Új esztendőben, új szívekkel...

Amikor még ifjabb legény voltam, Szeged-Móravárosra jártam templomba és ifjúsági közösségbe. Az ottani akkori plébános a mostanság kilencvenedik életéve felett járó, de még mindig aktív Holló atya, minden új évkor az első közösségi alkalmunkkor elővette a szájharmonikáját, s eldalolta rajta a címben szereplő éneket. Hát ez járt nekem is az eszembe, január elsején, amikor szép lassan ébredeztünk. 

Már régebben meséltem, hogy vásároltunk egy nagyon profi fényképezőgépet, s most már állványunk is van hozzá. Sőt kettő is, mert a passaici egyházközség karácsonyi tomboláján Laci atyánk nyerte meg azt az állványt, amit ő adott a tombolába, s utána felénk jött, rákérdezett, kéred? S persze, hogy igent mondtam. Nos, január elsején hajnal előtt feltettem az állványra a fotógépet, beállítottam, hogy fél percenként készítsen egy fényképet, s így felvettem az év első napfelkeltéjét. Az ablak tisztasága hagy maga után kívánni valót, de mínusz 10 fokban kinek van kedve ablakot mosni? 

Tényleg jó reggeli után (végre valahol ezt írhatom le), elindultunk egy kicsit várost nézni. Első utunk ki az óceán partjára vezetett, ahol talán az USA egyetlen II. világháborús elhárító bunkerja található meg. A II. világháború után ugyanúgy voltak, mint a Függetlenségi háború idején, miszerint, a Delawere torkolatát védeni kell, hiszen, itt be lehet jutni a keleti part szívébe, majdhogynem Baltimore-ig, onnan meg egy ugrás Washington DC. Éppen ezért megfigyelőtorony, illetve fegyverzettel ellátott vasbeton bunker épült. Mind a kettő áll a mai napig. Érdekesség, hogy a bunker jóval bentebb volt az óceánban, de az idők változása során annyi homok gyűlt össze a parton, annyit hozott a Delawere, hogy gyakorlatilag még dagály idején is száraz lábbal megközelíthető. Igaz, teljesen be van falazva, a belsejébe nem lehet bemenni. 

A bunker mellett természetvédelmi terület található, ahol költőző madarak vészelik át a telet. Igazából az a cél, hogy az óceán partján egy közepesen nagy területen visszaállítsák az eredeti, majdhogynem ember mentes környezetet, ahol az állatok seregei ellehetnek anélkül, hogy folyamatos emberi zaklatásnak lennének kitéve. Picit a Fehér-tóhoz tudnám hasonlítani, bár jóval kisebb, s jóval kevesebb madár volt itt. Kizárólag kijelölt utakon lehet sétálni, s kizárólag megfelelő kilátópontokról lehet leskelődni. A madarak pedig köszönik szépen kifejezetten jól érezték magukat. Maga a terület ahol ez a park elhelyezkedik 153 hektár, van benne mocsár, van benne erdős rész, s több nagy tó is. 

Azért látszik, hogy elég hideg volt, némi jéghártya a vízen. Kb. 100 méterre van az óceán, nagyon kíváncsi lennék, hogy ez vajon édes, vagy sós víz...

Bár egyikünk lába se volt a helyzet magaslatán, hiszen például az enyém egy karácsonyi botlás következtében még kissé kékes volt, de azért a keleti part egyik mai napig működő világítótornyát csak azért is megmásztuk. A torony 1859-ben épült, s ez volt a harmadik világítótorony a keleti parton. Több érdekessége is van. Az első, hogy bár már ha számításaim nem csalnak négy világítótornyot láttunk, ebből kettőt meg is másztunk (a másik kettő zárva volt), de ez az első, amelyik a mai napig működik.

Hogy mennyit vándorolt a partvonal, ezt a tornyot 1859-ben közvetlenül a víz mellé építették...

A másik érdekesség, hogy ez volt az első olyan torony, amely turisták által is látogatható volt. Már 1882-ben lehetőség volt arra, hogy a Cape May-ba érkező nyaralók felmásszanak a toronyba, s megnézzék a világot onnan. Ez már egyébként ezen a helyen a harmadik torony, az első 1823-ban épült, de az leégett. Utána 1847-ben épült a második, de azt rosszul tervezték, gyorsan életveszélyessé vált, s lebontották. Utána épült ez, mely 157 méter magas, a toronyba 199 lépcső visz fel. S ugyanannyin kel lefele is jönni. De a kilátás eszméletlen, megérte ennyi lépcsőt mászni...

Mert azért mi mindig csak hazafele nézelődünk...

Még egy érdekesség egyébként Cape May városával kapcsolatban. Január elsejét írtunk. S kinyitott a világítótorony. Mivel pontosan tudták, hogy sok telelő, szilveszterező ember van. S ilyenkor első, hogy kinyitunk, mert legyen azért bevétel... Ez nekem őszintén szólva pozitív dolog, hiszen, máskor nem láthattunk volna ilyen szépet. Persze minden múzeum nincs nyitva, sajnos a hadirepülő és a vietnámi háborút bemutató múzeum zárva volt, a városnéző autóbusz pedig csak este közlekedett, de állítólag nem volt rá hely... Igaz láttuk később a buszt, s félház volt rajta, de nem baj... 

Ezt elfogadtam volna...

Pár falat étkezés után bevetettük magunkat a belvárosba, hogy szétnézzünk. S minden üzlet nyitva volt. Úgyhogy amíg én jól megérdemelt újévi szivaromat fogyasztottam, addig Ancsa néhány ruhadarabbal bővítette kollekcióját. Igaz, a minősége hagy kívánnivalót maga után - mármint nem a szivaré. Az első mosás után a ruhadarabok úgy mentek össze, hogy az szerintem Alexandra unokahúgomra is kicsik lennének. Maga a városka nagyon szép és kellemes, jó volt sétálni, még akkor is, ha nagyon hideg szél fújt. A vásárlás után pedig kisétáltunk az óceán partjára, s megnéztük a naplementét. Hát a festő palettájára valóak voltak a színek. 

Nagyjából ennyi volt Cape May-i kalandunk. Persze még megvacsoráztunk egy spanyol étteremben, amely szerintem Cape May egyetlen olyan helye volt, ahol sört nem szolgáltak fel, de a limonádéjuk tényleg jó volt, a kaja is finomnak minősült. Majd másnap fájdalommal, de integettünk egyet török stílusú szobánknak, s Cape May-nak, hiszen Ancsát várta a munka... 

Összefoglalva azt mondhatom, amit Ancsa mondott a kocsiban hazafelé (persze, amikor nem szunyókált, mert ő jól tud alukálni autóban): eddigi kirándulásaink közül ez volt a legszebb, itt Amerikában. S teljesen igaza van. Cape May, NJ az a hely, melyet szívből és teljesen mindenki figyelmébe ajánlok, ha erre csavarog, Igaza lett az ismerőseinknek, akik azt mondták, amikor megtudták, hogy hova megyünk szilveszterezni: az tetszeni fog nektek. Nagyon tetszett. Örömmel mennék vissza... Ide tényleg.