Sztárok között - Hollywoodi kalandok - 1. nap: Madame Tussaud's és a sztárok otthona...

Hétfő hajnalban indultunk tovább San Jose repülőteréről a repülőgéppel erős izgalmi állapotban maximum egy órára lévő Los Angelesbe. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez volt nyugati parti utazásunk majdhogynem legnyugatibb pontja, de azt is, hogy ekkor voltunk legmesszebb Magyarországtól. Ha csak az időeltérést nézzük kilenc óra. Mondjuk szerencsénk volt ezzel az időeltéréssel, mert ha a nyári időszámítás szerint mentünk volna, akkor Nevadában lett volna nem kis zavar, mert van olyan része, ahol használják a nyári időszámítást, van olyan ahol nem, s ez megyénként változik... 

Talán ez az a város, ahol minden a látszatról szól...

Mindenesetre most még maradtunk a napfényes Kaliforniában, s még magunkhoz se tértünk, de már meg is érkeztünk Los Angelesbe, ahol a taxi hihetetlen pofátlan áron vitt el bennünket a szállodáig. Tényleg, ennyit még taxiért nem fizettem Amerikában, a szemem egyre inkább kerekedett el. Aztán jött a második kellemetlen élmény, hogy a hotel személyzete a legminimálisabban se állt rugalmasan ahhoz, hogy mi korán érkeztünk, noha ezt a foglalásnál jeleztem. Nem az, hogy nem volt szobájuk, mert volt. Hanem le akartak rólunk óránként 10 dollárt gombolni. Ami délelőtt kilenc órától délután háromig akkora összeg, mintha egy napot ott aludtunk volna. Szóval pofátlan összeg. Úgyhogy annyiban kiegyeztünk, hogy csomagjainkat berakhattuk valami fészerszerű helyre, melyet legutóbb szerintem a Függetlenségi háború idején takaríthattak ki, s ha jól láttam a háttérben meg egy indián megfigyelő is volt... Persze a kulcsot nem kaptuk meg, ami egy kicsit aggodalommal töltött el. 

A híres Hollywood felirat...

Meg kell jegyeznem, hogy ez a nap ugyebár igen korán, hajnali háromkor indult, s bár még nem voltunk teljesen átállva az idővel, de akkor is maximum reggel hatot számolhatnánk, szóval elég fáradtan indultunk neki. Gyakorlatilag mi Los Angeles Hollywood városrészében voltunk, ami alapjába véve egy rendkívül unalmas városrész - már ami az épületeket illeti. Majdhogynem egyforma maximum két szintes épületek, s kosz. Hihetetlenül koszos város. S mindenütt a hajléktalanok. Eszméletlen az ellentmondás: egyik oldalon a sztárok mennek a vörös szőnyegen, a másik oldalon pedig a hajléktalanok alszanak az utcán...

Egy nagyon unalmas város...

A szállásunk - nevezzük így - két utcányira volt a Hollywood Blwd-tól, ami Hollywood leghíresebb utcája. A legtöbb szórakoztató létesítmény ezen az utcán terül el. S ez az az utca, melyet legalább hatszor takarítanak a héten, mégpedig azért, mert itt terül el a Walk of Fame, azaz a hírességeknek itt van csillagjaik. A sétányon már több mint 2000 név szerepel, ami időről időre bővül. Ha egy sztár jelentőset tett, alkotott a szórakoztatóiparban, egy csillagot kap a sétányon. Én nagy élvezettel fedeztem fel a kedvenceimet, illetve magyar származású személyeket is... Ezt örökítettem meg - stílszerűen egy kis filmecskével, mellyel az Oscar-díjért még nem indulhatnék, de azért talán megmutat valamit korunk "sztárjaiból". Mindegyik csillag mellé odatettem az adott színész, zenész, filmes fényképét... Így talán könnyebb lesz a beazonosítás is... Egyébként nagyon érdekes volt ez a "munka", amíg ezeket a képeket válogattam. Filmélmények jöttek elő, s különösen sokat üldögéltem egy színész képe mellett, aki nem más volt, mint Robin Williams. Szerettem annak az embernek a filmjeit, különösen a Holt Költők Társaságát, bár mint tanárságot tanult ember sokszor úgy érzem, ez a módszer - mely szerint ő tanított - inkább rosszabb, mint jó. De a filmet abban az időszakban láttam, amikor egy stílusában hasonló középiskolába jártam, s jó volt lázadni... Éppen ezért az aláfestő zenét ebből a filmből választottam, Maurice Jarre szerezte, az a címe, hogy Keating's Triumph. 

Az első dolog, melyet aznap elkövettünk, hogy kerestünk egy helyet, ahol valami reggelifélét vehettünk magunkhoz, hiszen ilyenkor még minden zárva, azok a helyek, melyeket terveztünk megnézni csak tíz után nyitottak ki. Miután megreggeliztünk szép lassan elindultunk Madame Tussaud's panoptikuma felé. Ha valaki nem járt még ilyen helyen, itt életnagyságú, sőt hihetően életszerű figurák vannak, egy-egy hírességet ábrázolva.

Ancsa éppen George Clooney-val beszéli meg a Vészhelyzet orvosi fogásait...

Komolyan, hihetetlenül élethűek. A lift felvitt egy kiállítóterembe, s pont az ajtóval szemben egy fényképész figura állt, mi pedig kelletlenül összemosolyogtunk, hogy na tessék már megint fotóznak. Amerikában rengeteg turistaattrakció bejáratánál lefényképezik az embert, hogy a végén (persze hihetetlen összegért) megvásárolhasd. De itt nem ez történt, vártuk a kattanó gépet, a fickó nem mozdult, ugyanis kiderült, hogy csak egy bábú...

Nem repült a kismadár...

A Hollywood-i panoptikumban, természetesen elsődlegesen színészek, illetve filmjelenetek vannak kiállítva, akár úgy is lehet fotózkodni, hogy gyakorlatilag belehelyezkedsz magába a jelenetbe, ehhez némi jelmezt is adnak. Úgyhogy ezennel bemutatok két dívát, az egyik ismerős lesz mindenkinek, aki eme blogot olvassa, a másik pedig Marlene Dietrich...

A mozdulatot még tanulni kell, de már nem nagyon...

Ezt a múzeumot valószínűleg én élveztem jobban, mivel nekem több filmélményem van, mint Ancsának. Neki meg több komolyzenei koncert élménye van, úgyhogy ebből a szempontból jól kiegészítjük egymást. Mindenesetre azért elgondolkodtunk azon, hogy esetleg szakmát változtatunk, s talán nem is lenne rossz az a filmipar, ezért felkértük Sir Alfred Hitchcock urat, hogy készítsen már Ancsával egy próbafelvételt, amely természetesen fényesen sikerült, de sajnos itt szerzői jogi okokból még nem vetíthetem le, de ami késik...

A sztár első szárnypróbálgatásai...

Persze voltak egyesek, akik kinevettek a múltban, ezeken már előre jelzem, fényes bosszút fogok állni. Már megvan az emberem, meg is beszéltem vele mindent. Csak a megfelelő időpontot várjuk. Úgyhogy mindenki, akit illet tessen szíveskedni rettegni, mert a Keresztapa már kijelölte a megfelelő embereket, s amúgy is a maffia nem felejt...

Don Corleone és Don Roberto...

De azért a szórakozásra is szakítottunk időt, hiszen micsoda jó zenés filmeket készítettek Hollywoodban. Itt van mindjárt a Grease, mely a magyar fordításban Pomádé néven jutott el a mozikba. Noha valószínűleg elképzelhetetlen lett volna a felállás, hogy Ancsa vezessen a filmben, de itt így sikerült beülnünk... John Travolta talán nem sértődik meg nagyon...

Belehalok, érzem belehalok... Huhuhuuuuuu....

Bevallom, az itt készült képek közül az egyik kedvencemet szeretném az elkövetkezendőkben felkonferálni. Gyermekkorom egyik kedvenc mozija volt a magyar nyelvre a hangzatos Űrszekerek címmel lefordított Star Trek. A sorozat nem annyira tetszett (talán mert más magyar hangok voltak), de a mozifilmek, hát azok elkápráztattak. S mennyi, de mennyi ideig álmodoztam arról, hogy egyszer majd Krik kapitánnyal hajózhatom a végtelen világűrben... Azt azért még én se mertem elképzelni, hogy én irányíthatom az Enterprise-t... S ez most megvalósult. Krik és Pickard kapitányok felügyelete alatt, de ott ülhettem a kapitány székében...

Cél a második csillag, ott jobbra... Egyharmad sebesség...

Persze, ne gondolja senki, hogy nincsenek jó kapcsolataink... Igaz, egy kicsit eltévedt az Ovális Iroda, meg azt se teljesen értjük, hogy Obama mit is keresett ott, de azért megengedte, hogy Ancsa a piros telefont használva hazaszólhasson, ha hazaértünk egy nagy adag rántott húst szeretnénk vacsorára, mivel itt rendes rántott husit nem igazán lehet sütni, ugyanis nincsen kloffolónk...

Én azért másnap kezet is fogtam Obamával...

S akkor most jöjjön egy nagy-nagy titok. Ancsa nem sok mindentől fél, ezek közül az egyik az UFO kinézetű bábúk, a másik pedig E.T. Igen, az a kis izé, aki, vagy ami állandóan haza akart telefonálni, mivel képes volt és lemaradt az űrhajóról. Biztos ő is elnézte a repülőgép indulásánál az am-et és a pm-et, de ez egy másik történet, jó pár nap múlva fog megtörténni. Mindenesetre, oldván a lelki és szellemi feszültséget, rávettem Ancsát, hogy segítsen a jó öreg E.T-nek megmenekülni. Mondanom se kell, a menekülés sikeres volt. Főleg az a menekülés ami a fénykép elkészülte után történt. Olyan gyorsan kiállítási tárgytól én még nem láttam Ancsát eljönni. Vajon mi lesz, ha elárulom, hogy letöltöttem az E:T-t?

Azt hiszem Ancsa arcán nem az őszinte mosoly fedezhető fel...

Hát sokkal jobb lett volna élőben, sokkal jobb lett volna, ha a világ - szerintem - egyik legjobb színésze nem hoz egy végzetes, végleges döntést... Így elég furcsa érzésem volt odaállni Robin Williams mellé. Már említettem, hogy a Holt Költők Társasága mennyire meghatározta az életemet. Sajnálom őt. S mennyire jellemző ez a sors Hollywoodra. Amíg fényben vagy, mindenki melletted áll, de ha valaki gond van, akkor egyedül maradsz...

Nyugodjon békében, Mr. Keating....

Nos, Madame Tussaund után egy gyors étkezést követően megnéztük a világrekordok múzeumát. Egy csomó érdekes adat volt feltüntetve. Én nagyon szeretem ezeket az adatokat, ezeket az információkat, hiszen egy csomó olyan dolgot tanulhatok meg belőle, melyet később mondjuk koktélozás közben (ha már Hollywoodról van szó) el lehet sütni... Például a világ legidősebb az űrben járt embere John Glenn, 77 évesen ment fel az űrsiklóval. Mondjuk ő volt az egyik első amerikai is, sokkal fiatalabban...

Bővebb információért forduljon eme táblához, vagy a Wikipédiához...

Vagy pedig a világ legsúlyosabb embere 1209 fontot, azaz kb. 600 kg-ot nyomott. A múzeumban egy bábú segítségével meg is lehetett nézni, hogy milyen lenne a kinézetem eme súly felszedése után. Nyugodtan állítom, hogy abszolúte nem török erre a babérra. Ez már nekem is sok lenne, nem is beszélve, hogy még kevesebb esélyem lenne az Alcatrazból megszökni...

Szép nagy bábú...

Ezen a délutánon már csak egy - de az egész délutános - programunk volt. Jó előre vettünk un. City Pass-t, ez 27 helyszínre biztosított ingyenes belépőt. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy egy un. Star Tourra benevezünk. Ez azt jelentette, hogy végigvittek bennünket Hollywoodnak az un. Valley részén, ahol a hipersztárok laknak. A Mulholland drive, a Santa Monica Boulvard, Beverly Hills... Szóval mindazon helyeken, melyeket annyit, de annyit hallottam a filmekben... 

Los Angeles...

Bevallom ez a túra nekem a közepétől számítva egyre kevésbé tetszett. Picit azt éreztem, hogy ez abszolúte beleavatkozás annak az embernek, akit sztárnak nevezünk az életébe. Főleg amikor mentünk egy szerpentinen, s megszólal a sofőr, hogy most nézzünk le balra, s az a medence ezé, meg azé a sztáré. Ehhez mi közöm van nekem? És ha éppen benne fürdőzik? Tudom, hogy ő vállalta, hogy itt vesz házat, ezzel a nézők szeme elé kerül, de akkor is kellemetlen érzésem volt. 

A Tom Jones rajongók kedvéért: ez Tom Jones háza... S ez így ment két órán át....

Mondjuk a völgy nagyon szép, s a sofőr kissé őrülte hajtott. Komolyan néhányszor majdnem leestem a székről, olyan merészen vette be a kanyarokat. Nem is beszélve arról, hogy a menetszél (ez egy nyitott tetejű busz volt) nagyon kellemetlenül kezdett hűvös lenni. Úgyhogy a műsor végén (a finom célzással - összeggel kiírt borravalót zárójelbe téve) elvonultunk a hotelnek nevezett valami felé. S komolyan nem szeretem, ha palira vesznek, hogy ilyen pongyolán fogalmazzak. A honlapon az volt: internet az árban. Hát nem volt benne. Jó kifizetjük, nem egy óriási összeg. Na az meg nem működött. Lementem veszekedni, akkor megkaptuk az irodai wifi kódot. A honlapon az volt: reggeli az árban. Na ez egy, azaz egy fánkot és egy pohár kávét jelentett. Le se mentünk érte. A szoba legalább tiszta volt, mi meg olyan fáradtak, hogy este kilenckor már aludtunk is, hiszen másnap egy egész napos program várt ránk az Universal Stúdióban. De ezt majd a folytatásban mesélem el.

Sajnos blogírók nem kaphatnak Oscar-t, pedig milyen szépen tudnám megköszönni...