"Haverok, buli..." Passiac

A hét végén névnapi kerti-partyra voltunk hivatalosak Passiacba. Vas Laci atyánknak neve napja vagyon, s éppen ezért ő ezt úgy ünnepli, hogy a plébánia kertjében összejövetelt rendez. Már pénteken lementünk, arra gondolva, hogy négy darab szorgos kéz, sose árt. Remélem ártani nem ártottunk, de jól elfáradtunk a végére. 

Szakszerű, kínálóköpeny

New Yorkba elvileg innen eljutni nem egy nagy kunszt, kivéve, ha az I-95-ös autópályát, a nyárra való tekintettel nem újítják fel. Nos, vegyünk egy M0-s szerű dugót, azt szorozzuk meg kétszer négy sávval, s megvan, hogy mekkora dugó volt. 3 és fél óra alatt értünk fel New Yorkba, onnan még egy szolid futás, de landoltunk, s úgy ahogy voltunk irány vacsorázni. Amerikában sok jó étterem is van. Az egyik ilyen, melyet tényleg tudok ajánlani az Applebee's. Rengeteg helyen vannak, főleg autópályák mellett, s egységes a menü. S megjegyzem, még az árai is megfelelőek. Nos, van itt steak, tészta, meg ki mit akar. Mi most (Laci javaslatára) Cowboy-burgert ettünk, ami nagyon-nagyon finom volt. Ez egy hatalmas hamburger, de aki azt gondolja, hogy ez egy gyorséttermi izé, az a személy azonnal vesse el eme gondolatot. A különbség, olyan, mint a teológus és a geológus között lévő. Ég és föld. Ez a hamburger. Ez az igazi hamburger. Ez amit nem lehet kulturáltan enni. Amihez egy köteg szalvéta kell, hogy törölgesd magad. Hozzá az elmaradhatatlan sült krumpli. Szintén amerikai gondolkodás, hogy a húst a kajában kérheted, gyakorlatilag véresen, ahogy mondják, csak az egészségügyi minimum sütéssel, vagy pedig szénné égetve. Meg az összes e kettő közötti átmenetben. Mi a medium, azaz közepes sütésre szavaztunk, s jól is jártunk. A hús puha volt és ízes. A krumpli elég sós. A desszert meg, epres cheesecake (ez egyfajta sajtos torta) tejszínhabbal - fenomenális.

Cowboy-burger

Szombaton egy gyors bevásárlás után, amikor is eljutottunk egy lengyel boltba, mert ott lehet normális kenyeret venni, benéztünk a magyar henteshez, s alaposan feltankoltunk. Meggybefőtt. Juhtúró. Cserkész-kolbász. Élesztő. No és tepertő. Úgy beettünk belőle, hogy alig tudtunk mozogni. S meg kellett állapítani, hogy három hónap Amerika után az embernek elszokik az ilyenektől a gyomra. Szerencsére azért megfelelő gyógyital is akadt, nem is beszélve a védőitalokról, melyekre igencsak szükség volt, mivel déltől Laci atyánk elkezdte főzni a híres-neves bográcsosát. Ugyanis finoman fogalmazva is meleg volt. A napon álló autó hőmérője 108 F-et, azaz 42 celsius fokot mutatott. Picit volt csak melegünk.

Árnyékban 34 volt. De mi a napon voltunk...

Szóval gyorsan elment a nap. Sátrakat építettünk (na jó, volt vagy három mozdulat felállítani), asztalt cipeltünk, székeket, s öt órán keresztül főtt a bográcsos. Persze a védőszivarra is szükség volt, mert anélkül nem lesz olyan íze... Nem is beszélve a Pampalinis kalapról. S az apró méretű öngyújtóról.

A főzéshez elengedhetetlen kalap, szivar és öngyújtó. De lux változat. 

S mikor megjöttek a vendégek mindenki hozta a finomságokat. Volt aki sört. Volt aki bejglit. S volt aki zserbót hozott. Hát az olyan finom volt, hogy szétomlott az ember szájában. Kitűnő lekvár. Csodálatos csokimáz. Puha, s nem száraz tészta. Nem tudom ki készítette, de csókoltatom mind a két kezét. Persze Laci által főzött étel az meg zseniális volt. El is fogyott az utolsó cseppig. 

Ilyen kínálás mellett nem is csodálom... Aki a sört kapja egy felvidéki származású jóember, ezért Aranyfácánt kap...

Aztán aki még akart sütögethetett hamburgert (ami szintén finom volt, de a Cowboy-burger, az Cowboy-burger), vagy húst, vagy amit akart. S persze előkerültek a sütemények, a gyümölcsök, az üdítők, s minden ami szemnek és szájnak ingere, s ami egy igazi kerti-party-hoz szükséges. Amerikában a grillezés az, ha nem is a mindennapokhoz tartozik, de egy kisebb-nagyobb összejövetel szinte elképzelhetetlen nélküle. Külön grillsütője szinte minden olyan háznak van, amelyiknek van valamiféle kertkapcsolata. De ha az utcára nyíló ajtós házról beszélünk, ott is ott tartózkodnak ezek a sütőeszközök, senki nem bántja, s kiül a család, s megsüti a vacsorát. Van szenes is, de általában a palackos gázos a jobban használt. S mellesleg az ára a 100 dollártól az 1000-ig terjed, de egy normálisat kb. 200 dollárért már kap az ember. 

Ilyen grillezőt szeretnék haza vinni, mert nagyon praktikus...

S akinek ez még mindig nem volt elég, az süthetett magának szalonnát. Volt aki a hagyományos módon, felhúzta egy nyársra, s szépen sütögette. Persze volt aki nem bírta ki, hogy parázs legyen, s lángba sütötte, de így is ehető volt...

Sül a jó házi szalonna...

S persze olyan is akadt, aki kicsit különös módon oldotta meg ezt az egészet. Mondjuk ez éppen a Laci atya volt, aki vett valami eszközt, amit ő szalonna-sütőnek nevez, de valójában egy sajtos-tallér sütő, jól felforrósította, s amikor már pirosan izzott, bele tette a szalonnát, összenyomta, s folyt a zsír, meg égett az egész. Picit eszembe jutott, hogy az ilyen fajta szalonnasütés nem biztos, hogy kapna tűzhatósági engedélyt, de neki ez így tetszett. Én azért a hagyományos módon parázs felett, kenyérre csöpögtetve sütögettem és eszegettem... Hát igen. Idejét se tudom, hogy mikor sütöttem utoljára tűz fölött szalonnát, talán a legénybúcsúmon Százhalombattán. Jó messze eljöttem egy ilyen finomságért...

Lendvai-Lintner Imre, a külföldi Magyar Cserkészek főparancsnoka szeme azt hiszem mindent elárul...

Szóval így zajlott a kerti party Passiacban. S kicsit lehet, hogy érzelgős leszek. Nem tudom miért, de az elmúlt években annyira minden gyorsan történt körülöttem. S arra nem nagyon volt időm, hogy találjak egy közösséget (na jó, a péceli gitárosokon kívül), akikkel le lehetett így ülni beszélgetni, eszegetni, iszogatni. Óriási dolog ez. Összetartó dolog. S most már, így sokadszor járva Passiacban látom, hogy ezek az összejövetelek, a közös ebédek nem csak arra vannak, hogy a hitet megerősítsék. Hanem arra is, hogy a legtöbb esetben nem jókedvükben a hazájukból eljött embereket otthonhoz juttassák. Azoknak pedig akik már itt születtek megmutassák milyen is magyarnak lenni. 

S ráadásul Ancsa is babázhatott egy sort

Nem azt mondom, hogy itt az emberek mind szeretik egymást, meg eljött a Kánaán. Olyanok mint mindenki. Morognak egymásra, meg van, hogy össze is vesznek. De mégis fontosnak tartják, hogy egy-két-három óra autókázással eljöjjenek, akár egy kertipartira, akár pedig egy vasárnapi magyar nyelvű misére. S ezt teszik még a foci-vb idején is. Na jó, a miséről ketten másnap kisurrantak, hogy elérjék a meccset, de hát a foci, az foci... Jut eszembe mise. Volt egy furcsa pillanat, amikor az egyetemes könyörgések végén Laci valami olyasmit mondott, hogy és imádkozzunk hazánkért az Amerikai Egyesült Államokért, a függetlenségének kétszázvalahagyadik évfordulóján. Ugye, most lesz július negyedike. Hát igen, körülbelül így érezheti magát egy amerikai augusztus huszadikán. 

Arról nem is beszélve, hogy Passiacban kitűnő macskadögönyözési lehetőség is van 

A hazautunk legalább annyira izgalmasan sikerült, mint az oda. Ugyebár New York, az New York. Még normálisan is dugó van, hát még akkor amikor, hogy fogalmazzak politikailag korrekten a szivárvány minden színében tündöklő felvonulók foglalják el a teret. Így az öt órás buszt, amihez mentünk lekéstük. Volna. Ugyanis itt nem úgy történik, hogy a buszsofőr beáll, átveszi a jegyeket, s ha úgy látja jónak elindul. Nem itt van egy külön busz indító személy, aki nem megy sehova, csak leellenőrzi a jegyeket, s meneszti a buszt. Nos. Odaértünk a buszhoz 5:12-kor. A busz sehol. Az egyik ilyen menesztő közli, sétáljunk el az irodába, hátha átcserélik a jegyünket. A másik meg mosolyog. Aztán kérdezi: Philly? Mondjuk: jeah. Erre mondja, fussunk utána, s elkezd futni egy busz felé, ami a keresztutcán akkor éppen jött. Leállítja a buszt, s mi felszálltunk a philadelphiai járatra. Napi egy mázlifaktor kipipálva.

Aztán a napi második mázlifaktor akkor történt, amikor lejöttünk az I-95-ről (szűk negyven perc késéssel). Ancsa megszólal: "na ma nem lesz akkora késésünk"... S ebben a pillanatban a busz leáll, motor kész, se kép, se hang. Szó megakad, lehelet megszegik... Vagy a váltó szállt el, vagy a gyújtással voltak gondok... Nem tudom. Mindenesetre nagy nehezen újra indult a busz, de a hangja, na az nem volt békebeli... S az összes piros lámpánál ugyanez a játék... Hát csoda, de hazajutottunk. Jövő hét végén, hiszen hosszú hét vége lesz jóval messzebb megyünk. Irány a Niagara, s mivel megjöttek a papírjaink irány Kanada. Bár ott nem lesz se bográcsos, se szalonna, de valahogy csak túléljük. Most viszont, miután ennyit írtam a kajáról kénytelen leszek kivándorolni a konyhába, s jó cserkészkolbászt, no meg juhtúrót fogyasztva enni Passiac, s az ottani magyarok egészségére, s az én gyarapodásomra.

Utóirat: Jelen bejegyzés korrektúráját köszönöm Vas Laci atyának, aki sok mindent pontosított, javíttatott. :D 

Amikor a vízum nem elég, avagy Uram a késemért jöttem...

Rejtő Jenő halhatatlan klasszikusát idézném eme blogjegyzés legelején. Teszem azt, mert először is klasszikusan jó szöveg, másodszor is, pont ezt érzem most.
- Uram! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban.
- Milyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
- Kagyló.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.

Képregényként, no meg hangoskönyvként se volt utolsó....

A dolog úgy áll, hogy kitaláltuk ha már jövő hét vége ama kevés alkalom közé tartozik, amely itt hosszú hétvégének minősül, ugyanis július 4-e lesz, amely nem csak egy filmről, hanem a Függetlenségi Nyilatkozat alá nem írásáról is szól, ezért elmegyünk egy nagyon-nagyot csavarogni. Akkor álljunk meg egy kis történelemre. Szóval az úgy volt, mélyen tisztelt történelemre vágó olvasóink, hogy 1776. június 11-én a Kongresszus öttagú bizottságot állított fel a nyilatkozat megfogalmazására, melynek tagjai John Adams (Massachusetts), Benjamin Franklin (Pennsylvania), Thomas Jefferson (Virginia), Robert R. Livingston (New York) és Roger Sherman (Connecticut) voltak. A bizottság tevékenységéről nem készített jegyzeteket, ezért nem tudjuk pontosan, hogyan dolgoztak – Jefferson és Adams évekkel későbbi visszaemlékezései ellentmondásosak, s így nem igazán megbízhatók. Abban biztosak lehetünk, hogy a dokumentum felépítésének megbeszélése után a bizottság Jeffersonra bízta az első fogalmazvány megírását. Jefferson ugyan tizenhét napig dolgozott a szövegen, ám mivel a Kongresszus sűrű programja sok idejét lefoglalta, valószínűleg sietve fogalmazott, illetve hát a szövegben maradtak bizonyos ellentmondások. Az első fogalmazványt a bizottság többi tagjának javaslataival módosítva és kiegészítve készítte el azt a változatot, amelyet 1776. június 28-án a Kongresszus elé terjesztettek Az Amerikai Egyesült Államok képviselői általános kongresszusának nyilatkozata (A Declaration by the Representatives of the United States of America, in General Congress assembled) címen. Na már most ezt a szöveget megvitatta a Kongresszus, majd július 1-jén el is fogadták. Mondom, július 1. Miért lett mégis július 4? Nem, nem azért, hogy később egy film születhessen Született július 4-én címmel, hanem azért, mert ugye legyünk szabályosak, ahhoz, hogy szabályosan lázadni lehessen kellett a Kongresszus elnökének és a Kongresszus titkárának az aláírása, s hogy kihirdessék. Aztán kellett hozzá a Liberty Bell is, de erről már jóval korábban, még a múlt hónapban bővebben írtam. 

Ez a festmény a közhiedelemmel ellentétben nem az aláírást, hanem csak a szöveg bemutatását ábrázolja.

Szóval ez munkaszüneti nap az Egyesült Államokban, mármint az állami alkalmazottaknak. A magánszférában dolgozók vagy megkapják, vagy nem. Ancsa viszont megkapja, ezért egy hosszabb kirándulást terveztünk, tervezünk. Harrisburg (Pennsylvania fővárosa, nagy csata volt ott a Polgárháború idején), majd észak felé indulnánk, Pittsburg, esetleg Toledo, Dotroit, ezzel kipipálva Ohio és Michigan államokat, s utána Londonon át (ez nem az a London) a Niagarához vennénk az irányt. Ez mind szép és jó. Csakhogy. London, meg Cambridge Kanadában van. Ami ugye mindenki előtt, még előttem is világos nem az Egyesült Államok. Egy szép, nagy ország, ott fenn északon. Egy ország, ahol az államfő az angol királynő, ahol a metrikus rendszer van, oh, a szép kilométerrel, kanadai dollárt használnak, s mindenbe tesznek majonézt. Mellesleg az egyetlen ország, amely úgy folytatott háborút az USA ellen, hogy egy időre egy részét el is foglalta. Ez persze régen volt, a Függetlenségi Háború idején. Azóta teljes a béke, hiszen a két ország között, gyakorlatilag vonalzóval meghúzták a határt, a 49. szélességi fokon. 

Az USA és Kanada határa valahol északon...

Szóval ide szeretnénk mi elmenni. A picit lenézett (mármint USA által) Kanadába. Az utazás előkészületei pillanatnyilag folynak, s több dolgot le kellett ellenőrizni. Először is a vízum. Ezt mondjuk gyorsan lezongoráztam, a Külügyminisztérium honlapján megtekintettem magyar állampolgár érvényes útlevéllel turistáskodás céljából hat hónapra vízum nélkül mehet be. Hurrá, mehetünk. A szervezés gondja nem itt kezdődött, hanem a visszajövetel szervezésénél. Mert hiába van vízumunk, s az a vízum hiába érvényes több belépésre, a dolog még se ilyen egyszerű. 

Ilyen nem kell...

Ugyanis itt jön az, hogy mi nem normális vízummal vagyunk, hanem a "J" vízum keretében tartózkodunk itt. Hogy pontosan leírjam, idézvén az USA vízumhonlapját: "A cserelátogatói program J típusú vízumának célja az oktatás, művészetek és tudományok terén való személy-, tudás- és ismeretcsere elősegítése. A programok résztvevői lehetnek tetszőleges tudományos fokozatú diákok; gyakornokok, akik vállalatoknál, szervezeteknél és ügynökségeknél végzett munkájuk során szerzik meg szakmai gyakorlatukat; általános, középiskolai és szakiskolai tanárok; egyetemi tanárok, akik tanítási vagy kutatási szándékkal érkeznek valamely felsőfokú oktatási intézménybe; kutatók; orvosi, egészségügyi szakmai gyakorlatra érkező személyek; valamint külföldi látogatók, akik utazás, megfigyelés, konzultáció, kutatás, oktatás, speciális tudás vagy ismeretek megosztása vagy bemutatása, valamint szervezett, személyes kapcsolatokra épülő rendezvényeken való részvétel céljából érkeznek az Egyesült Államokba." Magyarán, gyere hozd a tudást, de ne akarj sehova menni, vagy ha akarsz, akkor jön az adminisztráció. Egy olyan, melyről otthon nem szóltak, csak pletykákból tudtuk meg, s szerencsére utánanéztünk, mert jött volna a Fülig Jimmy-s kényszermosoly, amikor nem engednek vissza...

S itt nincs olyan, hogy átsétálsz, mert ezek először lőnek, aztán kérdeznek. 

Tudni kell, hogy a J (illetve a K) vízummal rendelkezők szent grálja nem az útlevél, melyben benne található a vízum. Még nem is az ID, hiszen azzal nem lehet határt átlépni. Nem. A mi szent grálunk egy kicsit gyűrött A4 méretű papír, amely DS-2019 névre hallgat. Ez végigkísér bennünket az egész kalandon. Ez kellett ahhoz, hogy elmehessünk vízuminterjúra, ekkor a vízum-konzul ezt írta alá, ez kellett az SSN megszerzéséhez, a lakásbérlésnél is szükség volt rá, ez kellett az ID-hez is. S ahhoz, hogy kimenjünk, illetve, hogy visszajöjjünk is ez kell. Illetve ez, meg ennek némi kiegészítése. 

A DS-2019

A dolog úgy kezdődött, hogy mondtam Ancsának, hogy azt hallottuk ugye pletykaként, hogy ha ki akarunk menni valahova, akkor azt a pályáztatónak ez jelezni kell. Nos, írt is Ancsa egy e-mailt, hogy helló, mi megyünk Kanadába. Erre érkezett egy hosszú levél, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy mehessünk. Mindenképpen első lépésként ezt a szent DS-2019-et el kell küldeni a pályáztatónak, ahol aláírják, hogy mi jó gyerekek vagyunk, s mindent megtettünk, s engedélyezik a ki és belépésünket. Természetesen azt is előírták, hogy milyen szolgáltató, milyen fajta küldeményeként kell elküldeni, s amikor ezt ma megtettem picit ment el a kedvem az egésztől, hiszen gyakorlatilag ez egy heti kosztpénzbe került. Ez az engedély 3 hónapra érvényes, tehát három hónapig mondják rólunk, hogy kiléphetünk az országból. Utána megint el kell küldeni, s megint aláírják. Pontosabban két aláírás kerül az egészre az egyik jóváhagyja az utazási jogunkat, a másik pedig azt állítja, hogy mi jó gyerekek vagyunk. Hogy ezt mi alapján vizsgálják, azt nem tudom. Mindenesetre nagyon remélem, hogy jövő héten visszaérkezik sértetlenül eme papírunk, s akkor megyünk át Kanadába, már csak azért is. Ha meg nem, akkor a Niagarát csak az USA oldaláról tekintjük meg. Onnan állítólag szebb is. 

A Niagara este

Mi ebből a tanúság? Ismét Rejtőt idézve: Nem tudom. Talán annyi, hogy hiba egyértelmű valami, akkor is résen kell lenni. Mert komolyan, el se merem képzelni, hogy ha erre a dologra nem figyelünk oda, akkor mi lett volna. Lehet, hogy a határőr int, hogy menjünk Isten hírével. De az is lehet, hogy ott integetünk a kanadai oldalon, s itt a távolságok sokkal, de sokkal nagyobbak, hogy odarángassunk valami angolul jobban veszekedő illetékest, hogy mi akkor is jó gyerekek vagyunk. Még a végén a foci VB döntőjére se érnénk haza... 

Viva Atlantic City!

Most szombaton, csatlakozva a philadelphiai és környékbeli családok százaihoz mi is látogatást tettünk a keleti part Las Vegasában, Atlantic City-ben. Mielőtt indultunk fellapoztuk azt az útikönyvet, melyet magunkkal hoztunk, s meglepve vettük tudomásul, hogy ezt valamiért kihagyták. Pedig nagyon érdekes maga a város is, meg maga a története is. Nem csak azért, mert 11 működő kaszinója van, hanem azért is mert a Monopoly játékot erről a városról mintázták meg. Érthető. Maga ez a város egy játékos, alapjában vidám hely. Atlantic City nem más, mint egy üdülőtelepülés. Mondhatnám akár úgy is, hogy a Amerika Római-partja. Persze ez így igen sánta hasonlat, de annyiban mégis van köze, hogy ide is nyaralni járnak az emberek. No, meg azért, hogy a kaszinókban többé-kevésbé nehezen megszerzett dollárjaikat elköltsék. Maga a település 1854-ben jött létre, igazából egy szigeten van, s Philadelphiából vonattal lehet eljutni oda. Illetve busszal és vonattal, mert a Philadelphiát Candemmel összekötő hidat éppen felújítják. Erről mondjuk a vonatállomáson abszolút sehol semmi információ nincs (teszem hozzá a vasúttársaság honlapján se), s ha nem sétálgatok az információ környékén, s véletlenül nem hallom meg, hogy Atlantic City, meg hogy busz, akkor még most is ott üldögélünk... Mindenesetre küldtek egy buszt, ahol annyian üldögéltünk, hogy Ancsa még ölbe is kapott egy afroamerikai kisfiút, akit ez egy cseppet se zavart, mert jobban izgatta az ablakon elénk terülő látvány.

Irány a strand

Atlantic City egy érdekes város. Igazából azt nem mondanám, hogy szép. De ez kifejezetten amerikai szokás. Vannak nagyon szép helyek, s mellette fél utcányira egy lepukkant gettó. Hogy miért van ez így? Nem tudom. Igaz Atlantic City-t jelentősen meghatározza egy hölgy, akinek a nevét hallva összeszűkül a tisztes A.C-i állampolgár szeme, bár a New York-iakat is meg lehet erről a témáról kérdezni. Ez a hölgy pedig Sandy. A Sandy nem más volt, mint egy hurrikán, azaz kettes erősségű trópusi ciklon volt 2012 októberében a Karib-térségben és Észak-Amerika keleti partvidékén. Ez pedig, még ha nem is közvetlenül kapta telibe Atlantic City-t nagyon komoly károkat okozott. S ez - bár eltelt majdnem két év - igencsak látszik. Csomó helyen bedeszkázott ablakok, hiányzó, lefóliázott tetőkre nézhetnek a luxusszállók lakói. 

Nem is beszélve a boardwalk roncsairól. 

Itt régebben házak álltak...

S akkor most arról, hogy mi is az a boardwalk. Ez egy fából épült sétány, amely végig vonul, vonult a teljes partvidéken. Nos, ennek nagy részét - főleg azt a részét, ahol magán a vízen állt az egész Sandy szétverte. A másik része, amely a szárazföldön áll, megvan, jó állapotban, s rengeteg rajta a turista. Turista, no meg, természetesen a kaszinó. Magát a boardwalk-ot 1870-ben építették, gondolom azért, hogy a már akkor is fizető közönségnek ne kelljen a homokban sétálni. Maga az egész eredetileg kb. 4 mérföld volt, de ugyebár Sandy... Mint említettem, kaszinók, no meg szuvenírboltok vannak végig, néhány múzeummal kiegészítve. És természetesen vannak kifőzdék, de nagyon érdekes, hogy bár lehet kapni alkoholt, de mondjuk a strandra nem lehet levinni, sőt ezen a sétányon se lehet meginni. 

A boardwalk

Atlantic City két dologra épül igazából. Ebből az egyik a kaszinó. Óriási, szinte végigjárhatatlan méretű épületek, hihetetlen zenei effektekkel, mondhatni zajjal. Mi alapból egy mellékhelyiséget keresve mentünk be az egyikbe (Amerikában ritka az a hely, ahova nem engedik be az embert, ha ügyeket akar intézni), s egy fény és hangorgiába kerültünk. Természetesen nem játszottunk, hiszen nincs nekünk arra pénzünk, mert amúgy se ért egyikünk se sem a pókerhez, sem a ruletthez, a félkarú rablót meg meghagyjuk a nővérnek az Apácashowból. Nagyságrendileg több mint ezer játékgép, mindegyik felszerelve pénzelfogadóval, és bankkártyaterminállal. No és persze a kaszinóban hitelt is lehet felvenni... Aztán sokáig emlegeti az illető Atlantic City szent nevét. De nem biztos, hogy dicsérő módon. 

Azért persze nem hagytam ki, hogy Ancsát oda ne ültessem egy géphez. Züllik az asszony... :D

Azért Atlantic City-ben (még mielőtt elárulnám, hogy mi a másik amire épül az egész) vannak történelmi látnivalók is. Egészen pontosan kettő olyan van, melynek megtekintését javasolják. A kettő egymástól 6,5 mérföldre van, így mindössze az egyiket tekintettük meg, mégpedig az 1854 és 1857 között épült Absecon világítótornyot. Ez egy 171 láb (52 méter) magas inaktív világítótorony, melyben kettő darab működőképes 3000 W-os lámpa világított, szép időben 20 mérföldre is ellátszott a fénye. 228 lépcső vezet fel, s ugyanennyi vezet le a toronyba. Komoly edzés oda felsétálni, de a látvány  megérte. Egyébként, mint említettem, maga a berendezés működőképes, de nem használják, mivel - mint ahogy a toronyőr bácsi, aki fenn fogadott bennünket elmondta - kb. 25 éve volt egy per, amikor a környékbeli lakosok megtiltatták a bekapcsolást. Meg teljesen körbe is épült, így már nem tudja eredeti funkcióját betölteni. 

Tipikus amerikai hozzáállás. Itt egy műemlék, s köré rittyentünk egy panelt...

Nos, a második alappillér amire Atlantic City épül az a strand. Hihetetlen maga a plázs. Az a nagyon puha, nagyon sárga homokos, a nagyon hullámos, nagyon sós óceán. S itt és hamarjában el kell oszlatnom egy ifjúkori elképzelésemet. Ugyebár - mint sokan - én is a Baywatch-on (is) nőttem fel, s hát abban igen csinos nénik voltak az életmentők. Itt egy darab se volt belőlük. Mármint csinos nénikből. Ellenben igen morcos, s igen unatkozó szakállal ellátott úriemberek fütyörésztek, ha valaki egy picit bentebb ment a vízbe. Először mosolyogtam rajtuk, aztán amikor mi is bementünk a vízbe, már teljesen értettem az okát. 

A homok alatt úszócipő látható. Ancsa vett mind a kettőnknek. Kellett is...

Először is az óceán tényleg sós. De nagyon. Én nem tudom miért nyomták ennyire tele sóval, de amikor egy hullám képen vágott, s telement orrom, szájam, fülem, mindenem, hát bizony prüszköltem, mint a nyavaja. Másodszor pedig az óceán nagyon erős. Némelyik hullám úgy döntött fel, pedig nem vagyok egy kis darab, hogy pár méterrel arrébb tudtam csak felállni. Ancsát, meg arrébb vitte vagy 5 méterrel. Na ekkor már nem mosolyogtam, hanem megértettem az életmentőket. Ha valaki kintebb begy a vízbe, akkor a visszahullámok menthetetlenül kiviszik a nyílt vízre. Olyan ereje van, hogy csak na. Persze utána napozni is kiültünk, bár felhős volt az ég, de mondhatni száradni. S bár volt naptejünk, s be is kentük magunkat, mégis óhatatlanul leégtünk. Ennek az oka, többek között az, hogy mivel jóval délebbre vagyunk, mint Magyarország a nap beesési szöge is más, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Itt a nap sokkal élesebb, sokkal erősebben süt, mint otthon. Úgyhogy ha pirítósnak nem is mehetünk, de azért színünk lett. 

Ancsa ekkor még nem tudta, hogy este nem fog a hátán feküdni. :D

Fürdés után még sétáltunk egyet, s betévedtünk egy homokvár-építő világkiállításra. Itt Írországtól, Oroszországon, Anglián, Olaszországon át az USA több tagállamáig voltak igencsak profi művészek. S ez volt az a hely, ahol bebizonyosodott a világ kicsi. Sétálok, sétálok, s erre magyar szót hallottam. S ráköszöntem a hölgyekre, akik mint kiderült Bostonból jöttek, s itt élnek sok éve. Aranyosak voltak, bár az nagyon furcsa volt, hogy megkértek bennünket, hogy engedjük meg, hogy lefényképezzenek bennünket, de ők egy hasonló képtől teljesen elzárkóztak. Az okát nem értem, bár lehet, hogy ez olyan, mint amit a foci VB-n mutattak kép, amire az alábbi feliratot írták az angol szurkolók: Kérlek ne mutassatok bennünket a tv-ben, a feleségemnek azt mondtam, hogy Dél-Walesbe mentem horgászni. Mindenesetre a világ kicsi, s magyarok mindenhol vannak.

Ez azért kicsit ügyesebb, mint amit én építettem a mártélyi strandon...

Tovább sétálva készítettem el azt a képet, ami nekem amióta itt tartózkodunk a kedvenc képem lett. De ehhez egy kis körülírás. A kép készítésével szemben egy blues kocsma volt, ahol valódi "fekete blues" ment, de úgy kihangosítva, hogy kinn is tökéletesen lehetett hallani. Már kicsi sötétedett, de még meleg volt. Szomjas is voltam már, úgy megittam volna valamit. S akkor elém tárult ez a látvány. Fogalmam sincs ki ez az ember, nem ismerem a történetét. De valahogy ahhoz a blueshez, ahhoz a hangulathoz odaillett. 

A megfáradt blues-zenész...

Persze nem hagytuk ki, hogy hűtőmágnes és pólógyűjteményünket bővítsük, így most már nem sok hely van a hűtőn, de azért szorgalmasan, ahol csak járunk veszünk egy-egy hűtőmágnest. Ezeket jó lesz hazavinni, s talán túlsúlyt se kell értük fizetnünk. Atlantic City alapjába tetszett. Legalábbis a turistarész. A többi lepukkantságát érteni nem értem, de tudomásul veszem. Mindenesetre még szerintem megyünk oda, fürdeni is, valamint azért, hogy integessünk haza. Hiszen a tócsa túloldalán Európa, s az otthon van. Igaz, picit messze. 

Hahó Európa...

ID - Finálé

Egy dolgot így eme bejegyzés legelején megígérhetek, erről a témáról - legalábbis reményeim szerint - nem lesz többet szó. Igazából ez a blog egyfajta napló, amelyben természetesen fajsúlyosan szerepelnek a reménybeli utazgatásaink, mint például a holnapi nap biztos, hogy helyet kap, hiszen megyünk Atlantic Citybe, s ha az időjárás is olyan lesz mint ma, s az óceán is kedvező hőmérsékletű, akkor Lucy-n, az elefánton kívül főleg a strandolás lesz a fő esemény. Úgyhogy tessenek figyelni, mert az óceán túloldaláról integetünk... Hiszen a túlparton a jó öreg Európa van...

A kaszinók szerintem ki fognak maradni. 

Ma viszont még meg kellett küzdenem az amerikai bürokráciával. S örömmel kell kijelentenem, hogy a magyar bürokrácia tengeren túli pajtásához képest szolid kezdő. Otthon már van lehetőség arra, hogy előre neten időpontot foglalsz, odamész és intézik az ügyet. Ez, legalábbis Pennsylvaniaban ismeretlen. Mire odaértem már szolidan negyvennyolcan ültek előttem. Mondjuk az egység megvalósul mert a tízezer dolláros öltönyben és a szakad gatyában ülő jóember egy helyen, egy időben tud intézni mindent. Vagy nem. 

Hosszabb-rövidebb várakozás után Philhez kerültem, s komolyan igyekeztem nem elröhögni magam. Van egy bugyuta film, aminek az a magyar címe, hogy Idétlen időkig. Ebben Bill Murray játssza Philt, a morogva meterológust, akinek tudósítania kell a mormota napról. Ez nagyjából ugyanaz, mint otthon, hogy ha a medve kijön, s látja az árnyékát, akkor ilyen, vagy olyan lesz a tél. Egyébként ez az egész mese Punxsutawney nevű településen játszódik, ami itt van Pennsylvaniában, szűk 290 mérföldre tőlünk, s február 2-án van a Mormota-nap, ami nagy esemény. Remélem el fogunk tudni menni... De visszatérve a történet eredeti fonalához, egy kiköpött Bill Murray ült előttem, s még Philnek is nevezték. Az összes önuralmam kellett először azért, hogy ne röhögjek. Utána azért, hogy ne robbanjak fel. Én értem, hogy egy non us-citizen alien vagyok, de azért hülye nem. 

Jelenet az Idétlen időkig-ből. Ez tényleg egy jó film egyébként...

Ugye tegnap este - miután kiörömködtem magam, hogy megjött a levél, melyről az előző bejegyzésben bővebben írtam -, felmentem a honlapra, s összeszedtem az összes papírt, amit kértek. Többször is ellenőriztem, minden, de minden megvolt ami kell. Kitöltöttem a csekket, pontosan 27 dollár 50 cent eme okmány, azt is elvittem magammal. S lelkemben halk rőzsedalokkal készültem arra, hogy legyen egy szép műanyag igazolványom. Phil odaint magához, barátilag rám néz, s közli, hogy ez mind szép és mind jó, de Ancsa DS-2019 nyomtatványa hol van. Mondom magamban, hogy mi van? Mert az biza kell. Mondom a honlapon nem szerepel. Mondja, ott nem is, de neki itt és most kell. Mondom, de legutóbb a hölgy akinél álltam ellenőrizte, beszkennelte, minden. Mondja, nem baj, eredeti kell. Ja és ez mind angolul. Én beszélni nem beszélem jól az angolt, érteni aránylag értem, s közöltem, hogy ez a papír otthon van. Akkor ő közölte, na akkor séta. Hogy én mit mondtam ekkor - persze óvatosan, magyarul - azt sajnos tizennyolcas karika kitétele nélkül nem tudom leírni.

Mielőtt valaki félreérti nem azzal van problémám, hogy 0,8 mérföldet kellett vissza és utána ugyanennyit vissza sétálnom. Igaz, nagyon meleg van, igaz a kínai negyeden át kell menni, ami egy komplett éhhalál, hiszen olyan erősen engedik ki a mindenféle kaja szagát az utcára, hogy az ember gyomornedvei beindulnak, igaz, jobb dolgom is lehetett volna, de nem ez a gond. Hanem, hogy hiába szkennelte be a kollega, az neki nem jó. Csak azért is kell az eredeti. Útközben bevallom kicsit morogtam, s a jó öreg Villon járt az agyamban, aki lazán a saját halálos ítéletének a szélére jegyzett fel egy négy soros verset. Ezt Faludi György költötte át magyarra, s bár kicsit erős a nyelvezete mégis megosztom:

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

Igazából az volt bennem, hogy de könyörgöm már. Ide hozzuk az észt (mármint Ancsa), itt költjük a drága dollárt, akkor mit szórakoznak velünk? Szóval megvolt a séta, s bizony felszerelkeztem. Vittem magammal a papírokat.

Egy szűk fél fontnyi nyomtatvány

Mondjuk Phil kedves volt, mert soron kívül odamehettem hozzá, s akkor újra elkezdte nyálazni a papírjaimat. Nézi, nézi, csóválja a fejét, s megszólal, ez mind szép és jó, de hol van a feleség I-94-es nyomtatványa. Mondom készültem, elővettem a kis dossziémból azt is. Hümmög, hümmög, látom forognak a kerekek odabenn, majd felderül az arca, s megszólal, ez mind jó, de hol a feleség útlevele. Kérdem én akkor már hangosan, hogy ezt mikor kérte, hiszen nem említette a legutóbb, amikor hazaküldött. Hát igen, mondja, de ez is kell. S ekkor derült ki számomra, hogy ha kell, tudok én nagyon, de nagyon kegyetlen lenni. Van a Cyrano de Berserac c. drámában egy jelenet, amikor, hogy a színészek ne haljanak éhen Cyrano a teljes havi apanázsát odahajítja közéjük. Az útlevél kérdés elhangzása után én egy Hókuszpókos kacajt hallattam, majd egy Cyrano-i mozdulattal (Micsoda őrült tett... De milyen mozdulat...) odaejtettem, odahajítottam, odavágtam, oda... Szóval odaadtam a hátsó zsebemből az asszony útlevelét. Phil arcán láttam, hogy olyan kinézete van, mint Rockynak, amikor vesztésre áll a meccs. Bevittem a Knock Outot, s kész. K.O. Vége a dalnak. Kénytelen lesz igazolványt adni.

Persze csak elméletben...

Jó, tett még egy-két erőtlen próbálkozást. Nem tetszett neki a csekk. Mondom semmi gond, ha nem tetszik átsétálok a Money Oder-t kiváltom, nem ügy. Jól van, jó lesz. Utána: újra kell indítanom a gépemet, mert valami gond van. Mondom, semmi baj, álltam én a barikád azon oldalán, amikor postás voltam, ismerem én a trükköket, megvárom. Végül újabb egy órás sorban ülés után lefotóztak, s megkaptam a 15 napra szóló ideiglenes ID-t. Érdekes egyébként, hogy az ideiglenes ID ugyanolyan biztonsági elemeket tartalmaz, mint a végleges, ugyanott gyártják le, mégis csak jogosítványt adnak azonnal véglegest, ID-t nem. Ezt majd pár napon belül postán kiküldik. S ha nem érkezik meg, kérnek, hogy fáradjak be, s reklamáljak. Na szóval ez sikeres volt. Villon is kegyelmet kapott, én is ID-t. S még a foci VB mai első meccsét se késtem le. S ráadásképp elmondhatom: nem vagyok ID-tlen (idétlen...) Nem is beszélve arról, hogy összehaverkodtam a szomszéd lánnyal, aki itt a mellettünk lakó apartmanban lakik, most költözött ide, s ő is küzdött a hivatalokkal. Ő ráadásul jogosítványt akart, ami annyiban különbözik, hogy a szemvizsgálat a helyszínen van. Belenézel egy távcsőszerű valamibe, s ha az rendben már kaphatod is a jogsit. Nincs, pici, szurka, mély-interjú, nagyvizit... Persze ha amerikai vagy, s már másol van. Mert a magyar jogosítványt itt nem fogadják el. Ahhoz újra kell vizsgázni. Mint ahogy most is azt tettem állampolgári ismeretekből és ügyintézésből. S szerintem erre még volt jogi asszisztens tanáraim is megadják a jelest. Főleg a gyakorlati vizsgán. 

Mellesleg ez egyben donor igazolvány. Ha feldobom a lábam egy jó amerikaié a vesém... Mert arra még a külföldi is jó.

ID - sokadik felvonás

Amerikában, mint gondolom a világ csomó részén, elég komoly a bürokrácia. Ez alapjába véve nem probléma, mindig is szerettem az adminisztrációt, nincs is jobb, mint egy csomó papír összerakása után látni a fényt. Mármint a cserépkályhában, mert a végén elegem van az egészből, s a cserépkályhába begyújtok az egésszel. A magyar bürokráciát már megszoktam, megértettem, akár még el is tudom magyarázni, hogy ki mit és miért, no és hol keressen. Nem ügy. Az amerikai, na az más. Az élvezet. Az egy csoda. 

Ugye milyen szép? Anyósom készítette...

Ugyebár az volt a helyzet, hogy már a vízummal megküzdöttünk, de megkaptuk. Ancsa J1 vízumot kapott, én J2 vízumot, ami a kutató házastársának jár. Némileg diszkriminatív ez a fajta vízum, mert alapból arra gondol, hogy a kutató a férfi, s a házastárs a nő. A kutató férfi majd kutat, s közben a házastárs ellátja a háztartást, neveli a gyereket, mos, főz, takarít. Arra nincs ez a rendszer igazán kitalálva, hogy ha a kutató nő, mint esetünkben, én meg férfiember. 

Na jó, ha van ilyen alapanyag, akkor tudok főzni is... 

A J1 vízumos jogosult a szent SSN-re, jogosult mindenre, amire egy külföldi, jogszerűen az Egyesült Államokban tartózkodó ember megkaphat. A J2 vízummal jogosult vagyok hallgatni. Mielőtt valaki félreértené, alapjába véve nagyon kellemes, hogy az ember nem csinál semmit. Egy, uszkve másfél hónapig. De egy teljes évig? Ráadásul most nyár van, így az iskola ahol el kezdtem angolt tanulni őszig bezárt. Jó, most lefoglalom magam, mert ugyebár megy a foci VB, tehát július 13-ig leszámítva néhány egy-két napos elfoglaltságot a televízió előtt heverek, s a nem teljesen jogtiszta, magyar stream-eket nézem. S természetesen hivatalból szurkolok az USA csapatának, amely most csoport másodikként továbbjutó helyen van. 

Határozott tekintet... Ha nem rúgnak gólt, akkor is van még néhány F-16-osuk... :D

Ettől függetlenül azért arra gondoltunk, hogy nem lenne olyan rossz, ha lenne néhány, de legalább egy hivatalos amerikai iratunk. Ennek több oka is van. Az első, hogy útlevéllel minden sokkal körülményesebb. Autókölcsönzőnél plusz árat számolnak fel, szolgáltatók plusz depositot kérnek, s folytathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a magyar útlevél fedelén, s szinte végig csak magyarul van minden feltüntetve. Csak negyedik helyen van angol szöveg, amit egy amerikai már nem olvas el, hanem visszakérdez, ez meg mi a nyavaja. S utána még azt is meg kell értetni, hogy Magyarország az egyenlő Hungary. Nem egy szolgáltatónál kapott félig sírógörcsöt az ügyfélszolgálatos, amikor megpróbálta begépelni, hogy Magyarország, de ez nem szerepelt az előre feltöltött országlistában. 

Ja és az is rajta van, hogy ha elhalálozom vihetik a májamat... Mostanság alig ittam sört, úgyhogy jó lesz. :D

Még egy fontos dolog miatt akartunk amerikai iratot, vagy, hogy azt szép angol kifejezéssel megnevezzem Identification Card-ot, azaz ID-t. Ebből két fajta van, az egyik a Driver's Licence, s a másik a vezetésre nem jogosító ID. Ahhoz, hogy DL-t kapjon az ember újra le kellene vizsgázni autóvezetésből, de mivel amióta itt vagyunk még egy mérföldet se vezettem, így nem látom szükségesnek. De az ID lényeges abból a szempontból, hogy ez egy hivatalos, az állam által kibocsátott irat, amelyet mindenhol - értsd rendőri ellenőrzés, bank, posta, alkoholbolt - elfogadnak. S nem kell, hogy magaddal vidd az útlevelet, fenntartva azt a veszélyt, hogy esetleg elveszíted. Mert az katasztrófa lenne. Útlevelet még lehet csináltatni a főkonzulátuson, de mire a vízumot megszerzed bele... 

Azt se tudom, hogy hol kellene sorban állni...

Szóval ugyanazokkal a papírokkal felszerelve május végén elzarándokoltunk a Pennsylvania állam Department of Transportation helyi irodájába. Ancsa gond nélkül megkapta, én meg gond nélkül kaptam egy papírt, hogy nem tudnak engem ellenőrizni, ezért felküldik a papírjaimat az állampolgársági és bevándorlási hivatalba. Ott valami rendszeren átfuttattak, s kiderült, hogy a papírjaim érvényesek, nem vagyok illegális bevándorló, J2 vízummal vagyok az országban, s a vízumom érvényes. Erről június 12-én, bő hete már ki is állították az igazolást, melyet ma már meg is kaptam. Megjegyzem: ezek az adatok egy pici ránézéssel mind szerepelnek az útlevelemben, a vízumadatokban. Hogy mi különbözött Ancsával a papírjainkban? A mai napig fogalmam sincsen. Ugyanaz a fajta útlevél. Ugyanazok a papírok. Ugyanaz a minden. 

Legalább ez megvan. Most már embernek számítok talán az USA-ban is. :)

Mi most a teendőm? Fogom magam, ismételten besétálok a PennDOT irodába, 27 és fél dolláros "Money Order"-rel felszerelkezve, meg viszem az összes papíromat. Ja és az összes papíron kívül fogom magam és viszem magammal kedvenc egyetlen J1 vízumtulajdonosomat, hiszen én rá kapom meg a papírt. Igaz, most első menetben megpróbálom azt, hogy bemegyek, elviszem az útlevelét, meg az SSN-jét, s megpróbálom elmagyarázni (ízes angol nyelven), hogy előző alkalommal itt állt mellettem, s reménykedem, nem kell Ancsát kirángatni a kutatásból. S reménykedem, hogy megkapom az ideiglenes műanyag lapocskát, s egy-két héten belül kiküldik a véglegest. S akkor a kicsit rongyos útlevelem mehet a fiókba, addig amíg haza nem megyünk. Vagy Kanadába, amikor a Niagarához megyünk. 

Amerika versus Európa

Hogy miben más az USA-ban élni mint Európában, ezt a kérdést nagyon sokat feltették már nekünk.

Indulás előtt a pre-departure meetingen szó volt róla, hogy először izgalom hogy jövünk, az elválás fájdalmas, lezárni az aktuális dolgokat nehézkes, utána hurrá itt vagyunk minden új, és utána jön a kultúr-sokk. Ez bevallom teljesen így van. 

Mielőtt indultunk számtalan feladat szakadt ránk. Lezárni mindent, összekészülni.  Próbáltam mindent naprakészre hozni, hogy a kollegáimnak ne legyen vele gondja és mivel sokat fejben tartok és fejben követem szerintem így is volt, mert nem minden jut nyilván eszembe leírni. Azon túl prioritási sorrendet kellett felállítani. Egyik diákom rektori pályamunkát írt, amivel az indulás előtti két, vagy három hétvégém teljesen elment, ezen túl egy cikkre készítettem elő anyagot, zártam le a diagnosztikai feladataimat és az utolsó percben még egy minőségbiztosítási auditra is fel kellett készülnünk ami nagyrészt rám hárult,  így a rokonlátogatásokat igen szerényen tudtuk lerendezni. Bár tekintettel arra, hogy az mai világban ahol országon belül is interneten tartjuk  a kapcsolatot sokszor  a rokonokkal évente egyszer találkozunk (főként a karácsonyi Pannonhalmi „Party-n”), így ez annyira nem is volt nehéz. 

A nagy zabálás... :D Na jó, ünnepi ebéd. Ami után mozogni se tud az ember fia...

A diákom dolgozata és az azt követő előadása jól sikerült, nyert, most írjuk a cikket, csak remélni tudom, hogy ha végez jön PhD-zni és tovább lendíti a szekeret. A templomokba ahová járunk sikerült eljutni elbúcsúzni ami meglehetősen fura érzés volt. Robi részéről nyilatkozni nem tudok, mert Ő egy pár éve jár csak péceli Katolikus templomba azelőtt máshol volt, viszont nekem kissé más, Újpestre ahová járunk erős kötelékek kötnek. Egyrészről a templom egyik első lelkipásztora a dédnagyapám volt, így nagypapámék ezen területen nőttek fel. Sajnos a falak nem teljesen ugyanazok mint ma mert az 1980-as években Újpest városképének áralakítását zavarta a templom jelenléte, így olyan formán kellett átalakítani, hogy ne legyen felismerhető a templom mivolta. 

Hogy mennyire meleg volt... Bár Philadelphia éghajlata lényegesen melegebb...

A szószék és úrasztala (oltár) díszítését Pannonhalmi kerámiák borítják (itt érdekesség, hogy a régi templomban a bemerítő medencének hátfalát díszítette Pannonhalmi Béla festménye a  Jordánról), most ugyan ezen helyen lévő medencét, aminek funkciója nem változott Pannonhalmi Zsuzsa (mamám) kerámiái díszítik.  Külön szubjektivitás, és érzelmi kötődés nyilván, hogy az átalakítást félretéve csak a funkciót vizsgálva ezen templom falainál esküdtek felmenőink, 1941-ben dédnagyapám eskette nagyanyámékat, 1971-ben szüleim mondták ki az igent, míg 2011-ben ugyanennél az oltárnál fogadtunk mi is egymásnak holtodiglan-holtáiglant… itt volt az esküvői vacsoránk, ugyan abban a teremben ahol a család nagyobb összejövetelei szoktak lenni, mint pl. temetés utáni emlékezések, esküvői vacsorák stb. Ebben a teremben próbáltak anno karvezetést tanítani nekem, és ebben a teremben hallgattam zenetörténetet, valamint vettem részt a karácsonyi ifjúsági alkalmakon és számtalan újévet köszöntöttünk.  

Oh, a jó öreg mérleget nem hoztuk el. Helyette guberáltunk egy másikat...

Aztán egyik este hazaértem, de még jó pár nap volt az indulásig mire Robi kitalálta, kezdjünk el pakolni. Onnantól felgyorsultak az események. Már nem volt nyugodt munkára mód, az Intézetben is össze kellett pakolásznom és összerakni a cuccaim. Hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy indulás a reptérre. 

Még New Jersey felett, de már az államhatáron... 

Itt minden más lett hirtelen. Főnököm kijött értünk a reptérre, befelé jövet beszélgettünk kicsit mutatta Philadelphiát. Aztán hirtelen egy kolesz szobában találtuk magunkat minimális csomaggal. Hirtelen a kényelmes, magunkra berendezett lakás helyett van egy-egy ágyunk, egy íróasztal szekrény, hűtő es egy mikro. Külön kiváltságnak számított, hogy külön fürdőnk volt és nem a közösre kellett járni. Ezen túl gyors telefon az otthoniakkal, mert meg netet nem találtunk és hát a rooming az drága (pedig még jól hozzá voltunk szokva az éjfél körüli órákig tartó beszélgetésekre).

Felhúzni még sikerült...

Visszakanyarodva, hogy itt mi más mint Magyarországon. Nagyon sok. 

Ami az egyik legnagyobb problémát okozta az a fűszerek. Hoztunk otthonról némi delikátot de hát azért az gyorsan elfogyott és mire megtaláltuk hogy hogyan lehet itt normális vegeta-féléhez hozzájutni kipróbáltam pár dolgot, de az íze nem, nem olyan. Sóval nem nagyon lesz olyan finom, mint az ételízesítővel, és legalább abban amit Európában gyártanak nem vonják ki a káliumot és nem csökkentett nátrium tartalmú. Az kész kabaré, amit itt a  sóval művelnek, mindenből kivonják a káliumot és csökkentik a nátrium tartalmat. Ennek persze az  a következménye, hogy az embernek görcsölnek az izmai. (Ez a jelenség Magyarországon is megvan, de nem ekkora mértékű – otthon is a ropit már csak úgy lehet kirakni, hogy 2-3 kanál sóval az ember meghinti és legalább a „Chips adóból” az egészségügy kap és mi meg megvehetjük a sót és utána sózhatjuk a mesterségesen sótlan dolgokat  - ezzel az egészségügyi kormányzat is azt hiszi hogy jót tesz, mi meg segítünk magunkon és pótoljuk és még bérkiegészítést is kapunk).  

Azóta már találtunk egy boltot, ahol ilyen csoda is kapható. Ez Robi megjegyzése volt...

Étkezésekre kitérve még, normális pl. félbarna kenyeret még nem láttam. Van előrecsomagolt sok adalékanyaggal ellátott „csodák” amik nem nagyon penészednek, romlanak meg. Sokszor a kifli és a zsömle fel is van vágva hogy még azzal sem kelljen foglalkozni. Nincs pl. klasszikus párizsi, traubi és Túró Rudi. Sok minden van. Nagyon sok készétel. Van olyan amit csak be kell rakni mikroba pár percre és kész (valami ehető is), a krumplipüré egyszerűbb mert lehet kapni burgonyapehelyt amihez kis víz es mehet  a mikróba (és még ez egész jó is).

Pedig Amerikai első kórháza a mi utcánkban áll...

Még nagyon különbség, hogy Magyarországon azt mondjuk, hogy bürokrácia van, de az az USA bürokráciának közelébe sem megy. Ugyanez van pl. ha valakinek valami egészségügyi gondja van csak oda mehet, amit a biztosítója áll. Sokszor csak nővérek akarják ellátni, utána ők akarják meghatározni, hogy ki hová menjen és mit szedjen be. (Nem az mint otthon 2-3 telefon, protekciós VIP betegként odamegyünk, esetleg egy SMS az orvosnak hogy a váróban vagyunk és így bevisz soron kívül, utána meg közösen eldöntjük a kezelési tervet és hogy milyen gyógyszerek szükségesek - néha ez már emailben is megvalósul, esetleg felajánlott bent hentergések azonnali saját felelősségre aló negálása, stb). Ja és mindezt otthon az OEP fizeti, míg itt csak egy részét állja a biztosítód (co-pay-t kell fizessél). Szerencsére ebben még csak az oltási mizériánál volt részem, és nagyon próbálom kerülni az itteni ellátási rendszert mert nem értem és félek, hogy kevésbé enged a betegnek saját életébe beleszólást mint otthon. 

A Washingtoni metró üdítő kivétel volt... No, nem az ára...

Ami még nagyon meglepő volt az a tömegközlekedés állapota és az ára. Nagyon szidjuk a budapesti közlekedést, de az itt töltött 1-2 nap után ezt a nézetemet felülírtam. A metró hihetetlen koszos, büdös, Philadelphiában és New Yorkban nincsenek mozgólépcsők, így a lejutás nehéz (nekem aki kicsit rosszul mozgok szinte alig bírok ezeken a vaslépcsőkön közlekedni, lift meg ritka). A buszok ritkán járnak, bár sokkal tisztábbak. Meglepő hogy kettőnknek egy átszállásos út az olcsóbb taxival mint busszal és persze nem is beszélve, hogy  pl. költözés előtt kimentünk az IKEA-ba és a Walmartba, és erre egy egész napunk ráment mert busszal átszállással 1.5 óra alatt értünk ki és vissza. Következő alkalommal kipróbáltuk a taxit, 10 perc volt, és olcsóbb mint a 4 buszjegy. 

Mellesleg éppen sztrájkra készülnek..

A vásárlás általában más mint otthon, itt általában egyszerre sokat vesznek mindenből, csak a városon kívül vannak a boltok – oda főként csak kocsival lehet kijutni. Ebből a helyzetből mi szerencsések vagyunk ui. kivételes helyzet, hogy Philadelphia belvárosában van két nagyobb bolt és mindkettő közel hozzánk. Ott minden kapható kivétel az alkohol, mert azt állami monopólium szerint csak külön Spirit and Wine boltokban lehet kapni a bort és a töményet, valamint külön arra specializálódott sör boltokban a  sört. Persze ezekben a választék nagy.

Vas Laci barátunk zöldséget válogat...

Ami nagyon pozitív, hogy az intézetben olyan, hogy valami nincs csak kivételes esetben van, de akkor is áthidalható. Elromlik a lézer másnap ott a szerviz és csinálja. Nálunk egy-egy javítás, kalibrálás több hónapnyi engedélyeztetéssel jár, utána esetleges közbeszerzés. Közben állunk és néha már nem is tudjuk hol tartottunk…

A Jefferson Egyetem nevezetes épülete...

Megtanít sok mindenre ez az év. Pl. időhiányában a főzésre heti 1.5-2 óra jut. Ez alatt készre megcsinálok mindent vagy legalábbis sütésre előkészítem és mehet a fagyasztóba. Remélem szakmailag is sokat tanulok és a megtanult technológiákat, metodikákat tudjuk otthon kamatoztatni. Ehhez persze az is szükséges, hogy itt töltött idő alatt elvégzett munkának jó lapokban történő publikációjával, az impakt faktor (Az impakt faktor (leggyakoribb magyar fordításban hatástényező) a tudományos folyóiratok átlagos idézettsége alapján létrehozott mutatószám, melyet egyébként egy philadelphiai tudós hozott létre) és a Hirs index emelkedésével sikeres pályázatokat tudjunk magunkévá, amellyel a meglévő infrastruktúránkat otthon kibővíthetjük. 

Még vasárnap is dolgozik...

Összességében, nagyon más, nagyon furcsa és nagyon szokatlan. De nem tartom kizártnak azt sem, hogy hazaköltözés után pár dolog innen hiányozni fog, amit itt megszoktunk. 

De legalább a macskám ott lesz... Ismételten Robi belenyávogása...

És persze Lurkó kutya is... S még sütit is kaphat...