"Haverok, buli..." Passiac

A hét végén névnapi kerti-partyra voltunk hivatalosak Passiacba. Vas Laci atyánknak neve napja vagyon, s éppen ezért ő ezt úgy ünnepli, hogy a plébánia kertjében összejövetelt rendez. Már pénteken lementünk, arra gondolva, hogy négy darab szorgos kéz, sose árt. Remélem ártani nem ártottunk, de jól elfáradtunk a végére. 

Szakszerű, kínálóköpeny

New Yorkba elvileg innen eljutni nem egy nagy kunszt, kivéve, ha az I-95-ös autópályát, a nyárra való tekintettel nem újítják fel. Nos, vegyünk egy M0-s szerű dugót, azt szorozzuk meg kétszer négy sávval, s megvan, hogy mekkora dugó volt. 3 és fél óra alatt értünk fel New Yorkba, onnan még egy szolid futás, de landoltunk, s úgy ahogy voltunk irány vacsorázni. Amerikában sok jó étterem is van. Az egyik ilyen, melyet tényleg tudok ajánlani az Applebee's. Rengeteg helyen vannak, főleg autópályák mellett, s egységes a menü. S megjegyzem, még az árai is megfelelőek. Nos, van itt steak, tészta, meg ki mit akar. Mi most (Laci javaslatára) Cowboy-burgert ettünk, ami nagyon-nagyon finom volt. Ez egy hatalmas hamburger, de aki azt gondolja, hogy ez egy gyorséttermi izé, az a személy azonnal vesse el eme gondolatot. A különbség, olyan, mint a teológus és a geológus között lévő. Ég és föld. Ez a hamburger. Ez az igazi hamburger. Ez amit nem lehet kulturáltan enni. Amihez egy köteg szalvéta kell, hogy törölgesd magad. Hozzá az elmaradhatatlan sült krumpli. Szintén amerikai gondolkodás, hogy a húst a kajában kérheted, gyakorlatilag véresen, ahogy mondják, csak az egészségügyi minimum sütéssel, vagy pedig szénné égetve. Meg az összes e kettő közötti átmenetben. Mi a medium, azaz közepes sütésre szavaztunk, s jól is jártunk. A hús puha volt és ízes. A krumpli elég sós. A desszert meg, epres cheesecake (ez egyfajta sajtos torta) tejszínhabbal - fenomenális.

Cowboy-burger

Szombaton egy gyors bevásárlás után, amikor is eljutottunk egy lengyel boltba, mert ott lehet normális kenyeret venni, benéztünk a magyar henteshez, s alaposan feltankoltunk. Meggybefőtt. Juhtúró. Cserkész-kolbász. Élesztő. No és tepertő. Úgy beettünk belőle, hogy alig tudtunk mozogni. S meg kellett állapítani, hogy három hónap Amerika után az embernek elszokik az ilyenektől a gyomra. Szerencsére azért megfelelő gyógyital is akadt, nem is beszélve a védőitalokról, melyekre igencsak szükség volt, mivel déltől Laci atyánk elkezdte főzni a híres-neves bográcsosát. Ugyanis finoman fogalmazva is meleg volt. A napon álló autó hőmérője 108 F-et, azaz 42 celsius fokot mutatott. Picit volt csak melegünk.

Árnyékban 34 volt. De mi a napon voltunk...

Szóval gyorsan elment a nap. Sátrakat építettünk (na jó, volt vagy három mozdulat felállítani), asztalt cipeltünk, székeket, s öt órán keresztül főtt a bográcsos. Persze a védőszivarra is szükség volt, mert anélkül nem lesz olyan íze... Nem is beszélve a Pampalinis kalapról. S az apró méretű öngyújtóról.

A főzéshez elengedhetetlen kalap, szivar és öngyújtó. De lux változat. 

S mikor megjöttek a vendégek mindenki hozta a finomságokat. Volt aki sört. Volt aki bejglit. S volt aki zserbót hozott. Hát az olyan finom volt, hogy szétomlott az ember szájában. Kitűnő lekvár. Csodálatos csokimáz. Puha, s nem száraz tészta. Nem tudom ki készítette, de csókoltatom mind a két kezét. Persze Laci által főzött étel az meg zseniális volt. El is fogyott az utolsó cseppig. 

Ilyen kínálás mellett nem is csodálom... Aki a sört kapja egy felvidéki származású jóember, ezért Aranyfácánt kap...

Aztán aki még akart sütögethetett hamburgert (ami szintén finom volt, de a Cowboy-burger, az Cowboy-burger), vagy húst, vagy amit akart. S persze előkerültek a sütemények, a gyümölcsök, az üdítők, s minden ami szemnek és szájnak ingere, s ami egy igazi kerti-party-hoz szükséges. Amerikában a grillezés az, ha nem is a mindennapokhoz tartozik, de egy kisebb-nagyobb összejövetel szinte elképzelhetetlen nélküle. Külön grillsütője szinte minden olyan háznak van, amelyiknek van valamiféle kertkapcsolata. De ha az utcára nyíló ajtós házról beszélünk, ott is ott tartózkodnak ezek a sütőeszközök, senki nem bántja, s kiül a család, s megsüti a vacsorát. Van szenes is, de általában a palackos gázos a jobban használt. S mellesleg az ára a 100 dollártól az 1000-ig terjed, de egy normálisat kb. 200 dollárért már kap az ember. 

Ilyen grillezőt szeretnék haza vinni, mert nagyon praktikus...

S akinek ez még mindig nem volt elég, az süthetett magának szalonnát. Volt aki a hagyományos módon, felhúzta egy nyársra, s szépen sütögette. Persze volt aki nem bírta ki, hogy parázs legyen, s lángba sütötte, de így is ehető volt...

Sül a jó házi szalonna...

S persze olyan is akadt, aki kicsit különös módon oldotta meg ezt az egészet. Mondjuk ez éppen a Laci atya volt, aki vett valami eszközt, amit ő szalonna-sütőnek nevez, de valójában egy sajtos-tallér sütő, jól felforrósította, s amikor már pirosan izzott, bele tette a szalonnát, összenyomta, s folyt a zsír, meg égett az egész. Picit eszembe jutott, hogy az ilyen fajta szalonnasütés nem biztos, hogy kapna tűzhatósági engedélyt, de neki ez így tetszett. Én azért a hagyományos módon parázs felett, kenyérre csöpögtetve sütögettem és eszegettem... Hát igen. Idejét se tudom, hogy mikor sütöttem utoljára tűz fölött szalonnát, talán a legénybúcsúmon Százhalombattán. Jó messze eljöttem egy ilyen finomságért...

Lendvai-Lintner Imre, a külföldi Magyar Cserkészek főparancsnoka szeme azt hiszem mindent elárul...

Szóval így zajlott a kerti party Passiacban. S kicsit lehet, hogy érzelgős leszek. Nem tudom miért, de az elmúlt években annyira minden gyorsan történt körülöttem. S arra nem nagyon volt időm, hogy találjak egy közösséget (na jó, a péceli gitárosokon kívül), akikkel le lehetett így ülni beszélgetni, eszegetni, iszogatni. Óriási dolog ez. Összetartó dolog. S most már, így sokadszor járva Passiacban látom, hogy ezek az összejövetelek, a közös ebédek nem csak arra vannak, hogy a hitet megerősítsék. Hanem arra is, hogy a legtöbb esetben nem jókedvükben a hazájukból eljött embereket otthonhoz juttassák. Azoknak pedig akik már itt születtek megmutassák milyen is magyarnak lenni. 

S ráadásul Ancsa is babázhatott egy sort

Nem azt mondom, hogy itt az emberek mind szeretik egymást, meg eljött a Kánaán. Olyanok mint mindenki. Morognak egymásra, meg van, hogy össze is vesznek. De mégis fontosnak tartják, hogy egy-két-három óra autókázással eljöjjenek, akár egy kertipartira, akár pedig egy vasárnapi magyar nyelvű misére. S ezt teszik még a foci-vb idején is. Na jó, a miséről ketten másnap kisurrantak, hogy elérjék a meccset, de hát a foci, az foci... Jut eszembe mise. Volt egy furcsa pillanat, amikor az egyetemes könyörgések végén Laci valami olyasmit mondott, hogy és imádkozzunk hazánkért az Amerikai Egyesült Államokért, a függetlenségének kétszázvalahagyadik évfordulóján. Ugye, most lesz július negyedike. Hát igen, körülbelül így érezheti magát egy amerikai augusztus huszadikán. 

Arról nem is beszélve, hogy Passiacban kitűnő macskadögönyözési lehetőség is van 

A hazautunk legalább annyira izgalmasan sikerült, mint az oda. Ugyebár New York, az New York. Még normálisan is dugó van, hát még akkor amikor, hogy fogalmazzak politikailag korrekten a szivárvány minden színében tündöklő felvonulók foglalják el a teret. Így az öt órás buszt, amihez mentünk lekéstük. Volna. Ugyanis itt nem úgy történik, hogy a buszsofőr beáll, átveszi a jegyeket, s ha úgy látja jónak elindul. Nem itt van egy külön busz indító személy, aki nem megy sehova, csak leellenőrzi a jegyeket, s meneszti a buszt. Nos. Odaértünk a buszhoz 5:12-kor. A busz sehol. Az egyik ilyen menesztő közli, sétáljunk el az irodába, hátha átcserélik a jegyünket. A másik meg mosolyog. Aztán kérdezi: Philly? Mondjuk: jeah. Erre mondja, fussunk utána, s elkezd futni egy busz felé, ami a keresztutcán akkor éppen jött. Leállítja a buszt, s mi felszálltunk a philadelphiai járatra. Napi egy mázlifaktor kipipálva.

Aztán a napi második mázlifaktor akkor történt, amikor lejöttünk az I-95-ről (szűk negyven perc késéssel). Ancsa megszólal: "na ma nem lesz akkora késésünk"... S ebben a pillanatban a busz leáll, motor kész, se kép, se hang. Szó megakad, lehelet megszegik... Vagy a váltó szállt el, vagy a gyújtással voltak gondok... Nem tudom. Mindenesetre nagy nehezen újra indult a busz, de a hangja, na az nem volt békebeli... S az összes piros lámpánál ugyanez a játék... Hát csoda, de hazajutottunk. Jövő hét végén, hiszen hosszú hét vége lesz jóval messzebb megyünk. Irány a Niagara, s mivel megjöttek a papírjaink irány Kanada. Bár ott nem lesz se bográcsos, se szalonna, de valahogy csak túléljük. Most viszont, miután ennyit írtam a kajáról kénytelen leszek kivándorolni a konyhába, s jó cserkészkolbászt, no meg juhtúrót fogyasztva enni Passiac, s az ottani magyarok egészségére, s az én gyarapodásomra.

Utóirat: Jelen bejegyzés korrektúráját köszönöm Vas Laci atyának, aki sok mindent pontosított, javíttatott. :D