A dolog úgy kezdődött, hogy most Ancsa lett beteg. Meg az idő se volt jó. Eleinte azt terveztük, hogy elmegyünk Asbury Parkba, ami New Jerseyben van, az óceán partján. Most viszont Ancsának lett rossz a hasa. Úgyhogy itthon maradtunk. Illetve a környéken csavarogtunk. Szombaton régi tervünket teljesítettük be, amikor felültünk a hápogós hajóra. Illetve hápogós buszra. Illetve hápogós hajó-buszra. Szóval egy olyan izére, ami eleinte a úton megy, utána meg a vízen. (Zárójeles poénfricska: Köszöntjük a távolsági buszsofőröket! Először az úton, aztán a sínen, majd a levegőben...) Van ilyen busz Budapesten is, ott is felmerült bennünk, hogy megnézzük, de közölték, hogy otthon hat nyelven megy az idegenvezetés, de magyar nincs, s egyébként a magyaroknak egy rövidebb túra van, hiszen őket úgy se érdekli Budapest, hát így letettünk az egészről.
Egy kacsahajó, s mi...
Itt viszont eleve csak egy nyelven ment a túra, s ha leperkáltad az egyébként jelentősnek minősíthető kézpénzösszeget (illetve mi előre megvettük a jegyeket a neten, de ez most egy-kacsa), akkor így is, meg úgy is angolul beszélnek, úgyhogy mindegy. S így is, úgy is körbevittek a városon, s megmutatták azt. Hát, igen. Lassan ötödik hónapja élünk Philadelphiában, de még egy csomó helyre nem jutottunk el. Rengeteg múzeum és rengeteg épület van még, ami arra vár, hogy megtekintsük. Remélem lesz rá lehetőség.
Például jó lenne eljutni a múzeumokhoz... Igen, ez az a lépcső, ahol Rocky is futott...
Miután megtekintettük a várost, egy gyors, és elég nedves csobbanással belehajtott a Mr. Captain a Delawere folyóba. Ami egyébként, sajnos nagyon koszos. A Duna is elég koszos néha, de ez most - s itt minden írói fantázia félre van téve - mocskos volt. Teszem hozzá, ide illik egy kis kiegészítés, mondhatni megemlékezés. Már a csobbanáskor motoszkált bennem egy emlék, s aztán ezt este Vas Laci barátunk fel is fedte. Két éve, pont itt Philadelphiában, pont egy ilyen hajó süllyedt el (pontosabban elromlott a motorja, s egy olyan uszályos, aki nem figyelt telibe kapta őket), s két magyar fiatal halt meg. Szomorú dolog. Ha előtte eszembe jut, viszont akkor is felülök erre a hajóra, nem azért, mert kegyeletsértő akarok lenni. Vonaton is sokan meghaltak, mégis felülünk rá... S azóta, amióta a baleset történt sokat szigorodtak a szabályok, például az idegenvezető nagyon keményen figyelt az előttünk ülő gyerekekre, s ha ugrálnak, biztos, hogy odament volna... Maga a vízreszállás nagyon érdekes volt, simán behajtott a kapitány a vízbe, s amikor már placcs volt, akkor átkapcsolt a másik motorra.
Az idegenvezetőnk egyébként végig bohóckodta az egész utat. Volt olyan, amikor majdhogynem Oscar-díjas előadást nyomott le, amikor a nemzet honleányáról volt szó, aki megvarrta az első amerikai zászlót. S volt, amikor olyan kacsatáncot nyomott le, amely - amellett, hogy izé, nekem zárkózottabb európainak kicsit kínos volt, mert minden sétáló turista bennünket nézett - mulatságos volt. Amikor meg kifogyott a dumából, vagy egyszerűen a szuszból, fogta magát, s kvázi megtáncoltatott mindannyiunkat. Mit is táncolhat az ember egy kacsahajón? Hát persze a kacsatáncot...
A végén kaptunk egy gyönyörű, s rettenetes hangú kacsacsőrt, amelynek hangjaira Ancsa gyönyörűen ébreszthető. A túra maga 90 perc volt, nem volt túl meleg, szerencsére, s kivételesen nem is esett. Majd ezek után beültünk a Historical Phiadelphia kiállítóterem 3D-s mozijába, ahol bemutatták a nemzeti jelképeket. S elmagyarázták, hogy milyen jó, hogy mi amerikaiak vagyunk. A vicc a film végén következett be, amikor rengeteg fénykép előjött, mondván, ők alkotják ezt az országot, s a fényképek között, egyre többször megjelent egy arc, egy igencsak ismerős arc... Ancsa arca... Gondolom, amikor más ül benn, más arcát fotózza le a rendszer. De jót mosolyogtunk.
Micsoda honleány...
Így telt a szombat, s hazafele menet eldöntöttük, másnap átmegyünk a nagy vízen, s irány Camden, irány New Jersey... Camden egyébként egy közepes méretű város, New Jersey szélén. Híres lakója volt Walt Withman. Igen, a jó öreg Walt bácsi. Élete utolsó két évét töltötte Camdenben, miután agyvérzést kapott. Persze ez csak azután történt, miután megírta azt a versét, melyben szerepel a világszerte ismert sor: „Felharsan barbár rivallásom a világ háztetői felett...” Aki ismeri a Holt költők társasága című filmet, tudja miről beszélek. Aki meg nem, az nézze meg.
A Freedom komp, mely Philadelphia és Camden között jár... Persze van két híd is, de az nem olyan...
S akkor most egy picit finomítanom kell, amit írni akarok. Ötödik hónapja élek az Egyesült Államokban, s most először éreztem azt, hogy hülyének vagyok nézve. A neten vettem meg a jegyeket, méghozzá úgy, hogy a kompjegy és az első ulticélunk az akvárium árát tartalmazta. Nem kis összeg. Fejenként 35 dollár volt. A kompállomás tőlünk pár utcára van, lesétáltuk. Erre a kompnál közlik velünk, hogy nem jó, menjünk vissza majdnem hazáig, üljünk fel a sétabuszra, ott adják ki azt a jegyet ami a kompra is jó. Igaz ez egy cég, de sajnos ő nem tud mit tenni, a hajóra, hiába van kifizetve nem engedhet fel. Vehetünk itt is egy jegyet. Eléggé fel voltunk háborodva, de nem akartunk erre két plusz órát rászánni, úgyhogy csikorogva rádobtuk azt a plusz 14 dollárt. Ancsa azt mondta, hogy ha ezt eljátsszák az akváriumnál, akkor beír a panaszkönyvbe (már ha itt Amerikában van ilyen). Szerencsére aggódásunk alaptalannak bizonyult, s gond nélkül bejutottunk.
Egy rendkívül fotogén teknős...
Én még nem voltam ilyen jellegű akváriumban, így ámultam és bámultam. Voltak vizilovak, tisztességes méretűek, egy hatalmas átlátszó medencében. Volt mindenféle hal, krokodil, pingvin... Meg kígyók, meg békák, meg medúzák.
De az igazi élményt az jelentette számomra, amikor egy víz alatti alagúton mentünk át, s azon kívül, hogy halak úszkáltak alattunk, felettünk, s mellettünk, néhány tisztességes méretű cápa is a tiszteletét tette. Nos, ugyebár Spielberg bácsi óta a cápáknak igen rossz a sajtójuk, pedig a cápák nagy része nem uzsonnázna a popsinkból. Sőt, bizonyos feltételek mellett (két héttel előtte kell bejelentkezni, s 180 dollárt kifizetni) akár még be is lehet menni búvárruhába közéjük. Egyébként teszem hozzá szép állatok. Simán, egyszerűen szépek.
Amerikai múzeum két dolog nélkül nem képzelhető el. Az egyik az étkezde, szinte biztos, hogy valamiféle büfé van. A másik pedig az ajándékbolt. Nincs esélye, hogy ne akarnának rád sózni plüss-cápát, hűtőmágnest, pólót. Na jó. Én gyűjtöm is a hűtőmágneseket, úgyhogy természetesen itt is megvettük a szokásos mágnest. S szintén szinte mindenütt van látványosság. Ugye szombaton 3D moziban voltunk, itt már 4D mozit hirdettek. Én hosszasan gondolkodtam, hogy vajon mi is lesz az a 4D, s arra gondoltam, hogy talán majd a szék fog mozogni, vagy mi. Hát nem. A 4D azt jelentette, hogy egy "normál" 3D mozi, csak a szék fejrészéből időnként rád nyomnak egy adag sűrített levegőt. Igazából a funkcióját nem értettem, mert picit olyan volt, mintha a vetítő bácsinak időnként eszébe jutna, hogy meg kéne nyomni a sűrített levegő gombot. Hát, hogy is fogalmazzam meg milyen hely volt... Megvan. Milyen hely volt... Röhej...
Krokodil, a szupersztár....
A másik, ami szintén érthetetlen volt számomra, hogy több helyen is ki volt írva az alábbi felirat, melyet most magyarra fordítva közlök: horgászni tilos. Könyörgöm egy olyan helyre ment az ember, melynek kimondott célja, hogy a vízben élő állatvilágot bemutassa. Ki az a hiányos agyi teljesítménnyel rendelkező illető, aki miatt ilyet ki kell írni? Vagy ez is olyan precedens kiírás lehet, mint a mikrohullámú sütők használati utasításában, hogy macskát szárítani nem használható? Nem tudom. De Amerikában majdnem minden elképzelhető.
Nem volt könnyű fotózni a halakat...
Az akvárium megtekintése után még egy tervünk maradt, hogy megtekintjük a USS BB-62-es csatahajót, tisztességes nevén a USS New Jersey-t. Ez egy Iowa-osztályú csatahajó volt, melyet 1940-ben bocsátottak vízre, majd 1942. december 7-én állt csatarendbe. A II. világháborúban szolgált Guamnál és Okinawánál, valamint a Marshall-szigeteknél. Utána 1948-ban leszerelték. 1950-ben újra csatarendbe állították, s elküldték, hogy lövöldözzön egy kicsit a Koreai-háborúban. Utána, leszerelték. Békében ringatózott 1968-ig amikor újra csatarendbe állt, immár Vietnámban. Utána, nem szerelték le, hanem korszerűsítették. 1983-ban dolgozott egy kicsit Libanon környékén, majd 1991-ben, mintegy búcsúképpen a Perzsa-öbölben. Utána véglegesen leszerelték. Picit még tagja volt a tartalék-flottának, majd 2001-től múzeumhajóként szerepel, jelenleg Camdenben, bár vannak viták róla, hogy el akarják vinni Jersey City mellé. Jelenleg megtekinthető, illetve csoportoknak arra is van lehetőség, hogy ott töltsenek egy hét végét, kvázi mint tengerészek. A hajó beceneve egyébként Nagy J, jelmondata pedig Tűzerő a szabadságért volt.
USS New Jersey
Maga a hajó elég jó állapotban van, látszik, hogy gondozzák, ápolják. Egy olyan csoport gondozásában áll, akik maguk is haditengerészek voltak valamikor. Felfestett útvonalakat kell követni, sok mindent ki is lehet próbálni a tengerészek életéből. Nos, tény, ez már nem a felvonom a vitorlát, szélbe állok világ, de nekem, mint azért a hajókért titokban rajongó embernek nagyon érdekes volt. Még akkor is, ha nagyságrendileg 1000 lépcső volt, fel és le, le és fel.
Egy legénységi hálóhely. Bemászni még be tudtam. De megfordulni már...
Azért nem semmi, hogy mire volt ez a hajó képes. Az a körülbelül 2000 ember, aki ezen a hajón szolgált (pontosan 1921 tengerész és tiszt) büszke lehetett a hajójára. S a működésük kvázi sikeressége abból is látszódik, hogy ez a legtöbb kitüntetéssel ellátott csatahajó az USA-ban. A hajó maga 270 méter hosszú, legnagyobb szélessége 33 méter, 8,8 méter a merülése, és 58.000 tonna. Szóval nem kis jószág. A maga idején 61 km/h sebességre volt képes, ami elég gyorsnak nevezhető a hajózás világában. A legnagyobb rakétakilövőivel 1225 kg-os rakétát tudott maximum 37 kilométeres távolságra ellőni... Miután korszerűsítették Tomahawk rakéta kilövésére is képessé tették, ami - mint egy ábrán a hajón láttuk - akkora távolságra képes ellőni, hogy Fidel Castro Kubában is kellemetlenül érezhetné magát...
Jól van, akkor legyen mondjuk a kettes rakéta. Tűz...
Nagyon érdekes volt ezen a hajón, hogy bemutatták az ott szolgálók életét. Megmutatták a kantint, a szálláshelyeket, a mosodát, a vasalókat, no és persze a fogdát is. No meg a hajó kvázi lényegi helyiségeit, a parancsnoki hidat teljes egészében, a radarhelyiséget, a kormányállást... No, meg a parancsnok helyiségeit, ami finoman fogalmazva kényelmesebb volt, mint a fent látható legénységi szálláshelynél. Természetesen itt is volt (illetve lett volna, de éppen zárva volt) lehetőség étkezni, s volt múzeumi bolt is. Igazából ez valóban egy olyan pont volt, mely a történelem része. Egy hajó, mely látta a japánokat bombázni, egy hajó, mely odament amikor Vietnámban nagy volt a baj.
Hány hajó várható? Egy kapitány, innen nézve aprócska bárka...
Azt kell mondjam, hogy ezzel a két nappal szerencsénk volt. Voltunk víz felett, víz alatt, vízben... S szárazak maradtunk. Az eső lába végig lógott, de mégse áztunk meg. A lábunk se tört ki, bár elég bokamegviselő volt a csatahajón való túra. Mégis, remélem, hogy talán jön olyan vendég, akivel még egyszer átmehetek, s most nem a piros, hanem mondjuk a sárga útvonalon (mert fel volt festve merre kell menni) tekinthetem meg ezt a hatalmas fémcsodát. No, jó az akváriumot is. De jegyet máshogy fogok venni.
A hétvégi kalandunk Facebook galériája: Képgaléria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése