódásának egy kis eltérése is elég ahhoz, hogy akár
végzetes betegségek alakuljanak ki. Folyamatosan azzal szembesülhetünk, hogy
egy tökéletesen megalkotott rendszer van előttünk, ami véleményem szerint nem
lehet valami véletlen műve, hanem kell hozzá egy alkotó.
Mindenek előtt egy kis képzavarral szeretnék élni. Az én drága Bódi nagyapám mindig azt mondta, hogy szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek. Különösen igaz ez Amerikára. Igaz, jelen bejegyzésben nem a karácsonyra szeretnék célozgatni, mert Magyarországgal szemben, ahol a következő nagy ünnep a karácsonyi, s egy csomó helyen ki vannak rakva október vége felé a karácsonyi díszek, de itt ilyenkor még a karácsony előtt van két nagy ünnep, melyre az előkészületek elindultak, s ezt már mindenütt látható. S itt most nem elsősorban a boltokat értem, hanem az utcán a házak és az ablakok kezdenek átalakulni.
A tökök már mindenhol megjelentek... S senki nem bántja őket, pedig otthon ennél olcsóbbat is ellopnak...
Ugyanis a két ünnep közül az egyik a Hálaadás, amely nagy látványossággal nem jár, összejönnek a családok, s eszegetnek. Méghozzá pulykát, töltött pulykát, s külön telefonos tanácsadó szolgálat van ilyenkor a töltelék pontos elkészítésére, mivel egyébként mérgező, ha nem jól csinálják meg. A másik pedig a Halloween. Amerika nagyon steril ország, ha szabad így fogalmaznom. Talán úgy is fogalmazhatnám, hogy mindennek megvan a rendje és a módja, no meg a szabálya. Mindent szabad, de azt meghatározott módon kell megcsinálni, különben ennye és a bennye lesz. S a Halloween pont azért van, hogy egy kicsit ezt a sterilitást, ezt a szabálytudatos szabálytalanságot fel lehessen oldani. S ráadásul mindenféle giccset legalább el lehet adni... S lehessen egy kicsit - humorosan - rettegni...
S ezek mind itt vannak a környező utcákban...
Most magáról erről az ünnepről nem szeretnék írni, hiszen majd október végén amikor mi a halottak napját és a mindenszenteket ünnepeljük, itt Amerikában a Halloween következik be. S magáról az ünnep történetéről akkor fogok mesélni. Most az előkészületekről szeretnék szólani. Az ősz első igazi jele, hogy az ablakokban megjelennek a halloweeni díszek. Pedig még bőven hetek vannak hátra mire itt maga ez a mi szemünkben nagyon fura ünnep.
Éjfélkor se megyek erre... :)
Bárhol sétálok a környékünkön ki vannak téve a tökök, melyek ellentétben a Magyarországon kapható tökkel igazából nem ehető, s nem hosszúkás, hanem kerek. A belülről világító töklámpás lett az idők folyamán Halloween legfontosabb kelléke illetve tradicionális szimbóluma. A faragott sütőtök először az aratási idényhez kapcsolódott jóval azelőtt, hogy a Halloween jelképévé vált volna az Egyesült Államokban. A kivájt töklámpás angol elnevezése „Jack O'Lantern, azaz Lámpás Jack” vagy „carved pumpkin”.
Csomó helyen már láthatóak kitéve jelmezek, hiszen az ünnep lényege, hogy a gyerekek (és a gyereklelkű felnőttek) mindenféle rémséges öltözékben sétálgatnak fel, s alá. Halloween előestéjén partikat rendeznek mindenfelé, és sokan jelmezekbe öltözve régi, babonás szokások felelevenítésével, bűvészkedéssel, társasjátékokkal múlatják az időt. Az amerikai ünnepen a gyermekek édességért háztól-házig körbejáró szokásának eredete az írországi óhazába nyúlik vissza, nagy valószínűséggel az ír, angol és skót bevándorlók hozták magukkal, és honosították meg az Egyesült Államokban. Ezen kívül minden év október 31-én megrendezik a New York’s Village Halloween Felvonulást New York Greenwich Village városrészében. A több mint egy mérföld (1,6 km) hosszan haladó, ötvenezer jelmezes résztvevő – táncosok, művészek, cirkuszi előadók, zenekarokat és színészeket szállító kocsik – évről évre kétmillió nézőt vonz a helyszínre, és körülbelül százmillióan követik a tévében. Nos, hogy erre elmenjünk az szinte kizárt, ugyanis semmi kedvünk együnknek se kétmillió ember között tolongani, még akkor se, ha ez az egyike annak a 100 dolog, amit ki kell próbálnod, mielőtt meghalsz: események, amiket nem hagyhatsz ki - legalábbis egy könyv szerint.
A Szabadság-szobrot amúgy is élőben szeretném látni, nem tőrrel a szívében...
A halloweeni szokás még az is, hogy a házakat fel kell díszíteni, nem is beszélve az üzleteket és a boltokat. Ilyenkor a boltok ablakaiból eltűnnek a normál tárgyak, s helyüket átveszik a csontvázak, természetesen fröccsöntött műanyagból, a koporsók, s minden olyan tárgy, amely a frászt hozza az embernek a fiára. Természetesen a házakat is fel kell díszíteni, s ezt már most elkezdték... Pókháló, tökök, csontvázak... Szóval mintha elhagyott ősi hely lenne... S senki ne gondolja, hogy ezek a dolgok olcsóak, sőt. Rengeteg pénzt költenek ilyenkor a díszítésre.
Egy kis műpókháló... Remélem kitart a hónap végéig...
Amerikában Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukrot vagy csínyt!” kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Elméletileg az ajtónyitónak van lehetősége „csínyt”, azaz játékos fenyegetést választani, de ez nem jellemző gyakorlat. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában többnyire baráti társaságban, jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. S hogy ezt az egészet miért írom le október elején, miközben ez az ünnep október végén van? Nagyon egyszerű a dolog. Mi egy évet élünk kinn Amerikában, s törekszünk arra, hogy minél több dolgot megnézzünk, s minél több eseményen részt vegyünk. S nagyon reménykedem abban, hogy annyi kisgyerekes ismerősünk lett, hátha valaki e bejegyzésen fellelkesedve meghív bennünket, hogy szépen mint "bébisintér" elkísérhessem a gyerekeket cukrot vagy csínyt kiállítani... Be is öltözök akkor, felveszem magamra szép hosszú - ebben a szituációban rémisztő - fehér albámat, s még Ancsának is szerzek valami jó kis jelmezt. :D Például beöltöztetem DNS-nek...
Két hosszú és munkával teli Passaic-i hétvége után úgy éreztük, hogy kicsit jó lenne kimenni a természet lágy ölére, kicsit pihenni, kikapcsolódni, sétálódni, meg ilyesmi. Lehetőségeinket kicsit korlátozta az, hogy autónk nincs, s a legolcsóbb autóbérlés, amelyet használni szoktunk, az a Zipcar, amelynek van egy olyan szabálya, hogy napi 180 mérföldnél többet nem lehet megtenni. 180 mérföld nem kis távolság, lényegileg 289,68 km, de aki ránézett már az USA térképére az tudja, ez bizony egy kis légypiszoknyi távolság.
Szóval igen szép környék...
A Pocono-hegység igazából nem egy túl magas dombság Pennsylvania északnyugati részén. A környék nem túl magas, legmagasabb pontja 1000 méter alatt van, mégis az egyik legnépszerűbb turistaközpont a környéken, nem is beszélve arról, hogy ez egy valódi síparadicsom. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg vízesés van, szóval lehet bőven sétálni. No, meg 1267 lépcső, de ne szaladjunk ennyire előre - többek között azért se, mert leszakad az ember lába.
Tisztességes magasságú vízesések...
Szállásunk egy alapjába véve normális hotelban volt, East Stroudsburgban, ami igazából Pennsylvania és New Jersey határán van. Többek között volt itt egy étterem is, ahol mexikói kajákat szolgáltak fel. Alapjába véve voltunk már pár Mexikói étteremben, de ez volt ez első, amely megehető státuszba került, magyarul nem volt annyira felfűszerezve, hogy eldobjam a nyelvemet, hogy eme képzavart hozzam elő. A vacsora után pedig haladéktalan koktélozásba kezdtünk, hiszen a koktéllap szolid hat oldal volt...
Némelyik koktél után nem volt őszinte az arcomon a mosoly...
Szombat reggel aztán elkezdtük bejárni a környéket. Igaz, hogy nem volt időm rendesen felkészülni, hiszen szerdán döntöttük el, hogy megyünk. Én alapjába véve szeretek felkészülni abból a területből ahová megyünk. Van ismerősöm aki szerint némileg idegesítően élő történelemkönyv vagyok, de szerintem ha már itt vagyunk egy idegen helyen, akkor ismerjem már meg mi is történt azon a részen. De most hirtelen ötlet volt az indulás, így komolyabban nem készültem fel, úgyhogy szépen megnéztem a GPS-en, hogy milyen látványosságok vannak, s az alapján választottuk ki, hogy merre is menjünk el. Ezt egy kicsit megnehezítette az is, hogy szombat reggel egy kifejezetten nagy esőre ébredtünk. Úgyhogy a természetjárás egy kicsit eltolódott.
Macival nem futottunk össze, de út mellett legelésző őzek voltak...
Először elmentünk a Pocono Bazzar-ba, ami egy piac, mindenféle dolgokat lehet ott kapni. Igazából - mivel nagyrészt szabadtéri - az eső miatt nem volt nyitva, úgyhogy innen gyorsan továbbálltunk a Pocono Indián Múzeumba. Indiánoknak az amerikai kontinens bennszülött népeit nevezzük. Jelenleg az amerikai kontinens lakosságának egy tetemes, de kisebb részét képezik. Elnevezésük Amerika középkori újra-felfedezésével és egy tévedéssel kapcsolatos, nevezetesen, hogy Kolumbusz Kristóf azt hitte, hogy Indiát érte el, amikor a mai Dominikában partot ért. Amerikában bennszülött amerikai (angolul Native American), és az Első Nemzetek (First Nations) neveken is emlegetik őket. Más neveik: amerikai indiánok, amerindek, vörös indiánok. Az angol nyelvben az indian szó indiánt és indiait egyaránt jelenthet, így az angol szó alakjában őrzi Kolumbusz tévedését, a magyar nyelvben azonban a két jelentés két szóalakra vált szét. Egy dolog viszont, hogy minek nevezzük, de valóban igazi indiánt nem nagyon láttunk eddig.
Pocono Indian Museum
Annyira, de annyira szeretnék sokat írni az indián múzeumról, de nem nagyon van mit. Kezünkbe nyomtak egy zenelejátszó szerkezetet, ami elvben egy csomó mindent elmondott, amiből nem sok mindent értettünk, meg idegesítő is volt. Maga a kiállítás kb. 30 méternyi anyag, s ehhez egy három szintes múzeumi bolt tartozik. Persze azért volt pár dolog ami Karl May-on felnőtt férfiemberként finoman fogalmazva szemcsillogatató volt. Egy valódi harci dísz, vagy egy tomahawk, nem is beszélve a békepipákról - nagyon tetszett... S a csúcs egy valódi indián skalp. Nekem érdekesség, annak a szerencsétlennek valószínűleg igen kellemetlen lehetett...
1843-ban még azért izgalmas lehetett a világ ezen a környéken
Az indián múzeum után úgy nézett ki, hogy elviselhető lett a hőmérséklet, s az eső se esett már - annyira - úgyhogy fogtuk magunkat, s megkerestük a Bushkill-Falls-t. Ennek a beceneve nem más, mint a Niagara Falls of Pennsylvania. Egyébként az egész területen nyolc vízesés van, s a környék nem más mint magántulajdon. 1904-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, s azóta is a Peters család tulajdonában van. A területet öt útvonalon lehet bejárni, ebből a legnehezebb az 1267 lépcsőt tartalmazó piros útvonal, melyet mily meglepő, de Ancsa rögtön ki is választott... Tény, hogy itt lehetett a legtöbb mindent látni. Magára arra, hogy az utakat betartsuk nagyon vigyáznak, mivel néhány éve pár kölök szórakozni akart, s az egyik 150 métert zuhant.
Még a legelején...
Egyébként ez egy bazalthegység, tudnám hasonlítani a Badacsony környékbeli hegyekhez (bokakifárasztás szempontjából), hasonlít a Szalajka-völgyre, hasonlít a Kisújbánya-Óbánya közötti vizes részre. Szóval nagyon szép környék. De van mit gyalogolni ott. Igazából ez volt az a túra, aminek a közepe felé az én kitűnő állapotban lévő térdem elkezdett érdeklődni a fejem irányába, hogy normális vagyok egyáltalán, hogy ennek a túrának...
Egyébként azt kell, hogy mondjam hihetetlen dolog Amerika. Annyira szép helyek vannak, s a legtöbb helyen a szép hely mellett közvetlenül ott van a piszok és a kosz. Itt végre abszolút nem így volt. Egy szépen rendben tartott környék, sehol egy eldobott palack, a lépcsőn teljesen nyugodtan uzsonnázik a cickány, vagy valamilyen állat, melynek a fajtáját nem tudtuk megállapítani... Neki könnyű... Négy lábon szaladt... Nem akarok túlozni, de nagyon fárasztó volt, de nagyon élvezetes. Voltak pillanatok amikor a mosoly bizony nem volt őszinte az arcomon... Ezt az alábbi videóban bővebben kifejtem, s ezen azért látszik, hogy micsoda környéken jártunk...
A hatalmas séta után megnéztük az itteni indián emlékhelyet (no és ajándékboltot). Nagyon tetszett, hogy egy valódi, erre a környékre jellemző indián-kunyhót felállítottak, sőt mi több még be is lehetett menni, s le lehetett ülni, feküdni a bőrökre, szóval picit gyermekkorom könyveiben érezhetem magam. Komolyan, most már csak az hiányzik, hogy egy valódi indiánnal találkozzam... Lehetőleg harci színek nélkül, esetleg békepipával pici szájában... Sápadtarcúságom ide-oda, elszívom én vele.
Old Firehand kicsit késésben volt, szundítottam egyet...
Ezek után még két érdekes helyre vonszoltuk el kimerült porhüvelyünket, egyik viccesebb volt mint a másik. Amerikát picit lehet a giccs főországának is nevezni, s ha ez így igaz, akkor ezt a helyet, ahova először mentünk a giccs valódi szentélyének nevezhetnénk. A szentély azért is megfelelő kifejezés ehhez, mivel ez nem más, mint a Christmas Factory, azaz Karácsony-gyár, tehát a karácsonyhoz való mindenféle rekvizitet - a karácsonyfa izzótól egészen az életnagyságú Mikulásig - lehet itt beszerezni a legújabb divat szerint.
Ez már olyan giccses, hogy már jaj...
Komolyan mindenféle van. Ír karácsonyfa, lóhere formájú díszekkel és whisky-s üvegekkel, sport-karácsonyfa a legnépszerűbb amerikai focicsapatok logójával ellátott díszekkel, mindenféle színű, formájú, alakú. Tetszik a kék szín? Olyan fa, ahol még a fa is kék - természetesen fröccsöntött műanyagból. Esetleg ne nevezzük karácsonyfának, hanem inkább - politikailag korrekten - Holiday tree-nek? Semmi akadálya, csak olyan díszeket teszünk fel, amelynek semmi köze a karácsonyhoz. Nehogy megsértődjön... Igazából nem tudom nem tudom ki szokott megsértődni, mondjuk nekem is jogom lenne esetleg megsértődni katolikus teológusként, hogy miért ne nevezhetem karácsonynak a karácsonyt... Na mindegy, ennek a blognak nem a politikai korrektség a témája.
Mikulást ne kavarjuk bele. Ez Hello Kitty sapka. Csak tudnám mi az...
Azért volt szép dolog is, egy-kettő, úgyhogy néhány díszt vettünk, hiszen a karácsonyt várhatóan itt töltjük, csak a születésnapomra megyünk el - reményeim szerint - a napfényes Floridába... Miután kigiccselődtünk (bár szerintem ilyen szó nincs), átmentünk a Candy-shopba. Magyarán a cukorkaboltba, ahol rengeteg finomabbnál finomabb csokoládé, cukor, s mindenféle olyan dolog várt bennünket, mely szemnek és főleg szájnak ingere. S ami nagyon lényeges, nagyon jó áron voltak, úgyhogy most blogírás közben éppen a sok hordó egyikéből kimért csokigolyót harapdálom nagy élvezettel... Egyébként ne csodálkozzon senki, hogy ennyiféle édesség van. Amerikában, az amerikaiaknak van egyfajta orális frusztrációja, bár tudom, hogy ilyen kifejezés sincsen, de mégis használom. Egyszerűen ha ülnek a televízió előtt, vagy a számítógépen csinálnak valamit maximum hatvan centire kell, hogy legyen valamiféle édesség. Az értekezletek, megbeszélések azzal kezdődnek, hogy minimum fánk és a rettenetes amerikai kávé. Ancsa mesélte, hogy múltkor valamilyen értekezleten egészségtudatosak akartak lenni, ezért egy csomó nyers zöldséget vittek be. Nyers zeller, nyers répa, nyers gomba. És hozzá chips. Természetesen először elfogyott a chips. Utána ráfanyalodtak a nyers zöldekre, mert megbeszélés közben enni kell. Mindig enni kell. Kalóriát kell bevinni. Ez annyira így van, hogy rengetegen futnak a környékünkön, s közben isszák flakonból a cukros-jeges kávékat... Egy csomó termékre rá van írva, hogy ezt nyugodtan berakhatod a 2000 kalóriás diétához. Könyörgöm 2000 kalória, az egy felnőtt férfiember normál napi bevétele, persze kivétel a kemény fizikai munkásokat... Ez meg itt a diéta. Na de jól eltértem a témától.
Természetesen ez nem a mennyország, de úgy három sarokra van tőle...
Ennyi gyaloglás és édességek közötti kavargás után már olyan éhesek voltunk mind a ketten, hogy megkerestük az első utunkba eső éttermet, ahol nem kis meglepetés várt bennünket... Azon kívül, hogy a hulla fáradt felszolgálónőnek sikerült csak picit kiborítania a kajánkat, de ezen nem problémázott... Az orra alá dörmögött valamit, s ment tovább...
Mint a fenti egyébként rendkívül esztétikus, egy füzetlapból kitépett lapként fénymásolt árlistán is látszik Hungarian Pork Chops. Hogy ez micsoda azt a mai napig bizony nem tudom. A szavakat azokat értem. De, hogy valójában mit ettem, s ebben vajon mi lehetett a magyar... Halvány fogalmam sincs. Hacsak nem az volt magyar benne, hogy a rizs, amit adtak hozzá legalább olyan száraz volt, mint amit otthon a menzán adtak... Mellesleg nem volt rossz, csak mondjuk ilyen erővel lengyel, francia, vagy akár kameruni is lehetett volna... Mondjuk a képet és az ízt felidézve egy erősen elfuserált szószmentes vadasnak, mondhatni menzavadasnak beillene, de... Még jó, hogy vittünk magunkkal mindenféle kolbászokat, sajtokat, melyeket a szállásunkon ízlésesen el is fogyasztottunk.
Állítólag ez nemzeti eledel otthon...
Nos, a napot ezzel, illetve az elméletileg épületen belüli uszoda meglátogatásával töltöttük. Igen, az uszoda épületen belül volt, de ahhoz nekünk ki kellett menni az épületből, s bemenni egy másikba. S az is igaz, hogy Ancsa elég feltűnő volt, mert az ott uszodázó afgán család leány tagjai (a feleségek a víz közelébe se jöttek) talptól tetőig beöltözve vettek fürdőt, s még törölközőket is magukra tekertek, nem is beszélve, hogy a közelembe se jöttek... Ancsa meg szépen besettenkedett egyberészes fürdőruhában... Amire még burkát se vett fel... Olyan mohó tekinteteket még nem láttam, ahogy őt bámulták. Sajnos mivel a párbajtőrömet otthon felejtettem, így a párbajról le kellett mondanom... Pedig elég csúnyán néztem a szakállasokra. Fotózásról meg természetesen szó se lehetett, meg se próbáltuk... Mindenesetre ezt megemészteni ismételten elvonultunk a mexikói étterembe koktélokba ölteni megpróbáltatásainkat, hiszen ebben a sötétben Allah úgyse lát... :D (Mielőtt bárki megsértődne, nem megsérteni akartam a muszlimokat, hiszen van pár ismerősöm, s szeretem is a kultúrájukat... S ha ez a szokásuk, hogy nyakig felöltözve fürdenek, tegyék úgy. S ahogy azt török barátaim fogalmaznák: Allahu akbar!)
Gondoltam rájuk küldöm ezt a macit...
Vasárnap reggel 4 fokra ébredtünk, s miután legyűrtük a finoman fogalmazva nehezen ehető reggelit, a Delawere Water Gap felé vettük az irányt. Ez nem volt túl nagy távolság, hiszen kb. 2 mérföld. Nagyon egyszerűen ezt a részt úgy lehet leírni, mint a Dunakanyar. Igaz, a Delawere itt még sokkal kisebb, mint Philadelphiánál. Amerikában kedvelt dolog az un. trolley szolgáltatás. Ez egyfajta turistabusz, kinézetre úgy néz ki, mint egy troli, s az ember csodálkozik, hogy nem esik szét, főleg amikor felfele megy.
Laprugók, fűtés-hűtés nincs, s az ülések közepesen kényelmetlenek...
Ez egy másfél órás túra volt, amit mindenkinek tudok ajánlani aki erre jár. Vagy máshol ahol van ilyen szolgáltatás. A sofőr egyben az idegenvezető, mindent tudott a környékről, hiszen, ahogy elmondta egy templomnál, őt ott keresztelték, ott nősült, s ott fogják majd eltemetni a templom melletti temetőbe. Maga a környék nagyon szép, végre zöld, végre hegyek, s végre nem kell lépcsőzni. Magamféle lusta embernek ez a fajta természetjárás majdhogynem tökéletes.
Innen nem látszik, de errefelé csörgedezik a Delawere. A hegy már New Jersey-ben van...
Jó volt ez a hét vége. Igazából nem csináltunk semmit, csak pihentünk, s ebben persze jól el is fáradtunk. De legalább volt időnk tovább tervezni, hiszen vár ránk majd egy Bográcsfesztivál, vár ránk majd Chicago és környéke, s várnak a dolgos hétköznapok. Amelyekre egy ilyen úton tökéletesen fel lehet készülni... S ehhez szerencsére csak 100 mérföldet kell vezetni, keresztül Betlehemen és Nazarethen... No meg Belfaston... S megérkezni a Pocono-hegységbe, ami tényleg egy nyugodt pont ebben a rohanó országban.
