Megszenteltük a vasárnapot...

Ma Ancsával elmentünk egy baptista templomba. Igazából én mindig is vallásilag türelmes voltam, ez abból is következik, hogy elvettem egy más felekezetbe tartozó leányt. S alapjában jól megvagyunk. Bár teológiára jártam, de sose voltam vakbuzgó, sose gondoltam, hogy téríteni kellene, ezért nincsen egymással semmiféle problémánk ezen a téren. Én néha elmegyek az ő templomába, ő néha eljön az enyémbe. 

Ancsa temploma, ahol épp a mi esküvőnk folyt...

Amerikában a legközelebbi magyar katolikus közösség, amelyet ismerünk Passiacban, New Jersey-ben van. Nagyon szeretek oda járni, de azért szűk 200 mérföld, az 200 mérföld. Most már, hogy "beiratkoztunk" egy autóbérlő céghez sokkal könnyebb lesz, mert fix áron tudunk autót kölcsönözni, s nem kell először is bebuszozni New Yorkba, s onnan kibuszozni. 

Vas Laci atyával, a passiaci magyar pappal...

Minden esetre ma elmentünk a New Hope Baptist Church-be, ami hozzánk nagyon közel van. Én tegnap már ránéztem a youtube-n, hogy vajon mégiscsak van-e fenn videójuk, s volt. Na gyorsan megmutattam Ancsának, akinek arcán a döbbenet jeleit véltem volt felfedezni. A templom, ahova ő jár, meglehetősen konzervatív. Pontosabban, ezt én nem tudom jól megfogalmazni, de meglehetősen, főleg zenei téren a komoly zene mellett elköteleződött. Nem egyszer énekelnek nyolc szólamban, a kántoruk világszínvonalú, az előző kántor bácsi pedig Magyarország egyik iskolateremtő orgonistája. Ehhez képest a videó, melyet találtam, egy picit mást mutatott. 

Valamiért a rendszer nem engedi ide beilleszteni a videót, amit találtam, de aki akarja itt megnézheti: Videó a templomról

Szóval ma elmentünk. Újpesten van egy család, ahol az apuka bár Párizsban született, de a családja kongói. Ő pedig szénfekete. Egyébként gyönyörűen beszél magyarul. Felesége meg magyar, s jelenleg Dubaiban élnek. Szóval ez a jóember érezhette magát úgy, mint mi most ebben a templomban. Mi voltunk az egyetlen fehérek. S mindenki más afroamerikai. Talán felmerülhetett bennük, hogy mi mit is keresünk itt, de ettől függetlenül szó szerint és átvitt értelemben is keblükre öleltek bennünket. Nem bírtam kiverni a fejemből egyik kedvenc amerikai írómat (bár itt akivel csak beszéltem nem ismeri), Robert Fulghumot. Amikor ő lelkész volt tört ki a templomában a nagy ölelésjárvány. Mindenki mindenkit öleléssel köszöntött, ami sokaknak furcsa volt. Na itt is. A szertartás közben jól bemutattak minket, hogy kedves vendégek, akik Európából jöttek, meg ilyesmi. Na ezután elindult a lavina. Vagy ötvenen fogtak velünk kezet, puszilkodtak, stb. 

Megadták a módját... :)

Maga a liturgia hihetetlen volt. Mint az amerikai filmekben, ahol templomot mutatnak. Énekeltek, táncoltak... Hát igen. Itt ismert rá Ancsa egy otthon is használt baptista énekre. Igaz, Újpesten halál komolyan, orgonával van énekelve, itt nem csak, hogy dobbal és zongorával, de még néhány hetven év feletti néni olyan balettet is bemutatott, hogy az agyam dobtam el. Aztán "váltásként" egy ránézésre kb. száz kilós hölgy táncolt... Sok év ministráns tapasztalatom kellett hozzá, hogy az arcomon ne látszódjon a röhögőgörcs. Félre ne értse senki, nem a vallásos szándékot szeretném leszólni, csak nekem nagyon furcsa volt. 

Most ezt a dalt se engedi a rendszer betölteni, de azért csak meg lehet nézni: Oly nagy vagy Te...

A helyi lelkész, Pastor John Coger. Végigtáncolta és dalolta az egészet...

Délelőtt 10 órakor kezdődött az Istentisztelet és 11:30-kor még nem jutottunk el a Biblia felolvasásáig. Mivel nekünk ma délutánra jegyünk van az Independence House-ba, meg a Liberty Bell-hez, ezért udvariasan, s feltehetően látványosan leléptünk.

Alaposan elgondolkodtatott ez az Istentisztelet. Először is láthatóan megadják a módját. Énekelnek, táncolnak, készülnek, rászánják az idejüket. Teszem hozzá, gyönyörű, jól szabott ruhákban voltak, tökéletes volt a rend és a tisztaság. Mégis európaiként, s katolikusként valahogy nagyon furcsa volt ez nekem. Mi Európában megszoktuk, hogy udvariasan és jól nevelten ülünk, s hallgatjuk ahogy a pap beszél. Esetleg, ha már nagyon unalmas, akkor kicsit csoszogunk a lábunkkal, meg köhögünk. De az, hogy közbekiabálnak, közbe-allelujáznak ez nálunk nem szokás.

Egy "rendes, reguláris" magyar mise... A kép Nagymaroson készült.

Hogy fogunk-e ide járni? Nem hiszem. Nem csak idő hiányában. Jövő héten - ha minden igaz Washingtonba megyünk, s terveink szerint a Szeplőtlen Fogantatás Nemzeti Szentélybe megyünk el. Azutáni héten pedig Passiacba megyünk ismét. A jól ismert, nagyon kellemes, magyar nyelvű katolikus misére. Amit ráadásul a nagyváradi megyéspüspök végez. A mai szertartás pedig megmarad hihetetlenül érdekes és szép emléknek. Alleluja... Kiabálok én is, mint a többi hívő eme baptista templomban.