Hát mit mondjak, hosszú egy éjszaka volt. Igazából ott kezdődött, hogy tegnap szokás szerint esett az eső. De nem kicsit. Inkább azt mondanám, olyan monszunszerűen. Mondjuk ez Philadelphiára jellemző. Ha itt esik az eső, akkor nagyon esik. Ha meleg van, nagyon meleg van. S állítólag - ezt majd decemberben fogjuk megtapasztalni állítólag -, ha hideg van akkor nagyon hideg van. Nagyságrendileg délebbre vagyunk, mint Magyarország, de a Nagy tavak, meg az óceán miatt itt minden időjárási kérdésre a nagyon szó a jellemző. New York nagyságrendileg ugyanazon a hosszúsági fokon van, mint Nápoly, s mi még délebbre, egészen pontosan az Északi szélesség 39° 57’ 00” pontján vagyunk. Ez, ha az olasz hasonlathoz akarunk ragaszkodni Salerno magassága. Péceli otthonunk az északi szélesség 47° 29' 54.3" van. Philadelphia éghajlatáról úgy vélik, hogy beleesik a párás szubtrópusi éghajlatzónába, bár ez talán az az Egyesült Államokban levő legészakibb város, ami ide sorolható. Nos, talán éppen ezért a kvázi helyi NBC 10 televízió csatorna kb. fél óránként ad időjárás jelentést.
Glenn "Hurricane" Schwartz, aki a mi tv meterológusunk.
Szóval tegnap nagyon-nagyon esett. De olyan szinten, hogy az ablakon lényegileg nem lehetett kilátni. Mondjuk a helyiek úgy látszik ehhez már teljesen hozzá vannak szokva, nem foglalkoznak azzal, hogy egyik nap 35 fok van, másik nap meg 15. Engem, aki elég fejfájós vagyok kissé ez megvisel, ma egész nap a frontokkal kínlódtam, s szidtam egyetlen fejemet, hogy miért ilyen. Szerencsére még van otthonról megfelelő gyógyszerünk, de attól már komolyan tartok, hogy mi lesz, ha elfogy, mert az itteni gyógyszerek inkább csak viccek.
Kissé csepeg...
Nos, vártam, hogy ennyi eső után azért legyen már valami gond. S lett is. Nem nálunk, nálunk csak a szomszédba költözött egy elég unatkozós kutya, aki végigkiabálja a napot (remélem összefutok a gazdájával, s jelzem neki, hogy kutyaszitterkedést vállalok), valamint hozzánk meg beköltözött egy egér. Már valamelyik éjjel hallottam valami kaparászást, de ma reggel félreérthetetlen nyomot találtam. Nyitom ki a kenyeres zacskót, hát a nyavalyás nem keresztülrágta magát a finom, friss kenyéren? A gondnokot meg nem találtam sehol, szívesen elbeszélgetnék vele, minimális angol tudásommal, hogy azért ezer dollárt fizetünk ezért a lakásért, szíveskedjen már valamit tenni. Mégse kérhetem kölcsön Vas Laci atyánk Homer nevű macskáját...
Főtisztelendő Vas László és nagyontisztelendő Homer. Forrás: Facebook
Szóval tegnap beázhatott a házunk előtt az áramcsatorna, s éjjel 11-kor nekiláttak szerelni. S ez reggelig tartott. Volt itt három nagy autó, daruskocsi (melynek jelenlétét nem értettem egy föld alatti csatorna szereléséhez), szippantó autó, minden ami kell. Persze jól ellátva sárga villogókkal. S ez itt zúgott, villogott az ablak előtt. Tudom, tudom. A köz minden előtt. Meg nem is beszélve a biztonságról. De, hogy miért kell negyven sárga villogót villogtatni, azért, hogy itt álljanak...
Nekik is jó volt a hangulatuk...
Egyébként vannak dolgok, melyeket nem teljesen értek, illetve nem tudok kiismerni. Ilyen például a szemetes kérdése. Egyszerűen nem értem mikor jön. Illetve egy alkalmat biztosan tudok, amikor jön. Mert minden éjjel egy és kettő között jön néhány nagyon vidám afroamerikai szakmunkás, egy jó nagy, és jó hangos kukásautóval és jól feltakarítanak. Hogy ez miért pont hajnali egy és kettő között történik? Azt nem teljesen értem, de vidám kiabálásuk mindig felébreszt.
Philadelphia, én így szeretlek...
Egyébként az elmúlt napokban sok minden történt. A legelső, ami említésre méltó, hogy Ancsa boldog ID tulajdonos lett. Igaz, egyenlőre még csak az ideigleneset kapta meg, de megkapta. Én is vittem az összes papíromat, meg vittem Ancsát is, mert ő hivatalosan kell ahhoz, hogy én is kaphassak ID-t. Mi ez? Ez olyasmi mint a személyi. Két fajtája van, az egyik az un. Driver Licence, amivel vezethet az ember, meg mindenhol használhatja. A másik az Identification Card, ami vezetésre nem jogosít, de ha ez nálam van nem kell az útlevelet cipelni magammal.
Nos, ez az amit nekem nem adtak. Illetve ezt se adtak. Mert SSN-re nem vagyok jogosult, azt elfogadtam. De ez meglepett. Kaptam helyette egy papírt, hogy valami nincs rendben velem, s felküldik a bevándorlásiakhoz a papírjaimat, ott majd eldöntik, s egy hónapon belül értesítenek. Komolyan, mire hazamegyünk lesz munkavállalásim, ID-m, SSN-em. De jól fogok otthon ezekkel villogni...
A boldog ID tulajdonos
Ma meg elmentem, s kihasználtam az - eddig - egyetlen olyan dolgot, amelyre a vízumom alapján jogosult vagyok. Egyébként itt teszem azt a megjegyzést, hogy ha valaki nem akar egy évig kvázi unatkozni, ha teheti a J2-es vízumot kerülje el. Nekem ilyen van, s igazából ez arra jogosít fel, hogy belépjek az országba, s nézzem a négy falat. Illetve ezen kívül arra, hogy angol oktatáson vegyek részt. Kedden véletlenül találtunk egy könyvtárt, ahol hetente két alkalommal van két órás angol oktatás, ráadásul ingyen. Ma elmentem érdeklődni, kedden kell regisztrálni, s akkor nekiesem. Még a végén megtanulok kínaiul. Ugyanis az osztályban ahova benéztem kínaiak voltak főleg. Meg néhány mexikói. Tehát még a spanyol nyelv is esélyes. Az angol nyelv úgyis bonyolult nekem.
Nos, akkor legelőször is, kedves Vas Laci pap barátunk kedvéért szolgálati közlemény következik. Az Egyesült Államok keleti partvidékére, így Pennsylvania valamint New Jersey államokba bizony beszökött a nyár. Hogy mindenféle Szent Mihály útját megnézte-e azt nem tudom, de hihetetlenül és majdhogynem elviselhetetlenül meleg van. Az a kellemetlen párás meleg. Most, itt fél kilenc van, este, s még mindig 81 fok. S Laci atya azt mondja, hogy mindez még semmi, majd ha 100 fok lesz. Mielőtt kedves otthoni ismerőseink a temetkezési vállalkozókat hívnák, vagy esetleg a bolondokházát, jelzem, ez mind Fahrenheitben értendő. A Fahrenheit egy hőmérsékleti skála, amely Daniel Gabriel Fahrenheit (1686–1736) német fizikusról kapta a nevét, de a Celsius elterjedésével Európa nem angolszász vidékéről gyakorlatilag eltűnt. Eszerint a skála szerint a víz fagyáspontja 32 fok, leírva: 32 °F, forráspontja 212 °F. Átszámítási képlete nagyon egyszerű. [°C] = ([°F] - 32) · 5/9 Ugye mindenki tudja már, hogy most este jelenleg 27 °C van?
S a népek ennek megfelelően vetkőznek ki...
Azt is, szolgálati közleményként el kell mondanom, hogy vannak bizonyos fanyalgók, akik a légkondicionálót luxusnak tekintik. Hát abszolúte nem az. Van egy ismerősünk, aki lakott itt Philadelphiában olyan lakásban ahol nem volt, s éjjel vizes pizsamában feküdt le, mert máshogy nem bírt aludni. Mi egészen a lefekvésig járatjuk a gépet, mert így van némi esélye, hogy aludni tudunk, pedig a mi lakásunk aránylag árnyékos . Ablakot nyitni azért nem célszerű, mert valami érthetetlen okokból a kukások hajnali egy és kettő között szállítják el a hulladékot, valamint sok motoros jár errefelé, s itt az a divat, hogy egy motor legyen minél hangosabb, mert akkor felfigyel rá az ember. Nos, némelyiket összekeverem a helikopterrel, mármint hangerő tekintetében.
Philadelphiai utcakép
Ma az USA-ban munkaszüneti nap volt, mivel a Memorial Day-ra emlékezett az ország. Ez lényegileg az emlékezés napja, amikor az összes olyan katonára emlékeznek, akik háborúban estek el. S ezekből van bőven. S míg Magyarországon azért lassan kihalnak azok akik háborúban jártak - teszem hozzá jó, hogy nincs utánpótlás azért -, itt Amerikában ez nap, mint nap átélt esemény. A híradó nagyon gyakran számol be, hogy meghalt valaki Afganisztánban, vagy Irakban. Nagyon sok veteránt lehet látni, most amikor Washingtonban jártunk most is láttunk veteránokat.
Egy temető az utcánkból, még a Függetlenségi háború idejéből.
Délelőtt néztem a híreket, s nagyon furcsa volt számomra, hogy a nagy nemzeti temetőben, Arlingtonban (ez Washington DC mellett van) megy az állami megemlékezés, s az emberek nem messze onnan kempingszékekben üldögélnek, ismerősünk, rokonuk, vagy egy-egy elesett katona sírja mellett, eszegetnek, beszélgetnek, s ott töltik a napot. S természetesen szinte minden sír, valamint itt Philadelphiában minden ház fel van díszítve. Nem is beszélve az emlékművekről. Ma délután ugye elmentünk sétálni egyet, egészen a Penn's Landingig, s ott megnéztük a Vietnámi Veterán emlékművet. A vietnami háború alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955 – 1975. április 30.), szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1965–1973) lehet érteni. A háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg végső veresége után 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnam újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnamot, míg az USA Dél-Vietnamot támogatta. A két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, az USA pedig a kommunizmus térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban. Hogy volt értelme? Van bármelyik háborúnak? Szerintem nincs. S szerintem azoknak az embereknek, s rokonaiknak is hasonló lehet, a véleménye, akiknek nevét felvésték az emlékműre, mert ott haltak meg. S azok is lehet, hogy így gondolkodnak, akik láb, vagy kar nélkül koldulnak az utcán.
A koszorúk között ott volt a Vietnami Hadsereg koszorúja is.
Na ennyi pacifista gondolat után elmesélem, hogy ma akkorát nem sétáltunk, mint szombaton Washington DC-ben, de azért mentünk egy keveset. Fő úticélunk Philadelphia egyik nevezetessége volt, melynek Penn's Landing a neve. Ez közvetlenül a Delawere folyó partján terül el, s arról nevezetes, hogy Pennsylvania alapítója William Penn itt szállt partra, valamint itt hozta létre az első kikötőt. S mellesleg megalapította Philadelphiát. Mindez 1682-ben történt, ennek örömére ez a terület némi történelmi hangulattal bírna. Elvileg.
Csak tudnám, hogy ezek a rozsdás, beszakadt oldalú konténerek mit keresnek ott...
Maga a kikötő nekem nagyon érdekes volt. Ugyanis - szigorúan elméletben nem csak a repülésért, valamint az űrhajózásért rajongok, hanem a hajózás is érdekel. S itt bizony volt mit nézni. Sok szép magánjacht mellett azért igazi érdekességek is voltak. Ilyen volt például a II. világháború idejéből származó USS Becuna tengeralattjáró. Ugyebár ünnepnap volt, s így nem lehetett bemenni, de ez alapjában egy múzeum-tengeralattjáró, s már csillog is a szemem a gondolatra, hogy egyszer visszamegyek. Csak nyolc utcányira van...
USS Becuna, mögötte a USS Olympia
Gyönyörű vitorlás is volt ebben a kikötőben, mely méltó a nevére, hiszen Gazela névre hallgat. Ezt egy kicsit magyarosítva gazellának is mondhatjuk. 1901-ben épült, s a mai napig a nyári hónapokban hajózik a Delaweren, le egészen az óceánig. Hivatalosan ez a hajó Philadelphia tengeri jószolgálati nagykövete. Arról is híres, hogy rengeteg filmben szerepelt, így például az Interjú a vámpírral című filmben is. 54 méter hosszú, s az árboca 29 méter. Szélessége majdnem nyolc. Gyönyörű hajó, legszívesebben ezzel mennék majd haza.
Gazela
Na jó, persze volt olyan hajó is, amelyet gond nélkül szerintem mi is elvezetnénk. Igaz nem nevezném teljességgel hajónak, de azért vízíjármű, s az én képzettségemnek is megfelel. Igaz, boldogult nagyapámmal sokszor mentünk a Tiszára evezni, de ez igazából abból állt, hogy elindultunk, s Brno-ba jutottunk. Mármint a Brno sörözőbe. S ő megitta az egy sörét, én meg az egy márkámat. Az evezés meg kimaradt. Éppen ezért én az alábbi vízíjárművek kikölcsönzését merném bevállalni a Delawere folyón:
Ancsa megkaphatja a hattyút. A sárkányt zárójelbe helyezzük. :) Merek én bármi mást írni vacsora előtt?
Összegezve ezt a kirándulást kettős érzésem van. Itt van egy tényleg történelmi hely, amely nem más mint beton és eladóbódék, valamint lepukkant - s ahogy látom hajléktalanokat tartalmazó - konténerek halmaza. S nem csak mi jártunk arra, tehát lehet, hogy jobban kellene kicsit óvni ezt a környéket. Velünk egyidőben egy lengyel család is arra csavargott, s meg is kértük őket, készítsenek rólunk sztárfotót, háttérben egy most még ismeretlen nevű csatahajóval. De néhány héten belül átmegyünk a szembe lévő városba Camden-be, s azt is megnézzük. Ha addig nem csap agyon bennünket a hőguta...
Napra lehetett nézni, de már nem... :) Ja és rajtam a Washingtonban vásárolt póló. Menet közben a csillagképeket tanultam.
Jó pár évvel ezelőtt volt egy filmsorozat, amely felkeltette a figyelmemet. Az volt a címe, hogy az Elnök emberei. A legelső résznek volt egy alcíme is, hogy a Fehér Ház mindennapjai. Nagyon szerettem a humoráért, s azért, mert pici betekintést engedett a politika nagy gépezetébe. Már napok óta ez a sorozat jár az agyamban, amikor csak arra gondolok, hogy néhány nap, s elmegyünk Washingtonba. Igazából megfelelő indokunk is van rá, hiszen az amerikai kontinens sajátosságai miatt egy nappal korábban, szombaton tartják az Európai Uniós választásokat. A parlamenti választásokra New Yorkba mentünk, az EU-sra Washingtonba, s remélem az önkormányzati választásokat Los Angelesben az ottani Főkonzulátuson fogjuk majd abszolválni.
A fenti rövid zene az Elnök emberei főcímzenéje volt. Nos, ma (illetve amikor befejezem ezt a blogbejegyzést akkor ez az egész már tegnap lesz) reggel kilenckor felpattantunk a Washington felé tartó buszra, s három órás utazás után oda is értünk. Míg várakoztunk a buszra, mert az természetesen késett - na jó New Yorkból jött - összeismerkedtünk egy argentin hölggyel, aki egy barátnőjével (talán lányával) utazza körbe Amerikát. Egy-két nap itt, egy-két nap ott... Ráérnek. Mondjuk abszolút nem tudták hol is van Magyarország, de mit várjunk egy dél-amerikaitól? Érdekes egyébként, hogy egy csomóan mondták, hogy majd itt nem tudják hol is van Magyarország, közben akivel csak beszéltem mind tudta... Volt aki lazán felmondta az Aranycsapat összetételét. Pedig csak egy sarki kifőzdés volt. S még egy üdítőt is adott Puskásra való tekintettel, ingyen.
Első ulticélunk a Magyar Nagykövetség volt, de ezt pici kerülővel közelítettük meg. Ugyanis, a busz a kínai negyedbe vitt, s onnan két utcányira volt a híres-neves Ford színház. Be nem mentünk, mert négyszáz méteres sor állt, s semmi kedvünk nem volt végig állni.
The Ford's Theatre
S most egy kis történelem következik. Abraham Lincoln amerikai elnök volt. Egészen pontosan az amerikai polgárháború alatt az Északiak vezetője. Ekkoriban ugyanis az USA két részre szakadt. Az déli államok (egy része) kivált az Unióból, s megalapította az Amerikai Konföderációs Államokat. Indokaik között szerepelt, rabszolgatartók fenyegetése és a rabszolgaság tervezett eltörlése, ezenkívül Georgia azt a szövetségi törvényt is sérelmezte, amely az északi gazdasági érdekeltségeket előnyben részesítette a déliekkel szemben. De a fő indok az volt, hogy a hócipőjük tele volt azzal a hórihorgas fickóval, akit Lincolnnak hívtak. Kedvenc indokom még az, hogy a a fehér délieknek joguk és kötelességük volt fenntartani a rabszolgaságot, hogy ezzel a „gyengéd és hűséges” de „tehetetlen” négerek védelmezői legyenek, megvédjék a világgazdasági érdekeket és a hitet az ateista felszabadítás elől. Dél fővárosa Richmond lett, ami Washingtontól van vagy 109 mérföldre. Szóval elindult az amerikai polgárháború, s mindenki aki akarja elolvassa vagy a Wikipedián, Vagy Töke Péter: Az elnök futára című könyvében a történteket. Lényeg, észak nyert. S a győzelem után Lincoln arra gondolt, hogy elmegy szórakozni egyet, egy jó kis színházi előadásra. A Ford színházba. 1865. április 15-ét írtak. Szép verőfényes éjszaka volt. S egy John Wilkes Booth nevű gazdag, marylandi születésű ifjú, elismert fővárosi színész lazán, így végzik a zsarnokok felkiáltással odasétált Lincolnhoz, s főbe lőtte. Aztán elmenekült. Később agyonlőtték, a társait meg felakasztották. Lincolnon ez sokat nem segített, átvitték a szembe levő házba (amely ma természetesen múzeum), s rövid úton kiszenvedett. Mellesleg republikánus volt. Csak később a republikánusok és a demokraták lényegileg nézetet cseréltek. Szóval ez volt az amerikai polgárháború, valamint a Ford színház (ami egyébként egy mai napig működő színház) története.
A pirosas épületben halt meg Lincoln. Mellette étterem.
Mindezen történelmi kitérő után (mellesleg kívülről láttuk a Nemzeti Kém Múzeumot, ami még szintén egy tervezett látnivaló számomra), elindultunk megkeresni a Magyar Nagykövetséget. Nos, azt nem mondta senki, hogy túracipőt, háromnapi hideg élelmet kell vinni az útra. Ugyanis a Magyar Nagykövetség, hát hogy finoman fogalmazzak kinn van. De nagyon. Először is egy csomót metróztunk. Amikor kijöttünk Amerikába eléggé megdöbbentett mind a kettőnket a metró. Mármint az, hogy a hármas metró otthon egy luxusmetró ezekhez képest. A Washingtoni az más. Az elegáns. Minimalista design, de ettől függetlenül kényelmes, tiszta, szőnyegpadlós... Látszik, hogy politikusok is használják.
Mondjuk kicsit futurisztikusan sötét...
Akkor most egy pici kitérő. Előre jelzem, ez egy nagyon-nagyon hosszú blogbejegyzés lesz. Washington egy bonyolult hely. Ugyanis, az USA ötven tagállamból áll. No, meg néhány társult államból. Meg néhány külbirtokból. Meg Washington DC-ből. Ennek az ötven tagállamnak mindegyiknek van egy-egy fővárosa. Értelemszerűen Pennsylvaniának, nem, nem Philadelphia, hanem Harrisburg. Hogy ez miért van így, azt nem tudom, de érdekes, hogy nem a legnagyobb város a főváros, hanem mintha Magyarországnak Szeged lenne... Mondjuk volt Szeged Magyarország fővárosa... 1849-ben pár napig. Ezen kívül van az államoknak összességében egy fővárosa, na ez Washington DC. A DC jelentése nem az elektromossággal függ össze, nem is egy zenekar nevének második része, hanem Washington területe egyben megegyezik a Columbia Kerület területével, s egyetlen önkormányzat próbálná igazgatni. Mármint, ha hagynák. Ugyanis, itt sokkal kisebbek az önkormányzat és a polgármester hatáskörei, mert a terület felett a kongresszus rendelkezik hatáskörrel. Ők mondják meg mennyi a pénz, milyen legyen az oktatás, és milyen színre ne fessék ki a metrót. Mellesleg sok beleszólást nem hagynak, mivel Washingtonnak nincs kongresszusi képviselete, ellenben adózniuk azt bőven kell. Így nagyságrendileg 650 ezer amerikai nem tud levelet írni a képviselőjének, hogy intézzen el ezt, vagy azt, mert simán, egyszerűen nincs képviselője. Ha jól emlékszem "a világ legfejlettebb demokráciájáról" beszélünk...
Magyarország Nagykövetsége, Washington
Na ezután kis politikatan után vissza a gyalogtúrához. Nos a nagykövetség gyönyörű helyen van, de nagyon messze, főleg gyalog. Megérkeztünk, s látható volt, hogy azért a hatalmas munkatempó, melyet ezen a választáson a bizottságnak végeznie kell azért nem viseli meg az urakat és a hölgyeket. S bocsánat, kicsit morgok. Én tudom, hogy csak egy buta kis állampolgárocska vagyok, de legalább valami minimális örömet mutathattak volna, hogy milyen jó, hogy eljöttetek, rászántatok pénzt, paripát, fegyvert... Ehelyett unottan, már már flegmán intézték az ügyeket. Mellesleg az is kiderült, hogy bár az egyetlen lehetőség bejutni a Fehér Házba az, ha a Nagykövetség ebben segít, a Magyar Nagykövetség erre nem hajlandó, mondván nem utazási szerv. Ez tény, csak ezt is miért kell lekezelően elmondani? Na mindegy, a lényeg megvolt, szavaztunk.
Na ezek után visszagyalogtúráztunk a metróhoz, s miután Obama elnök fényképével ellátott jegyünket behelyeztük a beléptetőkapuba, elmetróztunk a Fehér Házhoz. Nos, a fent említett filmsorozatban még az is a fantasztikus volt, hogy hihetetlen mértékben törekedett a pontosságra. Teljes mértékben lemásolta a Nyugati szárnyat (ahol az ovális iroda is van) így nagyjából tudom, hogy melyik szoba honnan nyílik. De jó volt az egészet a saját szememmel is látni.
Egy általános fotótéma...
Azon mosolyogtam közben, hogy a sorozatomban nem egy jelenetet a helyszínen vettek fel (mivel mondjuk az egész házat értelemszerűen nem építették fel), s például az utolsó részben az egyik főszereplő pont ezen a kapun jött ki. Nem lényeges, tudom, de ez egy szubjektív blog, s nekem ez a hely fontos, s örömmel fotóztattam le magam...
C.J. is itt jött ki... :D
Mondjuk a biztonság az elsőrangú. Évről évre megpróbál néhány bolond és/vagy részeg beugrani a kerítésen, de általában 5-6 lépésen belül nyolcvanhat pisztolycsővel néz farkasszemet, ami bizony jelent némi kellemetlenséget az utána következő egy-két-tíz évben. A Titkosszolgálat abszolút jól működik, s lehetőleg úgy, hogy igazából nem nagyon lehet látni őket. Mondjuk én kiszúrtam, hiszen ott parkoltak a Pennsylvania Ave 1600 előtt. Ez a Fehér Ház eredeti címe.
Itt a felirat... Secret Service... Remélem ezért a képért holnap nem kopogtat az FBI.
Washington egyébként egy tervezett város. Eredetileg Pierre Charles L’Enfant francia születésű építész, mérnök és várostervező munkája, aki rövid úton összeveszett a megbízójával a jó öreg Washingtonnal. Ez az L'Enfant igazi barokk várost tervezett széles sugárutakkal, nagy terekkel. Ezt néhány helyen módosították, de alapból ezt a jóembert tartják a város alapító-tervezőjének. Egyik nagy alkotása, illetve ötlete a National Mall nevű igen nagy terület, amely a Fehér Ház környékét jelenti. Ha azt mondom nagy, akkor nem mondok eleget. Hossza 3 kilométer. Területe több mint 1,2 millió négyzetméter.
A Fehér Ház a pénzjegyek oldaláról... :)
Egy csomó minden van rajta. Igazából az volt a terv, hogy szépen megnézzük az egészet, de ismét be kell, hogy valljam, elszámoltam magam. Nem gondoltam, hogy ez ekkora. Nem gondoltam, hogy bár csak nagyságrendben egytizedét sétáztuk végig, de ma alig tudunk lábra kapni. Persze, hogy egy kis kitérőt tegyek, rengeteg a bóvli, s rengeteg az árus, akik hihetetlen ócska dolgokat, vagy néha viccesen aranyos dolgokat árulnak, pofátlan áron.
Ehem, kedvenc egyetlen nejem, tudod, hogy ha egy gyermek Amerika földjén születik még elnök is lehet?
Tehát ez a Hill nagy. S tele van látnivalóval. Ott van mindjárt a Washington Monument. Szép magyarsággal a Washington emlékmű. Ez nem más, mint egy homokszínű obleszk (Aszterix nélkül). Kb. 170 méter magas, a teteje alumíniumból van. Az építése picit hasonlít a szegedi Fogadalmi Templom építéséhez. Elkezdték építeni, aztán 46 méter magasságban elfogyott a pénz, meg kitört a polgárháború. Ja és volt még egy párt is, akik azon kívül, hogy kellemesen utálták a katolikusokat, no meg a bevándorlókat, közölték, hogy az egésznek semmi értelme, minek építsünk ilyet. Úgyhogy az építkezés állt egy csomó évig, s ez látszik is az obleszken, mert más színű a kő. Körülötte természetesen 50 darab amerikai zászló, hogy még jobban mutasson.
Most már biztos nem dől el, mert Ancsa fogja...
A tér végén van a Lincoln emlékmű. Igazából ezt nagyon szerettem volna közelebbről is megtekinteni, előtte a mesterséges tóval, amin a Forrest Gumpban Forrest átrohan... De hihetetlen messze volt. S igazból a nyolc-tíz múzeum közül egy volt az, melyet arra a napra kiválasztottunk, s arra felé vettük az irányt. Ez pedig a Nemzeti Légi és Űrkutatási Múzeum...
Ha minden igaz pár héten belül megyünk újra Washingtonba, s akkor megnézzük ezt is.
Nos, kedves olvasó, figyelemfelhívás következik. Ami most jön az a tobzódás. Ugyanis a repülőgépekért, valamint az űrhajózásért rajongok. A repülésért nem, de magáért a vasért, főleg, ha az régi, s főleg, ha rengeteget olvastam róla. Éppen ezért régi álmom volt, hogy bejussak a washingtoni National Air and Space Museum-ba. Mert itt bizony minden megvan, ami maga a csoda. Nem álltak sokan sorba, hogy bejussanak ez egyébként szintén egy csoda. A biztonsági ellenőrzés után (belépőjegy egyébként nem szükséges, mert a Smithsonian múzeumok ingyenesek), már ott is állt előttem teljes valójában az Apolló-11 űrhajó leszálló egysége... Igazából az összes ami megmaradt abból a 110 méter magas rakétából, melyet 1969 júliusában elindítottak... Mellette ott állt a Freedom 7, az első amerikai űrhajó...
Az Apolló-11...
Maga a kiállítás rendkívül, hihetetlenül gazdag. Amennyire üres volt itt Philadelphiában az Indepencence House, olyan bővében voltunk a látnivalóknak. A repülést teljes történetét bemutatták, a Wright testvérektől, a Nemzetközi Űrállomásig.
Orville Wright (1871. augusztus 19. – 1948. január 30.) és Wilbur Wright (1867. április 16. – 1912. május 30.), meg én...
Bemutatták az leghíresebb női pilóta, Amelia Mary Earhart történetét, valamint a repülőgépét. Ő egy olyan korban volt pilóta, amikor az még nagyon a "macsó" dolognak számított. Aztán egy szép napon eltűnt, s soha többet senki nem hallott róla. Valahol a Csendes-óceán mélyén nyugszik, de hogy hol, az titok. Az egyik repülőjét ki is állították, persze odaültettem Ancsát, s mikor végre volt egy pillanat, amikor negyven kínai legény nem futott át a képen sikerült lefotóznom.
Mind a kettő a maga módján nagy felfedező...
Aztán ki volt állítva Charles Lindberg gépe. Ő 1927. május 20-án New Yorkból Spirit of Saint Louis nevű, Ryan NYP típusú repülőgépével 33 és fél óra alatt átrepülte az Atlanti-óceánt. 5810 kilométer megtétele után május 21-én szállt le a párizsi Le Bourget repülőtérre. Emellett egy igen szomorú és szerencsétlen esetről is híres. Gyermekét elrabolta egy banda, óriási mértékű váltságdíjat követeltek, s bár az összeg ki lett fizetve a gyerek holtan került elő. Egy strómant a villamosszékbe ültettek, de hogy valójában ki volt az értelmi szerző, az végig titokban maradt, s ma se lehet tudni. Ez az eset ihlette Agatha Christie-t, a Gyilkosság az Orient-expresszen megírására.
Spirit of Saint Luois
Nagyon tetszett ebben a múzeumban, hogy annyi mindent lehet látni. Annyi féle gép, annyi féle rakéta, annyi féle használati eszköz. S ráadásul ez még javában csak a múzeum fele. A másik fele nem messze a Dulles Nemzetközi Repülőtértől van, a hangzatos nevű Steven F. Udvar-Hazy Centerben. Hogy az illetőnek van-e valami köze a magyarokhoz még nem tudtam kideríteni, de a neve alapján igen esélyes. Ide még tervezzük a látogatást, hiszen itt a Concorde-tól az űrrepülőig minden jelen van.
Volt még Boeing pilótafülke, DC-7-es gép, s még sorolhatnám
A kiállítás egy jelentős része azért az űrhajózásról szólt. S itt egy szolid megjegyzés. Mivel méretarányos másolatok voltak, ezért nyugodtan elmondhatom, nem egyszer felmerült bennem a mondat, hogy ez mekkora... Ki volt állítva többek között az összekapcsolt Apolló-Szoljuz űrhajó másolata, valamint személyesen a holdkomp. Hát, azt meg kell állapítani, hogy ez a szerkezet egy hihetetlenül ormótlan, alapjába véve csúnya szerkezet volt. Hogy hogyan volt bárkinek bátorsága arra, hogy ebbe beülve, leszálljon egy másik égitestre, nos azt nem tudom.
Hogy én beültem volna-e? Naná. Csak kellett volna még néhány nadrág, tartaléknak...
Apropó nadrág. Nagyon aranyos volt a kiállításon, hogy bemutatták az ürhajósok (mármint az első csapat) személyi felszerelését. Többek között kiállítva van John Glenn és Jurij Gagarin űrruhája, melyben megkerülték a földet. Hogy ez Gagarin esetében az eredeti ruha-e, azt nem tudom, de azért fényképen megmutatom. Egyébként John Glenn a világ legöregebb űrhajósa címmel is rendelkezik, mert kb. 40 évvel az első repülése után még egyszer felment az űrsiklóval. Közben kicsit képviselősködött is a Kongresszusban, de ez egy másik történet.
Balra Glenn, jobbra Gagarin
Hihetetlen dolog ez a holdraszállás. Mai világunkat abszolút a számítógépek határozzák meg. Egy ilyen gépen írom most ezt a bejegyzést, amikor mentünk, s kerestük a múzeumot egy kis vacak mutatta az utat. S ezek felmentek egy olyan géppel, mely számítógépének belső memóriája nem érte el az egy megabájtot. :) Ma a karórákban több memória van... Felszálltak, megtették azt a kis lépést, s leszálltak újra földön...
Az Apolló parancsnoki moduljának műszerfala
S persze az Apolló programon kívül sok mindent bemutattak, például egy újabb kép készült a világ legtöbbet fényképezett toalettjéről. Ismertetésképpen, hogy az űrben is vannak bizonyos folyamatok, s hát azokat ott is el kell intézni. S gondolom már megunták, hogy mindenki ezt kérdezi, ezért szakszerű leírással kiállították az űrsikló egyik mellékhelyiségét.
Ez se nagyobb, mint a mi fürdőszobánk...
Külön teremben foglalkoztak magával az űrsiklónak, ami sajnos már szintén a múlt. 2011-ben elrepült az utolsó. Hogy hiba volt-e leállítani azt én nem tudom, hiszen nem értek hozzá, de minden esetre azóta Amerika ember szállítására alkalmas űrhajó nélkül maradt.
Az űrsikló méretarányos modellje.
Külön terem foglalkozik a NASA két legnagyobbnak minősülő közelmúltbeli sikerével, a Spirit és az Opportunity nevű marsjárókkal. Ezeket 2003-ban indították a Marsra eredetileg azzal a szándékkal, hogy kb. 90 napig fognak üzemelni. Ehhez képest a Spirit több mint hét évig "élt" az Opportunity pedig még a mai napig küldi a jeleket és az adatokat a földre. Szép dolog két akkora "jószágtól", mint egy tisztességes méretű kutyaól... A robotok működőképes másolatát állítják ki a múzeumban. Ezt a másolatot akkor kölcsönkérte a múzeumtól a NASA amikor a Spirit elakadt... Ezzel tesztelték le, hogy hogyan is kell kiszabadítani a rovert, ami ennek a pici járműnek a neve...
A Marsjáró másolata...
Ekkor bizony már nagyon elfáradtunk. S beültünk megnézni a Planetáriumba egy műsort. Hihetetlen volt. Néha azt éreztem, hogy a széksorok mozognak velem, pedig csak a vetítés volt olyan. Talán egyszer jártam életemben 12 évesen a kecskeméti planetáriumban, de akkor, ha jól emlékszem Barna Kriszta, aki mellettem ült sokkal érdekesebb volt, de a részletekre már nem emlékszem. Szóval fél órás üldögélés, s Ancsa részéről szunyókálás után bevetettük magunkat a múzeum boltjába. Az a jó ezekben a múzeumokban, hogy ingyenesek, tehát amit az ember el akar költeni, azt a múzeumi boltba tudja elkölteni. Vettem egy űrsikló modellt, ha már Ancsának van New York-i taxija. Ő vett egy útikönyvet, én pedig egy pólót.
Gyerek űrhajós-ruha, sapkával... Felnőtt méret sajnos csak Floridában kapható...
Mindezek után a hazafelé vivő busz felé vettük az útirányt, menet közben rövid ránézéssel a Capitolium-ra. Itt ülésezik maga a Kongresszus, a maga két házával. Ide is ingyenes a belépés, de előre regisztrálni kell, s sajnos már augusztusra sincsenek belépők. De azért nagyon remélem, hogy valahogy majd bejutunk mégis.
Biztonság az itt is van. Ennél közelebb nem is engedtek bennünket...
A hazafele út kellőképp unalmasnak tűnt, hiszen három órás autópálya várt ránk. Mígnem - miközben Ancsa édesen szunyókált - arra eszméltem, hogy a sofőrünk kellőképpen megveszett. Ugyebár ez egy kínai szolgáltató busza, ami nem jelent semmit, csak annyit, hogy olcsó. Méghozzá negyedannyiba kerül, mint a normális hivatalos busz. A pontosságáról meg annyit, hogy az ugyanolyan, mint a normál busz. De a sofőr sietett. Az 55, 60 mérföld/órás táblákat úgy látszik nem neki találták ki. Menet közben volt egy baleset, ami miatt állnia kellett. Ekkor válogatott kínai és angol nyelvű rövid, de erős véleménynyilvánítás keretében lement valahová, ahol legutóbb Kolumbusz idején mehetett utazó, s átkormányozta a buszt a helyszínen. Utána belekapcsolt. Azért nem tudom megmondani, hogy mennyi volt a csúcssebessége, mert a mérföldórája max. nyolcvanig mért. De én úgy láttam hajlott a mutató. Úgy száguldott a belső sávban, leelőzve mindenkit, szalomot nyomva, hogy tisztán azt gondoltam, eltévedtem, s egy Forma-1 autóba ültem be, csak az máshogy néz ki. De épen, s éppen vacsoránkat viszont nem látva landoltunk, 15 perccel a kiírt érkezési idő előtt Philadelphiában.
Nos ez volt egy nap Washingtonban. S biztos, hogy lesz még, hogy oda megyünk. Mert bőven van mit látni. De az biztos, hogy ennyi látnivalót nem tervezünk be egy napba. Vagy ha mégis, akkor helikoptert bérlünk, hogy oda tudjunk érni mindenhova. Mert gyalog, sőt még metróval is lehetetlen.
Van, amikor Ancsa már nagyon fáradt, s akkor jövök még én is a bolond kérdéseimmel. Például ma megkérdeztem mi is az a csomó izé amit naphosszat bámul a monitorán. S egészen véletlenül, nem is tudom hogyan de egy kamera is volt a kezemben. Nos, ez a néhány másodperc hollywoodi színű. Vagy legalábbis bollyvúdi. :) De mindenképpen Robivúdi.
Éééééés, csapó....
Tehát: Ancsa elmagyarázza. Egyes csapó.
Mára ennnnnnnyi... Ez egy villámblog volt, ha már odakinn tornádó riadó van. Nyugalom, a tornádó nem azt jelenti, amire elsőként gondol az ember, itt az erős vihart értik alatta. Mondjuk jeget, meg ilyesmit. Az amire gondolnék először azt hurrikánnak hívják. Ezt jól elmagyarázta John "Hurrican" Klemens tv meterológus.
Szüleim engem mindig arra okítottak, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Másként megfogalmazva, az értékeidre vigyázz, a bútorokat óvd. Jó, tény, nem volt nálunk a Nagy Bandó András által emlegetett Pedánsék rendje: "- Cipõt le, jöjjön be! . . . Kis lakás - nagy rend! . . . Az elõszobában a mozaikra padlószõnyeget tettünk, a padlószõnyegre torontálit, a torontálira védõszõnyeget, a védõszõnyegre porfogót, de arra sem lépünk cipõvel! . . . A fotelokra védõhuzatot tettünk, a védõhuzatra pedig huzatvédõ huzatot . . . Nálunk még a nyitott ablakon is huzat van! . . .A gyerekszobában rend van! . . . Mi úgy szoktattuk a gyereket, hogy a szomszédban játsszon! . . . "
Ifjúkori háztömblakótársam: Nagy Bandó András
Ez nem volt, de ami bútorunk volt azt megbecsültük, hiszen azért dolgoztunk. Mármint szüleim dolgoztak. Aztán az évek során én is összegyűjtögettem bútorokat, melyekhez ragaszkodom. Még ha az olyan kopott és picit szakadt is, mint az otthoni fotelem. De mennyi és mennyi gondolatot írtam le benne, mennyi és mennyi barát üldögélt benne, mennyi és mennyi beszélgetésre emlékezhet az a fotel.
Mosni gyönyörűen mosok, de a hajtogatás művésznője még csata előtt áll...
Ehhez képest itt Amerikában egy számomra nehezen megérthető dolog zajlódik le. Már több alkalommal említettem, de ez a dolog ma olyan szintre emelkedett, ami szerintem megér egy bejegyzést. Ha más miatt nem is, de azért, hogy azok akik tervezik az Amerikába költözést tanuljanak belőle. Bútort, főleg apróbútort csak óvatosan szabad vásárolni. Nem, nem azért mert rossz, hanem azért, mert ha sétálsz az utcán fogsz találni. Egyszerűen hihetetlen mennyiségű bútort és műszaki cikket raknak ki az utcára... S ugyebár itt az a szabály, ami az utcán van, s nem áll mellette tulajdonos, s nem látszik, hogy csak a másik cumót cipeli fel, azt viheted. Ez otthon is így van, leszámítva, hogy jobb ha viszel magaddal fegyveres testőrt... S ez nem nap, mint nap ismétlődik azért...
Az asztal mai termés...
S az a helyzet, hogy nem csak lepukkant, kopott, törött dolgokat tesznek ki az emberek. Van közöttük amely alig, vagy egyáltalán nem használt. Találtunk többek között dvd lejátszót, melyen még rajta volt az a fólia, amelybe eredetileg csomagolták. Mi volt a hibája? A távirányító eleme lemerült. 3 dollár volt az elem. Nem vett új elemet, hanem kidobta az egészet. Kempingszék, melyen még látható a rá kötözött típuscímke, árral...
A kempingszék (mind a kettő) vadonat új. Látszik, hogy még senki nem ült benne....
Ma összesen két asztalkát, meg a televízióhoz egy sínt találtunk. Az egyik asztalkát én, mikor a boltba mentem. Pont jó, mert a szintén guberált dvd lejátszót rá tudom tenni. Ancsa hazafelé pedig a konyhába talált egy asztalkát, amiért szépen visszasétáltunk. Az üdítőknek, vizeknek kitűnő szervizasztal... Igaz, egy jóember, aki szintén szemet vetett ama asztalra kicsi anyagi ellentételezést akart kérni, de ugyebár én nem érteni angol. Amerika egyfelől a tárgyak bűvöletében él, hiszen mindenkinek rengeteg cucca, rengeteg kütyüje van, de ha már nincsen szüksége rá, vagy jobbat szerzett gondolkodás nélkül kidobja. Vannak weblapok, mint például a craigslist.org, ahova fel-feltesznek hirdetéseket az emberek, de nekünk igazából nem volt szerencsénk vele. Általában vissza se jeleztek, vagy ha visszajeleztek se volt benne köszönet. Itt van free rovat is, például ha szeretnék Ancsának egy pianót, az is akad, több is. Csak vidd el innen, mert útban van, jelmondattal.
Ja és azért veszünk mindenből ennyit, mert mondjuk négyet adnak egy áron... De ez másik téma...
Összességében ez alatt a kevesebb, mint két hónap alatt összegyűjtögettük az alábbiakat:
- kenyérpirító
- lépcsőzőgép
- Tv asztalka
- konyhai asztalka
- televízió falra szerelő sín (pont az új televíziónkkal kompatibilis)
- konyhai tartó
- dvd lejátszó
- mérleg (fontban és kilóban is mér)
Nagyon remélem, hogy a holnap esti sétámon még egy munkavállalási engedélyt is találok, mert összegezve a körülményeinket már csak ez hiányzik számomra... De ez alapjában nagyon...
Igazából nem tudom, hogy jelen blogbejegyzéssel kit fogok jobban megsérteni, az amerikaiakat, vagy a szlovákokat. Mert ugyebár van egy olyan, hát mondjuk így sutka, hogy a szlovák történelemkönyv egy A4-es oldalból áll, s arra még jegyzetelni is lehet. Ez természetesen nem igaz az amerikai történelemre, hiszen azért a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása óta eltelt bő 238 év, vagy ha úgy nézzük mindössze eltelt 238 év. Tényleg, bizony mondom, hogy nem a magyarkodás szól belőlem, de ekkor mi már túl voltunk Szent Istvánon, a komplett Árpád-házon, Mátyáson, Rákóczin, s egy csomó Habsburgon, ráadásul ebben az évben VI. Piusz pápa „Romanus Pontifex” kezdetű bullájával – az Esztergomi Főegyházmegye felosztásával – megalapítja a szepesi, besztercebányai és rozsnyói egyházmegyét, valamint megszületik Berzsenyi Dániel költő. Philadelphiában, meg egy Thomas Jefferson nevű fickó megfogalmaz egy szöveget, ami Függetlenségi Nyilatkozatként ismert meg a világ. Ebben nagyon udvarias hangvételben elküldik az angol királyt, egészen pontosan III. Györgyöt a nyavajába.
Ama Függetlenségi Nyilatkozat
Hogy ez pontosan hogyan is történt az nem világos. Egy kisebb bizottság ült össze, megbeszélték az alapokat, aztán Jefferson leült, s írt. Vagy nem. A visszaemlékezésekben vannak eltérések, de ezt tudjuk be a 238 évnek. Én néha már arra se emlékszem mit csináltam tegnap. Na jó. Tegnapelőtt. Szóval Jefferson megírta, a New York-i küldöttek kicsit ellenkeztek, de azért elfogadták, s expressz ajánlott levélként el is küldték a királynak. A levelek akkoriban olyan gyorsan közlekedtek, mint nekünk az ide kb. egy hónapja feladott gyógyszer, ami tegnap érkezett meg, szóval rövid úton augusztus 10-én landolt is Londonban, ahol gondolom rendkívül örültek neki, s ezennel kitört az amerikai Függetlenségi Háború.
Nos, mindez amit most elmeséltem nem máshol zajlott le, mint Philadelphiában. Igen, jelenlegi otthonunktól szűk öt utcányira. Ahová tömött sorokban zarándokolnak az emberek Arkansastól Washingtonig. Mármint Washington államig. S céljuk egy építészetileg nem túl jelentős épület, valamint egy repedt harang megtekintése.
Az Independence House
Igen. Érzem én. Elfogadom, hogy eme blogbejegyzés egy kicsit gunyoros, de bocsánatért esedezem. Itt van, az amerikai történelem bölcsője. Csúcsa és alapja. A hely, ahol ott volt az összes alapító atya. Mind az ötvenhat. Most beilleszthetném ide mindnek a nevét, megemlékezve róla, de aki szeretné, úgyis megtalálja. S ehhez képest egy rendkívül szegényes kiállítás. Egy erdész (Amerikában az erdészeti szolgálat nem csak erdészettel foglalkozik, hanem például idegent vezet is) negyed órán át egy szerencsére székekkel és egyetlen festménnyel ellátott teremben arról beszélt, hogy hülye angolok, angol hülyék... Neve alapján ír származású volt, úgyhogy rendben van a dolog, de azért felmerült bennem, hogy az őslakosokon, meg az afroamerikai rabszolgák leszármazottjain kívül ide mindenki valahogy úgy jött... Mikortól lesz valaki amerikai? Mert bizonyos szempontból most én is amerikai vagyok... Úgyhogy kedvenc Alexandra unokahúgomnak most van egy amerikai nagybácsija...
Persze Philadelphiában Rocky az szent, tehát őt is kiállították...
Szóval eme hosszú beszéd után átvezettek bennünket magába az Independence House-ba, ahol megmutatták a Legfelsőbb Bíróság volt termét, majd azt a szent helyet, ahol a már fent aposztrofált Függetlenségi Nyilatkozat megszületett. Itt ismét egy tizenöt perces értekezést hallottunk az amerikai történelemről, meg az angol hülyékről. S arról is, hogy rendben, hogy az első teremben ahol üldögéltünk volt egy festmény, ami hibás, mert nem is Washington vezette az ülést.
Game over. Mármint az angoloknak. A lúdtollak nem biztos, hogy eredetiek...
Utána ismételt rövid várakozás után beengedtek bennünket a Congress Hallba. Ez a neve alapján a kongresszus, valamint a szenátus üléstermei. Aki nem lenne járatos az amerikai alkotmányban, az amerikai parlament két házra oszlik. A népszámlálás alapján elosztott kongresszusi helyekre (ez több, mint hétszáz), valamint a szenátusra, melybe minden állam pontosan kettő darab szenátort küld. Persze kivétel Washington D.C. ők nem küldenek senkit, de adózniuk azt kell. De ez egy másik történet. Szóval egy újabb erdész bevezetett, s én jól nevelten elindultam a padsorok mögött, hiszen ez egy történelmi hely, azért mégis csak. Nem, nem közölték, tessék csak helyet foglalni... Vannak kétségeim, hogy a padok és a székek eredetiek-e... Mondjuk a szenátus üléstermébe nem ülhettünk le, az inkább tűnt eredetinek. Ja és itt 25 perces hülye angolok, angol hülyék szöveg következett.
A kongresszusi ülésterem
Ezek megtekintése után megtekintettük a Liberty Bell-t. Ez egy harang, mely az amerikai függetlenség szimbóluma. Mellesleg Angliában öntötték, s eredetileg arra szolgált volna, hogy felhívja a mélyen tisztelt lakosok figyelmét arra, hogy ha van valami hír. De megjött Londonból, felállították egy emelvényre, hogy na akkor hallgassuk is meg mit vettünk, s az első kondításnál elrepedt. Na akkor uccu neki, irány vissza, de a hajós aki hozta közölte, ő leszállította az árút, visszaárú nincs. Na akkor két amatőr nekiesett, s újraöntötték, s ettől meg lett olyan hangja, mint amikor én énekelek a tus alatt. Utána még tettek-vettek vele, s a legenda szerint ez a harang szólalt meg, amikor kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ami nemes egyszerűséggel nem más mint legenda, mindenesetre, valamikor az 1800-as években (egészen pontosan 1817 és 1846 között) elrepedt, s javíthatatlan. S ehhez a haranghoz gyakorlatilag 100 méteres sor állt, melyet nem álltunk végig, de kívülről le sikerült fotóznunk.
A Liberty Bell.
S mindehhez egy fantasztikus ajándékbolt is társult, hogy azért a bevétel is meglegyen. Thomas Jefferson ujjbáb. a Függetlenségi Háborúban használt muskétához puskagolyó, Rocky minden mennyiségben és formában, box előtt, alatt és után, amerikai sas-csibe plüssből, valamint porcelánból, illetve személyes kedvencem, amerikai zászló formájú szedőlapát, vagy légycsapó. Mind a kettőre alkalmas.
Hiába akartam venni, Ancsa nem kérte...
Tényleg bocsánatot kérek. Gunyoros voltam. De anyósom révén számtalan kiállításon vettem részt, sőt cipeltem a műtárgyakat. S azok azért nem egy állam születéséről szóltak. Mert itt például egy külön termet tartanak fenn annak a tintatartónak, melyből (valószínűleg) Jefferson a tintát vette az íráshoz. Valahogy ezt a kiállítást megtekintve nem tudott bennem az a magasztos eszme, melyet köré kerítenek erőt venni. S ez nem csak azért mert magyar vagyok, s a történelemmel el vagyok kényeztetve. Mindenesetre, ha minden igaz, most a hét végén Washington D.C-be látogatunk, s ott nem csak az eredeti Függetlenségi Nyilatkozatot fogjuk látni, meg az Alkotmányt, no meg a kiegészítéseket, nem talán kicsit művészi szempontból is jobban el leszünk kényeztetve. S akkor ígérem kevésbé gunyorosan fogok írni. Legalábbis remélem.
