Áldott karácsonyt!

Ez is elérkezett... Holnap karácsony szent estéje lesz, amelyet Passaicban fogunk ünnepelni. Éppen ezért mi itthon a feldíszített fa mellett ma ünneplünk.

Áldott karácsonyt kívánunk az alábbi kis történettel:

Én már pontosan tudom, mit szeretnék karácsonyra. Pontosan tudom már jó néhány éve. S amikor azon gondolkodom, hogy mit is jelenthet nekem a karácsony, s mit adhatnék én másoknak - csak ez jut az eszembe.

Nem nagy dolgok, mondhatni már az óvodában megtanulható. Csak egy apró dolog, egy apró csoda. Sokszor és sokat kerestem az életemben ezt a csodát. Nem kell papnak lenni, vagy nem kell családapának, vagy kisgyereknek lenni, hogy megértsük a karácsony csodáját. A történet nem új. Több mint kétezer éve történt. Talán megtörtént, s vannak akik szerint nem. Szerintem megtörtént. S számomra ez a fontos. Talán.

Több mint kétezer éve egy messzi kis település mellett, a föld egyik teljesen jelentéktelen helyén megszületett egy gyermek. Egy gyermek, akinek helye sem volt a szálláson, majd menekülnie kellett. A gyermekkoráról nem tudunk szinte semmit. Csak annyit, hogy 12 éves korában elment Jeruzsálembe. Később tanított, majd meghalt egy kereszten, s feltámadt. Ennek a születésnek emlékét a világ minden részén megünneplik. Ajándékokat adnak, s talán egy kicsit jobban tudnak egymás felé nyitni. Pontosan elmondta, hogy milyen a remény. Az egymás felé, s a titokzatos, a földöntúli felé nyúló igazi remény.

Nem titkolom: pontosan tudom, hogy mit szeretnék karácsonyra. Valahogyan szeretnék ismételten öt éves lenni. Szeretnék sokat sírni, s sokat nevetni. Szeretném, ha gyermekkorom átélt csodás karácsonyait ismételten átélhessem. Szeretnék feltétel nélkül szeretni.

Szeretnék feltétel nélkül szeretni, mint a mesebeli két fenyőfa. Nem ismeritek? Karácsonyhoz a mese is hozzátartozik. Legyen ez az én karácsonyi ajándékom.

Valamikor réges-régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket. 

A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.

Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.

Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet és bizalmat. Reményt. Azt, aminél több nem adható.

Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.

S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Legyen áldott karácsonyuk! Legyen reményteli életünk…

Baltimore, MD - Ahol többször is átvágtak bennünket...

Igen, általánosítás. Nagyon is. Baltimore, Maryland egy szép nap városa, az USA 20. legnagyobb városa. Sok szép dolog van ott, mégis az fog bennünk megmaradni, hogy ez volt az a hely, ahol nagyon és többször is átvágtak bennünket. De mielőtt erre rátérnék, pár gondolat Baltimore-ról. Vannak helyek, amiket az ember csak azért nem látogat meg, mert túl közel van. Éppen ezért múlt szombaton reggel bepattantunk egy autóba és elindultunk Baltimore felé.

Baltimore, MD

Baltimore a Chesapeake-öböl partján fekszik, Maryland államban. Kül- és elővárosaival együtt népessége körülbelül 2,6 millió fő.  Baltimore-ban született a híres baseballjátékos Babe Ruth, az úszó Michael Phelps is, ki minden idők legsikeresebb olimpikonjának számít. Baltimore-ban ihlette meg a szerzőjét az amerikai himnusz is. A városban sok híres történelmi épület és emlékmű van. Baltimore-ban a két nagy egyetem mellett számos más képzési forma található. Tele van a város múzeumokkal és nem utolsó sorban itt található a híres akvárium is (Inner harbor). A városnak különféle becenevei vannak, melyek közül talán a "Crabtown" (rákváros) a leghíresebb. Nem véletlen, hiszen a városban található a legtöbb tengeri élőlényt árusítő hely, főleg az Inner harbor-ban. A városi szuvenírek legtöbbje is rákkal ábrázolja Baltimore-t.

Végül is Baltimore mindössze 100 mérföldre van Philadelphiától, s már többször is átutaztunk rajta, s nagyon szerettem volna elmenni. S az időjárás kedvezett, úgyhogy elég gyorsan odaértünk az I-95-ös autópályán, aminek az a nevezetessége, hogy egészen Floridáig lehet rajta menni... Hát Amerika elég nagy, ezért elég hosszú utak vannak. Az első amit megnéztük az a műszaki múzeum volt, mely bemutatta Baltimore műszaki fejlődését. Sőt bemutatott olyan munkafolyamatokat, amiket egy átlagos amerikai nem ismer, ilyen például a varrás, vagy pedig a nyomda. Mellesleg a Mikulással is tudtunk találkozni, Ancsa nagy boldogságára.

Baltimore népességének jelentős százaléka afroamerikai. Ezzel abszolúte semmi probléma nincsen, de most az afroamerikai népességben a hangulat erősen forró. Néhány hónapja egy afroamerikai srácot lelőtt egy fehér rendőr, s pár hete pedig intézkedés közben halt meg egy afroamerikai férfi. S ezen nagyon felidegesítették magukat. Mindenfelé tüntetések vannak, s egy ilyenbe mi is belefutottunk, amikor kerestünk egy valami étkezdét. Ehhez képest ez az étkezde volt az a hely, ahol abszolút rendesek voltak velünk... A többi bizony hagyott maga után kívánnivalót, de erről majd később fogok írni.

Bár ilyen autókkal mehettünk volna...

Baltimore nevezetes történelmi hely. Szóval az úgy történt, hogy 1812-ben az angolok blokád alá vonták a francia kikötőket, ami bizony az amerikai gazdaságot igen érzékenyen érintette. Ennek örömére 1812. júniusában az amerikaiak hadat üzentek Angliának. Hogy ez jó ötlet volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de mindenesetre Anglia mellett hadba szállt Kanada, akik elfoglalták Washington DC-t is, sőt a Fehér Házat jól felgyújtották.  A Fehér Házat Madison elnök augusztus 22-én hagyta el, és a csatatérre sietett. A First Lady, Dolley Madison az épületben várta őt, majd amikor az angol csapatok feltűntek a láthatáron, személyes tárgyaival nem törődve, egy George Washingtont ábrázoló, életnagyságú festményt vitt magával, s elhagyta az elnöki rezidenciát. Augusztus 24-én a brit seregek befészkelték magukat az épületbe. Az elnöki hálóba kvártélyozták be magukat, az elnöki étkészlettel fogyasztották el a kosztot, majd kirabolták és felgyújtották az épületet. A kanadaiak gyakran mondják, hogy ők az egyetlen nemzet, akik szárazföldön elfoglalták az USA fővárosát. Az angolok elég komoly hadiflottát vonultattak fel, akiket Baltimore kikötőjében kívántak partra helyezni, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis közbe jött a Fort McHenry erőd, ahol 1814. szeptember 13-14. között hatalmas csata volt, s visszaverték az angolokat.

Az erőd látogatható, elég normális kiállítás van benne. Első lépésként egy látogatóközpontot lehet megtekinteni (természetesen múzeumi bolttal), ami egy másik a helyre jellemző eseményre emlékeznek meg. Ugyanis itt született az amerikai himnusz. Szövegét Francis Scott Key 35 éves ügyvéd-költő írta 1814-ben, miután szemtanúja volt a Baltimore-t védő McHenry erőd ágyúzásának az 1812-es brit–amerikai háború idején. Key azzal a céllal szállt a támadó brit Minden csatahajóra, hogy közbenjárjon barátja, egy amerikai orvos kiszabadítása érdekében, akit azzal vádoltak, hogy brit dezertőröket rejteget. A brit parancsnokok beleegyeztek mindkettejük szabadon engedésébe, ám biztonsági okokból a hajón tartották őket, amíg a brit flotta az erődöt támadta. A következő napon Key megírta a The Defense of Fort McHenry (McHenry erőd védelme) című verset. A szöveget első alkalommal 1814. szeptember 20-án a Baltimore Patriot című lapban közölték le.

Mondjuk a harmadik versszakot soha nem idézik, mert finoman a hülye angolokról szól...

Tehát miután jártunk azon a helyen ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot írták, jártunk azon a helyen ahol az első zászlót varrták, most eljutottunk oda, ahol az amerikai himnuszt írták. Az alábbiakban egy nem teljesen autentikus változatot mutatok be, amikor Woodstock-i fesztiválon Jemi Hendrix játszotta el...

Maga az erőd csillag alakú, nagyon hasonlít a komáromi erődrendszerre. Maga az erőd sok szempontból lehet történelmi emlékhely, hiszen részt vett az 1812-es brit-amerikai háborúban, polgárháborúban, az I. világháborúban, de még a II. világháborúban is a parti őrség székhelye volt. Ma már múzeum. S ez nagyon tetszik Amerikában, hogy mennyire építenek a becsületességre. A belépő 7 dollár, de gond nélkül ki lehetne kerülni, hiszen jegyellenőrzés abszolút nincs sehol. Azért mi vettünk, hiszen a becsület nem ennyin múlik.

Biztos, hogy ez volt a legjobb ötletem?

Ezek után, s némi étkezés után, amit a már fentebb említett kínainál követtünk el (meglepően jó volt, össze se hasonlítható a magyarországi kínai étkezdéknek nevezett valamivel), megtekintettük a Baltimore Museum of Art-ot. Ezt a múzeumot úgy hirdetik, hogy tele van klasszikus művekkel. Hát... Nem volt tele. De szép és érdekes volt. Ami kifejezetten tetszett az a körfolyosó, ahol rengeteg a mai Törökország területéről származó mozaik volt felrakva... Ami meg nagyon nem tetszett az a modern művészetnek nevezett valami. Hát az már nekem túl modern volt. A múzeum maga egyébként ingyenes, csak a parkolásért kell fizetni.

Nem tudom a Gondolkodóból hányat öntöttek, de Amerikában ez a második amit láttunk...

Ezek után meg akartuk nézni Edgar Allen Poe sírját, de megint belefutottunk egy tüntetésbe, úgyhogy mentünk a hotelünk felé. Ez egy kifejezetten normális hotel volt, úgyhogy megérte kivenni. Miután lepakoltunk nekiindultunk vacsorázni. Na és itt ért bennünket az, ami miatt a fenti címet adtam ennek a bejegyzésnek. Az interneten néhány hete olvastam, hogy a Forrest Gump című film idén húsz éves. S a filmben van egy Bubba nevű fickó, akivel Forrest rákászni akar. S erre emlékezve jött létre a Bubba Gump Shrimp Co. hálózat, amely kifejezetten a tengeri ételekre specializálódott. Na ide akartunk elmenni. Hát Baltimore-ban nagyon nehéz parkolni, s amellett, hogy nehéz, nagyon drága is. S csak úgy nem állhatsz meg, még ott se ahol hely van, mert odarohan egy fickó, hogy ezt a helyet valami hotelnak tartják fenn... Igaz kiírva nincs, de akkor is tűnjünk onnan. Mindenesetre sikerült leparkolni, s megtaláltuk az éttermet is. Ahol rögtön váratni kezdtek. Felírták a nevünket egy papírra, s közölték majd szólítanak. Megjegyzem: az étterem tele volt üres helyekkel. S amikor egy óra múlva már morogtam ránéztem a papírra, s azon az volt, hogy nem voltunk jelen. Hát akkor elkezdtem nagyon morogni, rögtön bevezettek bennünket. Mellettünk három üres asztal is volt. Mindegy. A kaja, hát olyan, volt amilyen, de ami miatt határozottan morogtunk, az a sör volt. Tényleg rettenetes volt. Ihatatlan. Úgy ahogy volt kellett volna visszaönteni a tehénbe... S ami még jobban dühít, se szó, se beszéd ránk sózták a céges sörös poharat, hogy az benne van az árban. S a végszámla, úgy hogy nem kértünk túl drága cuccokat majdnem 100 dollár lett. Amikor legutóbb elmentünk Vas Laci atyánkkal enni, hárman nem fizettünk hatvanat...

Úgyhogy a továbbiakban erre a helyre csak azt tudjuk mondani: Stop Forrest...

Másnap reggel miután megint parkolóhelyet kerestünk, elindultunk, hogy megnézzük a National Aquariumot, ami magát úgy hirdeti, hogy Amerika legjobb vizi élőlényeket bemutató létesítménye. Előtte azért sikerült elugrani a jó öreg Edgar Allen Poe sírjához... Illetve a második sírjához, mert először onnan pár méterre nyugodott, mígnem áttemették erre a sokkal jobban megközelíthető helyre. Életem egyetlen angol ötösét köszönhetem, a jó öreg Poe bácsinak... Az angol tanárnő feladatba adta az egyik versének lefordítását... Nekem három napomba került, nyelvtanilag nem volt pontos, de állítólag egész jó műfordítás volt...

Szóval ez után jött az akvárium...Megjegyzem, tényleg szép és nagy. Életemben először láttam delfineket. Igaz, ezen a napon bemutatójuk nem volt, mivel aznap nyilvános edzést tartottak. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb delfin labdázott, vagy ugrált össze-vissza.... De voltak életveszélyes repdeső madarak is, hiszen volt egy rész, amely az esőerdőket mutatta be. Persze a kajával itt is átvágtak bennünket. Vettünk két hamburgert, amibe akkora húsdarabot tettek, mint egy 10 forintos. S ezt piszok szemtelen áron. Majdnem visszavittem, de megettem... Ami hiba volt, mert utána mind a kettőnk hasa úgy fájt, hogy csak na.

Kb. ötvenedikre sikerült elkapnom ezt a tekintetet...

Baltimore Amerika egyik legjelentősebb kikötője, amit abból is láthattunk, hogy rengeteg haditengerész volt kimenőn szombat este. S abból is, hogy bejárható hajók vannak... Az akvárium után ezeket néztük meg. S ezzel teljesült egy nagyon nagy álmom - járhattam egy valódi tengeralattjárón. A USS Torks tengeralattjáró 1944 és 1968 között volt szolgálatban, s a II. világháborúban a japán partoknál járőrözött, ott sűllyesztett el több hajót is. 48 órán keresztül tudott a víz felszíne alatt tartózkodni, ami alatt kb. 9 csomós sebességet ért el.

U.S.S Torks

Maga a tengeralattjáró 400 láb (kb. 120 méter) hosszú, 12 tiszt és 70 fő élt rajta. Ez azért nem semmi élet lehetett. A torpedókamrák, mely a hajó elején és hátulján egyaránt megtalálhatóak egyben hálófülkének is számítottak. Maguk a hajósok két torpedó tetején alukáltak, méghozzá nagyjából 75 napig, hiszen ennyi idő volt egy küldetés maximális időtartalma. Minden nagyon kicsi, nagyon miniatürizált.

Még a kissrác is alig fért be...

Bevallom, már ezért a hajóért is megérte megtekinteni Baltimore-t, még akkor is, ha sok helyen kihasználták azt, hogy én kvázi turista vagyok... Mindenesetre így visszagondolva kicsit ambivalens az érzésem Maryland legnagyobb városával kapcsolatban. S ezért kicsit keserű szájízzel indultunk neki a hazaútnak. Persze még nem egyenesen hazajöttünk, hanem meglátogattunk egy nagyon édes kis falut az öböl partján. Havre de Grace ott található, ahol a Susquehanna folyó beleömlik a Chesapeake-öbölbe. S itt áll a Concorde világítótorony. A nevek franciás hangzása (ami írásban kifejezetten jól hangzik) nem véletlen, hiszen ez francia terület volt... S a Concorde világítótorony szintén nagyon nevezetes az 1812-es brit-amerikai háborúban, hiszen a világítótorony hős őre, John O'Neill egymaga elfoglalt egy ágyút, s azzal védte a várost, meg a kimondhatatlan nevű Susquehanna folyó torkolatát. A Susquehanna folyót azért nevezem kimondhatatlannak, mert évtizedek óta Philadelphiában élő amerikai magyarok se tudják jól kimondani...

A Concorde Lighthouse - ma már nem működik

A világítótorony egyébként a negyvenes évekig nem volt automatizálva, azt a világítótorony őre őrizte. A házában most kiállítás, valamint karácsonyi vásár volt... Nagyon helyes, nagyon kedves nénik árusítottak, megfelelően giccses dolgokat. S közben nagyon kíváncsiak voltak, mi honnan is jöttünk, mit is csinálunk... Miután ezt és a szomszédban található halászati múzeumot is megnéztük azt mondtuk, ennyi elég is volt, irány haza. Illetve még kihasználtuk, hogy van nálunk egy autó, ezért megcsináltuk a nagy bevásárlást a Walmarkt-ban...

Szóval Baltimore szép város. Csak bosszantó, hogy - s ez volt szinte az első ilyen Amerikában - ahol azt éreztük: át vagyunk vágva, s többszörösen. Ettől függetlenül ajánlom minden utazónak, mert olyan helyek vannak, melyeket kifejezetten érdemes megtekinteni.

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek - mondta volt az én drága Bódi nagyapám, aki tisztesség szólva villanyszerelő mester volt, mint mester, főmester a szegedi MÁV állomáson, s mint ilyen igazából mindenhez értett - a villanyszerelést leszámítva. Ellenben kitűnően tudott szervezni. S bár nagyanyáméknál a villany kitűnően működött, de mindig választani kellett. Hogy a televízió menjen, vagy a rádió. Mert boldogult nagyapám a kettőt egyszerre nem engedte használni. Ugyanis nem volt türelme két dugót felszerelni. Boldogult nagyapámnak mindenre volt egy-két kitűnő mondata, ilyen volt a karácsony is. Eme ominózus mondatot használta, amikor egy nem sokat ígérő december eleji hétvégén elkezdte megszervezni a karácsonyt. Boldogult nagyanyám pedig erre mindig azt mondta: csinálja csak, legalább addig sincsen láb alatt. Ebből a mondatból is kitűnik, hogy házasságuk kicsit ambivalens jeleket is viselt magán. 

Nagyapámék... S az a nagyon aranyos, nagyon cuki, nagyon kedves, nagyon... Na az én vagyok...

Már két napja ez a gondolat jár az én pici agyamban, amikor Ancsával a karácsonyi ajándékokat csomagoltuk. Muszáj már most, mivel Magyarhon igencsak messze van. Igaz, ha ezt a tortúrát tudom, amivel egy csomag feladása jár, hát én bizony hazaviszem személyesen... Egyszerűbb és könnyebb lett volna. Nos. Mindenesetre Ancsa lelkes nagy örömére tegnap este csomagolni kellett. S hát ugye, én nem vagyok egy kezekész ember... S ezért  a csomagolás lelkes feladatát rá hagytam. Arckifejezését illetően felmerült bennem, hogy ha válásra nem is gondolt ez alatt, de bizony a gyilkosság mit olyan néhányszor felmerült benne... S ekkor megint boldogult nagyanyám jutott eszembe, amikor karácsony szent estéjének napján minden késésben volt, s nagyapám nem volt hajlandó használni a drótot, amivel díszeket lehetett feltenni, hanem helyette ördögi ügyetlenséggel csomózta a cérnát... 

Ancsa nem engedte, hogy a csomagolást lefotózzam, úgyhogy tessék itt van rólam egy kép helyette...

Tehát tegnap becsomagoltunk. Illetve Ancsa, én meg vizet fakasztottam, mivel a házban ahol lakunk már megint nincs víz. Komolyan Mózes nem küszködött ennyit, mert neki volt botja. Szent Lászlónak is összejött. Nekem kicsit munkásabb volt, mert a nyílj meg és folyjál parancsra a hideg víz csak azért se. De végül minden megoldódott, s a csomag is kész lett mára, úgyhogy elindultam vele a US Post Office-ba. Ahol végigálltam a kb 40 emberből álló sort (van kb. 50 ablak, ebből 2 van nyitva, de egy csak az útlevelekkel foglalkozik), s közölték, hoci, nesze, itt egy dokumentum töltsd ki. Hát az én angolom nem tökéletes, úgyhogy a hat oldalas papír láttán nyelni, köpni, sőt még magyarul morogni se tudtam. Azért megküzdöttünk egymással. Aztán egy másik hölgy néhány fél óra alatt elmagyarázta, hogy ugye nincs parfüm, pénz, atombomba, szárnyas bomba, emberáldozat, az USA összes hadititka a csomagban, mert ha van, akkor nem adhatom fel. Végül sikerült. Igaz, még egy papírt kitöltetett velem, s utána a címet, ahova megy a csomag, szépen bepötyögte a számítógépbe. Szép dolog a magyar nyelv. Szép dolog a karácsony. Főleg az előkészületek...

Ancsa (kis elírással) ezt a képet úgy kommentálta (betű szerint közlöm): Ha nem erkezik meg vagy elkobozzak ruhos leszek. Hát ha nem lesz vizünk akkor biztosan...

Amerika egyébként egy bonyolult ország. Már egyszer írtam erről a témáról, de ez most ilyenkor különösen aktuális. Mégpedig ez a political correct, azaz, hogy mindenben, különösen a közbeszédben politikailag korrekten kell eljárni. Ez azért van így, mert annyi náció él itt az albántól a zuluig, hogy senkit nem szabad megbántani. S ezzel pont megbántanak sokakat. Ugye ebben az időben van Marry Christmas - azaz boldog karácsonyt. De a zsidók ebben az időben Happy Hanuka-t ülnek. De az afroamerikaiak egy része ilyenkor a Happy Kwanzaa-t ülik meg, ami az 1960-as években jött létre a fekete nacionalista mozgalom keretében, hogy az afrikai filozófia hét alapelvét gyakorolják. Egy ideig ezt egyfajta ellen-karácsonyként ülték, ma már finomították a kérdést, mert sokakat elidegenített a karácsony ellenességük. 1.6%-a az amerikaiaknak ezt ünnepli, de emiatt fontos a politikai korrektség. Úgyhogy sokszor - televízióban, boltban, itt-ott - már el se hangzik a boldog karácsonyt felkiáltás, hanem a Happy Holiday - Boldog ünnepet! van. Ancsa laborjában se karácsonyi ünnep lesz, hiszen van zsidó és muzulmán is, hanem Holiday party... Vicces egy ország. S ez a dal megy egy csomó helyen:

Mielőtt bárki elfogultsággal illetne, nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Valahogy nem szeretem. De ez ízlések és pofonok dolga. Mindenesetre volt egy karácsonyom, ami márciusban volt, s ez meghatározza a gondolkodásomat az egészről. S karácsonyra készületként, most ezt szeretném elmesélni. Az írás nem új, lehet, hogy már van aki olvasta, mégis ezzel kívánok jó előkészületet mindenkinek...

Jó utat, jó ünneplést...

Karácsony márciusban

Ünnep után volt. Talán márciusban. Még Pécs-Vasason éltem, egy pici, szép kis bányászfaluban. Fél éve éltem ott, a plébánián szolgáltam. Emlékszem, kimerítő, fárasztó nap volt. Tavasz. A barackfa már vetkezett, a régi fenyőfa már korhadtan, minden tűjét ledobva, ott állt a fészer mélyén, hogy majd, ha jönnek a fiatalok eltüzeljük, szalonnasütéshez még jó lesz. Egész nap füvet nyírtam, s gondolkodtam, hogy talán valami virágot jó lenne ültetni a plébánia elé.

Késő délután volt. A karácsony, mint olyan az eszembe se jutott. Minek is, hiszen már régen volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miről is beszéltem a karácsonyi éjféli igeliturgián. Ekkor csöngettek. 

Az ajtóban egy ősőreg ember állt. Ismertem őt, szemben lakott velem, kicsit arrébb, az utca túloldalán. Templomban nem láttam, tudtam, valakivel összeveszett a múltban, talán valamelyik elődömmel, s túl önérzetes volt ahhoz, hogy betegye a lábát oda. Néha-néha megittunk együtt egy pohárral az ő borából, amire nagyon büszke volt, de amire gondolva még ma is összerándul a gyomrom, hiszen olyan rossz lőrét sose ittam se előtte, se azután.

Tudtam, éreztem rajta, hogy az idő vasfoga már bizony ki is csorbult rajta. 

- Boldog karácsonyt! – köszönt rám, s én azt gondoltam, ez valami tréfa. 

- Ugye, átjön hozzánk ma este? A feleségem halat főz… Halászlé lesz, meg tejfölös hal. Igazi karácsonyi csemege.

Mondani akartam, hogy ember, gondolja már át, március van, hol van már a karácsony, amikor az öreg válla felett észrevettem a feleségét, s láttam az arcán a könyörgő tekintetet. 

- Persze, ott leszek. Fát is díszítünk? 

- Még szép! Nem, értem miért – mondta az öreg – de alig tudtam csillagszórót szerezni. De sikerült! Nyolckor várjuk.

Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi lehet az, hogy karácsonyt akar ünnepelni márciusban. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hát meglágyult az agya, gondoltam magamban, s megpróbáltam felkészülni a rám váró többszörös megpróbáltatásra. Hal és az öreg bora. Rettenetes. Ráadásul egy ilyen nap után.

Az öreg lelkesen, s karácsonyi dalokat dúdolva elindult haza. A felesége, élete párja, már talán az idők kezdete óta ott maradt. 

- Tudja, már öreg – szólalt meg. 

- Én értem, de március van – szólalt meg bennem a kétkedő. 

- Ismerem őt kicsi gyermekkora óta. Amikor gyermek volt, rettenetes karácsonyai voltak. Apja iszákos volt, verte őt. Aztán jött a háború, elvesztettük mindenünket. Ő az egész családját. Mi maradtunk egymásnak. Nehéz idők voltak. Néhány éve, talán a nyár közepén úgy kelt fel, hogy díszítsük fel a fát, hiszen itt van a karácsony napja. Tudtam, hogy lelke már valahol máshol van. Tudtam, hogy a szíve már nem közöttünk jár. Én a felesége vagyok. Jóban, rosszban. Ezt fogadtam. S aznap feldíszítettük a fát – mondta az asszony. 

Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is zajlódhat le ebben a két emberben. De még mindig nem értettem, hogy mi ennek az egésznek az értelme.

- S aznap este – folytatta a nő – megkért, hogy meséljek neki a gyermekkora karácsonyairól. Nem volt szívem azt mondani, hogy micsoda szörnyű karácsonyai voltak, ezért elkezdtem mesélni neki arról, amikor megkapta a hintalovat, elkezdtem neki mesélni, hogy mekkora karácsonyfákat állítottak a kertben, elkezdtem neki a csodáról mesélni. S láttam, hogy boldog. Azóta néha-néha talán fél évente eszébe jut, hogy ma karácsony van. S felállítjuk a fát, s megfőzőm a halat. S ő boldog. Én pedig boldog vagyok, hogy boldogságot okozhatok. Hiszen ez karácsony értelme, nem?

Elszégyelltem magam. Én akkor karácsonykor éjt-nappallá téve rohantam, hogy beszerezzek mindent, ami aztán vagy tetszett az illetőknek, vagy nem, de úgy álltam oda karácsonykor a szószékhez, hogy na ezen is legyünk túl. 

Aznap este elmentem hozzájuk, s márciusban megünnepeltük karácsonyt. Életem legszebb karácsonya volt. Még a hal is ízlett, bár azóta se szeretem, s bevallom, a bor is édesebb lett, mert tudtam, hogy a boldogságukra iszom. 

Pár hónapra rá én temettem az öreget. S a sírra nem hatalmas koszorúkat, hanem egy pici karácsonyfát állítottunk. Néha-néha lélekben még visszajárok oda. 

Sokan töltik a karácsonyt egyedül, volt jó néhány amelyet én is így töltöttem el. De mégsem voltam sose igazán egyedül, valahol mégis velem volt az öreg. Ahogy most is. Karácsonyi dalokat énekelgetünk, jókat eszünk, míg nem rám nem szól: lassan ideje indulni! Misére kéne menni. Éjfél lesz nemsoká. Ő persze nem kísér el, mert konok. 

Ünnep után volt. Talán márciusban. Karácsonykor. A barackfa már vetkezett. A hónak már nyoma se volt. De karácsony volt. Úgy igazán.

Arizónai álmodozók - 2. rész: Grand Canyon, majd vissza Las Vegasba... S a döbbenet...

Már jó ideje, hogy hazajöttünk nagy nyugati parti kalandozásunkból, azóta volt egy hálaadás is, csak nem találtam időt és energiát arra, hogy folytassam a kalandjaink elbeszélését. Mentségemre szolgáljon, hogy sikeresen le is betegedtünk, s még mindig fújjuk mind a ketten az orrunkat, más problémákról nem is beszélve. De a show must go on, avagy a show folyik tovább, ezért fontos, hogy elmeséljem: a Grand Canyon megér egy csomó mesét. 

Az előző naphoz képest jó 15 fokkal hidegebbre ébredtünk, illetve én csak forgólódtam, s gondolkodtam fél éjszaka. Két vágy hadakozott bennem. Az első az volt, hogy menjünk el Új-Mexikóba, aztán Colorado és Utah érintésével irány Las Vegas. A másik az volt, hogy a nyavaja akar annyit vezetni... A kocsi nagyon kellemes volt, nagyon jó volt, de... Még akkor se, ha az út jelentős részét a 66-os úton lehetett volna megtenni, ami mindig is nagy vágyam volt. Végül, hosszas gondolkodás után azt javasoltam Ancsának, inkább nézzük meg a Grand Canyon normál részét, ha már a nyugati részt láttuk. S a 66-oson pedig mentünk már eleget... Menet közben rákerestem a Route 66 című dalra, amit most a The Rolling Stones feldolgozásában mutatok meg:

Úgyhogy a reggeli után nekiindultunk a Grand Canyon Nemzeti Parknak. A belépő itt jóval olcsóbb, mint a Grand Canyon West-nél volt. Az első amit megnéztünk egy IMAX mozi volt, ahol bemutatták a Grand Canyon felfedezésének a történetét, kifejezetten John Wesley Powell-re kihegyezve. Ez a jóember volt az első aki végigment a Colorado folyón. Ne gondolja senki, hogy ez egy egyszerű csendes kis hajózgatás, akarom mondani csónakázás volt. Olyan zúgók vannak benne, amelyeket a mai modern rafting csónakokkal is elkerülnek... Egyébként, mint Amerika felfedezőinek élete ennek a Powellnek is egy kész kaland. Részt vett a polgárháborúban, el is veszítette az egyik kezét. Egyetemi tanár lett. De nem tudott ülni a hátsóján, hanem fogta magát és expedíciókat indított, a Sziklás-hegység felfedezésére. Aztán 1893-ban fogta magát, s egy szép júliusi napon elindult a Colorado-n lefele... S bár csodával határos, de túlélte... Mellesleg kitünő író volt, az ő írásai alapján lett népszerű turistaközpont a Grand Canyon... Mint háborús hős és felfedező az Arlington-i temetőben van eltemetve, Washington DC-ben.

Kicsit volt csak kilátás?

A Grand Canyonnál három buszjárat közlekedik 15 perces menetidővel. Mi csak az egyiket néztük végéig, ami nagyon szép útvonalon végig a szurdok mentén haladt el... Leszálltunk, megnéztük, visszaszálltunk, mentünk tovább... S megérte, mert tényleg ez az a hely, melyről két féleképpen tud beszélni az ember. Az egyik a szuperlatívusz, ami nekem annyira nem megy, a másik pedig sehogy. Az biztos, hogy megérte ezt a napot még rászánni...

A bejárt útvonal

Igazából sokat gondolkodtam, hogy mit is jelenthet nekem a Grand Canyon. Földrajzi érdekesség? Az. Valami festővászonra illő csoda? Az. Mégis valahogy az ember kicsinységét jelenti. Egy részt ezen a földön, amelynek nagy részére soha nem tette és soha nem is fogja betenni lábát utazó. Még akkor se, ha van egy rész, amit láttunk felülről, amely egy 20 kilométer hosszú út, ahol - aki akar - gyalogolhat, ameddig bír. De ez a Grand Canyon csak nagyon pici része. S ezt egy valójában pici folyó, a Colorado vájta ki... Hát igen, azért a víz az úr... Remélem a következő kis filmetűd jól bemutatja, hogy milyen is lehetett ez a túra.

Egy külön élmény volt, hogy a túra legvégén egy nagyon kellemes kis vendégház várt bennünket, ahol egy picit át tudtunk melegedni, kényelmes karosszékben üldögélve. Ez a vendégház már több mint 100 éves egyébként, s a nemzeti történelmi múlt része, pontosabban olyan, mint otthon a műemlék épületek. Jó volt egy kicsit leülni, pihenni, mert utána mentünk vissza a kocsihoz, de előtte még a buszsofőr hölggyel jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy az apukája magyar, anyukája venezuelai, a testvére meg a Jefferson Egyetemen Philadelphiában patológus... Kicsi a világ... S ekkor gondolkodtam el, hogy mennyire nem vigyázunk a magyar nyelvre - ez a hölgy második generációs magyar, de már egy szót se tud magyarul... 

Naplemente a Grand Canyonnál...

Nos, miután bepattantunk a kocsiba, elindultunk Las Vegas felé, tudván, hogy a Hoover-gátnál nyerünk egy órát... S itt volt egy névtelen átkötő út, ami csak 90 mérföld volt, s a második leghosszabb egyenes szakasz utunk során 32 mérföld... Ha valakik tudnak unalmasan autópályát építeni azok az amerikaiak... Szóval megérkeztünk utunk utolsó hoteljéhez, ami kifejezetten jó kis hotelnek minősült, kedvesek voltak, aranyosak... S elkezdtem becsekkolni a repülőre. S ekkor jött a döbbenet. Nem kis döbbenet. Szóval az úgy van, hogy Amerikában nem a 24 órás időszámítás van. Nem azt mondják, hogy 18:02, hanem, hogy 6:02PM. Az AM a délelőtt és a PM a délután. S ezt most nagyon, de nagyon benéztem. Úgy gondoltam, hogy vasárnap 10:35-kor indul a gépünk, s délután 6:01-kor meg is érkezünk. Csak valamilyen fáradtsági okokból nem néztem meg az AM-et és a PM-et. Úgyhogy kényszerű mosollyal az arcomon jeleztem Ancsának - van még egy vegasi napunk... Az örömét azt bizony le se tudom írni... Mindenesetre ezen a napon is szép helyeken jártunk, de erről már tényleg holnap fogok mesélni. Pontosabban, holnap tényleg fogok mesélni róla.... Addig is megfőzöm életem első levesét, hogy amikor hazajön a feleség ehessen meleget... 

S egy utolsó utáni megjegyzés a Grand Canyonhoz. A fenti fényképet a buszos kirándulás utolsó állomásán fényképeztük, azon a ponton, ameddig elmehet a turista. Utána vége, nem mehet tovább... Szeretem ezt a zsoltárt, s így szól a Szent István Társulat fordítása szerint: "Énekeljetek az Úrnak, zengjetek nevének dicséretet, készítsétek neki az utat, amely átvezet a felhők fölött!" Hát visszagondolva, talán ez a jó mondat az egész Grand Canyonos kirándulásra...