Áldott karácsonyt!

Ez is elérkezett... Holnap karácsony szent estéje lesz, amelyet Passaicban fogunk ünnepelni. Éppen ezért mi itthon a feldíszített fa mellett ma ünneplünk.

Áldott karácsonyt kívánunk az alábbi kis történettel:

Én már pontosan tudom, mit szeretnék karácsonyra. Pontosan tudom már jó néhány éve. S amikor azon gondolkodom, hogy mit is jelenthet nekem a karácsony, s mit adhatnék én másoknak - csak ez jut az eszembe.

Nem nagy dolgok, mondhatni már az óvodában megtanulható. Csak egy apró dolog, egy apró csoda. Sokszor és sokat kerestem az életemben ezt a csodát. Nem kell papnak lenni, vagy nem kell családapának, vagy kisgyereknek lenni, hogy megértsük a karácsony csodáját. A történet nem új. Több mint kétezer éve történt. Talán megtörtént, s vannak akik szerint nem. Szerintem megtörtént. S számomra ez a fontos. Talán.

Több mint kétezer éve egy messzi kis település mellett, a föld egyik teljesen jelentéktelen helyén megszületett egy gyermek. Egy gyermek, akinek helye sem volt a szálláson, majd menekülnie kellett. A gyermekkoráról nem tudunk szinte semmit. Csak annyit, hogy 12 éves korában elment Jeruzsálembe. Később tanított, majd meghalt egy kereszten, s feltámadt. Ennek a születésnek emlékét a világ minden részén megünneplik. Ajándékokat adnak, s talán egy kicsit jobban tudnak egymás felé nyitni. Pontosan elmondta, hogy milyen a remény. Az egymás felé, s a titokzatos, a földöntúli felé nyúló igazi remény.

Nem titkolom: pontosan tudom, hogy mit szeretnék karácsonyra. Valahogyan szeretnék ismételten öt éves lenni. Szeretnék sokat sírni, s sokat nevetni. Szeretném, ha gyermekkorom átélt csodás karácsonyait ismételten átélhessem. Szeretnék feltétel nélkül szeretni.

Szeretnék feltétel nélkül szeretni, mint a mesebeli két fenyőfa. Nem ismeritek? Karácsonyhoz a mese is hozzátartozik. Legyen ez az én karácsonyi ajándékom.

Valamikor réges-régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket. 

A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.

Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.

Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet és bizalmat. Reményt. Azt, aminél több nem adható.

Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.

S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Legyen áldott karácsonyuk! Legyen reményteli életünk…

Baltimore, MD - Ahol többször is átvágtak bennünket...

Igen, általánosítás. Nagyon is. Baltimore, Maryland egy szép nap városa, az USA 20. legnagyobb városa. Sok szép dolog van ott, mégis az fog bennünk megmaradni, hogy ez volt az a hely, ahol nagyon és többször is átvágtak bennünket. De mielőtt erre rátérnék, pár gondolat Baltimore-ról. Vannak helyek, amiket az ember csak azért nem látogat meg, mert túl közel van. Éppen ezért múlt szombaton reggel bepattantunk egy autóba és elindultunk Baltimore felé.

Baltimore, MD

Baltimore a Chesapeake-öböl partján fekszik, Maryland államban. Kül- és elővárosaival együtt népessége körülbelül 2,6 millió fő.  Baltimore-ban született a híres baseballjátékos Babe Ruth, az úszó Michael Phelps is, ki minden idők legsikeresebb olimpikonjának számít. Baltimore-ban ihlette meg a szerzőjét az amerikai himnusz is. A városban sok híres történelmi épület és emlékmű van. Baltimore-ban a két nagy egyetem mellett számos más képzési forma található. Tele van a város múzeumokkal és nem utolsó sorban itt található a híres akvárium is (Inner harbor). A városnak különféle becenevei vannak, melyek közül talán a "Crabtown" (rákváros) a leghíresebb. Nem véletlen, hiszen a városban található a legtöbb tengeri élőlényt árusítő hely, főleg az Inner harbor-ban. A városi szuvenírek legtöbbje is rákkal ábrázolja Baltimore-t.

Végül is Baltimore mindössze 100 mérföldre van Philadelphiától, s már többször is átutaztunk rajta, s nagyon szerettem volna elmenni. S az időjárás kedvezett, úgyhogy elég gyorsan odaértünk az I-95-ös autópályán, aminek az a nevezetessége, hogy egészen Floridáig lehet rajta menni... Hát Amerika elég nagy, ezért elég hosszú utak vannak. Az első amit megnéztük az a műszaki múzeum volt, mely bemutatta Baltimore műszaki fejlődését. Sőt bemutatott olyan munkafolyamatokat, amiket egy átlagos amerikai nem ismer, ilyen például a varrás, vagy pedig a nyomda. Mellesleg a Mikulással is tudtunk találkozni, Ancsa nagy boldogságára.

Baltimore népességének jelentős százaléka afroamerikai. Ezzel abszolúte semmi probléma nincsen, de most az afroamerikai népességben a hangulat erősen forró. Néhány hónapja egy afroamerikai srácot lelőtt egy fehér rendőr, s pár hete pedig intézkedés közben halt meg egy afroamerikai férfi. S ezen nagyon felidegesítették magukat. Mindenfelé tüntetések vannak, s egy ilyenbe mi is belefutottunk, amikor kerestünk egy valami étkezdét. Ehhez képest ez az étkezde volt az a hely, ahol abszolút rendesek voltak velünk... A többi bizony hagyott maga után kívánnivalót, de erről majd később fogok írni.

Bár ilyen autókkal mehettünk volna...

Baltimore nevezetes történelmi hely. Szóval az úgy történt, hogy 1812-ben az angolok blokád alá vonták a francia kikötőket, ami bizony az amerikai gazdaságot igen érzékenyen érintette. Ennek örömére 1812. júniusában az amerikaiak hadat üzentek Angliának. Hogy ez jó ötlet volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de mindenesetre Anglia mellett hadba szállt Kanada, akik elfoglalták Washington DC-t is, sőt a Fehér Házat jól felgyújtották.  A Fehér Házat Madison elnök augusztus 22-én hagyta el, és a csatatérre sietett. A First Lady, Dolley Madison az épületben várta őt, majd amikor az angol csapatok feltűntek a láthatáron, személyes tárgyaival nem törődve, egy George Washingtont ábrázoló, életnagyságú festményt vitt magával, s elhagyta az elnöki rezidenciát. Augusztus 24-én a brit seregek befészkelték magukat az épületbe. Az elnöki hálóba kvártélyozták be magukat, az elnöki étkészlettel fogyasztották el a kosztot, majd kirabolták és felgyújtották az épületet. A kanadaiak gyakran mondják, hogy ők az egyetlen nemzet, akik szárazföldön elfoglalták az USA fővárosát. Az angolok elég komoly hadiflottát vonultattak fel, akiket Baltimore kikötőjében kívántak partra helyezni, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis közbe jött a Fort McHenry erőd, ahol 1814. szeptember 13-14. között hatalmas csata volt, s visszaverték az angolokat.

Az erőd látogatható, elég normális kiállítás van benne. Első lépésként egy látogatóközpontot lehet megtekinteni (természetesen múzeumi bolttal), ami egy másik a helyre jellemző eseményre emlékeznek meg. Ugyanis itt született az amerikai himnusz. Szövegét Francis Scott Key 35 éves ügyvéd-költő írta 1814-ben, miután szemtanúja volt a Baltimore-t védő McHenry erőd ágyúzásának az 1812-es brit–amerikai háború idején. Key azzal a céllal szállt a támadó brit Minden csatahajóra, hogy közbenjárjon barátja, egy amerikai orvos kiszabadítása érdekében, akit azzal vádoltak, hogy brit dezertőröket rejteget. A brit parancsnokok beleegyeztek mindkettejük szabadon engedésébe, ám biztonsági okokból a hajón tartották őket, amíg a brit flotta az erődöt támadta. A következő napon Key megírta a The Defense of Fort McHenry (McHenry erőd védelme) című verset. A szöveget első alkalommal 1814. szeptember 20-án a Baltimore Patriot című lapban közölték le.

Mondjuk a harmadik versszakot soha nem idézik, mert finoman a hülye angolokról szól...

Tehát miután jártunk azon a helyen ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot írták, jártunk azon a helyen ahol az első zászlót varrták, most eljutottunk oda, ahol az amerikai himnuszt írták. Az alábbiakban egy nem teljesen autentikus változatot mutatok be, amikor Woodstock-i fesztiválon Jemi Hendrix játszotta el...

Maga az erőd csillag alakú, nagyon hasonlít a komáromi erődrendszerre. Maga az erőd sok szempontból lehet történelmi emlékhely, hiszen részt vett az 1812-es brit-amerikai háborúban, polgárháborúban, az I. világháborúban, de még a II. világháborúban is a parti őrség székhelye volt. Ma már múzeum. S ez nagyon tetszik Amerikában, hogy mennyire építenek a becsületességre. A belépő 7 dollár, de gond nélkül ki lehetne kerülni, hiszen jegyellenőrzés abszolút nincs sehol. Azért mi vettünk, hiszen a becsület nem ennyin múlik.

Biztos, hogy ez volt a legjobb ötletem?

Ezek után, s némi étkezés után, amit a már fentebb említett kínainál követtünk el (meglepően jó volt, össze se hasonlítható a magyarországi kínai étkezdéknek nevezett valamivel), megtekintettük a Baltimore Museum of Art-ot. Ezt a múzeumot úgy hirdetik, hogy tele van klasszikus művekkel. Hát... Nem volt tele. De szép és érdekes volt. Ami kifejezetten tetszett az a körfolyosó, ahol rengeteg a mai Törökország területéről származó mozaik volt felrakva... Ami meg nagyon nem tetszett az a modern művészetnek nevezett valami. Hát az már nekem túl modern volt. A múzeum maga egyébként ingyenes, csak a parkolásért kell fizetni.

Nem tudom a Gondolkodóból hányat öntöttek, de Amerikában ez a második amit láttunk...

Ezek után meg akartuk nézni Edgar Allen Poe sírját, de megint belefutottunk egy tüntetésbe, úgyhogy mentünk a hotelünk felé. Ez egy kifejezetten normális hotel volt, úgyhogy megérte kivenni. Miután lepakoltunk nekiindultunk vacsorázni. Na és itt ért bennünket az, ami miatt a fenti címet adtam ennek a bejegyzésnek. Az interneten néhány hete olvastam, hogy a Forrest Gump című film idén húsz éves. S a filmben van egy Bubba nevű fickó, akivel Forrest rákászni akar. S erre emlékezve jött létre a Bubba Gump Shrimp Co. hálózat, amely kifejezetten a tengeri ételekre specializálódott. Na ide akartunk elmenni. Hát Baltimore-ban nagyon nehéz parkolni, s amellett, hogy nehéz, nagyon drága is. S csak úgy nem állhatsz meg, még ott se ahol hely van, mert odarohan egy fickó, hogy ezt a helyet valami hotelnak tartják fenn... Igaz kiírva nincs, de akkor is tűnjünk onnan. Mindenesetre sikerült leparkolni, s megtaláltuk az éttermet is. Ahol rögtön váratni kezdtek. Felírták a nevünket egy papírra, s közölték majd szólítanak. Megjegyzem: az étterem tele volt üres helyekkel. S amikor egy óra múlva már morogtam ránéztem a papírra, s azon az volt, hogy nem voltunk jelen. Hát akkor elkezdtem nagyon morogni, rögtön bevezettek bennünket. Mellettünk három üres asztal is volt. Mindegy. A kaja, hát olyan, volt amilyen, de ami miatt határozottan morogtunk, az a sör volt. Tényleg rettenetes volt. Ihatatlan. Úgy ahogy volt kellett volna visszaönteni a tehénbe... S ami még jobban dühít, se szó, se beszéd ránk sózták a céges sörös poharat, hogy az benne van az árban. S a végszámla, úgy hogy nem kértünk túl drága cuccokat majdnem 100 dollár lett. Amikor legutóbb elmentünk Vas Laci atyánkkal enni, hárman nem fizettünk hatvanat...

Úgyhogy a továbbiakban erre a helyre csak azt tudjuk mondani: Stop Forrest...

Másnap reggel miután megint parkolóhelyet kerestünk, elindultunk, hogy megnézzük a National Aquariumot, ami magát úgy hirdeti, hogy Amerika legjobb vizi élőlényeket bemutató létesítménye. Előtte azért sikerült elugrani a jó öreg Edgar Allen Poe sírjához... Illetve a második sírjához, mert először onnan pár méterre nyugodott, mígnem áttemették erre a sokkal jobban megközelíthető helyre. Életem egyetlen angol ötösét köszönhetem, a jó öreg Poe bácsinak... Az angol tanárnő feladatba adta az egyik versének lefordítását... Nekem három napomba került, nyelvtanilag nem volt pontos, de állítólag egész jó műfordítás volt...

Szóval ez után jött az akvárium...Megjegyzem, tényleg szép és nagy. Életemben először láttam delfineket. Igaz, ezen a napon bemutatójuk nem volt, mivel aznap nyilvános edzést tartottak. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb delfin labdázott, vagy ugrált össze-vissza.... De voltak életveszélyes repdeső madarak is, hiszen volt egy rész, amely az esőerdőket mutatta be. Persze a kajával itt is átvágtak bennünket. Vettünk két hamburgert, amibe akkora húsdarabot tettek, mint egy 10 forintos. S ezt piszok szemtelen áron. Majdnem visszavittem, de megettem... Ami hiba volt, mert utána mind a kettőnk hasa úgy fájt, hogy csak na.

Kb. ötvenedikre sikerült elkapnom ezt a tekintetet...

Baltimore Amerika egyik legjelentősebb kikötője, amit abból is láthattunk, hogy rengeteg haditengerész volt kimenőn szombat este. S abból is, hogy bejárható hajók vannak... Az akvárium után ezeket néztük meg. S ezzel teljesült egy nagyon nagy álmom - járhattam egy valódi tengeralattjárón. A USS Torks tengeralattjáró 1944 és 1968 között volt szolgálatban, s a II. világháborúban a japán partoknál járőrözött, ott sűllyesztett el több hajót is. 48 órán keresztül tudott a víz felszíne alatt tartózkodni, ami alatt kb. 9 csomós sebességet ért el.

U.S.S Torks

Maga a tengeralattjáró 400 láb (kb. 120 méter) hosszú, 12 tiszt és 70 fő élt rajta. Ez azért nem semmi élet lehetett. A torpedókamrák, mely a hajó elején és hátulján egyaránt megtalálhatóak egyben hálófülkének is számítottak. Maguk a hajósok két torpedó tetején alukáltak, méghozzá nagyjából 75 napig, hiszen ennyi idő volt egy küldetés maximális időtartalma. Minden nagyon kicsi, nagyon miniatürizált.

Még a kissrác is alig fért be...

Bevallom, már ezért a hajóért is megérte megtekinteni Baltimore-t, még akkor is, ha sok helyen kihasználták azt, hogy én kvázi turista vagyok... Mindenesetre így visszagondolva kicsit ambivalens az érzésem Maryland legnagyobb városával kapcsolatban. S ezért kicsit keserű szájízzel indultunk neki a hazaútnak. Persze még nem egyenesen hazajöttünk, hanem meglátogattunk egy nagyon édes kis falut az öböl partján. Havre de Grace ott található, ahol a Susquehanna folyó beleömlik a Chesapeake-öbölbe. S itt áll a Concorde világítótorony. A nevek franciás hangzása (ami írásban kifejezetten jól hangzik) nem véletlen, hiszen ez francia terület volt... S a Concorde világítótorony szintén nagyon nevezetes az 1812-es brit-amerikai háborúban, hiszen a világítótorony hős őre, John O'Neill egymaga elfoglalt egy ágyút, s azzal védte a várost, meg a kimondhatatlan nevű Susquehanna folyó torkolatát. A Susquehanna folyót azért nevezem kimondhatatlannak, mert évtizedek óta Philadelphiában élő amerikai magyarok se tudják jól kimondani...

A Concorde Lighthouse - ma már nem működik

A világítótorony egyébként a negyvenes évekig nem volt automatizálva, azt a világítótorony őre őrizte. A házában most kiállítás, valamint karácsonyi vásár volt... Nagyon helyes, nagyon kedves nénik árusítottak, megfelelően giccses dolgokat. S közben nagyon kíváncsiak voltak, mi honnan is jöttünk, mit is csinálunk... Miután ezt és a szomszédban található halászati múzeumot is megnéztük azt mondtuk, ennyi elég is volt, irány haza. Illetve még kihasználtuk, hogy van nálunk egy autó, ezért megcsináltuk a nagy bevásárlást a Walmarkt-ban...

Szóval Baltimore szép város. Csak bosszantó, hogy - s ez volt szinte az első ilyen Amerikában - ahol azt éreztük: át vagyunk vágva, s többszörösen. Ettől függetlenül ajánlom minden utazónak, mert olyan helyek vannak, melyeket kifejezetten érdemes megtekinteni.

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek - mondta volt az én drága Bódi nagyapám, aki tisztesség szólva villanyszerelő mester volt, mint mester, főmester a szegedi MÁV állomáson, s mint ilyen igazából mindenhez értett - a villanyszerelést leszámítva. Ellenben kitűnően tudott szervezni. S bár nagyanyáméknál a villany kitűnően működött, de mindig választani kellett. Hogy a televízió menjen, vagy a rádió. Mert boldogult nagyapám a kettőt egyszerre nem engedte használni. Ugyanis nem volt türelme két dugót felszerelni. Boldogult nagyapámnak mindenre volt egy-két kitűnő mondata, ilyen volt a karácsony is. Eme ominózus mondatot használta, amikor egy nem sokat ígérő december eleji hétvégén elkezdte megszervezni a karácsonyt. Boldogult nagyanyám pedig erre mindig azt mondta: csinálja csak, legalább addig sincsen láb alatt. Ebből a mondatból is kitűnik, hogy házasságuk kicsit ambivalens jeleket is viselt magán. 

Nagyapámék... S az a nagyon aranyos, nagyon cuki, nagyon kedves, nagyon... Na az én vagyok...

Már két napja ez a gondolat jár az én pici agyamban, amikor Ancsával a karácsonyi ajándékokat csomagoltuk. Muszáj már most, mivel Magyarhon igencsak messze van. Igaz, ha ezt a tortúrát tudom, amivel egy csomag feladása jár, hát én bizony hazaviszem személyesen... Egyszerűbb és könnyebb lett volna. Nos. Mindenesetre Ancsa lelkes nagy örömére tegnap este csomagolni kellett. S hát ugye, én nem vagyok egy kezekész ember... S ezért  a csomagolás lelkes feladatát rá hagytam. Arckifejezését illetően felmerült bennem, hogy ha válásra nem is gondolt ez alatt, de bizony a gyilkosság mit olyan néhányszor felmerült benne... S ekkor megint boldogult nagyanyám jutott eszembe, amikor karácsony szent estéjének napján minden késésben volt, s nagyapám nem volt hajlandó használni a drótot, amivel díszeket lehetett feltenni, hanem helyette ördögi ügyetlenséggel csomózta a cérnát... 

Ancsa nem engedte, hogy a csomagolást lefotózzam, úgyhogy tessék itt van rólam egy kép helyette...

Tehát tegnap becsomagoltunk. Illetve Ancsa, én meg vizet fakasztottam, mivel a házban ahol lakunk már megint nincs víz. Komolyan Mózes nem küszködött ennyit, mert neki volt botja. Szent Lászlónak is összejött. Nekem kicsit munkásabb volt, mert a nyílj meg és folyjál parancsra a hideg víz csak azért se. De végül minden megoldódott, s a csomag is kész lett mára, úgyhogy elindultam vele a US Post Office-ba. Ahol végigálltam a kb 40 emberből álló sort (van kb. 50 ablak, ebből 2 van nyitva, de egy csak az útlevelekkel foglalkozik), s közölték, hoci, nesze, itt egy dokumentum töltsd ki. Hát az én angolom nem tökéletes, úgyhogy a hat oldalas papír láttán nyelni, köpni, sőt még magyarul morogni se tudtam. Azért megküzdöttünk egymással. Aztán egy másik hölgy néhány fél óra alatt elmagyarázta, hogy ugye nincs parfüm, pénz, atombomba, szárnyas bomba, emberáldozat, az USA összes hadititka a csomagban, mert ha van, akkor nem adhatom fel. Végül sikerült. Igaz, még egy papírt kitöltetett velem, s utána a címet, ahova megy a csomag, szépen bepötyögte a számítógépbe. Szép dolog a magyar nyelv. Szép dolog a karácsony. Főleg az előkészületek...

Ancsa (kis elírással) ezt a képet úgy kommentálta (betű szerint közlöm): Ha nem erkezik meg vagy elkobozzak ruhos leszek. Hát ha nem lesz vizünk akkor biztosan...

Amerika egyébként egy bonyolult ország. Már egyszer írtam erről a témáról, de ez most ilyenkor különösen aktuális. Mégpedig ez a political correct, azaz, hogy mindenben, különösen a közbeszédben politikailag korrekten kell eljárni. Ez azért van így, mert annyi náció él itt az albántól a zuluig, hogy senkit nem szabad megbántani. S ezzel pont megbántanak sokakat. Ugye ebben az időben van Marry Christmas - azaz boldog karácsonyt. De a zsidók ebben az időben Happy Hanuka-t ülnek. De az afroamerikaiak egy része ilyenkor a Happy Kwanzaa-t ülik meg, ami az 1960-as években jött létre a fekete nacionalista mozgalom keretében, hogy az afrikai filozófia hét alapelvét gyakorolják. Egy ideig ezt egyfajta ellen-karácsonyként ülték, ma már finomították a kérdést, mert sokakat elidegenített a karácsony ellenességük. 1.6%-a az amerikaiaknak ezt ünnepli, de emiatt fontos a politikai korrektség. Úgyhogy sokszor - televízióban, boltban, itt-ott - már el se hangzik a boldog karácsonyt felkiáltás, hanem a Happy Holiday - Boldog ünnepet! van. Ancsa laborjában se karácsonyi ünnep lesz, hiszen van zsidó és muzulmán is, hanem Holiday party... Vicces egy ország. S ez a dal megy egy csomó helyen:

Mielőtt bárki elfogultsággal illetne, nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Valahogy nem szeretem. De ez ízlések és pofonok dolga. Mindenesetre volt egy karácsonyom, ami márciusban volt, s ez meghatározza a gondolkodásomat az egészről. S karácsonyra készületként, most ezt szeretném elmesélni. Az írás nem új, lehet, hogy már van aki olvasta, mégis ezzel kívánok jó előkészületet mindenkinek...

Jó utat, jó ünneplést...

Karácsony márciusban

Ünnep után volt. Talán márciusban. Még Pécs-Vasason éltem, egy pici, szép kis bányászfaluban. Fél éve éltem ott, a plébánián szolgáltam. Emlékszem, kimerítő, fárasztó nap volt. Tavasz. A barackfa már vetkezett, a régi fenyőfa már korhadtan, minden tűjét ledobva, ott állt a fészer mélyén, hogy majd, ha jönnek a fiatalok eltüzeljük, szalonnasütéshez még jó lesz. Egész nap füvet nyírtam, s gondolkodtam, hogy talán valami virágot jó lenne ültetni a plébánia elé.

Késő délután volt. A karácsony, mint olyan az eszembe se jutott. Minek is, hiszen már régen volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miről is beszéltem a karácsonyi éjféli igeliturgián. Ekkor csöngettek. 

Az ajtóban egy ősőreg ember állt. Ismertem őt, szemben lakott velem, kicsit arrébb, az utca túloldalán. Templomban nem láttam, tudtam, valakivel összeveszett a múltban, talán valamelyik elődömmel, s túl önérzetes volt ahhoz, hogy betegye a lábát oda. Néha-néha megittunk együtt egy pohárral az ő borából, amire nagyon büszke volt, de amire gondolva még ma is összerándul a gyomrom, hiszen olyan rossz lőrét sose ittam se előtte, se azután.

Tudtam, éreztem rajta, hogy az idő vasfoga már bizony ki is csorbult rajta. 

- Boldog karácsonyt! – köszönt rám, s én azt gondoltam, ez valami tréfa. 

- Ugye, átjön hozzánk ma este? A feleségem halat főz… Halászlé lesz, meg tejfölös hal. Igazi karácsonyi csemege.

Mondani akartam, hogy ember, gondolja már át, március van, hol van már a karácsony, amikor az öreg válla felett észrevettem a feleségét, s láttam az arcán a könyörgő tekintetet. 

- Persze, ott leszek. Fát is díszítünk? 

- Még szép! Nem, értem miért – mondta az öreg – de alig tudtam csillagszórót szerezni. De sikerült! Nyolckor várjuk.

Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi lehet az, hogy karácsonyt akar ünnepelni márciusban. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hát meglágyult az agya, gondoltam magamban, s megpróbáltam felkészülni a rám váró többszörös megpróbáltatásra. Hal és az öreg bora. Rettenetes. Ráadásul egy ilyen nap után.

Az öreg lelkesen, s karácsonyi dalokat dúdolva elindult haza. A felesége, élete párja, már talán az idők kezdete óta ott maradt. 

- Tudja, már öreg – szólalt meg. 

- Én értem, de március van – szólalt meg bennem a kétkedő. 

- Ismerem őt kicsi gyermekkora óta. Amikor gyermek volt, rettenetes karácsonyai voltak. Apja iszákos volt, verte őt. Aztán jött a háború, elvesztettük mindenünket. Ő az egész családját. Mi maradtunk egymásnak. Nehéz idők voltak. Néhány éve, talán a nyár közepén úgy kelt fel, hogy díszítsük fel a fát, hiszen itt van a karácsony napja. Tudtam, hogy lelke már valahol máshol van. Tudtam, hogy a szíve már nem közöttünk jár. Én a felesége vagyok. Jóban, rosszban. Ezt fogadtam. S aznap feldíszítettük a fát – mondta az asszony. 

Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is zajlódhat le ebben a két emberben. De még mindig nem értettem, hogy mi ennek az egésznek az értelme.

- S aznap este – folytatta a nő – megkért, hogy meséljek neki a gyermekkora karácsonyairól. Nem volt szívem azt mondani, hogy micsoda szörnyű karácsonyai voltak, ezért elkezdtem mesélni neki arról, amikor megkapta a hintalovat, elkezdtem neki mesélni, hogy mekkora karácsonyfákat állítottak a kertben, elkezdtem neki a csodáról mesélni. S láttam, hogy boldog. Azóta néha-néha talán fél évente eszébe jut, hogy ma karácsony van. S felállítjuk a fát, s megfőzőm a halat. S ő boldog. Én pedig boldog vagyok, hogy boldogságot okozhatok. Hiszen ez karácsony értelme, nem?

Elszégyelltem magam. Én akkor karácsonykor éjt-nappallá téve rohantam, hogy beszerezzek mindent, ami aztán vagy tetszett az illetőknek, vagy nem, de úgy álltam oda karácsonykor a szószékhez, hogy na ezen is legyünk túl. 

Aznap este elmentem hozzájuk, s márciusban megünnepeltük karácsonyt. Életem legszebb karácsonya volt. Még a hal is ízlett, bár azóta se szeretem, s bevallom, a bor is édesebb lett, mert tudtam, hogy a boldogságukra iszom. 

Pár hónapra rá én temettem az öreget. S a sírra nem hatalmas koszorúkat, hanem egy pici karácsonyfát állítottunk. Néha-néha lélekben még visszajárok oda. 

Sokan töltik a karácsonyt egyedül, volt jó néhány amelyet én is így töltöttem el. De mégsem voltam sose igazán egyedül, valahol mégis velem volt az öreg. Ahogy most is. Karácsonyi dalokat énekelgetünk, jókat eszünk, míg nem rám nem szól: lassan ideje indulni! Misére kéne menni. Éjfél lesz nemsoká. Ő persze nem kísér el, mert konok. 

Ünnep után volt. Talán márciusban. Karácsonykor. A barackfa már vetkezett. A hónak már nyoma se volt. De karácsony volt. Úgy igazán.

Arizónai álmodozók - 2. rész: Grand Canyon, majd vissza Las Vegasba... S a döbbenet...

Már jó ideje, hogy hazajöttünk nagy nyugati parti kalandozásunkból, azóta volt egy hálaadás is, csak nem találtam időt és energiát arra, hogy folytassam a kalandjaink elbeszélését. Mentségemre szolgáljon, hogy sikeresen le is betegedtünk, s még mindig fújjuk mind a ketten az orrunkat, más problémákról nem is beszélve. De a show must go on, avagy a show folyik tovább, ezért fontos, hogy elmeséljem: a Grand Canyon megér egy csomó mesét. 

Az előző naphoz képest jó 15 fokkal hidegebbre ébredtünk, illetve én csak forgólódtam, s gondolkodtam fél éjszaka. Két vágy hadakozott bennem. Az első az volt, hogy menjünk el Új-Mexikóba, aztán Colorado és Utah érintésével irány Las Vegas. A másik az volt, hogy a nyavaja akar annyit vezetni... A kocsi nagyon kellemes volt, nagyon jó volt, de... Még akkor se, ha az út jelentős részét a 66-os úton lehetett volna megtenni, ami mindig is nagy vágyam volt. Végül, hosszas gondolkodás után azt javasoltam Ancsának, inkább nézzük meg a Grand Canyon normál részét, ha már a nyugati részt láttuk. S a 66-oson pedig mentünk már eleget... Menet közben rákerestem a Route 66 című dalra, amit most a The Rolling Stones feldolgozásában mutatok meg:

Úgyhogy a reggeli után nekiindultunk a Grand Canyon Nemzeti Parknak. A belépő itt jóval olcsóbb, mint a Grand Canyon West-nél volt. Az első amit megnéztünk egy IMAX mozi volt, ahol bemutatták a Grand Canyon felfedezésének a történetét, kifejezetten John Wesley Powell-re kihegyezve. Ez a jóember volt az első aki végigment a Colorado folyón. Ne gondolja senki, hogy ez egy egyszerű csendes kis hajózgatás, akarom mondani csónakázás volt. Olyan zúgók vannak benne, amelyeket a mai modern rafting csónakokkal is elkerülnek... Egyébként, mint Amerika felfedezőinek élete ennek a Powellnek is egy kész kaland. Részt vett a polgárháborúban, el is veszítette az egyik kezét. Egyetemi tanár lett. De nem tudott ülni a hátsóján, hanem fogta magát és expedíciókat indított, a Sziklás-hegység felfedezésére. Aztán 1893-ban fogta magát, s egy szép júliusi napon elindult a Colorado-n lefele... S bár csodával határos, de túlélte... Mellesleg kitünő író volt, az ő írásai alapján lett népszerű turistaközpont a Grand Canyon... Mint háborús hős és felfedező az Arlington-i temetőben van eltemetve, Washington DC-ben.

Kicsit volt csak kilátás?

A Grand Canyonnál három buszjárat közlekedik 15 perces menetidővel. Mi csak az egyiket néztük végéig, ami nagyon szép útvonalon végig a szurdok mentén haladt el... Leszálltunk, megnéztük, visszaszálltunk, mentünk tovább... S megérte, mert tényleg ez az a hely, melyről két féleképpen tud beszélni az ember. Az egyik a szuperlatívusz, ami nekem annyira nem megy, a másik pedig sehogy. Az biztos, hogy megérte ezt a napot még rászánni...

A bejárt útvonal

Igazából sokat gondolkodtam, hogy mit is jelenthet nekem a Grand Canyon. Földrajzi érdekesség? Az. Valami festővászonra illő csoda? Az. Mégis valahogy az ember kicsinységét jelenti. Egy részt ezen a földön, amelynek nagy részére soha nem tette és soha nem is fogja betenni lábát utazó. Még akkor se, ha van egy rész, amit láttunk felülről, amely egy 20 kilométer hosszú út, ahol - aki akar - gyalogolhat, ameddig bír. De ez a Grand Canyon csak nagyon pici része. S ezt egy valójában pici folyó, a Colorado vájta ki... Hát igen, azért a víz az úr... Remélem a következő kis filmetűd jól bemutatja, hogy milyen is lehetett ez a túra.

Egy külön élmény volt, hogy a túra legvégén egy nagyon kellemes kis vendégház várt bennünket, ahol egy picit át tudtunk melegedni, kényelmes karosszékben üldögélve. Ez a vendégház már több mint 100 éves egyébként, s a nemzeti történelmi múlt része, pontosabban olyan, mint otthon a műemlék épületek. Jó volt egy kicsit leülni, pihenni, mert utána mentünk vissza a kocsihoz, de előtte még a buszsofőr hölggyel jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy az apukája magyar, anyukája venezuelai, a testvére meg a Jefferson Egyetemen Philadelphiában patológus... Kicsi a világ... S ekkor gondolkodtam el, hogy mennyire nem vigyázunk a magyar nyelvre - ez a hölgy második generációs magyar, de már egy szót se tud magyarul... 

Naplemente a Grand Canyonnál...

Nos, miután bepattantunk a kocsiba, elindultunk Las Vegas felé, tudván, hogy a Hoover-gátnál nyerünk egy órát... S itt volt egy névtelen átkötő út, ami csak 90 mérföld volt, s a második leghosszabb egyenes szakasz utunk során 32 mérföld... Ha valakik tudnak unalmasan autópályát építeni azok az amerikaiak... Szóval megérkeztünk utunk utolsó hoteljéhez, ami kifejezetten jó kis hotelnek minősült, kedvesek voltak, aranyosak... S elkezdtem becsekkolni a repülőre. S ekkor jött a döbbenet. Nem kis döbbenet. Szóval az úgy van, hogy Amerikában nem a 24 órás időszámítás van. Nem azt mondják, hogy 18:02, hanem, hogy 6:02PM. Az AM a délelőtt és a PM a délután. S ezt most nagyon, de nagyon benéztem. Úgy gondoltam, hogy vasárnap 10:35-kor indul a gépünk, s délután 6:01-kor meg is érkezünk. Csak valamilyen fáradtsági okokból nem néztem meg az AM-et és a PM-et. Úgyhogy kényszerű mosollyal az arcomon jeleztem Ancsának - van még egy vegasi napunk... Az örömét azt bizony le se tudom írni... Mindenesetre ezen a napon is szép helyeken jártunk, de erről már tényleg holnap fogok mesélni. Pontosabban, holnap tényleg fogok mesélni róla.... Addig is megfőzöm életem első levesét, hogy amikor hazajön a feleség ehessen meleget... 

S egy utolsó utáni megjegyzés a Grand Canyonhoz. A fenti fényképet a buszos kirándulás utolsó állomásán fényképeztük, azon a ponton, ameddig elmehet a turista. Utána vége, nem mehet tovább... Szeretem ezt a zsoltárt, s így szól a Szent István Társulat fordítása szerint: "Énekeljetek az Úrnak, zengjetek nevének dicséretet, készítsétek neki az utat, amely átvezet a felhők fölött!" Hát visszagondolva, talán ez a jó mondat az egész Grand Canyonos kirándulásra... 

Nem adtam kegyelmet a pulykának...

Holnap az USA egyik legnagyobb ünnepe lesz. Hálaadás napja, azaz Thanksgiving Day. S ez van olyan fontos, hogy teljességgel félrerakjam az úti élmények beszámolóját, persze, fogom folytatni, hiszen olyan helyeken jártunk, hogy csak na. Nem tudom elhessegetni magamtól erre az ünnepre azt a kifejezést, amit az egyik amerikai magyar ismerősöm mondott, hogy ez az az ünnep, ami arról szól, hogy fogjuk magunkat és betegre esszük magunkat. Nos, igazából most holnapra mi is ezt tervezzük, mert bizony nem adtam kegyelmet egy bébipulykának. De végül is miről szól ez az egész ünnep?

Az első hálaadás... A kép finoman idealizált...

A hálaadás (angolul thanksgiving) észak-amerikai ünnep. A hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért Istennek. A mai Egyesült Államok területén az első hálaadást a hagyományok szerint 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén az előző évben Plymouth-hoz érkező, az Újvilágba az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akiknek mintegy fele a hideg, az éhezés és az idegen, mostoha környezet áldozata lett az első télen. A telepeseket a wampanoag indián törzs segítette ezekben a nehéz időkben, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt 51 telepes vezetője, William Bradford nagy ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívták.

A mi áldozatunk... Hosszas leírással, hogyan is kell sütni, meddig és milyen hőfokon...

A hálaadás hagyományok szerinti történetének egyes részletei csupán az 1890-es és 1900-as évek elején alakultak ki, mikor az amerikaiakat megosztó polgárháború sebeinek begyógyítása és a nagyszámú bevándorló asszimilációjának megkönnyítése érdekében az amerikaiak igyekeztek megteremteni egységes nemzeti identitásukat. 

Hát ennél nagyobb pulykát már csak a kádban tudtam volna megmosni...

Szóval mi is megvettük életünk első (s valószínűleg utolsó) hálaadási pulykánkat. Nem hatalmasat, mert először is, azt meg is kell csinálni, másodszor emelget a nyavaja egy struccot. Ez bébipulyka. Szűk négy kiló. Szóval azért ennek is van súlya. S hosszas keresés után, miután több itteni ismerőstől is tanácsot kértem az alábbi recept szerint készítem el ezt a kis méretű dögöt. (A dolgokat már mondhatom múlt időben, mivel elkészítettem, s az egész a hűtőben várja, hogy holnap a sütőbe kerüljön.)

Ancsa a belevalót pucolja...

Tehát egy jó recept alapja a hozzávalók:

• kb. 2,5 kg-os konyhakész egész pulyka (a mienk egy kicsit nagyobb)

• 45 dkg bacon szalonna

• 4 gerezd fokhagyma

• 2-3 dl fehérbor

• só

• 3-4 körte, alma

• 20 dkg aszalt szilva

• rozmaring (mi oregánóval és majorannával helyettesítettük)

• bazsalikom

• gyömbér 

Jó alaposan megtöltve. Elvileg a lábainál össze kellene kötözni, de ennek nincsenek lábai... 

A pulykát itt olyan zacskóban árulják, amin egy csomó szaktanácsadás van feltüntetve, például a sütési idő. De a sütést elősegíti a pulykában lévő gomb is. Ha az kirepül, azt jelenti, hogy a pulyka kész ehető. Mindenesetre az előkészítés első lépése az volt, hogy a pulykát kívül-belül jól megmostuk. Azért nem úgy mint eme videóban... Igaz ez a pulyka állítólag karácsonyi, de senkit ne tévesszen meg a felirat...

Miután kivettem a vízből papírtörlővel kívül-belül jól ki kellett törölgetni, s közben még egyszer ellenőriztem a belsejét. Amerikában az a szokás, hogy a belsőségeket, meg a csibe fejét kis zacskóban elhelyezik az állat belsejében. Minden helyen amit olvastam, külön felhívták a figyelmet, hogy erre vigyázni kell, mert az égett műanyag rossz ízt ad a vacsorának... Ez után jó alaposan be kellett az egészet sózni. 

Baconnal beborogatva, körte, fokhagyma, alma körülötte, borral nyakonöntve, némi vajjal megkenve, alufóliával lefedve...

Közben a tepsit bacon szalonnával ízlésesen kibéleltem. A pulyka egy száraz húsú madár, minél több zsiradékot kap sülés közben, annál jobb neki. Meg nekünk. Aztán a belsejét félbe, negyedbe vágott körtével, almával, kis hagymával kitömtem. No meg a fűszerekkel jó alaposan befűszereztem. S végül az egészet szépen begöngyölítettem bacon szalonnába. Mellé, picit belé dobáltam aszalt szilvát, egy kis fokhagymát, alálocsoltam kb. 2 dl vizet, meg nyakon öntöttem egy jó deci félédes fehér borral. Az egészet letakartuk alufóliával, de úgy, hogy a fólia alsó részét olivaolajjal kentük be, így nem fog hozzá ragadni, ami azért is kell, mert kb. fél óránként pár kanál bort rá kell locsolni....

Sütésre kész...

Köretnek hagyományosan a pulykához felszolgált töltelék, áfonyaszósz, krumplipüré, zöldbab, illetve a sütőtöktorta szokott lenni, na már most mi vettünk valami köretet a boltban, ami egyik ismerősünk szerint nagyon finom, de igazából hagymás-sült krumpli lesz, Dododarling becenevű ismerősünk receptje szerint. 

A tavalyi szerencsés versenyző...

Hogy milyen lesz, azt még nem tudom. De nagyon remélem, hogy finoman sikerül... S ha nem? Akkor majd áthívjuk a szomszédokat, pusztítsák el. Ja és hogy miért írtam a bejegyzés címének, hogy én nem adtam kegyelmet a pulykának, Az Egyesült Államok elnöke hálaadás napjának reggelén megkegyelmez egy azaz egy darab pulykának, amely ezután, mint a  nemzet pulykája és a helyettese átkerül az ezer holdas virginiai Morven Parkba, ahol kényelemben élnek majd természetes halálukig. Több száz pulyka közül választják ki azt, amelyik a nyertes lesz - nagyjából mint a szépségkirálynőket. Persze van tartalék-pulya is... A 22,5 kilós madarak hosszú utat tesznek meg az elnöki rezidenciáig. Hétfőn indultak az ohiói Fort Recoveryből Washingtonba, ahol érkezésük óta a Willard Hotelben kényeztetik őket. „Tegnap este próbálkoztak a szobaszervízzel is” – viccelődött Gary Cooper, a Nemzeti Pulykaszövetség elnöke, a Cooper Farms tulajdonosa, hallottam ma a CNN-en. Hát ez a pulyka, mely a hűtőnkben hever nem a szerencsések közé tartozik... 

S íme a végeredmény:

Arizónai álmodozók - 1. rész: Hoover Dam, Grand Canyon West, Flagstaff...

Ezen a szép péntek reggel aztán elköszöntünk a Flamingo hoteltől, s nekiindultunk délkeletnek. A napra néhány száz mérföld és két hely volt betervezve, s azt is bele kellett számolnunk, hogy el fogunk veszíteni egy teljes órát, mivel átlépünk egy időzónát. Ennek a helyszíne pedig elő megállóhelyünk volt, a Hoover Dam, magyarul a Hoover-gát. 

A Hoover-gát egy nagy teljesítményű vízerőmű Arizona és Nevada államok határán, a Colorado folyón, az Amerikai Egyesült Államok területén. Építése 1931-től 1936-ig tartott, és elkészültekor ez volt a világ legnagyobb gátja. Az elnevezés sok vitát kavart a közvéleményben, végül a korábbi elnökről, Herbert Hooverről nevezték el. A duzzasztás eredményeként a gát mögött létrejött tó a Mead-tó. Nos, ezen e gáton át lehet vezetni, s az egyik oldalán a Csendes-óceáni idő van érvényben, a másik oldalon pedig a Hegyvidéki idő. Hogy egy kis földrajzot írjak, a kontinentális Amerikában négy időzóna van. Keleten, ahol mi is élünk a Keleti-parti idő van érvényben, ez Magyarországtól számítva mínusz hat óra, tehát ha otthon éjfél van, itt délután hat óra. A Chicago - New Orleans vonalban a közép-idő (-7 óra) van, majd utána a hegyvidéki idő következik (-8 óra), ez van például érvényben a Hoover-Dam egyik oldalán, s végül van még a Csendes-óceáni idő (-9 óra), ez meg a Hoover-Dam másik oldalán van érvényben egészen a Csendes-óceánig. Ezen kívül még van Hawaii-idő, meg Alaszkai-idő, nem is beszélve arról, hogy Nevada egyes részein nincs nyári időszámítás, így aki átmegy egyik megyéből a másikba (egyik indián rezervátumból a másikba) állítgathatja ide-oda az óráját. 

Az egyik oldalon ennyi, a másik oldalon annyi. Nem lehet könnyű itt dolgozni.

A Hoover gát 1931 és 1936 között épült, amely meglepően rövid időnek tűnik, ha figyelembe vesszük a kor építészetének technikai színvonalát. A gát első betonelemét 1933 nyarán helyezték el, és az építkezés során számos technikai újítást alkalmaztak. Ezek közül az egyik legérdekesebb a világon először itt alkalmazott, speciális eljárás, amellyel a gátat alkotó betonelemeket le lehetett hűteni. A mérnökök kiszámolták, hogy ha a gátat egyetlen hatalmas tömbben építenék meg, akkor a betonnak 125 évre volna szüksége, hogy elérje a megfelelő hőmérsékletet, és megkössön. Ráadásul az összehúzódás miatt be is repedezne és morzsolódna. Ezért a gát számtalan, egymásba illeszkedő, trapéz alakú betonoszlopból áll. A további hűtés érdekében az alkotó elemek mindegyike 25 mm átmérőjű hűtőcsöveket tartalmaz, amelyekben a folyó vize cirkulált. Miután mindegyik réteget lehűtötték, a csöveket eltávolították, és kiegyenlítették a nyomást. 

Az építkezéshez 3 330 000 m³ betont használtak fel. Ez akkora mennyiség, hogy egy San Franciscót New Yorkkal összekötő kétsávos autópálya építéséhez is elegendő lett volna. Az építés összköltsége meghaladta a 49 millió dollárt. A gát azonban nemcsak anyagi, hanem emberi áldozatokat is követelt. Összesen 21 000-en vettek részt az építkezésben. A munkálatok során 112 fő vesztette életét, közülük 96-an haltak meg az építkezés közben. A sok erőfeszítés azonban nem volt hiábavaló. A 221 méter magas, 379 méter hosszú és – helyenként – 200 méter vastagságú gát 1936 tavaszára elkészült, s mind a mai napig eredeti berendezéseivel működik. A gát lábánál álló vízerőmű 16 hatalmas turbinája egy U-alakú épületben kapott helyett (8-8 turbina mindkét oldalon), a rendszer üzembe helyezése 1936-ban vette kezdetét s 1961-ig tartott.

A eltérő szín a legmagasabb vízszintet mutatja...

A hatalmas szerkezet kulcsszerepet játszik a folyószabályozásban, emellett létfontosságú édesvízzel látja el az év minden napján Nevada, Arizona és Kalifornia több mint 20 millió lakosát. Ugyancsak fontos feladata az elektromos áram termelése. Az erőmű több mint 2000 megawatt teljesítményű, amely 1,3 millió ember számára elegendő áram termelését jelenti. Az áramot több száz mérföld hosszú villamos távvezetékek szállítják a környező államok gyáraiba, finomítóiba és a civil felhasználókhoz, köztük a 40 km-re fekvő Las Vegashoz. Mellesleg egy csomó film is készült itt, természetesen James Bond is küzdött is a világ megmentéséért. 

Ancsa egy órányi távolságban...

Miután megnéztük a gátat, s tisztában lettünk, hogy mennyi is lehet az idő fogtuk magunkat, s elindultunk a Grand Canyon West felé. A Grand Canyon a világ egyik legfurcsább helye. Egyszerűen azok a színek, amelyekben játszik, hihetetlen. Mondhatnám azt is, hogy meseszép, de még ez a szó se írja le magát azt ami láttunk... Maga a Grand Canyon majdnem 450 kilométer hosszú, átlagosan 5-10 kilométer széles. Szóval jó nagy. Ezen a napon a nyugati részt tekintettük meg, amely a Hualapai indián rezervátum területén terült el. Az indiánok jó üzletemberek, s elég erősen fog a ceruzájuk. 

Két lépéssel mögöttünk kb. 400 méter szakadék volt.

Fejenként nagyságrendileg 80 dollárt kellett fizetni, de ezért kaptunk ebédet is, ami meglepően jó volt. Három megállót tartalmazó hop on-hop off busz van, a parkolás szerencsére ingyenes. Az első megálló egy félig indián-félig vadnyugati falut bemutató hely volt, lehetett lovaskocsikázni, de aki akart vívhatott pisztolypárbajt, s ha valaki rosszul viselkedett akár még az akasztófán is végezhette. Természetesen aranyásásra is volt lehetőség.

Wild West de nagyon...

Utána visszapattantunk az öt percenként közlekedő buszra, s elindultunk az egyik legnagyobb látványosság felé, ami nem más mint a Skywalk. A Colorado folyó 1220 méter mélységben kanyarog a Grand Canyon Skywalk kilátó alatt. A különleges kilátó a Hualapai indián rezervátum területén épült fel. Az “üveghidat” 400%-os biztonságra tervezték, terhelése 71 Boeing 747 súlyának felel meg (32200000 kg ) és 160 km/órás szélsebességet is kibír, emellett pedig egy 8.0-as erősségű földrengésnek is ellen áll. Az üveghídon biztonsági okokból 112 ember tartózkodhat egy időben, de amikor mi ott voltunk alig tízen voltunk. Valami érthetetlen okból a Skywalkon nem lehet fényképezni. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom, valószínűleg az lehet, hogy több hivatásos fényképészt alkalmaznak, s ezeket a fényképeket nagyon, de nagyon drágán árusítják. Mi erre nem tartottunk igényt, ami nem nagyon tetszett a helyieknek. 

Skywalk

Egyébként érdekes volt, hogy itt folyamatosan énekeltek indiánok, igaz nem autentikus indián öltözékben (mert szerintem a baseball-sapka az nem az), valamint bemutatták a klasszikus épületeiket. A dalok, melyeket énekeltek szépek voltak, bár szintén furcsa volt, hogy noha énekeltek, de azért a háttérben ment az egész magnóról is.

Nagyon szép volt a kilátás, de a közelébe se ért az utolsó ponthoz képest, amely az un. Guano-point. Itt régebben - mondjuk ki madárürüléket termeltek ki, mivel madárból bőven van, s a madárürülék nagyon hasznos volt, trágyaként. Komolyan itt volt a legszebb a látvány. Itt jól lehetett látni a Colorado folyót, nem is beszélve azt, hogy ahogy ment egyre lentebb a nap, egyre inkább ragyogóbb, szebb színekben ragyogott az egész. 

Ancsa kitalálta, hogy megmássza... Aztán én meg kereshettem. Aztán ő keresett engem...

Szóval a Grand Canyon West egy nagyon érdekes hely, bár bennem hagyott némi hiányérzetet. Mindenesetre miután besötétedett nekiindultunk utunk legkeletibb pontjára a 66-os úton egészen Flagstaff-ig. A szokásosan végtelen nyugati utakon megtaláltuk a hotelunkat, s elkezdtünk gondolkodni a másnapon. S ekkor volt az, hogy be kellett látnom, megint túlterveztem magam. Úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Új-Mexikót, kihagyjuk Ohio-t és Colorado-t a következő napot a Grand Canyon nyugati részén töltjük el. Mit mondjak? Megérte. De erről holnap mesélek... Most megyek, s megveszem a Hálaadási pulykát, hiszen csütörtökön Amerika egyik legnagyobb ünnepe lesz a Hálaadás... Majd erről is fogok írni. Hát igen, van amikor alig van téma, s van amikor túl sok is. 

Naplemente a Grand Canyonnál

Viva Las Vegas! - Las Vegas és a Death Valley

Szerda este, mint ahogy azt az előző részben megírtam átrepültünk Las Vegasba. Las Vegas, egy nagyon fura hely, egy nagyon fura város. Nem véletlenül nevezik Sin Citynek, azaz Bűnös városnak. A pilótánknak valószínűleg találkája lehetett az egyik kaszinóban, ezért jó fél órával korábban érkeztünk, mint a kiírt időpont, amit azért annyira nem bántunk. Talán ez az egyetlen repülőtér, ahova ekkor megérkeztünk ahol több a játékgép, mint a bolt... Végestelen végig rengeteg félkarú rabló várta a szerencsére áhítozó vendégeket... Vagy azokat, akik utolsó centjeikkel még egy próbát akartak tenni hogy hátha most...

Las Vegas Nemzetközi Repülőtér várója

Igazából jelenlegi utunkon Las Vegas mindössze egy szálláshely kívánt lenni, ahonnan csütörtökön körtúrát teszünk, majd pénteken tovább utazunk keletre, s szombaton vissza, de akkor már egy másik hotelba megyünk. Éppen ezért leszállás után az első dolgunk az volt, hogy, miután automata vonatra szálltunk, amely átszállított bennünket a kijárathoz, elbuszozzunk az autókölcsönzőhöz, nem gondolva, hogy mennyi nehézség vár még ránk emiatt a döntés miatt. 

Kilátás a 24. emeleten lévő szobánkból

Igazából egy kis kocsit vettem ki, mivel az volt a legolcsóbb, s a kis kocsi is elvisz oda, ahova a nagy. Persze. Csakhogy amikor elindultunk vettem észre, hogy ezzel a kocsival nem a Grand Canyonig, hanem a hotelig is nehéz lesz eljutni, ugyanis először is égett büdös szaga volt, másodszor pedig az autópályán se tudtam 40 mérföld/óra fölé kerülni. Pedig padlógáz, meg minden. Na mindegy, elég a napnak a maga baja, ezért nagy nehezen eljutottam a Flamingo hotelig, ahol a szállásunk volt. De micsoda szállás. Amikor kivettem, akkor pont egy akció volt, s 86%-os kedvezménnyel kötöttem le a két éjszakát, amelyet itt szándékoztunk tölteni. Hogy ez egy profi hotel abból is kitűnt, hogy már előző nap jött az email, hogy akár az interneten keresztül is csekkolhatok, azaz bejelentkezhetek, így maga a check-in alig 10 perc volt. Igaz, gond nélkül leemeltek 100 dollár biztosítékot a számlámról, de aztán a végén azt vissza is rakták. S megkaptuk 24. emeleti luxusszobánkat... Nos, az árban nagyjából ennyi volt benne. Minden másért fizetni kellett, méghozzá igencsak borsos árat. Egy joghurt 5 dollár volt, ami itt a boltban alig egy. A többiről nem is beszélve. 

Viva Las Vegas!

Egyébként érdekesség kedvéért a Flamingo Las Vegas egyik jelképe. Valódi természetvédelmi terület terül el a területén (hú ez mennyire magyaros volt), flamingókkal, amely a létező egyik legfurcsább színű - rózsaszín - madár. Mellesleg látszik azért a szállodán, hogy már hatvan éves, főleg a liftek vannak elég lepukkant állapotban. A hotelt és a kaszinót egyébként Benjamin "Bugsy" Siegel (New York, 1906. február 28. - Los Angeles, 1947. június 20.) zsidó származású amerikai gengszter hozta létre, aki egyébként kitalálta, hogy Las Vegas egész jó lenne kaszinó-paradicsomnak. A vállalkozás sikeres lett, ellenben Bugsy - noha még az öreg Al Capone is támogatta - sajnos klasszikus gengszter-módra végezte - egy kisebb géppisztolysorozat végzett vele. A Flamingo egyébként Bugsy egyik kollegájának becenevéről kapta a nevét, ez a jóember volt a pénzügyminiszter a bandában. Mindenesetre Bugsy ötlete volt a Las Vegas Strip, amely mellett a mai napig a legnagyobb kaszinók elterülnek. 

Ezek élőnek, ahogy a pelikánok és a kacsák is...

Picit nézelődtünk, aztán másnap reggel az autókölcsönző hotelben lévő kirendeltségére vettük az irányt, ahol gond nélkül lecserélték az autónkat, s ráadásul mivel a hotelben nem volt az a kategória, hárommal magasabb kategóriájú autót kaptunk, amit annyira nem bántunk, egészen addig, amíg haza nem értünk, s meg nem néztük a számlánkat. Ugyanis se szó se beszéd, levettek 300 dollár kauciót, ez még rendben van, de miután leadtuk a kocsit, elfelejtették lezárni a dossziénkat, így még 370-et. Igen komoly utánajárás után ismerték be a hibát, s tették vissza a pénzt. No, ennyi kellemetlenség belefér, de a kocsi az nagyon, de nagyon kényelmes volt. S nem is evett sokat, nem is beszélve a tempomatról, ami nagyon kellemes volt...

Sztárfotó

Erre a napra egy nagyon különleges földrajzi érdekességet terveztem be, nem mást, mint a Death Valley meglátogatását. Ennek a helynek a nevét úgy lehet lefordítani magyarra, hogy a Halál völgye. 

A Death Valley Nemzeti Park (magyarul Halál-völgy Nemzeti Park) a legszárazabb és legforróbb amerikai nemzeti park. Itt található Észak-Amerika legalacsonyabb pontja, Badwater-medence is, 86 m-rel a tengerszint alatt. Nevét 1849-ben, a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek és majdnem odavesztek a völgyben. A park területe 13 647,63 km², tájegységei: a Saline Valley, a Panamint Valley nagy része, a Death Valley és több hegylánc egy-egy része.

A Death Valley a Föld egyik legforróbb területe, száraz, sivatagos, az éves csapadékmennyiség a völgyben kevesebb mint 50 mm. A barátságtalan időjárás ellenére sokféle állat és növény otthona a terület. Még őshonos, csak itt élő halfaj is van némelyik vízforrásban. A változatos geológiai múltjának köszönhetően különleges természeti képződményekben is páratlanul gazdag. Többek közt itt van a híres Zabriskie Point, a Racetrack Playa vitorlázó kövei, de találunk a parkban ércek festette sziklákat és holdbéli kanyonokat is. 1933 óta áll védelem alatt, 1994-ben nyilvánították nemzeti parkká.

Maga a táj tényleg holdbéli. Növényzet nincs, vagy csak alig, s a hőség, most novemberben is alig elviselhető, nem is beszélve arról, hogy a levegő annyira száraz, hogy szinte folyamatosan szomjasak voltunk, pedig bőven vittünk magunkkal folyadékot. Bár ezen a héten jó sok különleges képződményt láttunk, de azért az, hogy Amerika belsejében egy olyan helyen is járhattunk, ahol még homoksivatag is van, az azért nagyon meglepő volt.

Jártunk egy látogató-központban, ahol láttam egy papírt, ahol ki volt írva, hogy ebben az évben már t kb. 5 mm eső is esett. Ebből júliusban volt egy nap, amikor kész zivatar volt, mert 3 mm eső esett. Egész évről beszélek. Magyarországon az átlagos csapadékmennyiség éves szinten 500-750 mm...Az óceán felől érkező nedves légtömegeket a hegyek felfelé kényszerítik. A vízpára kicsapódik, és hegylánc túloldalára már csak száraz levegő érkezik. A Death Valley-t három nagy hegylánc választja el az óceántól: a Parti-hegység, a Sierra Nevada, végül az Argus és a Panamint hegység, a Mexikói-öböl felől érkező felhőknek a Sziklás-hegység állja útját. Éppen ezért ide csak igen kevés csapadék jut, ráadásul ez a kevés viszont hirtelen, nagy esők formájában hullik. A völgyben nincs növényzet vagy nagyon gyér, a kopár hegyoldalak pedig nem tudják megtartani a hirtelen lezúduló esőt, és ez komoly árvizekhez vezet. 2004 augusztusában egy ilyen áradásban két ember életét vesztette, és a nemzeti parkot teljesen le kellett zárni. Télen északi, nyáron déli az uralkodó szélirány.

Szinte hihetetlen de még itt is van azért víz. Badwater-medence (magyarul Rosszvíz) az USA legmélyebben fekvő pontja, 86 m-rel van a tenger szintje alatt. A tóban források törnek fel, ezért itt mindig van víz. Télen több, nyáron kevesebb, mert hamar elpárolog. A tó vize háromszor sósabb a tengernél (innen a hely neve). Ennek ellenére több állat és növény él itt, köztük a sehol máshol elő nem forduló, mikroszkopikus méretű Badwater csiga. A legmélyebb pont tulajdonképpen nem itt van, hanem néhány kilométerrel nyugatabbra. A táblát a forráshoz tették, mert a pontos hely a vízmosások miatt folyton változik, és a különbség amúgyis nagyon kicsi. 

Nagy levegőt, több mint nyolcvan méterrel vagyunk a tenger szintje alatt... A hőmérséklet 26 fok volt. Novemberben.

Természetesen ez a sivatagnak minősülő hely is olyan, hogy oázis nélkül nem ér semmit. Van egy pont a Halál Völgyében, ahol a helyi mikroklíma, meg általam nem értett okok miatt sok víz van, s ott pálmafák, meg természetesen hotelek várják a kalandvágyókat. Na ott tényleg kellemes lehet akár még nyáron is. Csak senkinek ne jusson eszébe odasétálni, mivel a völgy bejáratától kb. 50 kilométerre van ez a pont, s addigra játszva kiszárad az ember fia és lánya. 

Zöld a semmi közepén...

Bevallom egy picit jó volt szabálytalankodni, mivel hát hivatalosan a kocsibérlésnél az off-road a nem javasolt kategóriában van. De nem bírtam ki, hogy egy picit ne menjünk fel egy kanyon felé vezető úton, s ebből a videóból az a tanúság, hogy vezetni ilyen úton egy kifejezetten országútra készült kocsit, no meg kommentálni közben nem a legegyszerűbb. Nagyon nagyon nem mondanék igazat, ha azt mondanám nem élveztem...

A Death Valley egy érdekes pontja még Scotty vára, melyet én az előző videóban picit másként nevezek. Na jó a videóban több mindenre rosszul emlékszem, ezért az inkább csak az útviszonyokra jellemző. A valós történet szerint a  Scotty’s Castle (Scotty vára) a völgy északi részén, a Grapevine-kanyonban fekvő spanyol villa. Scotty, azaz Walter Scott aranybányász és szélhámos, több üzletembert is megkörnyékezett, hogy fektessenek be nem létező bányájába. Albert Johnson chicagói milliomos belement az üzletbe, de miután nem jött a várt nyereség, személyesen ment a völgybe. Az asztmás Johnson állapota a völgy száraz, meleg klímájában meglepően gyorsan javulni kezdett, és felesége rábeszélte, hogy építsenek ott egy luxusvillát. Az 1922-ben kezdődött építkezés kétmillió dollárt emésztett fel. Közben Scotty elterjesztette a pletykát, hogy a házat a bányászott aranyból építette, és ezt bölcsen Johnson is megerősítette. Az épület pompája és a hozzá tartozó történet sok ezer embert vonzott, a magánvillából prosperáló vendégház lett. Johnson a luxusvillát a Gospel Foundationre hagyta, amitől a nemzeti park 1970-ben 850 000 dolláért vásárolta meg.

Scotty vára

Nos, ez a hely már ténylegesen a Death Valley szélén van, s nem sokára elhagytuk azt is, valamint elhagytuk véglegesen Kaliforniát, s visszaléptünk Nevadába, azzal a tudattal, hogy valószínűleg utoljára láttuk a szépséges Kalifornia földjét. Szép volt ott...

Erre az estére még egy célom volt, el akartam jutni Rachel, NV-ba, megkerülve a híres 51-es körzetet. Az 51-es körzet (angolul Area 51) egy amerikai katonai bázis beceneve, amely Nevadában található, az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén. A terület a Groom Lake nevű kiszáradt tóban terül el, melynek déli részén egy nagy területű titkos katonai repülőtér van. A katonai bázis elsődleges célja a kísérleti repülőgépek és fegyverek tesztelése és fejlesztése. Igazából a neve se ez, hanem valami nagyon unalmas katonai kifejezés, de főleg azok körében akik a földönkívüliekben hisznek, ez maga a Kánaán. Teszem hozzá, én nem tartozom közéjük, szigorúan a buli miatt akartam megkerülni, s fel akartam hajtani az un. Földönkívüliek Országútjára, ahogy itt - méghozzá hivatalosan - nevezik az egyik utat. Ha majd visszagondolok Nevadára akkor a végtelen egyenes utak államára fogok gondolni. A leghosszabb egyenes út, amelyen mentünk, úgy, hogy se kanyar, se görbölet, se semmi sem volt benne 41 mérföld, azaz több mint hatvan kilométer volt... 

Ez egy végtelen út...

Az ulticél, mint már említettem egy pici 50 fős település volt, Rachel, amelyet az 51-es körzet "fővárosának" neveznek. A "fővároshoz" ami valójában egy igazi csodálatos kis útmenti kocsma, a fentebb említett földönkívüliek országútja vezet, amelyet mi átkereszteltünk hülye öngyilkos nyulak országútjának. Ancsának átadtam a kormányt egy 20-30 mérföldre, hát öngyilkosjelölt nyulak tucatjai szaladtak elő, esetleg egy-egy rókával a sarkukban. Az egyik tapsifüles koppant egyet, de úgy láttam túlélte. Hogy érthető legyen a helyzet. Több mint száz mérföld út. Nagy része tök egyenes. Negyven mérföldenként egy autó. S erre az a lökött nyúl kirohan. 

Szóval megérkeztünk Rachel-be, ami valójában egy nagyon pici település, de több filmet is forgattak itt, például a Függetlenség napjának egy csomó jelenetét. S van itt egy valódi útmenti csehó, egy igazi kamionos kocsma, ahol megvacsoráltunk. S a kaja is jó volt. A hely meg nagyon hangulatos. A mennyezetről például a vendégek által aláírt, borravalóként itt hagyott 1 dollárosok lógtak (ránézésre több, mint amennyit maga a hely ért), rengeteg emléktárgy, természetesen hűtőmágnes...

Little Alle'inn kocsma és motel...

Ettünk, jót kuncogtunk és tovább indultunk. S itt következett be utunk egyik legpechesebb eseménye. Valami érthetetlen okból az egyébként 75 mérföld/órás sebesség 200 méteren keresztül 55 mérföld/órára lett csökkentve. S ezt nem vettem észre. S nem az a baj, hogy ezt nem vettem észre, hanem az a nagyobb gond, hogy a mellé mellékelt rendőri szervet, amely a világ végén ott állt a semmi, de tényleg a semmi közepén... Komolyan ott áll egy rendőr a legközelebbi lakott településtől kb. 50 mérföldre, a sötét éjszakában. S egyszer csak azt látom, hogy mögöttem villog. Hozzám egy szót se szólt, mindent Ancsától kért... De állítólag nagyon jól megúsztuk, mert 95 dolláros csekket kell elküldeni, s akkor köszönjük szépen. Elvileg 20 mérföld átlépésért vendégeskedhettem volna talpig bilincsben, ami az esti programomat elrontotta volna. 

E fölött érzett bánatunkban visszaautóztunk Las Vegasba, s 20-20 dollárral rulettezni kezdtünk. Végül az őrületes 52 dollárnyi nyereménnyel álltunk fel az asztaltól, ami még tisztán is 12 dollár nyereség... Úgyhogy életünk első, s valószínűleg utolsó kaszinó-játéka sikeresen ért véget. Nem sokkal később gyorsan nyugovásra tértünk, mert másnap több száz mérföld várt ránk. De erről legközelebb...