2014. március 31., hétfő

Allora, avanti...

Ezt mondta volt kedvenc olasz tanárom, igaz olaszul nem sikerült megtanítania. De mi most felkiáltunk, s elindulunk. Kb. egy óra múlva indulunk a reptérre, s 10:45-kor száll fel velünk a Frankfurtba száguldó gép.
Elvileg 45 percünk lesz Frankfurtban átszállni a Philadelphiába menő gépre, tehát elég szűkös az idő.
Bizakodunk benne, hogy a csomagjaink is átérnek.
Ha nem, akkor íme emlékül egy fotó, a szépen, csinosan becsomagolt csomagokról:
Szolid 90 kilogramm...
Köszönjük mindenkinek az eddigi hozzánk való jóságot, a blog lelkes olvasását, folytatása következik... De már az óceán túloldaláról. Ezennel a bevezetőt lezártam, mostantól következik a lényegi rész...

Utóirat-1: Még Magyarországon vagyunk, de már bent a terminálban. Csomagjaink feladva, elköszönés megtörtént, utolsó itthoni fotó elkészült:
Már csak a kézipoggyásszal...
Pillanatnyilag benn ülünk a terminál egy üzleti várójában - mire jó Ancsa egyik kártyája -, s Ancsa épp kávézik, no meg unicumozik, én meg egy jó whiskyvel alapozok a hosszú útra.
Na és persze telefonál... :D

Pörögnek az események

Pörögnek az események, mint a számláló itt a jobb oldalon. Alig pár óra van hátra, s indulunk. A mai nap még elintézendő dolgai között szerepel néhány igazolvány (Ancsa mozgássérült igazolványa, az én újságíró igazolványom) érvényesítése, a csomagok még egyszer történő átcsomagolása, a kocsi kitakarítása, hogy vissza tudjuk adni, a lakás felporszívózása, s ha időnk jut, akkor még este szeretnék eljutni Gyömrőre az uszodába, hogy a nagy út előtt ússzak egy sort.
Takarító lelkesedésünk határtalan... 
Ma reggel reggeli után gondoltam egyet, s bár mindenhol azt mondták, hogy az indulás előtt csak 23 órával lehet elintézni a check in-t, ami magyarul azt jelenti, hogy az ülés lefoglalását, mondhatni bejelentkezést a repülőre, felnéztem a Lufthansa oldalára. S pikk-pakk meg is jelent a megfelelő oldal. Néhány fél óra kínlódás után (gondolom más is játszadozott az ülésekkel), sikerült egymás mellé, az ablak mellé, a kettes ülésbe (az ülések úgy vannak, hogy 2-4-2), ülőhelyet szereznem, méghozzá egymás mellé. 
Hurrá, repülünk...
Összegezve, most már igencsak közel állunk ahhoz, hogy a következő bejegyzés már Philadelphiából érkezzen. Igyekszek majd a repülőn fogalmazni, gépelni (amíg bírja a notebook, mert konnektort nem adnak), s ha megérkezünk, s lesz netünk, akkor bejelentkezünk. Addig is magamban a jó öreg Padlás című musicalt dúdolgatom, abból is a Járd el a táncot című dalt...
Járd el a táncot, s utána repülünk... Járd amíg járod, s utána repülünk...


2014. március 30., vasárnap

Áldással indulunk...

Napjaink mostanában az elköszönésről szólnak. Tudjuk jól, hogy az egy év nagyon hamar elrepül, de most a kezdetén nagyon hosszúnak tűnik. Tele aggódással, szorongással pakolgatunk, rendezzük iratainkat, ügyeinket...
Közben mindenkitől próbálunk elköszönni, egy-egy Isten veled-et mondani, vagy van mikor nekünk mondják azt. Ideiglenesen elköszöntünk családtól, rokonságtól, munkahelyen, barátainktól, kórusainktól.
Ma reggel a templomunkban a hirdetések között tőlünk is elköszöntek, útravalóul  kaptunk egy zsoltár idézetet. "Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, 10ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana" (139. zsoltár 9-10)
Isten veletek, míg viszontláthatunk! (Ancsa)

Nos, a délelőtt megható volt, Frittmann Zsombor nagyon kedves szavakkal búcsúztatott bennünket (is). Persze ő nem tudhatja, hogy ez az egyik kedvenc zsoltárom. Én már néhány hete elköszöntem a péceli katolikus templomban, hiszen egy jó éve csatlakoztam a helyi gitáros énekkarhoz, s azóta nagy örömmel jártam oda.
Havonta egyszer van itt gitáros mise, s most legutóbb megkaptam azt az ajándékot, hogy én állíthattam össze a miserendet. Számomra az is kedves volt, hogy a mise legvégén egy olyan dalt is énekeltünk, amit én írtam, egy régi ír áldás szövegére. Nem hiszem, hogy titkolnom kellene, hogy az alatt a dal alatt meghatódtam. Ez a lenti képen látszódik is.
Ma este azért a próbára elugrottunk egy pogácsa és egy (kölyök) pezsgő kíséretében. Sok sikert fiatalok, jó dalolászást. Remélem, hamarosan valahol Amerikában szerezhetek egy gitárt, s itt találhatok egy templomot, ahol lesz néhány lelkes fiatallal együtt énekelhetünk... 
Utána meg egy jó év múlva újra a péceliekkel... (Robi)

Pre-departure meeting

Pár napja a J1 es vízummal rendelkezők eligazításán vehettem részt.  Fura-kellemes érzés volt jelen bennem egyszerre. Számomra furcsa, hogy naponta többször elmondják a "You are the best"-et, hiszen én csak teszem a dolgom, amivel párhuzamosan arra törekszem hogy azt a legjobban csináljam, azt a szűk területét a molekuláris biológiának jól műveljem, lehetőleg jó legyek, mert másként ne érdemes valamit csinálni. A HAESF ösztöndíj ennek megvalósítására jó lehetőség. Az embernek van egy ötlete, szerez hozzá szakmai támogatót és ők segítik azzal, hogy anyagilag megteremtik a kutatómunka lehetőségét és közben a megélhetésünket, lakhatásunkról gondoskodnak. Bízom benne, hogy szakmailag segíti majd az életem, az ösztöndíj által lehetővé tett kutatási és kollaborációs lehetőség, amely persze új kutatásokra, kollaborácókra, cikkekre, így együtt pályázatokra.

Nagyon vegyes érzelmekkel indulunk. Egyrészről nehéz lezárni az itthoni dolgainkat, másfelől készülni a következő év kemény munkájára. Az elmúlt hetekben éjjel-nappal  mást sem csináltam, mint megpróbáltam úgy itthagyni az intézeti feladataimat, hogy gördülékenyen (gördülésmentesen) menjen tovább a munka. Közben cikket írtunk és a diákom rektori dolgozatát javítottam. e mellett persze a családdal, barátokkal is kell foglalkozni, hogy itt is minden OK legyen (meghatalmazások, iratok elérhető helyen stb).
Közben a laborban elköszöntek és kaptam két pót-házőrzőt (egy nagy és egy pici pulit), így Lurkó kutya ugyan nem jöhet ki, de nem leszünk házőrző nélkül.

Sajnos nem jöhetsz...
De te se... 


2014. március 29., szombat

Pakolászunk

Szóval itt van a pakolás ideje, de nagyon. A Lufthansával történt hosszas telefonhívás után úgy döntöttünk, hogy viszünk egy plusz bőröndöt. Sok honlapot olvastam végig, s a honlapokon különféle információk voltak. Így tegnap fogtam magam és felhívtam őket, s azt mondták, hogy ahova a Lufthansa megy, s nem szállunk át másik repülőgép-társaságra, akkor az amerikai desztinációba fél áron lehet feladni egy 23 kg-os csomagot. 
S mivel - természetesen - az én csomagom nehéz, ezért úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk azt a 75 Eurót, s inkább kényelmesen pakolunk. S most ez mindenre jó. Mivel egy kedves papismerősünknek felajánlottam, hogy viszek magyar nyelvű misekönyvet, ezért most ez mindenre a hivatkozási alap. A misekönyv jöhet, de az mitokondrium könyv nem? Persze, hogy az is jöhet, hiszen 23 kg-ba sok minden belefér. 
Na a szent iratok hány kilót is nyomnak? 
Szóval két napja csomagolunk. Meg mosok. Alsógatya-hegyek, póló-válogatás (lehetőleg csak olyat vigyek ki, melyet kedvenc macskám nem karmolt teljesen lyukasra), valódi és műpulik, pirospaprika, unicum szilva, pipadohány, tisztasági cucc... Még nyakkendőt is viszek, hátha szükség lesz rá. Illetve máshogyan fogalmazva, hátha kedvenc egyetlen nejem rákényszerít, hogy felvegyem. 
Egy hegynyi ruha...
Ancsa most éppen (23:33-kor) harmadik alkalommal pakolja át a bőröndjeinket és a táskáinkat. Mindjárt megyek segíteni, mielőtt bárki azt mondja, nem segítek, de, de. Csak éppen leültem megírni ezt a pár sort, hiszen pillanatnyilag nem férek be abba az előszobába. 

A káosz közepén biztosan áll... Ancsa.
Persze, közben a lakás is pakolva van, hiszen azért káoszt nem hagyhatunk itthon. Illetve hagyhatnánk, mert az ember saját lakásban azt csinál az ember, amit akar, de mégis nem célszerű. Ezért Ancsa is, meg én is ma kisebb nagytakarítást csináltunk. Például ennek része volt a hűtőszekrény takarítása. Meg a teljes lakásé. 
Még a hűtő is jól áll neki...
Hát megyek, s folytatjuk. S bizakodunk, hogy holnapra kész leszünk, hogy hétfőn már csak pihenjünk, kikapcsolódjunk, esetleg elmenjünk úszni, vagy bármi ami nem az utazáshoz kapcsolódik. De addig még el kell jutnunk. Mondjuk én már délután azt gondoltam kész van, s le is fotóztam a csomagokat. Hát kis előlegként íme, a reménybeli csomagkép...
De jó lesz ezt mind cipelni....
S most jön a slussz-poén: a két gép között (hiszen Frankfurtban átszállunk), 50 perc van. A légitársasági minimum 45 perc, éppen beférünk. Ellenben azt javasolja az útitársaság, hogy mindenképpen vigyünk pár napi ruhát a kézipoggyászba, hiszen komoly esélye van, hogy a csomagjaink nem érnek aznap oda. S akkor én majd fanyar mosolyt fogok az arcomra erőltetni, s azt mondom majd kedvenc egyetlen nejemnek: hát nem megmondtam, hogy elég lett volna csak bedobálni? Ő pedig majd a szokott fejleszedős arckifejezését küldi felém. De már Amerikában...
Elfáradva a káosz közepén, de biztosan ül... 

2014. március 28., péntek

Pakoló parti

Nos, szolgálati közlemény következik. Nem lesz túl hosszú, de legalább rövid.

Kedves barátaink! Ezennel pakoló-party-t hirdetünk. Nem, nem az a gond, hogy a bőröndöket nem tudjuk egyedül megpakolni, az még menni fog. Hanem, hogy nem tudunk mindenkihez eljutni aki szeretné, hogy találkozzon velünk. 
Éppen ezért mindenkit szeretettel (és egy pohár vízzel, na jó narancslével, kólával, esetlegesen pogácsával) várunk holnap, szombaton 16:00-tól vakulásig. Kérünk azért szólj, ha jössz... 

Tehát: Pécel, Petőfi u. 52. - március 29., szombat, 16:00-tól...

Kicsit sok a cucc....

2014. március 24., hétfő

A repülés kibírása

Röviden és velősen összefoglalva nem szeretek repülni. Ancsa mindig azt mondja, hogy ki az az agyament aki odafigyel a biztonsági oktatásra, erre azt szoktam válaszolni, hogy én. S bizony kissé meglep, s nem szeretem azt amit hallok.
Az idegesítés már a reptéren elkezdődik. Kérjük szálljon fel a repülőgépre. Hát tudja a nyavaja, de én nem akarok felszállni a repülőgépre. Szálljon fel a repülőgépre James Bond. Ő szokta lobogó nyakkendőben megmenteni a világot a gonosz ellenségtől. Én maximum, ha nagyon muszáj - s mivel Ancsa ragaszkodik a repüléshez, nem hajlandó hajóval menni - a repülőgépbe szállok be. 
Nem is beszélve, ilyen hátra szerelhető izéről, amivel repülni lehet. Persze nyakkendőben. 
Aztán elkezdődik a biztonsági okítás, melyre én tényleg odafigyelek. Abban a valószínűtlen esetben, ha... Hümmm... Nem szeretem, ha valami így kezdődik. A valószínűtlen azt jelenti, legalábbis számomra, hogy nem valószínű, de megtörténhet. S ami megtörténhet, az meg is történik egyszer. S ha egyszer történik meg, akkor mi akadálya van annak, hogy pont most történjen meg? Tehát: Abban a valószínűtlen esetben, ha repülőgép légintegritása megtörik... Ez számomra kísértetiesen azt jelenti, hogy leszakad a tető... kapaszkodjék az ülésbe, az ön elé leeső maszkot vegye a fejére és lélegezzen egyenletesen. Igen. Én mindig kapaszkodom, s mindig egyenletesen lélegzem, ha egy ezer kilométer órával zuhanó repülőgépen ülök, mely kontrollálhatatlanul száguld a végzete felé. Egyenletesen lélegzem, s az ürítő funkciókkal sincsen semmi gond...
Ez Hawaii-n történt, csodák csodájára "csak" egy légiutas-kísérő halt meg...
Aztán folytatják az idegesítést. Abban a szintén valószínűtlen esetben (hümm második felvonás), ha a vízen landolnánk... Ez nem azt jelenti, hogy belecsapódunk az óceánba? Kapaszkodjék az ülőpárnájába, vegye fel a mentőmellényt és várjon amíg megmentik. 
Semmi kedvem egy ülőpárnába kapaszkodva április hónapban az óceánon hánykolódni.
Ez kivételesen összejött. Azóta is csodájára járnak, hogy a Hudsonon hogyan tudott leszállni egy Airbus...
S amikor megérkezünk: Isten hozta önöket a Philadelphiai Nemzetközi Repülőtéren. A kinti hőmérséklet... Na tessék. Ezek a sztuvik... Velem utaztak, s már polgármestert játszanak. 
De kicsit komolyabbra fordítva a szót. Majdnem kilenc órás repülőút áll előttünk, s arra gondoltam, hogy emelve jelen blog szakmaiságát összeszedem mindazokat az egészségügyi és egyéb tanácsokat, melyeket az interneten, illetve józan paraszti eszemben találtam.

Egészségügyi megjegyzések:
  • Többen javasolják, hogy mielőtt indulunk vegyünk be egy-egy Aspirint. Ez nem csak fájdalomcsillapító - bár ennyi idő ülés után holt biztos, hogy lesznek olyan felületeink, melyek fájni fognak, hanem vérhígító is. Ezzel csökkenthető a mélyvénás trombózis kockázata.
  • Ha lehetőség van egy-két óránként álljunk fel, csináljunk pár lépést, némi tornagyakorlatot, többek között:
    • Lábfejkörzés: Emeljük fel a lábfejünket. Mozdítsuk ülő helyzetben mindkét lábfejet egyszerre, és körözzünk a lábfejünkkel: kb. akkora kört írjon le, hogy forogjon meg a bokaízület körül. Ezt ismételjük meg balról jobbra néhányszor, majd ellenkező irányban is.
    • Sarokemelés/lábujj-emelés: A talajon lévő lábfejünket emeljük meg, úgy hogy a sarok kerüljön magasra (fent az ábrán), a lábujjak még érintik a talajt.  Engedjük vissza, ismételjük meg ezt néhányszor. Ezután sarkunkat hagyjuk a talajon, és lábujjainkat emeljük meg, és lábfejünk elülső részét, így feszítsük meg a bokát, amennyire ez még nem kényelmetlen. Engedjük vissza, és ismételjük meg néhányszor.
    • Térdemelés: Egyenesen ülő helyzetben emeljük fel egyik lábunkat behajlított térddel, tartsuk meg ezt a pózt 2-3 másodpercig, majd engedjük le a lábat. Végezzük el ugyanezt a másik lábbal is, és a gyakorlatot 20 alkalommal ismételjük meg mindkét lábbal.
    • Térdhajlítás: Ülő helyzetben, enyhén hajoljunk előre, és emeljük fel egyik térdünket. Fogjuk meg a térdet mindkét kezünkkel, és enyhén húzzuk mellkasunk felé, kissé hajoljunk hátra. Tartsuk ezt a pózt kb. 15 másodpercig, majd lassan engedjük le a lábunkat. Végezzük el a gyakorlatot a másik lábbal is. Ismételjük meg mindkettővel 10 alkalommal. 
    • Nyakhajlítás: A fej középső helyzetből indul. Enyhén hajtsuk fejünket jobb vállunk felé. Ezt követően hajtsuk előre fejünket hogy ölünket lássuk. Végül hajlítsuk fejünket bal vállunk felé, majd vissza középállásba.Váltogassuk az irányt, és néhányszor ismételjük meg a gyakorlatot. 
    • Vállkörzés: Kényelmesen ülő helyzetben, körözzünk vállainkkal (egyszerre) kezdjük hátrafelé, több alkalommal. Ezután ismételjük meg az együttes vállkörzést előrefelé kezdve. 
  • Nagyon javasolt a kényelmes ruha, amit mi úgy tervezünk megoldani, hogy viszünk fel a kézipoggyászba egy-egy melegítőt, amit felszállás után azonnal át is veszünk, aztán leszállás előtt majd leveszünk.
Nem biztos, hogy ez a legjobb olvasmány...
Apropó olvasmány. Hát igen. Amiről minden forrásom ír, az az unalom. Halálra fogjuk magunkat unni. Ahogy néztem a leendő gépünket, konnektor nuku, tehát számítógép használat kizárva. A Lufthansa kicsit sajnálja a saját monitort, tehát filmnézés kizárva. Könyv, folyóirat, keresztrejtvény... Mindet viszek majd. A könyvet jól meg kell válogatni, hiszen egy évig az az egy magyar nyelvű könyv lesz nálam... Persze a telefonomra ráteszek egy tonna hangoskönyvet, így amíg tart a töltöttsége az is... De hosszú lesz...
S ráadásul ha én elalszom, akkor mindenki ébren lesz. Állítólag ülve hangosabban veszem a levegőt. 
Érdemes emellett egy vastagabb zoknit vinni, mivel állítólag mindenki abban van, nem foglalkoznak különösen az etikettel (s a szolid lábszaggal...) De ez főleg egészségügyi megfontolásból van így - szerintem, mivel nyolc-tíz óra ülésben úgy bedagad az ember lába, mint egy tisztességes sertés dagadó húsvét hajnalán. 
A fentiek mellett a brutálisan száraz levegő ellen arc- és kézkrémet, a komfortérzetünk fenntartása kedvéért nedves törlőkendőt és pár fontosabb gyógyszert – émelygés, fejfájás ellen – is vigyük magunkkal a fedélzetre...
Szép kis zoknitúra lesz...
Ami még nagyon fontos, hogy sokat kell inni. Vizet, mely ilyesmit. Bár Ancsa azt mondja, hogy a Lufthansa vörösbora kitűnő, de csodás angolságomat - s ez által a vámosnak tett szép válaszaimat - nem teszem kockára néhány korty nedűért. Azt majd Philadelphiában, ha túléltük, amit túlélni adatik. 


2014. március 23., vasárnap

Realista könnycsurgatás-mentesség...

Legyünk reálisak. Vagy ahogy a kicsit erősebb testalkatú apáca mondta volt valamelyik Luois de Funes féle Csendőr-filmben: Lütyő úr, legyen korrekt! Legyen korrekt! Ez a hétvége a család végigjárásáról szólt. Hiszen azért mégiscsak elmegyünk egy évre, az alatt bármi lehet, még az én kedvenc húgaimnak is benőhet a fejük lágya (mit fogok én ezért kapni...), szóval illik azért elköszönni. S éppen ezért a tegnapi napon két felvonásos elköszönünk utat csináltunk meg.
Azért látszik színészi nagyságán, hogy 31 éve halt meg, s még mindig sokak kedvence...
Tehát tegnap mentünk Szegedre, meg Lajosmizsére. Mondjuk nem volt könnyű. Három autót használunk, ebből kettő tegnapelőtt feladta. Irány a szerviz. A harmadik, ami inkább a rövidebb utakra alkalmas, elvitt azért. Az autópályákról, bocsánat, hogy ilyen profán leszek, mindig egy vicc jut az eszembe:

Nagy csinnadrattával fogadják Nizzában az autós turistát.
- Ön a tízezredik vendégünk - mondja a rendőrkapitány -, ezért a testület nevében átnyújtok önnek tízezer frankot. Mire fogja költeni?
- Hát... először is - mondja a megzavarodott autós -, megszerzem a jogosítványt.
A felesége ijedten szól közbe:
- Ne hallgasson rá, rendőr úr! Ha iszik, mindig hülyeségeket beszél...
A nagyothalló nagymama is előrehajol a hátsó ülésről:
- Látod, most megbüntetnek! Pedig megmondtam, hogy ne jöjjünk lopott kocsival!

Szóval irány Szeged. Hogy át lett építve, mióta nem láttam... S hogy meg lett bonyolítva, mióta nem vezettem arra... Anikó húgom főzött, s jó volt. Megettük. Megfelelő traccsparti, majd csoportkép készítése. Mégiscsak legyen már ezen a blogon egy kép - noha Zsuzsa húgom a PTK-ra hivatkozva ez ellen tiltakozott, de hát akkor is. Mert csoportkép az mindig kell, ha valaki elmegy valamerre. 
Szolid család...
Aztán realista könnycsurgatás-mentesen irány vissza az autó, majd elmentünk Ancsa nagynénjééhez, Lajosmizsére, ahol Ancsa, mármint nem a feleségem, hanem a nagynéni, szintén főzött. S akkor most egy kis kitérő. A nejem őnagyságát Ancsának hívják. Az ő nagynénje, Ancsa. Az én egyik húgom úgyszintén. S jóanyámat jóapám szintén Anikónak szólítja. Csoda, hogy általában visszakérdezek, hogy melyik, ha valamikor valamelyik szóba kerül? Plusz anyósom Zsuzsa. Ahogy a másik húgom is. 
Tehát visszatérve, megvolt a vacsora, meg megvolt a nagynéni facebook és blog oktatása. Ancsa (a nejem) templomában van egy nagyon édes nagymama-csoport, amelyik olyan lelkesen facebookozik, hogy öröm nézni. Nem lepődnék meg, ha ezt a megjegyzést is kommentálnák...
És ha az Entert lenyomjuk... Enter? Az melyik? Az a nyilacska... Ja... 
Természetesen itt is készült csoportkép, igaz, fotós híján erről lemaradtam, de bánja a Vacak -  Ancsa (a nagynéni) kutyája. 
Ancsa, Géza és Ancsa
Majd este 10-kor landoltunk hőn szeretett városunkban abban a tudatban, hogy Ancsa (mármint a nejem) ma reggel 6-kor kelni akar, hogy a Központi Okmányirodába vegye az irányt, s Nemzetközi jogosítványt csináltasson. Hát ez nem sikerült, mert most 10:51 van, s igazából kicsit ellustultuk a napot. De annyi baj legyen, majdcsak lesz jogosítvány is, indulás is, hiszen már csak 8 nap és 23 óra és felszáll velünk a Lufthansa, ha kivételesen nem fognak sztrájkolni, mint éppen most hirdetik. S akkor jöhet a könnyeknek csurgatása, ha lesz rá időnk. Vagy a fogaknak csikorgatása, ha nem lesz elég az ötven perc Frankfurtban az átszálláshoz.
S hogy végére jöjjön még egy nagyon fárasztó vasárnapi vicc, ezért íme:

Két rendőr szolgálatban van a repülőtéren. Beszélgetnek: 
- Te, Béla, hát itt olyan óriási repülőgépek vannak. Hogy lehet az, hogy egy-két terrorista csak úgy el tud téríteni egy ilyen hatalmas gépet? 
- Te, hát nem akkor térítik el, amikor lent van, hanem akkor, amikor fent van, mert akkor kicsi!
És szerencsére ez nem vicc...

2014. március 21., péntek

Hétköznapok művészete

Azért még itt zajlik az élet, s még sok a teendő. Kedvenc anyósomnak tegnap nyílt önálló kiállítása, melyen Ancsa fuvolázott. Ilyenkor persze a férjembernek az a dolga, hogy rendkívül büszke legyen, nem is az anyósára, noha az ő önálló kiállításáról van szó - aki szokott múzeumokba járni, tudja, hogy ez azért nem kis dolog -, hanem, persze és természetesen a nejére, hiszen képes egy ilyen - számomra - érthetetlen hangszert megszólaltatni.
S mit tehet a férj ilyenkor? Persze, hogy rögzíti - igaz telefonon, melyen meglátszik a remegő keze -, s meg is osztja. Hát akkor bevezetésként egy kis Bach...

Persze, azért ne felejtkezzünk el a kiállításról se, hiszen a Semmelweis Szalon keretében, Budapesten egészen április 10-ig tekinthető meg. S ne felejtkezzünk el a zongorakísérőről Nagy Mártáról se, valamint a kiállításhoz kapcsolódó megnyitó beszélgetés beszélgetőtársáról Dr. Kroó Norbert akadémikusról se, hiszen igen élvezetes volt ez a program.
A szóróanyag
Persze, az is igaz, hogy az ember már jó pár napja készül egy ilyenre, tegnapelőtt este jól megtömtük az autót, tegnap reggel cipekedés fel a kiállítóhelyre, majd a kiállítás rendezése... S este még egy rövid próba a zongorista és Ancsa között, s dagadhat a májam, hogy bizony nem semmi az asszony.
S tudom, írni kellene a kiállításról, hiszen Pannonhalmi Zsuzsa megint nagyon jó anyagot rakott össze. S az is igaz, hogy rengetegen voltak...
Tele volt a terem...
Ellenben - szégyen, vagy nem - én csak arra tudtam figyelni, hogy Ancsa izgul, készül, majd kiállt a közönség elé, s zseniálisan lenyomott egy orosz cigány-táncot. Mármint fuvolán. Azon a fuvolán, melyet ki fogunk vinni Amerikába - hogy a blog témájához is kötődjünk egy kicsit. Most is, amikor a művészettel vagyunk eltelve.

2014. március 18., kedd

Holtidő, avagy a ráérős ember jogszabályai

Még 13 nap és 19 óra van hátra, s lényegileg megvettünk mindent, amit meg kell venni. Szegény Ancsa zárja le az itteni ügyeit, nekem sokkal könnyebb dolgom van, néhány tucat telefonnal az ügyeim nagy részét el tudtam intézni, feladatokat átruházni. Szombaton megyünk majd Szegedre a rokonaimhoz, s meglesz a nagy búcsúzás rész is. Mondjuk bevallom, amit nehezen bírok ez a várakozás. Mert már be vagyok sózva nagyon. 
Nem, még nem...
Már egy csomó mindent megnéztem, hogy mi szabályos, mi nem Amerikában, egy csomó olyan információt, amire holt biztosan nem lesz szükség. Mert bizony jogszabályok ott is vannak, méghozzá bolond szabályok is bőven. Nem is beszélve azokról a tényekről, melyek - szerintem - igen érdekesek, de biztosan nem fogom leellenőrizni egyiket se.
Szabad ember, szabad országban azt csinál, amit szabad...
Ilyen tény például, hogy nem tudom tudta-e valaki, de az Egyesült Államokban 14695 repülőtér van. Az Egyesült Államokban a közutak hossza: 6 370 031 km. Az USA nagyvárosainak 90%-át, 690 000 km hosszú, gyorsforgalmi-úthálózat köti össze. Akad olyan út, amelyen hatalmas távolságokat is megtehetünk: ilyen például a 95-ös, amely New Yorktól Floridáig vezet. Az autópályák többsége fizetős. Ki volt az a nagyon ráérős ember, aki ezt megszámolta? Persze, tudom, a jó öreg Wilson Churchill már réges régen megmondta, hogy ő csak annak a statisztikának hisz, melyet maga hamisított. Ezért szerintem nincs ennyi reptér, de számolja meg, akinek négy füle és nyolc orra van. 
Budapest - Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, legénykori nevén Ferihegy - igaz ez a terminál be van zárva
De természetesen az újvilág nem mentes a hivatalos, számomra kicsit bolondosnak tűnő jogszabályoktól se. Mint jogszerető ember, aki ama kevesek közé tartozik, aki szeret a jogszabályok rengetegében elmerülni találtam pár olyan gyöngyszemet, melyet érdemes lesz megszívlelni, hiszen érvényesek azokon a területeken, ahol jó esetben meg fogunk fordulni.
Például ilyen, hogy New Yorkban vétséget követ el, aki újságot olvasva sétál az utcán. Mondjuk ebben a tömegben a New York Timest lapozgatni nem is lenne könnyű... Mondjuk az is tény, hogy a flörtölésért 25 dollár a bírság. Hát merek én ott szépeket mondani kedvenc egyetlen nejemnek?
Gondolom egy szilveszter éjjel...
Taremtunban (Pennsylvania) nem szabad a lovakat a parkolóórához kötni. Nos ez a szabály, amikor az én írói vénám a végéhez ér, s bevallom, semmi poént nem tudok ehhez kötni. Gondolom az amisok miatt van ez így, hiszen ők nem kötnek semmiféle szerződést az állammal, így a parkolóórába se dobják be a nikkelt, s így csak a helyet foglalnák. De erre szabályt hozni? 
Egyszer azért szívesen vezetnék ilyet. Ja, most nem a motorra gondoltam.
S megnyugtatok mindenkit eszembe se jutott, hogy hűtőszekrényben szunyókáljak egyet, nem csak azért mert Pennsylvaniaban ez tilos. Igaz a szabály nem vonatkozik sütőkre, mosógépre és mikrohullámú készülékekre.
Ellenben azt nem tudom megígérni, hogy nem fogok a kádban énekelni, kedvenc egyetlen nejem hatalmas boldogságára... Pedig jog szerint ez is tilos. És a józan életet be fogom tartani, ha véletlenül Las Vegasban kedvenc egyetlen nejemmel Elvis Presley elé állunk, hogy kimondjuk a bolondító oh, yes-t.
Boci, Boci megfázott, viszüüüüüünk neki nadráááááágot...
Ocean City-ben (New Hampshire) törvény tiltja a leves szürcsölését. Az amerikai konyháról eddig sok jót nem hallottam. Lehet, hogy ezzel most megsértek pár amerikait de a televíziót nézve három dolog jön le világosan. Egy: sokan elhízottak. Kettő: még többen kondiznak, hogy az elhízást leadják. Három: ehhez eszik a műkajákat, amitől még jobban elhízottak lesznek. S a kör bezárult. Mondjuk az én drága nagyapám, nyugodjék békében, egész életében tűzforrón ette a levest. De olyan szinten tűzforrón, hogy a gáz felett szedte ki, s még lobogóan kezdte enni. Na őt Ocean Cityben leültetnék, mert világ életében szürcsölt. 
De egy ilyen jó, mindent bele levest lehet máshogy?
S végezetül egy olyan törvény, amely szerencsére nem fenyeget, mindjárt meg is magyarázom miért: New Yorkban büntetlenül nyelvet ölthetünk azokra a nőkre, akik a moziban a vetítés alatt hangosan vitatják meg a film lehetséges végkimenetelét. Nos, akkor a magyarázat. Az én kedvenc egyetlen nejem, nagyon sok elfoglaltsággal, sok munkával van megáldva. S amikor nagy ritkán leülünk együtt filmet nézni, általában a film ötödik percében elalszik, s kb. a film kétharmada után tér magához pillanatnyi szendergéséből. Ilyenkor ránéz a képernyőre, s lazán megkérdezi, hogy ki az az illető, aki ott szerepel. Erre én lazán rávágom, hogy a főszereplő. S ilyenkor következik a film rövid összefoglalása részemről, illetve megállapodás, hogy majd legközelebb újra beteszem ezt a filmet. Így van már olyan film, amit négyszer néztem végig. Ancsa is. Az első öt percét. 
Mondjuk egy ilyen házimozit el tudnék fogadni...
Összegezve vicces szabályok mindenhol vannak. Még 13 nap és pár óra, s már ránk is vonatkozni fognak. Addig pedig a magyar jogrenddel küzdünk meg, élvezve annak minden humoros és humortalan buktatóját. De egy szóval: Jövünk...

2014. március 15., szombat

Ünnepi napok, avagy a csavargás lehetőségei

Március idusa révén úgy gondoltam, hogy összeszedem azokat, a némileg néha számomra érthetetlen ünnepnapokat, melyeket az USA-ban ünnepelnek. Noha megnyugodhatok, hiszen Nekik meg a mi ünnepeink lehetnek furcsák. 
Mellesleg fogalmam sincs, hogy ez érvényes lesz-e ránk nézve, mivel az un. Szövetségi Ünnepnapok csak és kizárólag a szövetségi alkalmazottakra kötelezőek, a többiekre, így például a Jefferson Egyetemen ösztöndíjjal tartózkodó Ancsára nem. A főnök majd eldönti, hogy lehet-e szabizni, vagy irány dolgozni.
Mondjuk ezt a kilátást el tudnám viselni, mondjuk Atlantic Cityben.
Mellesleg a pályáztató szerv szerint 10 nap szabadsága van, ami nem sok, pláne, hogy ki tudja kiveszi-e. Kedvenc nejemre nem jellemző, hogy szeret szabadságra menni. Éppen ezért, s azért is, hogy picit megismerjük Amerikát izgalmas lennének ezek az ünnepek, hiszen ez idő alatt mehetnénk el bárhova is, magyarul ez lenne a csavargás ideje.
Irány a 66-os út, hamuba sült pogácsával a tarisznyába.
Mielőtt a tipikus amerikai ünnepeket számba vennénk, mivel az USA-ban is sok magyar van (megjegyzem, hol nincsenek magyarok), ezért a tipikus magyar ünnepeket, mint most például március 15-ét sok helyen megünneplik. Mivel még időben vagyunk, ezért íme az egyik ünneplés, arról a környékről, ahova majd pár nap múlva megyünk:
Március 15-i szabadságünnepély plakátja
Az Egyesült Államokban tíz szövetségi ünnepnap van; ezek közül négynek a dátuma kötött, öt mindig hétfőre, egy pedig mindig csütörtökre esik.
Mindenek előtt az állandó dátumú ünnepnapok:

  • Újév - január 1. 
  • Függetlenség napja - július 4.
  • Veteránok napja - november 11.
  • Karácsony - december 25.
Érdekesség, hogy ha ezek közül bármelyik a hét végére esik, tehát mondjuk karácsony napja szombat, akkor lép életbe a "karácsony kijelölt napja". Ekkor a következő hétfőn ünneplik ezt a számomra nagyon furcsa ünnepet.
Karácsony december 27-én? Lehetséges. Igaz, ehhez is Amerika kell...
Ezen kívül vannak változó dátumú ünnepek. Nagyon tetszik viszont - hiszen viszonylag kevés szabadság van -, hogy szinte minden hónapban van egy-két ilyen ünnep. Mondjuk, a hosszú hétvége, meg a majd ledolgozzuk más szombaton az ismeretlen. Tehát a változó dátumú ünnepek:

  • Martin Luther King születésnapja - január harmadik hétfője
  • George Washington születésnapja - február harmadik hétfője
  • Háborús hősök emléknapja - május utolsó hétfője
  • A munka ünnepe - szeptember első hétfője
  • Kolumbusz-nap - október második hétfője
  • Hálaadás napja - november negyedik csütörtöke
Magyarul: május elseje felejtős, hiszen, az ott át van téve szeptemberre. Nem baj, amúgy se szerettem soha. 
Pedig idén májusfát akartam állítani...
Aztán még vannak egyéb ünnepek, hiszen kell még más is. Igaz, ezek általában nem járnak szabadnappal, de azért léteznek:

Anyák napja
A magyar szokással ellentétben az Egyesült Államokban (és sok más országban is) nem május első, hanem második vasárnapján ünneplik az anyák napját.
Apák napja
Nem ér fel az anyák napja népszerűségével.
  • Elnökök napja - február: George Washington, az USA első elnöke 1732. február 22-én született. Az ünnepet minden amerikai elnök tiszteletére tartják.
  • Valentin nap - február 14.
  • St.Patrick's Day - március: Az ír származású amerikaiak ünnepe a március 17-ei Szent Patrick napja. A legnagyobb ünnepségeket New Yorkban, Bostonban és Chicagóban tartják. Az emberek tetőtől talpig zöldbe öltözve mutatják ki a Írország iránti szeretetüket.
  • Hazafiság napja - szeptember 11. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás 2974 áldozatának emléknapja.
  • Halloween - október 31. (Mindenszentek előestéje) - Nos, ez az az ünnep, amire kíváncsi vagyok. Valahogy rábeszélem Ancsát és kikunyerálom, hogy csináljuk végig. Hiszen egyszer vagyunk az USA-ba...
Nos, fura egy ünnep, kíváncsi vagyok rá...
S egyébként összegezve mi a jó az ünnepekben? Persze a közösség megélése, meg a lelkesedés különféle eszmék iránt, meg minden mély értelmű dolog nagyon fontos. Őszinte leszek viszont. Számomra az ünnep egyik, még ha nem is a legfontosabb lényege az, hogy szabályosan, mindenféle morgás és fejleszedés nélkül lehet lustálkodni, s még az is előfordulhat, hogy pizsamában rajzfilmet nézzen az ember. S mint a lenti fénykép is mutatja, ilyenkor az ember fejlődik. Vissza. S egy napra még ez is szabályos.
A hihetetlenül értelmes Bogyó és Babóca rajzfilm nézése közben...
 

2014. március 14., péntek

Kitüntetettek...

Egy picit mondhatni off-topic lesz ez a bejegyzés, hogy szép angolsággal fogalmazzak. Ugyebár eljött a szép március 14-e, ami arról is nevezetes, hogy egy csomó díjat ma adnak át, hiszen a holnapi nap fenn van tartva a Széchenyi, meg Kossuth díjaknak.
Jó, ez nem az Oscar, de legalább akkora... nekünk.
Az az érdekes és izgalmas dolog következett be, hogy mind Ancsa, mind pedig Pannonhalmi Zsuzsa, aki az anyósom ma igen neves díjat kapott.
A kitüntetettek...

Ancsa a mai nappal a Semmelweis Egyetem Rektori Dicséretét vehette át, kiváló munkájának elismeréseképpen.
A Rektori Dicséret
Pannonhalmi Zsuzsa, Ferenczy Noémi és Gádor-díjas iparművész, keramikus Magyarország Érdemes Művésze lett. 
Az Érdemes Művész díj...
Mit mondjak, picit le van esve az állam, hogy két ilyen zseniális valakivel van szerencsém megosztani a mindennapjaimat.
Ancsa átveszi ama díjat. 
De hogy ne legyen kisebbségi érzésünk, azon gondolkodom, hogy apósommal kölcsönösen Vállveregetési díjban részesítem magunkat. Az is legalább valami.  

Utóirat: Természetesen, most már találtam kedvenc anyósom díjátadásáról is fényképet. Íme:
Magyarország új Érdemes Művésze...