Egy téli viharon túl

Mielőtt tavaly áprilisban - már nem is emlékszem, olyan régen volt - kijöttünk volna, Ancsa pályáztatójánál volt egy rövid beszélgetés, ahol feltehettünk pár kérdést. Sok mindenre nem kaptunk választ, de abban bizony igazuk volt, hogy Philadelphiában hosszú és hideg a tél. S néha vannak viharok. S néha olyan viharok is vannak, amelyek nem érnek ide, bár készület van rá.

Mivel én most nem fotóztam, jelen blogbejegyzésben Vas Laci atyánk fényképeit használom - főleg...

Az elmúlt napokban bennünket egy nagy viharra való készület kötött le. Legalábbis engem, mivel Ancsa főleg a finisébe ért a kutatásának, úgyhogy most se éjjele, se nappala... Nos, az események, röviden majdnem kronológiai sorrendben. Pár napja bejelentették, hogy gáz van, illetve jön egy akkora hó, amekkora még nem volt az elmúlt jópár évben. Az óceán felett egy nagy vihar van - aránylag meleg hőmérséklettel. A Nagy-tavak felől meg jön a hideg levegő. Na és ez a kettő itt a kelet-északkelet környéken, tehát az észak-keleti New Englandot jelentő hat államban, valamint New York, New Jersey, és Pennsylvania államokban fog balhét okozni. Ez területre nagyjából akkora, mint Magyarország - Szicília - Spanyolország - Hollandia négyszöge. Szóval nem kicsi. 

Január 26-i esti felvétel. A kék a hó, a zöld a tenger feletti vihar

Szóval, készültünk. Ami nem pánikot jelent. Amerikában már átéltek az emberek egy-két nagy vihart. A boltok ilyenkor felkészültek, mindent lehetett kapni. Jó, a konzervpolcok kicsit üresebbek voltak, az átlagosnál, de egyes híradásokkal szemben lehetett mindent kapni. Azért elmentünk mi is, s kenyeret, vajat, meg vizet vásároltunk. Ez utóbbit föleg azért, mert a lakásunk vízellátása lassan kezd népmesei lenni... Hol van, hol nem van... Meg azért igaz: jobb készülni a bajra, mint nyakunkba kapni azt. 

Laci atya hókotrója beizzítva...

Szóval az elmúlt néhány napban lemondtunk a nagyobb utazásokról. Elvben szó volt róla, hogy elmegyünk egy kedves családdal Virginiába, aztán arról is, hogy egy másik kedves családdal New Yorkban egy csatahajót megnézünk, de miután Ancsa főnöke, s több barátunk is azt mondta, hogy a hóhelyzetet tessék komolyan venni, nem mentünk sehova. Persze mondhatnánk, hogy ha tudjuk, hogy mi lesz, akkor nem aggódunk, de... Szóval mindenesetre hétfőn rátapadtam a CNN-re és az NBC10-re, s néztem, vajon mi is lesz. Kedvenc televíziós meteorológusom Glenn "Hurricane" Schwartz (aki onnan kapta a becenevét, hogy mint az Idétlen idők meteorológusa elfújta a felhőket) a szakmájához illő borús arccal nem sok jót ígért. Délben a helyi polgármester, majd a helyi kormányzó (amelyik nem itt helyben, hanem az állam székhelyén Harrisburgban tartózkodott), ha nem is vészhelyzetet, de annak egy kisebb fokozatát, a go home and stay home rendelkezést adott ki. Ez lényegileg azt jelenti, hogy akinek nincs dolga, az menjen haza, s maradjon otthon, mert ott biztonságos. 

A kép nem a mostani viharban készült... De Hurricane Schwartz csokornyakkendője örök...

Tőlünk északabbra és keletebbre egyre durvult a helyzet. Szó szerint viharos szél, s jelentős mennyiségű hó esett. Ott a helyi kormányzók kicsit radikálisabb eszközökhöz folyamodtak. New York állam kormányzója (New York állam nagysága 141 300 km2, s ezzel a 27. az amerikai államok sorában - összehasonlítás kedvéért Magyarország 93036 km2) közölte, hogy kvázi kijárási tilalom van, aki este 11 után az utakon van, az lényegileg bűncselekményt követ el, s 300 dollárra büntethetik. Még északabbra New England-ben (ezen az összefoglaló néven nevezik azt a hat államot amely New Yorktól északra van: Maine, Massachusetts, New Hampshire, Vermont, Rhode Island, és Connecticut) szintén vészhelyzetet, illetve rendkívüli állapotot hirdettek. Több ezer repülőgépet töröltek, s leállt az északkeleti part tömegközlekedése - többek között New York-é is, 

Még nevet is kapott a vihar: Juno lett a becsületes neve

Egy szó, mint száz, készület megvolt. S aztán szerencsénk lett. Tegnap este 10 óra magasságában Hurricane ragyogó arccal (kezd már kicsit sok lenni a képzavar) közölte, hogy Philadelphiából dél-nyugatra egy magas nyomású légtömeg alakult ki, s ez az egészet elnyomja az óceán felé. Így a második adag az északi államokba nem érkezik meg, de mi is megússzuk, hogy utána erre jöjjön. A várható hómennyiség, ami nálunk kezdetben 25 incs (kb. 60 cm) egyre csökkent, míg majdnem nulla lett...

Azért Passaic kapott egy adaggal...

Nos, összegezve az egész felhajtás nem ért semmit - mondhatnánk. Az amerikai főmeteorológus ma bocsánatot kért, hogy túlságosan elszámolták magukat. Persze jöttek a fanyalgók, hogy a butuska amerikaiak ezt se tudják kiszámolni... Némelyik otthoni internetes újság arról számolt be, hogy inkább médiapánik volt, mint valós veszély. Mielőtt a valós veszély kérdésére rátérnék, azért egy megjegyzés: a CNN eszméletlen. Hét-nyolc helyszínről tudósított, élőben, a riportereik ott voltak mindenütt ahol a hó esett, elemeztek, mindenről időben tudósítottak... Hát igen, ez a profi televíziós újságírás... Ezt otthon még tanulni kell... Na de visszatérve a valós helyzetre. Amellett, hogy a MET vezetőjének nyilatkozatát rendkívül korrektnek tartom, picit gondolkodjunk már el. Először is ez egy előrejelzés. Vagy bejön, vagy nem. Most is bejött - a nagyja. Szerencsére kisebb, mint vártuk, de jött. 

A Time Sq és a 42. utca tegnap este...

Pár éve - talán hallott már róla néhány olvasóm - volt a Sandy nevű szupervihar. Jött, jött, kiszámolták merre megy, de a biztonság kedvéért, egy olyan 100 mérföldes körzeten belül mindent kiürítettek. Az emberek egy része pampogott, hogy minek menjünk, úgyse erre jön. Aztán az utolsó napon, sőt szinte az utolsó órákban irányt változtatott, s nekiment Atlantic Citynek. A kormányzó csak annyit tudott mondani, hogy: Get out from there! Was I clear? - tehát kifele onnan, világos? Nyáron amikor jártunk arra, csak néztük, hogy mennyi épület áll romokban, s a híres fából készült sétány nagy részét se tudták még megcsinálni... A természettel nem lehet szórakozni. Ugyanez most is a helyzet. Most mázlink volt. Nagy mázlink. Phila-tól délnyugatra keletkezett egy ciklon ami arrébb nyomta az egészet az óceán felé. De ha nem keletkezik? De ha mégis ideér, s nem adják ki a riasztást? Ha jópáran emiatt meghalnak? Az itteni időjárás sokkal másabb, mint a magyar. A terület jelentős része a tenger (óceán) szintje alatt van. 

Ebből lehetett volna nagy katasztrófa, s azért kárhoztatni egy szakembert, s a döntéshozókat, mert - szerintem - helyes döntést hoztak, balgaság. 

A dolognak azért még nincs vége. Most néhány napig farkasordító hideg lesz, elérhetjük Fahrenheitben is a nulla fokot, ami nagyjából -18 celsius foknak felel meg. S még mondanak havat. Tehát most szerencsénk volt, mert az évszázad hóvihara elmaradt.  De errefelé télen elég instabil az időjárás, főleg az óceán hatása miatt. Igaz, a legnagyobb hó sem vetekedhet azzal, ami Chicago-ban szokott lenni, ahogy kedvenc magyar papunk aki hét évet ott szolgált, szokta volt mondani. Hát, igazából nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni milyen is egy átlagos nap arrafelé. Mi most még üldögélünk a jó meleg szobában, a karácsonyfa még áll (csütörtökön viszik el a szemetet, ezért holnap este sajnos le kell bontani...), s ha nem muszáj, nem megyünk ki. Egészen szombatig, mert remélhetőleg akkora sikerül jegyet szereznem a Nyomorultakra a Broadway-ra, New Yorkba. 

Új esztendőben, új szívekkel...

Amikor még ifjabb legény voltam, Szeged-Móravárosra jártam templomba és ifjúsági közösségbe. Az ottani akkori plébános a mostanság kilencvenedik életéve felett járó, de még mindig aktív Holló atya, minden új évkor az első közösségi alkalmunkkor elővette a szájharmonikáját, s eldalolta rajta a címben szereplő éneket. Hát ez járt nekem is az eszembe, január elsején, amikor szép lassan ébredeztünk. 

Már régebben meséltem, hogy vásároltunk egy nagyon profi fényképezőgépet, s most már állványunk is van hozzá. Sőt kettő is, mert a passaici egyházközség karácsonyi tomboláján Laci atyánk nyerte meg azt az állványt, amit ő adott a tombolába, s utána felénk jött, rákérdezett, kéred? S persze, hogy igent mondtam. Nos, január elsején hajnal előtt feltettem az állványra a fotógépet, beállítottam, hogy fél percenként készítsen egy fényképet, s így felvettem az év első napfelkeltéjét. Az ablak tisztasága hagy maga után kívánni valót, de mínusz 10 fokban kinek van kedve ablakot mosni? 

Tényleg jó reggeli után (végre valahol ezt írhatom le), elindultunk egy kicsit várost nézni. Első utunk ki az óceán partjára vezetett, ahol talán az USA egyetlen II. világháborús elhárító bunkerja található meg. A II. világháború után ugyanúgy voltak, mint a Függetlenségi háború idején, miszerint, a Delawere torkolatát védeni kell, hiszen, itt be lehet jutni a keleti part szívébe, majdhogynem Baltimore-ig, onnan meg egy ugrás Washington DC. Éppen ezért megfigyelőtorony, illetve fegyverzettel ellátott vasbeton bunker épült. Mind a kettő áll a mai napig. Érdekesség, hogy a bunker jóval bentebb volt az óceánban, de az idők változása során annyi homok gyűlt össze a parton, annyit hozott a Delawere, hogy gyakorlatilag még dagály idején is száraz lábbal megközelíthető. Igaz, teljesen be van falazva, a belsejébe nem lehet bemenni. 

A bunker mellett természetvédelmi terület található, ahol költőző madarak vészelik át a telet. Igazából az a cél, hogy az óceán partján egy közepesen nagy területen visszaállítsák az eredeti, majdhogynem ember mentes környezetet, ahol az állatok seregei ellehetnek anélkül, hogy folyamatos emberi zaklatásnak lennének kitéve. Picit a Fehér-tóhoz tudnám hasonlítani, bár jóval kisebb, s jóval kevesebb madár volt itt. Kizárólag kijelölt utakon lehet sétálni, s kizárólag megfelelő kilátópontokról lehet leskelődni. A madarak pedig köszönik szépen kifejezetten jól érezték magukat. Maga a terület ahol ez a park elhelyezkedik 153 hektár, van benne mocsár, van benne erdős rész, s több nagy tó is. 

Azért látszik, hogy elég hideg volt, némi jéghártya a vízen. Kb. 100 méterre van az óceán, nagyon kíváncsi lennék, hogy ez vajon édes, vagy sós víz...

Bár egyikünk lába se volt a helyzet magaslatán, hiszen például az enyém egy karácsonyi botlás következtében még kissé kékes volt, de azért a keleti part egyik mai napig működő világítótornyát csak azért is megmásztuk. A torony 1859-ben épült, s ez volt a harmadik világítótorony a keleti parton. Több érdekessége is van. Az első, hogy bár már ha számításaim nem csalnak négy világítótornyot láttunk, ebből kettőt meg is másztunk (a másik kettő zárva volt), de ez az első, amelyik a mai napig működik.

Hogy mennyit vándorolt a partvonal, ezt a tornyot 1859-ben közvetlenül a víz mellé építették...

A másik érdekesség, hogy ez volt az első olyan torony, amely turisták által is látogatható volt. Már 1882-ben lehetőség volt arra, hogy a Cape May-ba érkező nyaralók felmásszanak a toronyba, s megnézzék a világot onnan. Ez már egyébként ezen a helyen a harmadik torony, az első 1823-ban épült, de az leégett. Utána 1847-ben épült a második, de azt rosszul tervezték, gyorsan életveszélyessé vált, s lebontották. Utána épült ez, mely 157 méter magas, a toronyba 199 lépcső visz fel. S ugyanannyin kel lefele is jönni. De a kilátás eszméletlen, megérte ennyi lépcsőt mászni...

Mert azért mi mindig csak hazafele nézelődünk...

Még egy érdekesség egyébként Cape May városával kapcsolatban. Január elsejét írtunk. S kinyitott a világítótorony. Mivel pontosan tudták, hogy sok telelő, szilveszterező ember van. S ilyenkor első, hogy kinyitunk, mert legyen azért bevétel... Ez nekem őszintén szólva pozitív dolog, hiszen, máskor nem láthattunk volna ilyen szépet. Persze minden múzeum nincs nyitva, sajnos a hadirepülő és a vietnámi háborút bemutató múzeum zárva volt, a városnéző autóbusz pedig csak este közlekedett, de állítólag nem volt rá hely... Igaz láttuk később a buszt, s félház volt rajta, de nem baj... 

Ezt elfogadtam volna...

Pár falat étkezés után bevetettük magunkat a belvárosba, hogy szétnézzünk. S minden üzlet nyitva volt. Úgyhogy amíg én jól megérdemelt újévi szivaromat fogyasztottam, addig Ancsa néhány ruhadarabbal bővítette kollekcióját. Igaz, a minősége hagy kívánnivalót maga után - mármint nem a szivaré. Az első mosás után a ruhadarabok úgy mentek össze, hogy az szerintem Alexandra unokahúgomra is kicsik lennének. Maga a városka nagyon szép és kellemes, jó volt sétálni, még akkor is, ha nagyon hideg szél fújt. A vásárlás után pedig kisétáltunk az óceán partjára, s megnéztük a naplementét. Hát a festő palettájára valóak voltak a színek. 

Nagyjából ennyi volt Cape May-i kalandunk. Persze még megvacsoráztunk egy spanyol étteremben, amely szerintem Cape May egyetlen olyan helye volt, ahol sört nem szolgáltak fel, de a limonádéjuk tényleg jó volt, a kaja is finomnak minősült. Majd másnap fájdalommal, de integettünk egyet török stílusú szobánknak, s Cape May-nak, hiszen Ancsát várta a munka... 

Összefoglalva azt mondhatom, amit Ancsa mondott a kocsiban hazafelé (persze, amikor nem szunyókált, mert ő jól tud alukálni autóban): eddigi kirándulásaink közül ez volt a legszebb, itt Amerikában. S teljesen igaza van. Cape May, NJ az a hely, melyet szívből és teljesen mindenki figyelmébe ajánlok, ha erre csavarog, Igaza lett az ismerőseinknek, akik azt mondták, amikor megtudták, hogy hova megyünk szilveszterezni: az tetszeni fog nektek. Nagyon tetszett. Örömmel mennék vissza... Ide tényleg. 

Jut még eszedbe kedvesem - szilveszter az óceán partján

Legutóbbi blogbejegyzésem után kicsit felgyorsultak az események, mivel Ancsa egy nagyon komoly pályázatot írt, s ilyenkor kevésbé van nyugalom, hogy az ember leüljön és írogasson. Arról nem is beszélve, hogy legutóbbi bejegyzésemre olyan kritikák érkeztek, ami kicsit el is vette a kedvemet attól, hogy folytassam a blogot. Most mégis billentyűzetet ragadok, hiszen a szilveszterünk tényleg jól telt, s van miről mesélni. 

Szilveszter többek között azért is kellemetlen ünnep, mert a születésnapom. Annyi lehetőség lett volna normális napon születni, erre én képes voltam, s szilveszterkor délután háromnegyed hat magasságában születtem. Mondhatni már csak ez hiányzott a világnak, de így járt a mélyen tisztelt világ. Most már nagyjából kialakult szokásunk, hogy ezt a napot valahol víz mellett töltjük. Első közös évünkben a Duna mellett tettünk egy nagy sétát, azóta Zánkán teleltünk, s idén, vagyis tavaly, de ez most egyremegy Cape May, NJ-be mentünk el az óceán mellé.

Cape May, NJ egy történelmi városka, a Delawere folyó torkolatánál, az óceán mellett. Ez magának a Cape May-félszigetnek a csúcsa. A város egy 1620 körül itt kutató holland tengerésznek, térképésznek a nevét viseli, akit Cornelius Jacobsen Meynek hívtak. Már a XVIII. században kedvelt üdülőhely volt, s a legtöbb épülete akkoriban épült, méghozzá viktoriánus stílusban. Az egész Egyesült Államokban csak San Franciscoban van több viktoriánus ház, s éppen ezért az egész város a Nemzeti Történelmi Örökség része, amit a magyar rendszerre úgy lehetne lefordítani, hogy ez egy műemlék városka.

A hotel ahol megszálltunk, egy szintén Viktoria korabeli épület volt, igazából nem nevezném szállodának, inkább panziónak. Nem tudom, hogy a kedves olvasó ismeri-e a Csengetett, Mylord? című sorozatot, de teljesen ahhoz tudom hasonlítani. Amikor megérkeztünk, a háziúr és a hölgy fogadott, sherry-vel kínált, amely természetesen a továbbiakban is a rendelkezésünkre állt, a közös szobában, s öt órai teára invitáltak bennünket, ahol házi sütemény, s hihetetlen műgonddal felszolgált valódi angol tea állt rendelkezésünkre. Komolyan, már csak Ive hiányzott, hogy behozza a desszertet.

A könyvtár, étkező és közös szoba...

Ebben a panzióban minden szoba egyedi, különleges berendezéssel van ellátva. A mi szobánk török jegyeket viselt magán, s tényleg az óceánra nézett. Igaz csak egy kis ablak nézett, s az ablakmosás pár éve elmaradt, de ez még belefér. Különösen, mivel tényleg adtak arra, hogy minden rendben legyen, hiszen amíg lementünk másnap reggelizni (s végre itt azt a szót írhatom, hogy tényleg reggelizni mentünk, mert finom és bőséges volt), addigra a házinéni beágyazott, rendezte a szobánkat... A háziúr pedig (aki a szakács is egyben, mivel felesége egyáltalán nem tud főzni) közben egy kellemesen csevegett a vendégeivel...

Szilveszter estéje lévén elindultunk szerencsét próbálni az éjszakába. Nagyon érdekes, hogy ez egy olyan hely, ahol a legtöbb - turistacsalogató - hely nyitva van szilveszter estéjén. Itt most nem a bárokra és a vendéglőkre gondolok, hanem például volt egy bolt, ahol csokoládékat lehetett vásárolni. Sőt mivel szilveszter estéje volt, ezért kvázi az egyet fizet, egy másikat választhat akcióban jól beszereztük a következő év elejére való nyammognivalót.

Kicsit - nagyon - hideg volt...

Miután egy felejthetőt vacsoráztunk, majd visszatértünk a panziónkba, s miután egy-egy korty sherry-t megiszogattunk, felsétáltunk a szobába, s az internet segítségével meghallgattunk a magyar idő szerint éjfélkor a himnuszt, majd a beszédeket, s utána felhívtuk összes létező rokonainkat... Szóval délután hatkor, jó valódi magyar bor kiséretében koccintottunk 2015-re... Aztán később még egyszer. Hiába ez életünk leghosszabb éve... Ahogy 2015 meg a legrövidebb lesz. Már ha az időzónáktól eltekintünk. Majd egy kicsit néztük a televízióban a New York-i Time Sq-t, s halkan írom (micsoda képzavar), hogy senki olyan ne olvassa, aki szerint állandóan kritizálom az amerikaiakat, ami nem igaz, de a riporter interjút készített olyanokkal akik reggel nyolc óta állnak ott a fagyban, étel és ital nélkül, hogy nehogy ki kelljen menniük mert akkor arra az állítólag jó helyre nem tudnának visszajönni... Hát nem tudom, mi azért nagyon fáztunk amikor sétálgattunk.

Néhány másodperccel még 2014-ben. Illetve majdnem hat órája már 2015-ben... Ez csak időzóna kérdése...

Kis televíziózás után elindultunk keresni egy helyet, ahol mi is megünnepelhetjük az új esztendőt. Hangos, bulizós helyek akadtak, de be se fértünk, amíg nem találtunk egy nagyon kellemes kis helyet, ahol egy-egy sör elfogyasztása, valamint éjfélkor némi pezsgő elkoccintásával mi is elénekeltük a régi, régi dalt, melyre éjfélkor a bárzongorista rákezdett... S eszünkbe jutott a régi ifjúság, hiszen mennyit öregedtem ez alatt a pár óra alatt...

Az újévről Cape Mayban szintén mesélni fogok, de azt a következő bejegyzésben... Hiszen - ahogy Ancsa mondta - ez volt talán eddig a legemlékezetesebb kirándulásunk.

Karácsony Amerikában

Vannak ünnepek, amitől egy picit előre tartottunk. A karácsony pont ilyen. Ancsa nagyon szülős, én kevésbé, s pont ezért aggódtunk azon, hogy milyen is lesz a karácsony Amerikában. Mert azért nagyon más, mint otthon. Nem csak azért, mert a rokonok nincsenek jelen, hanem mert úgy általánosan más. Néhány nappal karácsony előtt néztünk meg egy filmet. Maga a film nem fog bekerülni a filmtörténetbe, mivel hát mondjuk úgy, hogy ez egy családi mozi, nem is túl nagy szám. Ellenben nagyon-nagyon jellemző Amerikára. Ennek a filmnek az a címe, hogy Nagy karácsonyi izzócsata. Két férjről szól, régen barátok voltak, s most mindent megtesznek azért, hogy legyőzzék egymást abban, hogy ki tudja szebben (?), inkább mondjuk giccsesebben feldíszíteni a házát. Ugyanis itt Amerikában a ház feldíszítése alapvető dolog. Minél inkább, minél jobban fel kell díszíteni, ki kell világítani, látványosabbá kell tenni. Éppen ezért az áruházakban hihetetlen giccses dolgokat lehet vásárolni, s legtöbbnek semmi köze nincs is karácsonyhoz. S teszem hozzá ezek a díszek nem olcsók. Sőt kifejezetten drágák...

Ellenpélda - egy ízlésesen feldíszített ház...

A karácsonyi díszítés egyébként már jóval korábban elkezdődik, itt már karácsonyfát közvetlenül karácsony előtt nagyon nehéz kapni. December hónap elején még vannak a boltokban, aztán már csak kevés, nem hoznak újabb szállítmányt. Nekünk abból a szempontból is szerencsénk van, hogy van egy "mindent tudó" pap barátunk, aki jól ismeri a környékét, s el tudott vinni Passaic mellett egy Home Depotba, ahol még akadt néhány kisebb fa is. Az átlagos fák ugyanis egyszerűen nem fértek volna be a lakásunkba. Még ami most van az is csak nehezen, de éppen. Igaz kivarázsolni a lakásból nem lesz könnyű... De ez még arrébb van, szerencsére.

Egy másik ház valahol New Jersey-ben.

Végül is azt mondhatom, hogy a karácsony nagyon szépen sikerült. Mi itthon 23-án este ültük meg az ünnepet, Ancsa kapott egy díszes csatos könyvet, amibe majd ha talál olyat, amit jegyzetelni tud irogathat, én kaptam egy kispárnát, valamint egy puzzle-t, amit Ancsa aztán össze is rakott. Hiába neki ilyen pepecseléshez több a türelme. Másnap aztán, 24.én, amikor el tudott jönni Ancsa a munkából (itt ugyanis 24-e munkanap, ahogy 26-a is...) nekiindultunk, hogy Passaicban, a magyar közösségben ünnepeljük meg a szentestét. Úgy néz ki számunkra a szenteste egy veszélyes üzem, mivel néhány éve anyósom is szentestén törte el a bokáját, nekem meg sikerült belelépnem egy gödörbe, ami szakértő ránézések alapján részleges szalagszakadással járt, de hát belefér. A vigilia mise és az éjféli mise között Laci atyánk kitünő sajtokkal kínált bennünket, majd a Keresztes családdal próbáltunk, hiszen az éjféli mise előtt pár gitárost dalt is énekeltünk... Bizony, jelentett nehézséget az, hogy nem voltunk összegyakorolva, nem is beszélve arról, hogy nyelvi problémák is akadtak, mert az énekesek között volt olyan, aki nem beszél magyarul... De valahogy összejött, s a kántor barátunkkal azt is megbeszéltünk, hogy ha Laci atya megengedi, még mielőtt hazaköltözünk összehozunk egy nagy gitáros misét. De azt jóval több próbával...

Hihetetlen volt, ahogy a kicsi lányok énekeltek... Annyira lelkesek, s annyira tetszett nekik a dal, hogy amikor pár nappal később eljöttek Philadelphiába, mert valami jég-revűre mentek, s felnéztek hozzánk itt is úgy daloltak, mint a kisangyalok... Persze az éjféli mise későn van, így a három lányból kettő biztosan bealudt, a harmadik, a legkisebb meg magáról sztárfotókat készíttetett, hogy ő alszik, tessék fotózni.

Ami későn van, az későn van...

A mise után - s ez itteni szokás, ilyet otthon nem láttam - a plébánián szolid falatozásos parti volt, ahol az egyházközség apraja-nagyja jelen volt. S itt ért engem egy nagy meglepetés. Már hónapok óta mutogattam Ancsának, hogy milyen szép helikopter modellt lehet kapni, ami gyönyörűen repül, távirányítós, stb. Még karácsony előtti napon is bevittem a boltba, hogy megmutassam - szolíd célzással... De sajnos elfogyott... S Ancsa összebeszélt Keresztes Rékáékkal, akikről még lesz szó, s ők elintézték, szereztek, kaptak... S így az éjféli mise után még egy ajándékot kaptam... S ez olyan jó... Azóta gyakorlom a repülést, bár a lakásunk nagyon kicsi, így most még csak a biztonságos le és felszállást tudom próbálgatni.

Karácsonyi áldomás

Egyébként ez a karácsony még egy szempontból volt nagyon különleges. Amikor elmentek a vendégek plebános urunkkal kiültünk az udvarra egy szivarra. 17 fok volt. Celsiusban. És pluszban. S konkrétan a kabátomban melegem volt. S mindez hajnali 3 és 4 óra között. December 25-én... Hát mit mondjak, nem igazán emlékszem olyan karácsonyra, amikor ennyire meleg lett volna. Igaz, hogy délebbre vagyunk, mint Magyarország, de akkor is.

Másnap a mise után nekiindultunk, mivel Ancsának 26-án már be kellett mennie dolgozni. Amerikában a szabadnapokat rendkívül szűken szabják. Egyébként érdekesség, idén ez nem valósult meg, hiszen 25-e hétköznapra esett, de amikor 25-e hétvége, akkor külön adnak egy napot, ami a karácsony megült napja, a hét végét követő hétfő. A szabadnapok számának ugyanis meg kell lennie, akkor is, ha az hétvégére esik...

Ancsa és Keresztes Feri, a kántor... Az ő lányai énekeltek velünk...

Elvben a karácsonyunk véget is ért volna, ha nem kapunk egy nagyon kedves meghívást Keresztes Feriékhez. Ugyanis 28-án, szombaton tartották a karácsonyi partijukat, amikor a családjuk összegyűlik, s együtt ünnepel. S erre külön meghívtak bennünket. Mindenki vitt valamit, mi például krumplispogácsát sütöttünk, jó négy órán keresztül... De úgy láttam megérte, mert örömmel fogyasztották.

Volt ott zene, móka, kacagás...

Miben más a karácsony Amerikában? Egyfelől más a hozzáállás. Mivel a már sokat emlegetett politikai korrektség miatt szeretik a vallási oldalát minél inkább kicsinyíteni, ezért inkább látványosabb, mint bensőségesebb. Másfelől viszont készülnek rá, hetekkel korábban már díszítik a lakást, a házat. Kiteszik a kandalló fölé (már akinek van) a nagy harisnyákat, csizmautánzatokat... S rengeteg ajándékot adnak egymásnak. Ebben a kérdésben maradt egy csepp hiányérzetünk, mivel az általunk feladott karácsonyi csomag rendben megérkezett Magyarországra, addig az onnan feladott csomag azzal a kitétellel, hogy mi nem kerestük visszament... Pedig a postástól többször kérdeztük, hol a csomag. S értesítőt se dobtak be... Hát ez van, majd ha hazamegyünk megkapjuk az ajándékokat, bár bevallom az egyik legnagyobb ajándék az lesz, ha majd hazamegyünk... Mert karácsonyozni picit jobb otthon.

A világutazó karácsonyi csomagunk...