Ezer mérföld Amerikában - Niagara

Nos, ez az első eset, itt létünk során, amikor azt mondhatom, hogy Amerikán nem csak az Egyesült Államokat értem. Ugyanis utunk második éjszakáját, Niagara Falls-ban töltöttük. Niagara Falls egy ikerváros egyik oldala az USA-ban, a másik oldala Ontario tartományban, Kanadában van. Hogy mi a különbség a kettő között? Sokat nem láttunk. Mind a két oldalon angolul beszélnek. Igaz, az USA oldalon mindenhol megtalálható spanyol feliratokat felváltja a francia, az angolszász mértékegységeket pedig a metrikus. Olyan jó volt. Kilométer per óra. Celsius fok. Kilogramm. Oh, szinte otthon éreztem volna magam, ha... Ha előtte nem lett volna 350 mérföld vezetés, s egy nagyon morcos határőr. No, meg a szokott sorban állás. 

Itt nincs Schengen...

Szóval már korábban kaptunk jelzéseket, hogy a kanadai határ nem a legegyszerűbb dolog. De szerintem mi kifogtuk a létező legmorcosabb határőr nénit, akit csak a kanadai föld hordott a hátán. S uram bocsá', rendben van. Július 4-e van, meleg is van, sok is az ember, rengetegen akarnak átlépni. Nem, nem azt vártam, hogy a vörös szőnyeget kiterítsék elém, vagy esetleg a kanadai uralkodó (aki nem más, mint II. Erzsébet angol királynő) dísztáviratban köszöntsön, de azt, hogy egy helló, üdv Kanadában, az jól esett volna. Ha más miatt nem, csak azért mert a jó kemény amcsi dolláromat jöttem oda költeni. Na mindegy, átengedtek, a hotelünket is megtaláltuk, a szobánkat is megkaptuk, aztán másik szobát kaptunk, s jól éreztük magunkat. Egy nagyon aranyos néni vezette a hotelt, koreai, vagy japán lehetett, a nyelvtudással voltak gondok, meg a szobával is, de megoldódott. Igazából az a szoba, melyet kaptunk nem volt olyan rossz, csak tele volt bagózva, s nem működött a légkondicionáló. Így először egy szerelőt kaptunk, aztán mivel nem tudta megcsinálni, s volt még üres szoba, egy másikat. Egy kevésbé szerencsés versenyző meg aki utánunk érkezett nyakába kapta a mi eredeti szobánkat, légkondi mentesen. 

Tipikus motel...

Az amerikai (és kanadai) olcsóbb út menti hotelok, igazából a motel szinten vannak. Kinézetre egy picit a római házra emlékeztetnek, ami a befele nyíló, bezárkózó házak. S az ablak alatt ott van a parkoló, tehát, ha kinézel az ablakon láthatod, hogy a kocsid megvan. Minden ajtó mellett van műanyag szék, hogy kiülhess pipázni, vagy pedig elszívhass egy szivart. Akár még kubait is. Ugyanis a kubai szivar az Egyesült Államokban szigorúan tilos portéka, aránylag elég rég óta, hiszen már a jó öreg Kennedy elnök megtiltotta a kubai termékek behozatalát. A sziget gazdaságának megbénítását célzó amerikai embargót azonban maga Kennedy játszotta ki – de még a korlátozás meghirdetése előtt. A demokrata párti elnök megkérte sajtófőnökét, Pierre Salingert, hogy szerezzen be ezer H. Upmann márkajelzésű kubai szivart. Az elnök erre mindössze egy napot adott beosztottjának, de Salinger, lévén maga is a híres dohánytermék megrögzött fogyasztója volt, tudta, hogy hol tudna ekkora mennyiséget beszerezni a szivarokból.

A sajtófőnök már másnap reggel nyolckor besétált Kennedy irodájába ezerkétszáz szivarral, mire az elnök elmosolyodott és kivett az asztalfiókjából egy hosszú papírt: az importokra és a re-exportokra vonatkozó totális kereskedelmi embargóról szóló dekrétumot. Ezt Salinger szeme láttára azonnal aláírta, s innentől fogva illegálisnak minősültek a kubai termékek az Egyesült Államokban – köztük Kennedy egyik gyengéje, a kubai szivar is. De ez a szabályozás természetesen Kanadára nem érvényes, s a határ mellett sorban állnak az üzletek, ahol árusítják a szivarokat, és a kanadai sört. A sörgyár nem kicsit lokálpatrióta a sörüket I'm Canadaian névvel árulják a sört, hatalmas juharfalevéllel. 

Sajnos az a típus már nincs meg, de ez a másik is elég lokálpatrióta...

Mondanom se kell, hogy július 4-én, illetve 5-én voltunk a Niagaránál, egészen pontosan negyedikén a kanadai, ötödikén az amerikai oldalon. Ez két dolgot jelentett. Először is hatalmas tömeget, másodszor is tűzijátékot. Este fél tízre értünk le a Niagara vízeséshez, s nyugodtan mondhatom, volt olyan élmény, mint amire készültem. Tehát abszolút nem volt csalódás. Hihetetlen. Eszméletlen. Bár Giovannino Guareschi mester a Don Camillo kisvilágában eléggé negatívan nyilatkozik a Niagaráról, azt a véleményt mondva, hogy az egyetlen valódi folyó a Pó, a Niagara meg csak cirkuszi látványosság, de ha ez egy cirkuszi látványosság, akkor megérte eljönni. S abban is igaza volt errefelé sokat járt ismerőseinknek, hogy a kanadai oldal a látványosabb. Hiszen itt mindent lehet látni. Mind a három vízesést. Hiszen, s most jön a természettudományos rész, a Niagara-vízesés két nagy és egy kisebb vízesésből áll. A Patkó-zuhatag (ami a leglátványosabb) a kanadai oldalon van, az Amerikai-zuhatag az amerikai oldalon található. Szintén az amerikai oldalon található még egy kisebb, a Menyasszonyi fátyol-zuhatag, amit a Luna-sziget különít el. S ezt az egészet este megvilágítják, s hihetetlenül néz ki. 

Azért nem semmi látvány 168.000 köbméter víz lezúdulása percenként...

Ugye, július 4-én voltunk ott, s ennek örömére este 10-kor egy hatalmas tűzijáték vette kezdetét. Igaz, hogy Kanada nem ünnepli július 4-ét, de ugyebár az üzlet mindent felülír. Nem is beszélve, hogy a kanadai oldalon fellőtt tüzijáték milyen jól látszik az amerikai oldalon. Gondolom ott is hatalmas tömeg lehetett, de itt is az volt. Ember, ember hátán, tömeg tömeg hátán. Tiszta augusztus 20. hangulat volt... S ez a következő napon még csak fokozódott. 

A tüzijáték után még egyet sétáltunk, majd találtunk egy nagyon pofás kis éttermet, ahol minden boxban volt egy-egy televízió, s különféle sporteseményeket adtak le. Nagyon édes hely volt, s elnézést, ha pikáns leszek, de ez a tény, nagyon hosszú lábú, nagyon rövid szoknyájú felszolgálókkal, akik nagyon-nagyon lassan szolgáltak ki bennünket. Majdnem két órába telt mire megvacsoráztunk... Ők nagyon ráértek. Mi meg nagyon éhesek voltunk. 

Ancsa már az éhhalál küszöbén...

Másnap a reggeli után... Így kezdeném a bejegyzésemet, ha nem kezdenék el most hangosan kuncogni a reggelin. Szóval erről lesz majd egyszer egy hosszabb bejegyzés, de... Hát nem készültek fel ennyi emberre. Mondjuk a néni kézben tartotta az ügyet, elszalajtotta férjurát a boltba, ahol felvásároltak mindent... De én még műanyag villával nem kentem a vajat a zsemlére, mert kés az nem volt... S bevallom bicskát nem vittem magammal, de tanúság, ezentúl fogok. Szóval reggeli után nekiindultunk, s felmentünk a Skylon Tower-be. Ezt mindenképpen ajánlom, még ha nem is olcsó, sőt. De a látvány, az hihetetlen... A videón látható az a kishajó is amire nem sokkal később felszálltunk...

Nos, ez után nekiindultunk, s a Szivárvány-hídon keresztül visszatértünk a jó öreg Államokba. Természetesen sorban állás, természetesen tömeg, s természetesen morcos határőr. Odaadtuk a papírjainkat, útlevél, szent DS-2019 papír, jó gyerekek voltunk papír, minden, nézegeti, nézegeti, pötyög a számítógépén, majd megszólal: wov. Ha valamit nem akarok hallani, az amikor egy határőr nézegetve az útlevelet azt mondja wov. Mondja, nem találja Ancsa útlevelében a belépő-pecsétet. Ugyanis azt történt, hogy amikor beléptünk eme szép országba, a határőr először az én útlevelemet bélyegezte le, aztán ugyanazzal spemplizte Ancsáét. S így az övén nagyon, de nagyon halovány a bélyegző. Aztán csak visszaengedtek... Komolyan egyébként erre a határátkelésre csak annyit tudok mondani, hogy Hegyeshalom a boldogult rendszerben kismiska volt ehhez képest. S itt két egymással békében álló, baráti országról beszélünk, nem pedig a keleti-nyugati blokk két egymással szemben álló bandájáról. 

Nem hallottak ezek Kabos bélyegző technikájáról... Pedig szegény itt halt meg New Yorkban...

Ami ez után következett az két nagyon szép élmény marad az életünkben, bár nagyon nehezen jutottunk hozzá. Az első, hogy egy kis hajóval bementünk a Patkó-vízesés alá. Ennek a túrának az a neve, hogy Maid of the Mist. Eredetileg ez egy komp volt, amely az USA és Kanada között közlekedett, 1846 és 1854 között, amíg meg nem építették az első hidat a két part között. A híd megépülésével kitalálták, hogy hát üzletileg már nincs tovább keresnivalójuk, de mint attrakció bőven van. S azóta mindegyik hajót amelyik beviszi a turistákat Maid of the Mist-nek nevezik. Maga az élmény szavakkal nem leírható. Hihetetlen zaj, csurom vízesek lettünk az osztogatott esőkabátok ellenére is...

Az amerikai oldalon kék, a kanadai oldalon piros esőkabátot adtak...

Nem tudom szavakba ölteni, hogy micsoda élmény volt. Még akkor is, ha bő másfél órát kellett a tűző napon sorba állnunk, mivel rengetegen voltak. Egy átlagos napon kb. 7000 fő szokott a Niagaránál lenni, most megközelítőleg húsz ezeren voltak. S természetesen mindenki szeretett volna bejutni a vízesés alá. Érthető, mivel ilyet nem biztos, hogy átél még egyszer az ember...

S ez után már nem nagyon tudtunk fotózni, mert a víz alatt voltunk. :D

A másik amit megtekintettünk a Cave of the Winds nevet viseli. Eredetileg ez egy barlang volt, de 1954-ben megsemmisült. Most - miután kiálltuk a három órás várakozást, s felvettük a jegyünkért járó egyen-szandált, egy lift viszi le a turistákat a vízesés aljába, majd egy lépcsősoron közvetlenül fel lehet menni Fátyol-vízesés mellé... Hatalmas a víz által gerjesztett szél... S természetesen itt is ronggyá ázik az ember, az osztogatott (itt éppenséggel sárga esőköpeny ellenére. 

Kicsit volt csak szivárvány?

A látvány és a hang itt is eszméletlen. Mellesleg ami érdekes, hogy az egész lépcsősor nincsen csavarokkal, meg szögekkel kibiztosítva, csak be van ékelve, s minden ősszel ezt az egészet szétszedik, s minden tavasszal újra felépítik. S sokkal olcsóbb nekik szép egyen-szandált adni, mint fizetni a sok balesetért járó biztosítási pénzt. Mert ez aztán csúszik. Meg nagyon-nagyon vizes. 

 Szóval itt is jól megáztunk. De valahogy a Niagarában ez a poén. Ráadásul volt vagy harminc fok, tehát semmi, de semmi bajunk nem lehetett, inkább kényelmesen lehűltünk, a már említett három órai sorban állás után. Ancsából természetesen előjött a biológus, hiszen a környék teljes madárvilága e látványosság mellett fészkelt...

Nos, tárgyaljuk meg a problémát...

A madarak egyébként abszolút nem problémáztak a jelenlétünkön. Ki volt írva, hogy sziveskedjünk őket ne piszkálni, de ha akarom gond nélkül meg tudtam volna fogni bármelyiket, hiszen nem idegesítették magukat, hogy hülye sárga esőkabátos illetők ott sétafikálnak. S persze mondták a magukét, amit Ancsa meg is örökített videón, s amibe én már jól beleszóltam, hogy menjünk már, mert látni akarom a látványosságot, amiért ennyit álltam sorba. 

Összességében a Niagara csodálatos. Ha valaki erre jár, s tényleg van lehetősége menjen el, mert megéri. Persze itt is jelen van az amerikai mentalitás, hogy öt méterre egy-egy látványosságtól ronda építési területek vannak, itt is jelen van a katonás rend, hogy ha valami szabály, az szabály, az alól nincs és nem is lehet kitérő. De ettől függetlenül ez egy hihetetlen hely. Csak vigyen magával az ember még egy nadrágot és törölközőt. Mert ezek nélkül, ha nem süt a nap, jól megfázhat. 

Főleg, ha így beáll a víz alá...

Nos, a Niagara-nap ezzel este hét után véget ért, tudván, hogy még kb. 250 mérföld van előttünk, mert indulunk Scranton, PA-ba. De erről legközelebb mesélek. 

Niagara - remélem ide még visszatérek...

Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Niagara album