2014. december 12., péntek

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek - mondta volt az én drága Bódi nagyapám, aki tisztesség szólva villanyszerelő mester volt, mint mester, főmester a szegedi MÁV állomáson, s mint ilyen igazából mindenhez értett - a villanyszerelést leszámítva. Ellenben kitűnően tudott szervezni. S bár nagyanyáméknál a villany kitűnően működött, de mindig választani kellett. Hogy a televízió menjen, vagy a rádió. Mert boldogult nagyapám a kettőt egyszerre nem engedte használni. Ugyanis nem volt türelme két dugót felszerelni. Boldogult nagyapámnak mindenre volt egy-két kitűnő mondata, ilyen volt a karácsony is. Eme ominózus mondatot használta, amikor egy nem sokat ígérő december eleji hétvégén elkezdte megszervezni a karácsonyt. Boldogult nagyanyám pedig erre mindig azt mondta: csinálja csak, legalább addig sincsen láb alatt. Ebből a mondatból is kitűnik, hogy házasságuk kicsit ambivalens jeleket is viselt magán. 
Nagyapámék... S az a nagyon aranyos, nagyon cuki, nagyon kedves, nagyon... Na az én vagyok...
Már két napja ez a gondolat jár az én pici agyamban, amikor Ancsával a karácsonyi ajándékokat csomagoltuk. Muszáj már most, mivel Magyarhon igencsak messze van. Igaz, ha ezt a tortúrát tudom, amivel egy csomag feladása jár, hát én bizony hazaviszem személyesen... Egyszerűbb és könnyebb lett volna. Nos. Mindenesetre Ancsa lelkes nagy örömére tegnap este csomagolni kellett. S hát ugye, én nem vagyok egy kezekész ember... S ezért  a csomagolás lelkes feladatát rá hagytam. Arckifejezését illetően felmerült bennem, hogy ha válásra nem is gondolt ez alatt, de bizony a gyilkosság mit olyan néhányszor felmerült benne... S ekkor megint boldogult nagyanyám jutott eszembe, amikor karácsony szent estéjének napján minden késésben volt, s nagyapám nem volt hajlandó használni a drótot, amivel díszeket lehetett feltenni, hanem helyette ördögi ügyetlenséggel csomózta a cérnát... 
Ancsa nem engedte, hogy a csomagolást lefotózzam, úgyhogy tessék itt van rólam egy kép helyette...
Tehát tegnap becsomagoltunk. Illetve Ancsa, én meg vizet fakasztottam, mivel a házban ahol lakunk már megint nincs víz. Komolyan Mózes nem küszködött ennyit, mert neki volt botja. Szent Lászlónak is összejött. Nekem kicsit munkásabb volt, mert a nyílj meg és folyjál parancsra a hideg víz csak azért se. De végül minden megoldódott, s a csomag is kész lett mára, úgyhogy elindultam vele a US Post Office-ba. Ahol végigálltam a kb 40 emberből álló sort (van kb. 50 ablak, ebből 2 van nyitva, de egy csak az útlevelekkel foglalkozik), s közölték, hoci, nesze, itt egy dokumentum töltsd ki. Hát az én angolom nem tökéletes, úgyhogy a hat oldalas papír láttán nyelni, köpni, sőt még magyarul morogni se tudtam. Azért megküzdöttünk egymással. Aztán egy másik hölgy néhány fél óra alatt elmagyarázta, hogy ugye nincs parfüm, pénz, atombomba, szárnyas bomba, emberáldozat, az USA összes hadititka a csomagban, mert ha van, akkor nem adhatom fel. Végül sikerült. Igaz, még egy papírt kitöltetett velem, s utána a címet, ahova megy a csomag, szépen bepötyögte a számítógépbe. Szép dolog a magyar nyelv. Szép dolog a karácsony. Főleg az előkészületek...
Ancsa (kis elírással) ezt a képet úgy kommentálta (betű szerint közlöm): Ha nem erkezik meg vagy elkobozzak ruhos leszek. Hát ha nem lesz vizünk akkor biztosan...
Amerika egyébként egy bonyolult ország. Már egyszer írtam erről a témáról, de ez most ilyenkor különösen aktuális. Mégpedig ez a political correct, azaz, hogy mindenben, különösen a közbeszédben politikailag korrekten kell eljárni. Ez azért van így, mert annyi náció él itt az albántól a zuluig, hogy senkit nem szabad megbántani. S ezzel pont megbántanak sokakat. Ugye ebben az időben van Marry Christmas - azaz boldog karácsonyt. De a zsidók ebben az időben Happy Hanuka-t ülnek. De az afroamerikaiak egy része ilyenkor a Happy Kwanzaa-t ülik meg, ami az 1960-as években jött létre a fekete nacionalista mozgalom keretében, hogy az afrikai filozófia hét alapelvét gyakorolják. Egy ideig ezt egyfajta ellen-karácsonyként ülték, ma már finomították a kérdést, mert sokakat elidegenített a karácsony ellenességük. 1.6%-a az amerikaiaknak ezt ünnepli, de emiatt fontos a politikai korrektség. Úgyhogy sokszor - televízióban, boltban, itt-ott - már el se hangzik a boldog karácsonyt felkiáltás, hanem a Happy Holiday - Boldog ünnepet! van. Ancsa laborjában se karácsonyi ünnep lesz, hiszen van zsidó és muzulmán is, hanem Holiday party... Vicces egy ország. S ez a dal megy egy csomó helyen:

Mielőtt bárki elfogultsággal illetne, nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Valahogy nem szeretem. De ez ízlések és pofonok dolga. Mindenesetre volt egy karácsonyom, ami márciusban volt, s ez meghatározza a gondolkodásomat az egészről. S karácsonyra készületként, most ezt szeretném elmesélni. Az írás nem új, lehet, hogy már van aki olvasta, mégis ezzel kívánok jó előkészületet mindenkinek...
Jó utat, jó ünneplést...

Karácsony márciusban

Ünnep után volt. Talán márciusban. Még Pécs-Vasason éltem, egy pici, szép kis bányászfaluban. Fél éve éltem ott, a plébánián szolgáltam. Emlékszem, kimerítő, fárasztó nap volt. Tavasz. A barackfa már vetkezett, a régi fenyőfa már korhadtan, minden tűjét ledobva, ott állt a fészer mélyén, hogy majd, ha jönnek a fiatalok eltüzeljük, szalonnasütéshez még jó lesz. Egész nap füvet nyírtam, s gondolkodtam, hogy talán valami virágot jó lenne ültetni a plébánia elé.
Késő délután volt. A karácsony, mint olyan az eszembe se jutott. Minek is, hiszen már régen volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miről is beszéltem a karácsonyi éjféli igeliturgián. Ekkor csöngettek. 
Az ajtóban egy ősőreg ember állt. Ismertem őt, szemben lakott velem, kicsit arrébb, az utca túloldalán. Templomban nem láttam, tudtam, valakivel összeveszett a múltban, talán valamelyik elődömmel, s túl önérzetes volt ahhoz, hogy betegye a lábát oda. Néha-néha megittunk együtt egy pohárral az ő borából, amire nagyon büszke volt, de amire gondolva még ma is összerándul a gyomrom, hiszen olyan rossz lőrét sose ittam se előtte, se azután.
Tudtam, éreztem rajta, hogy az idő vasfoga már bizony ki is csorbult rajta. 
- Boldog karácsonyt! – köszönt rám, s én azt gondoltam, ez valami tréfa. 
- Ugye, átjön hozzánk ma este? A feleségem halat főz… Halászlé lesz, meg tejfölös hal. Igazi karácsonyi csemege.
Mondani akartam, hogy ember, gondolja már át, március van, hol van már a karácsony, amikor az öreg válla felett észrevettem a feleségét, s láttam az arcán a könyörgő tekintetet. 
- Persze, ott leszek. Fát is díszítünk? 
- Még szép! Nem, értem miért – mondta az öreg – de alig tudtam csillagszórót szerezni. De sikerült! Nyolckor várjuk.
Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi lehet az, hogy karácsonyt akar ünnepelni márciusban. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hát meglágyult az agya, gondoltam magamban, s megpróbáltam felkészülni a rám váró többszörös megpróbáltatásra. Hal és az öreg bora. Rettenetes. Ráadásul egy ilyen nap után.
Az öreg lelkesen, s karácsonyi dalokat dúdolva elindult haza. A felesége, élete párja, már talán az idők kezdete óta ott maradt. 
- Tudja, már öreg – szólalt meg. 
- Én értem, de március van – szólalt meg bennem a kétkedő. 
- Ismerem őt kicsi gyermekkora óta. Amikor gyermek volt, rettenetes karácsonyai voltak. Apja iszákos volt, verte őt. Aztán jött a háború, elvesztettük mindenünket. Ő az egész családját. Mi maradtunk egymásnak. Nehéz idők voltak. Néhány éve, talán a nyár közepén úgy kelt fel, hogy díszítsük fel a fát, hiszen itt van a karácsony napja. Tudtam, hogy lelke már valahol máshol van. Tudtam, hogy a szíve már nem közöttünk jár. Én a felesége vagyok. Jóban, rosszban. Ezt fogadtam. S aznap feldíszítettük a fát – mondta az asszony. 
Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is zajlódhat le ebben a két emberben. De még mindig nem értettem, hogy mi ennek az egésznek az értelme.
- S aznap este – folytatta a nő – megkért, hogy meséljek neki a gyermekkora karácsonyairól. Nem volt szívem azt mondani, hogy micsoda szörnyű karácsonyai voltak, ezért elkezdtem mesélni neki arról, amikor megkapta a hintalovat, elkezdtem neki mesélni, hogy mekkora karácsonyfákat állítottak a kertben, elkezdtem neki a csodáról mesélni. S láttam, hogy boldog. Azóta néha-néha talán fél évente eszébe jut, hogy ma karácsony van. S felállítjuk a fát, s megfőzőm a halat. S ő boldog. Én pedig boldog vagyok, hogy boldogságot okozhatok. Hiszen ez karácsony értelme, nem?
Elszégyelltem magam. Én akkor karácsonykor éjt-nappallá téve rohantam, hogy beszerezzek mindent, ami aztán vagy tetszett az illetőknek, vagy nem, de úgy álltam oda karácsonykor a szószékhez, hogy na ezen is legyünk túl. 
Aznap este elmentem hozzájuk, s márciusban megünnepeltük karácsonyt. Életem legszebb karácsonya volt. Még a hal is ízlett, bár azóta se szeretem, s bevallom, a bor is édesebb lett, mert tudtam, hogy a boldogságukra iszom. 
Pár hónapra rá én temettem az öreget. S a sírra nem hatalmas koszorúkat, hanem egy pici karácsonyfát állítottunk. Néha-néha lélekben még visszajárok oda. 
Sokan töltik a karácsonyt egyedül, volt jó néhány amelyet én is így töltöttem el. De mégsem voltam sose igazán egyedül, valahol mégis velem volt az öreg. Ahogy most is. Karácsonyi dalokat énekelgetünk, jókat eszünk, míg nem rám nem szól: lassan ideje indulni! Misére kéne menni. Éjfél lesz nemsoká. Ő persze nem kísér el, mert konok. 
Ünnep után volt. Talán márciusban. Karácsonykor. A barackfa már vetkezett. A hónak már nyoma se volt. De karácsony volt. Úgy igazán.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése