Ancsa harminc órája

Valamikor a hetvenes években volt egy amerikai háborús film, a Halál ötven órája. Na nem erről lesz itt most szó. Mi is kavarogtunk, mint a németek az Ardenekben, mi is céllal mentünk, de a mi utunk sokkal kellemesebb és jobb volt, mint a németeké. Mi Ancsa születésnapját ünnepeltük - harminc órán át. 

New York, New York...

A történet rendkívül egyszerű. Amióta kinn élünk két óránk van. Élünk a saját keleti parti időnk szerint, s élünk az otthoni szerint. Hiszen a többség akivel beszélünk, akivel ügyeket intézünk, a Közép-Európai idő szerint, hat órával később jár. Úgyhogy kihasználtam a lehetőséget, hogy kedvenc egyetlen nejemet harminc órán keresztül lehetett ünnepelni. Május 6-án született, tehát a magyar időt átrakva a mi időnkre május 5-én 18:00-kor már születésnapja volt. Ennek örömére elmentünk vacsorázni. A Varga nevű étterembe. Igen, így írják. Nem Vargas, ami spanyol név lenne, hanem Varga. Nem tudom, hogy van-e valami köze a magyarokhoz, de mi kellemesen bemeséltük magunknak. 

Pofás kis étterem volt, pofátlan árakkal... 

Másnap délelőtt meg útra kerekedtünk, s irány New York. A fura, hogy most már azt mondjuk, már megint megyünk New Yorkba. Ha valaki nekem 5 évvel ezelőtt azt mondja, hogy ilyet fogok mondani, szerintem látványosan körbekuncogom. Szóval felültünk a buszra, ami egyenesen a kínai negyedbe vitt. Már jól ismerjük ezt az útvonalat, szaglás után is odatalálnánk. Az út fő célja az volt, hogy Ancsa otthoni főnökével találkozzunk, aki itt van egy konferencián. Vele is, meg egy New Yorkban élő pszichiáter asszonnyal is sikerült találkoznunk, akivel már telefonon sokat beszéltünk, s talán Passiacba is eljönnek, hogy megismerkedjenek a magyar közösséggel. 

Három a tudós...

Ezután nyakunkba vettük a várost. Eredeti célunk az volt, hogy Madame Tussaud panoptikumával kezdünk, ami felnőtteknek 36 dollár. Ancsa mozgássérült igazolványát nem fogadják el, ellenben az én újságíró igazolványomat igen, ha előre bejelentkezünk. Akkor az én jegyem ingyenes. No, megyünk még New Yorkba, kiáltottunk fel, s majd akkor megtekintjük eme nevezetességet, ami igazából engem érdekel, Ancsát annyira nem, de én nagyon szeretnék lefotózkodni úgy, hogy ülök a Fehér Ház Ovális irodájában, persze az elnöki székben, s mellettem álldogál Obama elnök, persze viaszból. 

Ez után délre vettük az irányt, gondoltuk megtekintjük a World Trade Centert, illetve a helyén található Ground Zero-t. Meg picit nézünk némi vizet is, hátha hajóra tudunk pattanni, s megtekinthetjük a Szabadság-szobrot. Némi metrózás után (a sétáról lebeszéltük magunkat, mivel másfél óra lett volna ez a kis távolság gyalog), a World Trade Center állomáson kötöttünk ki. Onnan feljőve megtaláltuk a Szent Pál kápolnát, ami az elhunytaknak állít emléket. 

Ezt a harangot London adta New Yorknak 2002-ben, azóta minden szeptember 11-én annyiszor kondítják meg, ahány halott volt...

Maga a templom láthatóan egy működő protestáns templom, de az falainál emléktárgyak vannak. Egy tábori ágy, egy tűzoltó egyenruha, rengeteg minden. Nagyon érdekes, s nagyon megrázó dolog. Furcsa és picit ambivalens érzés az, hogy volt egy ilyen terrortámadás, kb. 3000-en haltak meg, nem azt mondom, hogy kevés, de némelyik háborúban óránként halnak meg ennyien... Mégis ez az esemény teljes mértékben beégette magát az amerikaiak tudatába, gondolkodásába. Amikor mi ott voltunk ebben a templomban, akkor is több százan voltak. Volt aki nézelődött, volt aki imádkozott. Fényképek, rózsafüzérek, s rengeteg fajta rendőrjelvény. Úgy látom az a szokás, hogy ha jön erre valahonnan egy rendőrkülönítmény, elhozza a jelvényét, s odateszi. Több száz ilyen volt..

Rendőrjelvények a világ minden részéről... Magyart nem láttam, bár lehet, hogy van.

Nos, ez egyébként egy nagyon régi kápolna temető veszi körül, amelyben az 1800-as évek elején elhunytak nyugszanak. A nevezetessége egyébként ennek a kápolnának az is, hogy maga George Washington is járt Istentiszteletre. Még a székét is bemutatják. A templom egyébként 1764-ben készült el, s a György-korabeli építészeti jegyeket viseli magán, hogy nagyon szakmai legyek. 

Egyébként láthatóan működő templom...

Nagyon szép kis épület. Az is érdekes, hogy bár a lenti képet rengetegszer láttam a televízióban, valahogy soha nem tűnt fel, hogy mögötte ott áll ez a templom, amely egyébként az egyik legrégibb az USA-ban. Ennek a kerítésére rakták fel a hozzátartozók a keresettek fényképeit. Ma a fényképek helyén rengetek árus üldögél, aki menten letámadják az embert. Kicsit zsibvásár-szagú volt. Mondtam is Ancsának, hogy némiképp Isztambulban érzem magam, mert ott nem lehetett ránézni semmire, anélkül, hogy ne akarták volna rád erőszakolni...

Egyébként, teszem hozzá a környék nagyon lepukkant. Ugye a 2 Trade World Centert lassan befejezik, illetve a környékét, de mégis úgy néz ki az egész, mint egy hatalmas építkezési terület. Ezek után még délebbre vettük a lépést. A State St-en - két toronyépület közé ékelődve - megláttuk Szent Elizabeth Ann Seton szentélyét.

A hosszú nevű hölgy Amerika első római katolikus szentje, az 1793-ból származó épület pedig az igen kevés megmaradt György-kori épületek egyike. Nagyon furán néz ki, ahogy két hatalmas épület között áll. Mint törpe az óriások között... Érdekes egyébként, hogy ez a törpe még mindig sokkal szebb, mint az a sok óriás. Nehéz belegondolni, hogy milyen lehet ott lakni. Hiszen az ember feje fölött 250 méterrel is laknak. Arról nem is beszélve, hogy mekkora lobbi kellett ahhoz, hogy ezt a kis kápolnát, és a mellette lévő lakóépületet ne bontsák le...

S fő uticélünk a part volt, hiszen nagyon szeretett volna Ancsa végre vizet látni. Igaza volt az itteni főnökének, Amerikában iszonyú erős a nap. Nem tudom miért lehet, talán a más szélességi fok, más hosszúsági fok miatt, de annyira vakító, mint otthon egyáltalán nem. Sajnos az utolsó hajó elment előttünk, így más nem jutottunk ki a szigetekre, de így is szép volt a látvány. Illetve nem tudom. Valahogy a Szabadság-szobor szigetét, igaz, csak messziről láttam sokkal impozánsabbnak, gondozottabbnak gondoltam volna. Majd ha közelebbről megnézzük biztos szebb lesz. De azért az, hogy saját szememmel láthatom ezt a szobrot... Volt egy hóbortos ükapám, aki megjárta Amerikát. Oda, meg vissza, mert nem soká bírta. A családban ő látta legutóbb... Igaz én vele már nem találkoztam, de akkor is... Kb. száz év után újra a Dudás család meghódítja Amerikát. :D

Pici, de ott van. A Szabadság-szobor.

Na ezután már nagyon éhesek voltunk, s elindultunk valami étkezőt keresni. Itt ért az első kicsit mondjuk úgy meglepetéssel vegyes csalódás. Bementünk egy étterembe, asztalt adtak nekünk, pincérek rohangáltak fel, s alá, de hiába szóltunk, nem szolgáltak ki bennünket. Mindjárt jön a kollega, közölték, s mentek tovább. A kollega pedig 8 percig nem jött. Bevallom ez nagyon nem tetszett, úgyhogy felálltunk, s mentünk tovább. Pedig a gyomrunk már felkészült, Ancsa hagymalevesre vágyott, én pedig tésztára. Voltunk már ennek az étteremláncnak másik üzletében, ott semmi gond nem volt. Lehet, hogy ha fél óra múlva megyünk, itt se lett volna. De most volt. Úgyhogy egy gyorsétteremben ettünk valamit, ami inkább rosszabb volt, mint jobb. S itt ért az a meglepetés, amely egy játékomnak a végét jelentette. Amióta kijöttünk figyeltem a rendszámokat. Itt ugyanis minden állam másik fajta rendszámot ad. Más fajta rendszáma van Pennsylania-nak, s más New Jersey-nek. Eddig 30 fajta rendszámot sikerült megfigyelnem. S itt ennek a gyorsétteremnek a falán ott hevert szépen felfúrva az összes rendszám, még a Hawaii-i is, amelyről teljesen lemondtam, hiszen olyat még sok éve itt élő ismerőseim se láttak...

Nem számoltam meg, de szerintem megvan mint az ötvenegy...

Kaja után volt még egy kis időnk, úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Ground Zerot. Sajnos ez nem sikerült. Belépőjegyes, elég nagy sor állt. Igazából kicsit furcsának tartom, hogy egy ilyen helyért pénzt szednek. Minden más részt pedig, ahonnan be lehetne látni paravánokkal elfedtek. Nem tudom mire megy az itt beszedett pénz. Ha a hozzátartozók megsegítésére, akkor abszolút támogatom. De ha valakinek a zsebébe, amit inkább tartok valószínűnek, akkor szomorúnak tartom ezt. Mindezek után felpattantunk a New York-i metróra, s visszamentünk a kínai negyedbe, ahol jó sok várakozás után hazabuszoztunk Philadelphiába. Ahol már várt minket, Ancsa kvázi születésnapi ajándéka, mert megérkezett a nyomtatónk... 

Canon Pixma nyomtató. S magyar nyelvű a menüje...

Nos, ennyi volt Ancsa harminc órája. Szerintem kalandos, és rendhagyó módja volt a születésnap megünneplésének. Már csak arra vagyok kíváncsi, az enyémet majd mivel ünnepeljük meg. Amúgy se szeretem szilvesztert, hát még úgy, hogy harminc órán át fog tartani... 

A két grácia... Lady Ancsa meg Lady Liberty...