Nemzetiségi kérdés az USA-ban

Az elmúlt egy-két hétben többen kérdezték tőlem, hogy hogyan is van ez a nemzetiségi, vagy mondjuk úgy faji kérdés az USA-ban. A dolog jelenleg éppen aktuális, ezért megpróbálom azokat a tapasztalatokat, illetve információkat összeszedni, amelyeket megéltem, megtapasztaltam, megfigyeltem. Teszem ezt azzal a szándékkal, hogy - amennyire lehet - igyekszem realista lenni. A dolog már rég óta foglalkoztat, s próbálom olyan pontosan leírni, amit gondolok, ahogy csak lehet. Teszem ezt azzal a megjegyzéssel, hogy nem vagyok szakember, nem vagyok szociológus, pedig valószínűleg ebbe neki is beletörne a billentyűzete... Hát még az enyém. 

Ennek a térképnek a témához semmi köze... 

Mint említettem, a kérdés sajnos aktuális. Jelenleg tisztázatlanok a körülményei annak a rendőri intézkedésnek, Missouri államban, amikor intézkedés közben egy fekete bőrű 17 éves fiút egy fehér rendőr agyonlőtt. A dolgot elvileg elintézhetném egy vállrándítással, hogy Ferguson, ahol ez az egész történt 890 mérföldre van, de ez nem ilyen egyszerű. A televízió, azon belül, amit nézni szoktam az NBC, valamint CNN gyakorlatilag csak ezzel foglalkozik, hiszen az eset következtében kisebb polgári elégedetlenség tört ki a településen, folyamatosan tiltakoznak.

A Ferguson, MO rendőrségről mostanság nem a legjobb a vélemény... Sajnos valószínűleg okkal...

 Az Egyesült Államokat korábban a népek olvasztótégelyének nevezték, ez a metafora Israel Zangwill 1908-ban írt színdarabjának címéből ered, amely az amerikai álom reményében az Újvilágba érkező bevándorlók asszimilációját dolgozza fel. Eszerint Amerika a nagy alkimista, amely egybeolvasztja a népeket, amíg a sokféle nemzeti öntudat egységes identitássá alakul. Ma azonban már egyértelmű, hogy az amerikai társadalom fejlődése egészen más irányt vett, és a kulturális sokszínűség hazája lett. A bevándorlók ápolják hagyományaikat, amelyek sokszor, az emigráns csoportok méretétől függően, be is épülnek az amerikai kultúrába. 

Hát minek nevezzelek?

Amerikában van egy kifejezés, amit sokszor használnak. Ez a politically correct, rövidítve PC. Tehát, hogy valami legyen politikailag korrekt, ne sértse senkinek az érdekét. Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”) vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés összekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta.
Egyes bevett fogalmaknál előfordulnak olyan szavak, amelyek egy inkorrekt jelzővel egyeznek meg, vagy éppen a korrekt szóval azonosak, csak negatív töltetűek. Ilyen például a „fekete lyuk” kifejezés, amelynek pejoratív használatát (olyan hely, ahol minden eltűnik) egyes feketék sérelmesnek találják. Éppen ezért volt néhány éve, hogy a karácsonyfát átnevezték ünnepi fává, mondván ezzel nem sértik meg a mohamedánokat és a zsidókat. Éppen ugyanez van a bőrszín kérdésben is. Nem nagyon beszélnek róla. Nem illik ezzel foglalkozni. Nem illik szóba hozni. Mondhatni az egész kérdés - ahogy én látom a szőnyeg alá van söpörve. Pedig a szegregáció, ami a megkülönböztetést jelenti létezik. Itt nem a feketék (PC: afroamerikaiak) megkülönböztetését értem, bár a legjellemzőbb ez. 

Van itt mindenféle nemzetiség... S vannak emberek, akik tudnak együtt élni, s vannak, akik nem...

Ha egy kicsit belemerülünk a történelemben, azt szinte minden iskolás tudja, hogy Lincoln, valamint az amerikai polgárháború egyik célja a rabszolgaság eltörlése volt. Ez sikerrel járt, illetve nem egészen.  A polgárháború után alkotmányjogi formában is kimondatott az egyenjogúság, az azonban - főleg Délen - nem valósult meg. 1896-tól életbe lépett a feketék társadalmi elkülönítése a fehérektől. Nem utazhattak együtt a járműveken, külön kezelték őket a közhivatalokban, a kórházakban, a szállodákban, a templomokban, még a temetőkben is. Az első és a második világháborúban is külön egységekben harcoltak. A koreai háború már változást hozott, a vietnami pedig megvalósította az egyenlőséget. A háború hozta fellendülés - főleg az ipari körzetekben - egyre több munkalehetőséget nyújtott. Ez felgyorsította a négerek elvándorlását Délről. Erősítette ezt a folyamatot a mezőgazdaság gépesítése is, mely bizonyos déli körzetekben a néger munkanélküliséget közel 50%-ra emelte. A nagyvárosok azonban nem váltották be a feketék reményeit. Nem sikerült a társadalmi ranglétrán jelentősen fölkapaszkodniuk, a jogi rendezés pedig fel sem merülhetett. A szegregáció (elkülönítés) pont a városokban volt a legerősebb. A belvárosokban lassan a színesek "uralkodtak", a fehér lakosság kezdett kiköltözni a kényelmesebb, egészségesebb kertvárosokba. A hatvanas években különös hevességgel lángolt fel az elégedetlenség. Tömegével robbantak ki a gettólázadások, melyeknek időnként csak a Nemzeti Gárda bevetése vetett véget. Ezzel kapcsolatban néhány érdekesség. A Legfelsőbb Bíróság alig 45 évvel ezelőtt törölte annak tilalmát, hogy egy fehér hozzámehessen egy feketéhez. 2010-ben a házasságkötések 15 százaléka vegyes házasság volt, több mint kétszer annyi, mint 1980-ban. Az amerikaiak 40 százaléka örömtelinek tartja ezt a változást, míg tízből egy embert elkeserít a tendencia. Van olyan hely, ahol a mai napig leköpik a vegyes házasokat, van ahol meg teljesen normális. Passiacban, a magyar közösségben van egy házaspár, magyar a feleség, afroamerikai a férj, s nagyon édes gyerekeik vannak, amikor a fekete (na jó, inkább világosbarna) legényke felveszi a magyar ruhát... 

Passiac-i magyarok...

Az afroamerikaiak, akik itt élnek általában az USA állampolgárai. Nélkülük leállna az USA működése. Itt Philadelphiában ők vannak a boltokban, ők vezetik a buszokat, ők intézték a bankszámlánkat, ők varrták méretre az öltönyömet, tehát a közszolgáltatások nagy részét ők intézik. Nélkülük egyszerűen minden leállna. De hogy mennyire a nemzetiségekre épül ez az ország, s ez mennyire ki is van hangoztatva, a gondnokunk büszkén vallja magát olasznak, pedig egy szót se beszél olaszul. 

Itt északon, ahol mi élünk a helyzet még összetettebb, illetve még bonyolultabb egy másik nemzetiség miatt, akik jelenleg egyre inkább meghatározóbbak. A spanyolajkú kisebbség egyre inkább az USA-ban meghatározó. Jelenleg már többen vannak, mint az afroamerikaiak... Az afroamerikaiak - főleg itt északon - lassan kitörnek a gettókból, s helyüket a spanyoloknak nevezett, általában illegálisan itt élők foglalják el. Tudni kell, hogy ma Amerikában az itt élő emberek kb. 10-15%-a illegálisan él az országban. Nem csak spanyolok, hanem mindenhonnan itt maradtak. Igen, sok magyar is. Gettysburg-ben is találkoztunk ott takarító magyarral, aki négy éve illegálisan itt van. Hazamenni nem tud. Ha a rendőr igazoltatja, gondban van. 

Sokan vannak itt dokumentum nélkül...

Miért is írtam ezt le? Amikor még régen hallottam az USA-ról (ez javában az előző rendszert jelenti), akkor azt mondták, hogy itt a négereket verik, a gettókból nem lehet kitörni, meg ilyesmi. A dolog ennél sokkal összetettebb. Itt aki akar dolgozni, az előbb-utóbb talál magának lehetőséget. Aki ki akar törni, annak van rá lehetősége. Persze, sokan vannak itt is, akik a surranópályán, a farvízen próbálnak lavírozni, ami vagy sikerül, vagy nem. Általában nem.
Miért írtam le ezt az egészet? Mert sok félreértés van. Amerika nem különbözik Európától, vagy akár Magyarországtól abban, hogy vannak olyan helyek, ahol teljes biztonsággal közlekedhet az ember, s vannak helyek, ahol nem. Philadelphiának ez a része abszolút biztonságos. Tőlünk nyugatra, a folyó mellett... Az a rész már sokat szerepel az itteni Kék fényben. Otthon is, az ötödik kerület, az szerinte kifogástalan... De mondjuk a "nyolcker"... A másik ami miatt leírtam az az előítéletek. Először mi is furcsán éreztük magunkat, a rengeteg ázsiai, spanyol, feketebőrű között. Aztán rájöttünk, hogy mindenkinek megvan a saját élete, a saját haszna, a saját, irányunkba való segítsége. S ami nagy előnyük: ők itthon vannak. Mi pedig vendégek vagyunk, ezen a földön. 

Egy vasárnap vidéken...

Mielőtt bárki, bármit félreért, én vidéken nőttem fel. Számomra a vidék szó nem negatív, sőt. A nyugalma, a békéje, a csendje, az otthont jelenti. Ancsával ezen szoktunk néhanapján vitázni, ő magát budapestinek tartja, én nem. Soha nem is akartam az lenni. Igaz, most egy picit nagyobb városban élek, ennek minden zajával, bűzével együtt. De ez a hétvége, melyről szóló beszámoló utolsó részéhez értünk a valódi vidék. Nyugalmas, csendes, békés. Ez kellett nekem... Ráadásul nagyon érdekes dolgokba futottunk bele.

Kicsit megjáratta a kis kedvencet...

Ezen a napon háziasszonyunkkal, Emikével egy kicsit csavarogtunk a félszigeten. Különösebb célunk igazából nem volt, de azért sikerült pár érdekes helyre eljutnunk, s pár érdekes embert látnunk. Igazából a Patuxent és a Potomac folyó közötti, elég nagy szigetről beszélünk, ahol nagyon sok féle ember él, egymástól tisztes tanyasi távolságra. S mivel hely van, ezért szeretik mind a nyaralók, mind pedig az Amishok.

Egy amish tanya...

Az amishok nagyok érdekes népség. Mondhatjuk nyugodtan, hogy kívülállók. Üzletelnek a nem amish népséggek (értsd mindenki mással), de olyan, hogy egy amish meghív magához egy kávéra, szóba sem jöhet. Életmódjukat meghatározza, hogy többnyire nem használják a modern eszközöket, mint például elektromos árammal működő szerkezeteket vagy az autót. Többségük alapvetően angolul beszél, de a német nyelv pennsylvaniai dialektusát és a hollandot beszélik anyanyelvként. Az amisok törekvése, hogy a külvilágtól elkülönülve, saját maguk oldják meg gondjaikat – ahhoz vezetett, hogy a hivatalos közegek a lehető legkevesebb kapcsolatot tartanak fenn vezetőikkel is. Ezt a gyakorlatot mutatja jellemző módon az 1960-as években történt nyugdíjvita, amit az indított el, hogy az amisok önhatalmúlag és egyoldalúan felmondták az Egyesült Államok nyugdíjrendszerét, mivel hitük szerint nekik tiltott a nyugdíj. A kényszerítésükre irányuló próbálkozások mind csúfosan végződtek, mert a zálogként végrehajtott lovakért, tehenekért vagy más ingóságért kapott pénz fennmaradó részét - mondván, hogy az lopott - nem fogadták el. Végezetül az Egyesült Államok legfelső bírósága úgy döntött, hogy az amisok elkobzott tulajdonait vissza kell szolgáltatni, valamint jóváhagyta azt is, hogy a nyugdíjrendszerből kilépjenek. Be kell, hogy valljam, illetlenséget követtem el, amikor lefotóztam őket, mert nem szeretik. De nekem nagyon érdekesek. Sajnos, mint említettem lehetetlen, hogy leüljek velük, vagy pedig egy-két napot közöttük töltsek. Pedig az életforma, amit élnek, ide értve a közösségi összetartást és egymás tiszteletét nagyon szimpatikus nekem.

Vége a vasárnapi szertartásnak, s indulnak haza. Maryland-i KRESZ szerint nekik van elsőbbségük..

Ezen a félszigeten nagy katonai bázis is található, melynek Naval Air Station Patuxent River a neve. Hogy ott van annak sok oka lehet, talán többek között az Andrews Légibázis közelsége, az, hogy Washingtont innen talán legkönnyebben védeni. Éppen ezért itt van az Amerikai Légierő és a Haditengerészet közös kiképzőbázisa. Méghozzá ez egy nemzetközi bázis. Az összes olyan ország légiereje küld ide kiképzendő pilótát, amelyik F gépeken (F-16, F-18, stb) repül. S ha már arra jártunk akkor megtekintettük a helyi légibázis múzeumát, egészen pontosan a  Patuxent River Naval Air Museum-ot. Tudom, megint repülőgépek. De itt nem csak repülőgépek voltak, hanem ezen a bázison sok pilótaülést fejlesztettek ki, amely a repülés biztonságát volt hivatott. S persze, persze a múzeum melletti betonon ott állt vagy ötven harci repülőgép és helikopter. 

Azért egy ilyenbe egyszer beülnék... 

Délelőttünk zárásaként átmentünk a Salamon-szigetre. Persze ehhez először át kellett mennünk két igen hangzatos nevű településen, amely California, illetve Hollywood névre hallgatott. Amerikában a városnevek adása kicsit - legalábbis szerintem - vicces. Éppen ezért Philadelphiából hét darab van, de Springfield-ból (ahol a Simpson's család is játszódik) egyenesen tizenegy. Éppen ezért soha nem használják a nevet csak úgy. Mi Philadelphia, PA nevű településen lakunk. A leveleket is így kell címezni, nehogy elmenjen Philadelphiába - New York államba. 

A Salamon-sziget bejárata

A Salamon-sziget Maryland egyik igazi nyaralókörzete. Nagyon szép, rendezett környék, rengeteg nyaraló, s még több jacht. Igazából akkor lenne tökéletes, ha lehetne fürdeni is, de augusztusban már sok a vízben az olyan valami, amit talán piócaként tudnék lefordítani. Így sajnos a fürdés nem megoldható. De itt nem is nagyon akarnak fürdeni az emberek. Rengeteg az olyan épület, melyből lépcső vezet le a mólóhoz, s ott már csak be kell pattanni a hajóra, s irány a Chesapeake-öböl... Itt még vezetni is máshogy vezetnek az emberek. Ha meglátják, hogy közeledsz az átkeléshez, onnan vagy tíz méterre megállnak, s integetnek, hogy tessék, szíveskedj átfáradni, mi bőven ráérünk... 

Végül is hajóval is hazajöhettünk volna...

Nos, ez a hétvége is véget ért, sajnos. De az időnek az a dolga, hogy haladjon tovább. Már csak egy kitünő ebéd várt ránk, s utána kiültünk a házigazdáinkkal a kertbe, kis beszélgetésre, pihenésre. Majd bementünk Washingtonba, hogy még egyszer megnézzük a Mall-t, már világosban is. Megnéztük az eddig nem látott II. világháborús emlékművet, illetve a koreai háború emlékművét. Ez utóbbi egy nagyon izgalmas szoborcsoport, amely egy vonuló, felderítő csapatot akar jelképezni. A volt egy felírás, ami nagyon elgondolkodtatott: Freedom is not free... Nagyon érdekes. A szabadság nem szabad. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a szabadság nem jön, csettintésre. Azért meg kell küzdeni. 

A koreai háború emlékműve

Nos, vissza is érkeztünk a Lincoln szoborhoz, hogy hétvégénk kerek legyen. Még gyorsan felszaladtunk, hogy a szokásos hűtőmágneseinket megvegyem, majd várt bennünket a busz, hogy fél órás késéssel, de eszeveszett tempóban hazahozzon Philadelphiába. 

Köszönjük Emike, köszönjük István... Nagyon kedves, nagyon békés és nagyon természetes hétvégét kaptunk tőletek. Jó volt ott lenni. S hogy megszólaljon belőlem a hungry hungary (hogy én hogy utálom ezt a poént...) nagyon jó volt ott enni... Csak annyit tudunk mondani, köszönjük. S ebből szerintem mindent értetek...

Házigazdáinkkal a II. világháborús emlékműnél, háttérben (s a fejemből kilóg) a Washington emlékmű

Utóirat: Jelen írás megjelenése után elég sok információt találtam különféle internetes felületeken az amish-okról. Úgy gondoltam, hogy ebből összeszedett információkat megosztom.

Az Amisok (mind az amis, mind az amish név pontos) az Egyesült Államokban élő 200 000 főt számláló közösség. Nem használnak modern eszközöket, nem használnak autót, elektromosságot, nem fogadják el a modern orvosi ellátást, nem kötnek biztosítást, és nem vonulnak be katonának.
Az amisok története Európába a XVII. századig nyúlik vissza. Ekkor még a Rajna folyó Németországhoz közeli, svájci szakasza mellett éltek. Az anabaptista elveket valló keresztény közösséget a hatalom nem nézte jó szemmel. Az amisok ellenezték az állam és egyház összefonódását, az egyház elvilágiasodását. Egyes papok gátlástalanságát látva a kereszténység megreformálását hirdették. Ellenezték a csecsemők keresztelését, mert szerintük a hit vállalásának tudatos elhatározásnak kell lennie. Ezért a felnőtteket csak 18 éves korukban keresztelték meg. Mindez azonban európai üldözésükhöz, sokuk Amerikába történő meneküléséhez vezetett.
Első nagyobb csoportjuk 1720 és 1730 között érkezett a mai Pennsylvania területére, s hamarosan Európában egyetlen amis sem maradt. Ma az Egyesült Államokban és Kanadában mintegy 200 ezer amis él. Legnagyobb számban Ohio államban laknak, s letelepedésük óta őrzik vallásukat, kultúrájukat, hagyományaikat, nyelvüket, ruhaviseletüket.
A legtöbb amis gyerek csak 8 osztályt végez, mely nem felel meg az amerikai tankötelezettségnek. Egy 1972-es bírósági ítélet azonban az Alkotmány szülői jogokról és vallásszabadságról szóló passzusai alapján kimondta, hogy nem lehet az amis szülőket kötelezni gyermekeik magasabb szintű taníttatására. Mindez talán különösen hangzik, az amis élet azonban maga is iskola. Az idősek megtanítják a fiatalokat házépítésre, földművelésre, ácsmunkára, kereskedésre. Mire egy kislány 12 éves, már tudja, hogyan készítsen ételt több tucat személyre, a fiúk pedig szintén tizenéves koruk óta aktívan dolgoznak a ház körül és a földeken.
Az amis iskolák egy tantermesek, a tanítók pedig egymásnak adják át oktatói tudományukat. Mindezzel együtt, az Amerikai Oktatási Hivatal egy tesztje alapján az amis gyerekek teljesítménye magasabb volt az állami iskolákban tanuló társaik átlagánál.
Az amisok az egyszerűséget hirdetik mindennapjaikban is. Nem használnak villamos áramot, autók helyett tipikus szekereiken utaznak. A kisfiúk és a férfiak széles karimájú fekete kalapot, nyáron szalmakalapot, fekete nadrágot és fehér inget hordanak. A kislányok és nők pasztellszínű vagy fekete hosszú ujjú és szinte bokáig érő ruhát, kötényt és főkötőt viselnek, ékszereik nincsenek. A nők soha nem vágják a hajukat, hanem hátul kontyba fogják. A férfiaknak bajszuk nincs, de miután megnősülnek, szakállt növesztenek.
A civilizációs betegségek, mint a cukorbetegség, magas vérnyomás, autizmus, rák, vagy a szívbetegség, gyakorlatilag ismeretlen az amis falvakban. Elutasítják a modern orvosi kezelést, a védőoltásokat, és a hagyományos, több évszázados tapasztalatokon nyugvó gyógyfüves kezelésekben hisznek.
Néhányan az amisokat tudatlannak, elmaradottnak tartják. De lehet-e valaki elmaradott, mert nem néz tévét, videót, nem jár moziba, nincs mobiltelefonja és nem követi a divatot?  Lehet-e valakit tudatlannak hívni, mert nem használ gázolajat, villamos áramot, műanyagot, földjein modern vegyszereket, vagyis környezetét egyáltalán nem szennyezi? Az amisok anyanyelvükön, mely a német nyelv egyik dialektusa, és angolul is folyékonyan beszélnek.
Hisznek az erőszakmentességben. Katonai szolgálatot soha nem vállalnak, s ha bántanák őket, akkor sem ütnek vissza. Hitük szerint Isten tartja őket távol a modern világ pénzt és a nyereséget bálványozó eszmevilágától. Természetesen ennek a közösségnek is vannak “fekete bárányai”, akik felrúgják hagyományikat, és másként élik életüket. Ezeket az eseteket előszeretettel mutatja be a média.  Azonban az amis többség hite erős, hiszik, hogy ők járnak az Isten által megszabott helyes úton, és nem is kivánnak ezen változtatni.

Az emlékezés helyei - Arlingtoni Katonai Temető és a Pengagon 9/11 emlékhely

Egy rövid ebéd után indultunk el utunk második pontjára. Ha van amerikai elnök, akiről sokat hallottam még otthon az John Fitzgerald Kennedy volt. Ő volt az egyetlen katolikus elnök, fiatal volt, jóképű, s agyonlőtték. Valahogy egyértelmű volt számomra, hogy szeretnék elmenni az Arlingtoni Katonai Temetőbe. Kedves házigazdáink kissé meglepődtek, mondván, hogy még soha semelyik vendégük nem kérte, hogy oda elvigyék őket. Nagyon érdekes egy temető. Az arlingtoni dombon, a polgárháborús déliek főparancsnoka, Lee tábornok elkobzott birtokán létesült az amerikai polgárháborút követő években az Egyesült Államok legismertebb katonai temetője. Itt nyugszik két korábbi elnök és számos más híres amerikai is.

A domb legmagasabb pontján áll a Custis-Lee Mansion. A kastély egy időben a tábornoké volt. Napjainkban múzeum. A temető, amelyben ma 200.000 amerikai harci halott fekszik, az USA egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő emlékhelye. Sok-sok egyforma sírkő, mind-mind egy-egy történet.

Két elnök nyugszik itt, s külön mondhatni díszhelyen van eltemetve Kennedy, felesége és két gyermeke. Már a két gyermek is nagyon szomorú történet, az egyik, egy lány halva született, a másik pedig két naposan halt meg. A lánynál, aki halva született csak annyi van feltüntetve, hogy leánya... Hiszen nevet - jogszerűen - nem kaphatott... Név csak az élőknek járt...

John F. Kennedy sírjánál ég egy örökmécses. Maga sírhely egy vonalban áll a Lincoln-emlékművel és a Washington-emlékművel. Az elnök meggyilkolása után az özvegy First Lady, Jacqueline Kennedy kérte, hogy örökmécsest állítsanak a sírra. Az ötletet az az örökmécses adta neki, ami a párizsi diadalív mellett, az ismeretlen katona sírjánál található, melyet férjével még 1961-ben látogatott.

A sírhelyhez az amerikai hadsereg mérnöki hadteste építette ki a mécsest tápláló gázvezetéket. A lángot Jacqueline Kennedy gyújtotta meg az 1963. november 25-én tartott temetési szertartás végén. Mindezt közvetítette az országos televízió, és műholdon át több külföldi csatorna is. 1967-ben Kennedy elnök testét áthelyezték jelenlegi végső nyughelyére, amelyet Cape Cod-i kövek és márványtömbök vesznek körül, melyekre a beiktatásakor tartott beszédének részleteit vésték. Az új örökmécsest földalatti földgázvezeték táplálja, melyet a Chicagói Gáztechnológiai Intézet tervezett. A mécsest ideiglenesen áthelyezték az újratemetés időtartamára, és egész idő alatt égett. A jelenlegi mécses másfél méteres kör alakú gránitkő tetején áll, Kennedy sírjának fejénél. Állandó szikrát hoztak létre benne, ami újra meggyújtja a lángot, ha kialszik (például az esőtől vagy hótól). A szerkezet állandó levegőbefújással éri el, hogy a láng mindig azonos színű legyen.

JFK és családja...

A közelben van eltemetve a Kennedy család több tagja is, Bobby Kennedy, aki elnökjelölt volt, s Los Angelesben egy magányos merénylő golyóinak lett áldozata, Edward "Ted" Kennedy, aki 1962-től 2009-ben bekövetkezett haláláig volt Massachusetts egyik szenátora, valamint a legidősebb fivér, Joseph Patrick "Joe" Kennedy, Jr. aki a II. világháborúban, mint pilóta veszítette életét, valahol Franciaország felett.

Ted Kennedy sírja

Az egyik legnagyobb, mondjuk így látványosság az Ismeretlen katona sírja, ahol minden fél órában a temetőben, éjjel-nappal, az év minden napján őrség van. Egészen pontosan négy ismeretlen katona sírját őrzik. És három testet. Az I. és a II. világháború, valamint a Koreai és a Vietnámi háború egy-egy katonája nyugodott itt. Aztán a vietnámi katona azonosságát 1998-ban megállapították, s így őt a családja haza vitte. Azóta az a sírhely üresen áll. Maga az őrségváltás is nagyon látványos, valamit az is, hogy pontos menetrendje van az őrzésnek. Egy gumiszőnyegen lép a katona egészen pontosan huszonegy lépést, majd kelet felé fordul, s 21 másodpercig néz arra. Utána ismét 21 lépés következik, s ismét 21 másodperces nézés észak felé. S ez ismétlődik fél órán át, amíg nem jön a váltás. Minden egyes fordulónál áthelyezi a fegyvert a látogatók felőli vállára, azért, hogy megmutassa, ha kell fegyverrel védi meg a sírokat. Ez a huszonegy lépés, a huszonegy másodperc azért alakult ki, mert a huszonegyes szám a legbecsesebb a katonáknál. Amikor az új elnököt beiktatják 21 díszlövést adnak le.

Vendéglátóinkkal...

Egyébként nagyon érdekes volt, hogy egy család beállt a fotózáshoz, s alapból mind az összes vigyázzba vágta magát és tisztelgett. S ez nem gyerekes, vicces tisztelgés volt, hanem látszott rajtuk, hogy ezt halál komolyan gondolják. Hát igen. Ebben az országban minden reggel elmondják a hűségesküt a zászlónak. Amikor iskolába jártam akkor olyan szinten nem vette egyikünk se komolyan a reggel az első óra előtti, s délután az utolsó óra utáni kvázi imát, hogy csak na. Legyünk túl rajta, ez volt az elv. Lehet, hogy itt is van, aki így gondolkodik, de mégis a többség ezt fontosnak és komolynak érzi. 

Az őrségváltás

Sok híres ember sírja és híres esemény emlékműve van itt. Két űrsiklóra emlékeznek itt, az egyik a Challenger űrsikló. A Challenger-katasztrófa volt az első amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be. 1986. január 28-án az STS–51–L küldetés keretében indított Challenger űrrepülőgép 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith, és Francis Richard Scobee. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat (SRB) tömítőgyűrűje okozta a balesetet. Három űrhajós van Arlingtonban eltemetve. Ez az űrrepülés azért lett volna különleges, mivel ezen utazott volna az első civil űrhajós, méghozzá egy tanárnő, aki iskolai előadásokat tartott volna. Az űrhajósok halálának közvetlen okát nem lehet teljes bizonyossággal meghatározni, mivel a leszakadt legénységi kabin olyan nagy sebességgel csapódott az óceánba, hogy minden nyom megsemmisült. Az adatok alapján a robbanás során nem érte olyan nagy erőhatás az űrhajósokat, ami halálos vagy súlyos sérüléseket okozott volna, viszont valószínűleg eszméletüket vesztették a hirtelen nyomáscsökkenés miatt. Nagy valószínűséggel az óceánba való becsapódásba haltak meg szerencsétlenek.

A Challenger-emlékmű

Közvetlenül mellette van elhelyezve a Columbia űrsikló emlékműve. Amikor repülésről beszélünk - legalábbis szerintem - két nagyon veszélyes dolog van. A felszállás és a leszállás. A Columbia űrrepülőgép helyi idő szerint 2003. február 1-jén 9:16-kor szállt volna le a Kennedy Űrközpontnál. Egy órával korábban gyújtotta be a fékező hajtóműveket. 9:00-kor megszakadt a kapcsolat az irányítóközpont és az űrrepülőgép között. A közvetítésekben már csak a űrrepülőgép maradványai látszottak. A katasztrófát a CAIB bizottság vizsgálta. Eredményként az alábbi nyilatkozat szolgál (Scott Hubbard, a szakértői bizottság egyik tagja): „A Columbia szárnyának elülső bal oldali belépő élén támadt sérülést az indításkor az űrrepülőgép külső üzemanyagtartályáról leváló szigetelőanyag okozta, ami az űrsikló megsemmisülését és a rajta utazó hét asztronauta halálát okozta.”
A belépő élen ütött résen február 1-jén a Föld sűrű légkörében történő visszatéréskor forró gáz áramlott a Columbia bal oldali szárnyának a belsejébe, ami elolvasztotta a szárny fém szerkezetét és ennek következtében az űrrepülőgép mintegy 60 kilométeres magasságban darabokra szakadt. Ők talán szerencsésebbek voltak, mint a Chellenger űrhajósai... Nagy valószínűséggel semmit se vettek észre.

A Columbia emlékműve

Magyar érintettségű sír és emlékmű is található Arlingtonban. Megtalálható Számvald Gyula, később Stahel Gyula, Stahel-Számvald Gyula (Szeged, 1827. november 5. – New York, 1912. december 4.) honvéd főhadnagy, az amerikai polgárháborúban az északiak altábornagya, az Amerikai Egyesült Államok diplomatája, a Medal of Honor tulajdonosa sírja. Jó barátja volt Petőfi Sándor. A világosi fegyverletétel után távozott először Lipcsébe, majd Londonba, s utána az Egyesült Államokba. Részt vett a polgárháború számos csatájában, különösen kitüntette magát 1862. június 8-án a Cross Keys-i ütközetben, majd 1864. június 5-én a piedmonti ütközetben. Ez utóbbiért 1893-ban megkapta a legnagyobb amerikai katonai kitüntetést a Medal of Honor-t. Majd amerikai főkonzul lett Japánban, majd Sanghajban. Sírja teljesen elüt a környezetétől, talán ezért keltette fel a figyelmemet.

Stahel Gyula síremléke

A másik magyar "érdekeltségű" emlék a Pan Am 103-as járatának emlékműve, amit a világ egyszerűen Lockerbie-i katasztrófa néven ismer. A Pan Am 103-as járata a Pan American World Airways (Pan Am) harmadik menetrend szerinti transzatlanti járata volt London Heathrow és New York JFK repülőtere között. 1988. december 21-én az ezen az útvonalon repülő N739PA lajstromjelű, „Clipper Maid of the Seas” névre keresztelt Boeing 747-121 megsemmisült, roncsai a skóciai Lockerbie kisvárosára zuhantak. A katasztrófát követő nyomozás során kiderült, hogy a gép első rakterében egy 350-450 gramm közötti tömegű plasztikbomba robbant. A robbanás a gép szinte azonnali megsemmisüléséhez vezetett. A 130–190 km/h sebességű szél a roncsokat mintegy 130 km hosszan, 2189 km² területen szórta szét. A katasztrófának 21 országból összesen 270 áldozata volt, közülük 4 magyar és 189 amerikai.

Három magyar áldozat nevét megtaláltam.

Ez a katasztrófa volt szeptember 11. előtt az egyik legnagyobb terroristák által elkövetett légi katasztrófa. Szegények közül sokan túlélhették a robbanást, s maga a becsapódás végzett velük.

A Pan Am 103-as járatának emlékműve

Rengeteg mindent meg tudtunk volna még nézni Arlingtonban, de este hét órakor bezár, s finoman kitereltek bennünket. Még egy helyre szerettünk volna még aznap elnézni, méghozzá a Pentagonnak a szeptember 11-i támadással kapcsolatos emlékművét. Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a Pentagon szeptember 11-i áldozatainak egy része szintén Arlingtonban van eltemetve, méghozzá azok, akiket semmilyen módon nem lehetett azonosítani.

Háttérben a Pentagon

Maga a Pentagon nagy. Méghozzá nagyon nagy. A belső folyosóinak hossza 28 kilométer, több mint 27 ezren dolgoznak ott. 14 hektárnyi terület, az épület szabályos ötszög alakú, öt oldala van. A föld felett öt szintje található, további kettő a felszín alatt helyezkedik el. Magát az épületet George Bergstrom tervezte, s ami nagyon érdekes, hogy 1941. szeptember 11-én kezdték el építeni. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás során az American Airlines 77-es járata becsapódott a Pentagonba, kioltva 125 embert életét, akik az épület nyugati felén dolgoztak. Ezen kívül a gépen is meghalt mind az 59 ember. A legfiatalabb áldozat három éves volt, a legidősebb 71.

A 9/11 emlékmű

A Pentagon nyugati oldalán található emlékmű az áldozatoknak állít emléket. Nagyon érdekes, engem a repülőgép szárnyaira emlékeztető szobor áll minden áldozat emlékére, születési évekre felosztva. Ezen kívül egy pont, ahol a földet érintette a repülő külön jelölve van. Először földhöz ért, aztán felpattant, s becsapódott az épületbe. Házigazdánk ismerőse épp ott volt egy értekezleten, s a teremben mindenki meghalt, rajta kívül. Ő úgy élte túl, hogy valami szekrény rádőlt, s megvédte.

Amikor több családtag is ott pusztult, azt is feltüntették...

Az emlékhelyen összefutottunk egy leszerelt katonával, aki a merénylet idején ott dolgozott az épületben. A Pentagon akkora, hogy ő, aki az épület másik oldalán volt, nem is vett észre semmit. De több ismerőse ott halt meg. Ő mesélte, hogy minden nap reggel ökumenikus szertartás van ennél az emlékműnél, s mindig van ott valaki, aki válaszol a kérdésekre.

Ezt a részt teljesen újra kellett építeni...

Nagyon elfáradtunk ezen a napon. Érdekesség, hogy a négy helyszín közül, ami szeptember 11-hez kötődik így már három helyen jártunk. Shanksville, Pennsylvania államban, ahol az utasok fellázadtak, s ezért lezuhant a gép, még nem jártunk. Bár nincs annyira messze. S ami késik, talán nem múlik. Mindezek után elindultunk hazafelé, s egy kitűnő vacsora után hosszas beszélgetésbe merültünk, ami nagyon mély és érdekes volt. S felkészültünk a vasárnapra, ami még további kalandokat jelentett... De erről a következő bejegyzésben mesélek majd. 

A repülőgépek szerelmeseinek - Stefen F. Udvar-Házi Center

Bizony, bizony, amióta kijöttem Amerikába nem aludtam ekkorát, s ilyen jót. A békák néha fülsüketítőek kuruttyoltak, a tücskök ciripelése dolby stereoban jött, s néha még a bagoly is huhogott. Szóval a tipikus, hamisíthatatlan falusi idill. Sehol egy dudálás, sehol hajnalban érkező vidám szemetesbrigád, sehol hangos légkondicionáló. Hanem a csend és a béke, no meg a nyugalom. S micsoda reggeli... Kőrözött. Magyar kolbász... Kenyér... S hosszas tervezgetés merre is menjünk. 

S az erdő szélén gyereklak... Hej, mindig ilyenre vágytam...

Tudni kell, hogy István, a házigazdánk repülőmérnök. Egészen pontosan a repülőgépek vezérlését szervezi, tervezi, koordinálja. Erről bővebbet azért nem írok, mert kérem szépen, hadititok. Szó szerint. S amikor ezt megtudtam, akkor arra gondoltam, hogy biztosan neki is tetszeni fog az Udvar-Hazy Center. Udvarházy Ferenc István (Steven Ferencz Udvar-Házy) (Budapest, 1946), magyar származású amerikai filantróp üzletember. Az Air Lease Corporation ügyvezető igazgatója. Korábban ő volt az elnöke és az ügyvezető igazgatója a ILFC-nek, mely a világ két legnagyobb repülőgép-bérbeadással foglalkozó vállalatának egyike. A másik ilyen vállalat a GECAS. Udvarházy 2008-ban a Forbes magazin besorolása alapján a világ 208. leggazdagabb személye volt a 3,7 milliárd amerikai dolláros vagyonával. A válság azonban őt sem kerülte el, hiszen a 2010-es lista alapján 2,7 milliárdosra becsült vagyonával visszaesett a 363. helyre. Üzleti sikereinek köszönhetően Udvarházy 65 millió amerikai dolláros támogatást adott a Smithsonian Intézetnek és ezáltal vált lehetővé, hogy a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum részeként megépíthessék a róla elnevezett Steven F. Udvar-Hazy Centert, mely a Washington Dulles nemzetközi repülőtér mellett található. Nos ide látogattunk el, s a nap nagy részét - mivel a repülőgépekért én is rajongok - finoman fogalmazva nyál-csorgatva itt töltöttük...

Egy valóban gazdag magyar úr....

Már említettem ezen a blogon, hogy a repülést magát nem szeretem, de a vasért, a gépekért nagyon rajongok. S ezen a hét végén két olyan helyen is járhattam, amelyben gyönyörű modern és régi repülőgépeket mutattak be. A másikról a hét végéről szóló sorozat harmadik részében fogok majd írni. Alapból ez a hely, amit láttunk egy-két nagy hangár, tele, de szó szerint tele repülőgépekkel. Maga az épület 71 ezer négyzetméter, nagyságrendileg 200 repülőgép van itt. Rengeteg. Éppen ezért, alapból az az érzésünk volt, hogy nagyon zsúfolt. Úgy lehet elképzelni, hogy egymás fölé függesztve van, hogy három gép is lóg. Az ember nem is tudja, hogy hova nézzen.

Sok gyönyörű gép...

Rengeteg különleges dolog is van itt. Akár II. világháborús német és japán gépek, szovjet MIG-ek, egy darab a Hindenburg léghajóból... Megtalálható itt Felix Baumgarten kapszulája, amiből egy-két éve 37 ezer méter magasból ejtőernyővel kiugrott... Ebben a hangárban van a Boeing-707-es repülőgép első példánya, s egy Concorde... Csak kapkodtam a fejem, nem is tudtam hova is nézzek. Nem is beszélve egy un. lopakodóról, vagy a csomó katonai repülőről, F-14-esekről... Rögtön egy érdekesség, itt van elhelyezve az a MIG-15-ös, amelyet egy lengyel disszidáns pilóta Franciszek Jarecki "lopott el" a lengyel légierő kötelékéből 1953-ban. Ez a jóember pár évvel ezelőtti haláláig itt élt Pennsylvaniában.

Hogy most konkrétan ez az-e, vagy ez egy MIG-21 azt nem tudom. Mindenesetre a két gép egymás mellett áll...

Nagyon érdekes volt, hogy egymás mellé tették a csúcstechnikát és a repülés őskorának gépeit. Így a Concord hasa alatt több igen réginek tűnő repülőgép is helyet kapott. Maga a Concord korának egyik csodája volt. Gyakorlatilag, ha csak az órát néztük előbb ért Párizsból New Yorkba, mint maga az óra. Tehát, ha elindult mondjuk 9 órakor, akkor óra szerint 8-ra legkésőbb ott volt. (Persze a hat órás időeltérést számítva). A Concorde átlagos utazósebessége 2,04 mach volt, azaz körülbelül 2510 km/h, és a maximális repülési magassága eléri a 18 000 métert. Összehasonlítás képpen az a gép, amellyel mi jöttünk 11 ezer méter magasan jött, átlagosan 800 km/h sebességgel... Magával a géppel sok gond nem volt, de az üzemeltetése rendkívül drága volt, s szeptember 11., valamint egy párizsi baleset betett a karrierjének. Így 2003-ban ezeket a csodákat kivonták a forgalomból. Kár értük.

A Condorde... Csak sréhen, ferdén fért be a hangárba...

Közvetlenül a Condorde mellett található a Boeing 707-es típusának prototípusa. Ez egy négy hajtóműves, sugárhajtású utasszállító repülőgép, amit az 1950-es évek elején az amerikai Boeing cég fejlesztett, és amely az 1960-as és 1970-es években élte fénykorát. Az 1010 db legyártott Boeing 707-es repülőgépből 2006 októberében már csak 68 állt a légitársaságok szolgálatában. Mint tipikus tesztgép, ezen még az utasablakoknak a helye csak jelezve van, de még nincs beszerelve, nincs kivágva a törzsből. Első repülését 1957. december 20-án hajtotta végre, s innentől beszélhetünk a polgári repülésben a sugárhajtás megjelenéséről.

Boeing 707

Hosszú, hosszú irást tudnék csak erről az egy helyről mesélni, hiszen minden egyes gépnek hosszú története van. Mégis itt és most két gépet szeretnék kiemelni. Az egyik - legalábbis számomra - a világ egyik csodája, a másik pedig az emberiség egyik legborzalmasabb pillanatához kötődik. Ugyanis itt van kiállítva a Discovery űrrepülőgép. Nem tudom összeszámolni, hogy az internet segítségével hány indítást néztem végig, amikor emberek indultak meghódítani a világűrt. S mindig álmodoztam arról, hogy egy űrrepülő közelébe, szinte kézzel fogható közelébe kerülhetek. S ez most megtörtént.

A Discovery...

A Discovery űrrepülőgép (OV–103) volt a három használatban lévő Space Shuttle egyike. 1984-ben repült először (STS–41–D), ez volt a harmadik amerikai űrrepülőgép. Műholdakat, űrszondákat indított, kutatórepüléseket végzett és részt vett a Nemzetközi Űrállomás építésében.
Nevét korábbi kutatóhajókról kapta, köztük a HMS Discovery, amely részt vett James Cook harmadik felfedezőútján, Henry Hudson Discovery hajója, amelyet 1610-1611-ben használtak az északnyugati átjáró keresésében, és az RRS Discovery, Robert Falcon Scott és Ernest Shackleton 1901-1904-es antarktiszi expedíciójának hajója. A Discovery űrrepülőgéppel indították az Ulysses űrszondát, három TDRS műholdat, a Hubble-űrtávcsövet és ezzel végezték a második és harmadik karbantartó repülést a Hubble-nél. Az 1986-os Challenger-katasztrófa és a 2003-as Columbia-katasztrófa után a Discovery végezte el az első próbarepülést. 1998 októberében a Discovery fedélzetén utazott John Glenn, az első amerikai Föld körüli pályán és akkor 77 évesen a világ legidősebb űrhajósa. A Discovery szolgálata a 2011. március 9-én történt sikeres leszállással befejeződött, és 2012-ben került az Udvar-Hazy Centerbe. Előtte az Enterprise volt kiállítva, amely szintén űrsikló volt, de nem volt alkalmas űrrepülésre, hanem amikor tervezték az űrrepülőgépeket azzal a géppel hajtották végre a légköri teszteket. Ez a gép, most New Yorkban van.
A Discovery 38 alkalommal járt a világűrben, 365 nap, 12 óra, 53 perc, 34 másodpercet töltött fenn. 5830 alkalommal kerülte meg a földet, 238 539 663 km-t tett meg. Egy alkalommal csatlakozott a MIR űrállomáshoz, és 13 alkalommal a Nemzetközi Űrállomáshoz. A fedélzetén összesen 246 ember utazhatott abba a nagyon furcsa világba.

Nagyon szép gép volt...

Egyébként néhány érdekesség, ami lehet, hogy csak engem érdekel, de izgalmas dolog. Az űrrepülőgépek (szemben a rá nagyon hasonlító Buran-ra, amely a szovjet űrprogram űrrepülője volt) nem tudtak a visszatéréskor motorral manőverezni, mivel nem volt meghajtásuk. Úgy tértek vissza, mint egy siklógép. A sebességükből folyamatos S kanyarokkal veszítettek. A másik érdekes, hogy az űrrepülő hőpajzsa szilicium-karbidból készült, melyet nagyrészt Magyarországról Hódmezővásárhelyről szereztek be, teljes titokban. Ezt egy éppen ott tartózkodó, az űrrepülővel foglalkozó ember is megerősítette. Szerintem ez, amit még otthon se sokan tudnak...

Szilicium-karbid hőálló csempék

 A másik gép, melyről szeretnék egy kicsit bőven írni a másik véglet. Egy olyan esemény, amire nem igazán lehet büszke az emberiség. Jó, egyfelől megértem, de mégsem. Ez a gép, egy szépen fényezett, fémszinű gép, Enola Bay névre nevezte el a pilótája, mégpedig az édesanyja után. Ez a gép egy Boeing B-29-Superfortress bombázó, amely egy, azaz egyetlen egy bomba ledobása miatt lett híres. A Little boy nevű bomba ledobása miatt. Egy bomba miatt, amely a II. világháború végén gyakorlatilag elpusztította Hiroshimát.

Csúnya dolog a háború...

Nem értek a háborúhoz. Szerencsére soha nem voltam háborúban. Tudom a történelemből, hogy Truman, az akkori elnök úgy magyarázta meg az atombomba ledobását, s valószínűleg van is benne valami, hogy több mint egy millió amerikait kellene beveti Japán elfoglalásához. De mégis. 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor az Amerikai Egyesült Államok légierejének egy B–29-ese, az Enola Gay, amelynek Paul W. Tibbets ezredes volt a parancsnoka atombombát dobott a Hiroshimára. Urán 235-ös izotópon alapuló fissziós (maghasadás elvű), 15(+/- 20%) kilotonna robbanó erővel rendelkező atomfegyver volt, „puska” típusú bombának megépítve. A vakító villanással és gombafelhővel kísért atombomba-robbanás a halottak és a romok városává tette Hirosimát. Az atomtámadás az utólagos becslések szerint 90-140 ezer ember életét követelte, 70 ezer ember azonnal meghalt, a többiek pedig később, a sugárzás okozta betegségek következtében vesztették életüket. S ez megismétlődött három nappal később (ez a gép akkor is ott volt, bár nem ebből dobták akkor le a bombát). Tény, Japán néhány héten belül kapitulált, s véget ért a II. világháború. Számomra ez mégis a pusztítás jelképe marad. Még akkor is, ha maga a gép gyönyörű.

Túl sokan látták ezt a gépet utoljára életükben... 

Rengeteg mindenről írhatnék még az Udvar-Hazy Centerrel kapcsolatban, hiszen sok olyan érdekes tárgy volt, mely akár hosszabb szöveget érdemelne. Volt többek között egy Apolló űrhajó leszálló egysége, ott volt, az a karantén, amelybe helyezték az Apolló-11 utasait, miután visszatértek a Holdról, hogy nehogy véletlenül valami fertőzést hozzanak be onnan, a Gemini-VII űrhajó hőpajzsa, vagy például az a napelemekkel ellátott repülőgép, ami először repülte át Amerikát, nem is beszélve arról a helikopterről, amelyik 1988-ban először repülte körbe a földet. Mindenesetre, aki Washingtonba jön, ha teheti jöjjön ki oda, a Dulles repülőtér mellé. A belépő ingyenes, csak a parkolásért kell 15 dollárt fizetni. S bőven megéri.

A repülőgépek szerelmeseinek ez egy kötelező hely...

Szombati napunk nem ért ekkor még véget, de a nap további része annyira sok történést tartalmazott, s a délelőttől annyira eltérő volt, hogy úgy éreztem, azt egy külön bejegyzésben kell megosztanom. Úgyhogy folytatása következik. 

Vissza a... Egy hétvége Marylandban - illetve Washington DC-ben

Bevallom a címekkel vannak néha gondjaim. Főleg egy olyan hét vége után, amit most éltünk meg. Még mielőtt kijöttünk Philadelphiába Ancsa felvette a kapcsolatot Emikével és Istvánnal. István második generációs magyar, ő már itt született az USA-ban, Emike viszont Magyarországon született, s Ancsa volt (anno jó néhány éve) az esküvőjükön. S Emike és István bennünket óvó, védő szárnyai alá vett, már a kijövetelünkkor. Tőlük kaptuk első tányérjainkat, jó néhány alapvető háztartási cuccot, nem is beszélve arról a tollal töltött nagypárnáról, amin ma is aludtam. S már jó párszor terveztük, hogy elmegyünk hozzájuk, de valami mindig közbejött. Egészen eddig a hétvégéig. Amikor elmentünk, s picit vissza is mentünk. Visszamentünk a természetbe, hiszen olyan csodálatos helyen laknak, Hughesville-ben, hogy a tücskök és a békák fülsiketítően kuruttyoltak, reggel madárfüttyre ébredtünk... S emellett csodálatos nagy térség volt, zöld fű, fák... A ház mögött nagy erdő, benne baglyok, őzek, nyulak, pulykák... Tehát igazán a természet közepe, alig egy órára a világ egyik legfontosabb fővárosától Washington DC-től. 

Az egész területen alig néhány ház van, ellenben puha pázsit, s nyugalom...

Hughesville eredetileg egy dohánytermelő vidék volt, de ma már a föld nem igazán alkalmas a dohány termesztésére. Maga a település egy félszigeten található, de aránylag messze a víztől. (Igaz, az egyik ház aljában csörgedezik egy patak, s oda járnak az őzek inni...) A vendéglátásról anélkül, hogy sok mindent elárulnék, azt mondhatom csodálatos. Kaptunk pörköltet, kaptunk magyar palacsintát, kaptunk gulyáslevest... S tényleg minden kívánságunk lesve volt. Fogalmam sincsen hogyan fogjuk tudni meghálálni ezt a hét végét. Magát az utazást egyébként - s ez véletlenül alakult így ki - Lincoln határolja be. Lincolnnal kezdtük, s vele is végeztük. Egészen pontosan a Lincoln mauzóleummal. Már első Washingtoni látogatásunkkor tervbe volt véve, hogy megnézzük, de a Mall (ez Washington kvázi főtere egyik végén a Capitoliummal - másik végén a Lincoln emlékművel) hatalmas terület, esélytelen volt bejárni. 

Előtérben a Tükörmedence, középen a Washington emlékmű, s valahol hátul a Capitolium... 

Sokan gondolják azt, s amíg nem kutattam utána én is ezt gondoltam, hogy a Lincoln emlékmű egyben Abraham Lincoln sírja is. Pedig nem. Lincoln a Oak Ridge temetőben van eltemetve, ami Springfieldben van, Illinois államban. A Lincoln-emlékmű épület az Amerikai Egyesült Államok fővárosának, Washingtonnak National Mall parkjában, az amerikai törvényhozás székhelyéhez közel áll. Az Egyesült Államok 16. elnökének, Abraham Lincolnnak emlékére építették a 20. század elején.

Az épület dór stílusú görög templomot mintáz. Helyet ad Abraham Lincoln hatalmas ülőszobrának és az elnök két ismert beszédéből készült feliratoknak. Tervezője Henry Bacon volt, a szobrász Daniel Chester French, a belső falak képeinek festője pedig Jules Guerin. 

Maga a szobor éjjel-nappal megtekinthető...

Egyébként maga az épület elkészülte bizonyos szinten tipikus amerikai történet. Lincolnt John Wilkes Booth 1865-ben lőtte le a Ford szinházban. A kongresszus 1867-ben el is döntötte, hogy építsünk neki emlékművet. S ez után 1901-ig nem történt semmi. Ekkor kiválasztották a területet (a Mall végén), ami lényegileg egy mocsár volt. Nos, eltelt nyolc év, s már le is rakták az alapkövet. 1909-ben járunk. Az építkezés szép lassan haladt, s 1922-ben, Lincoln még elő fia, Robert Todd Lincoln részvételével William Howard Taft fel is avatta az épületet és a szobrot. Miért tarthatott ez ilyen sokáig? Nem tudom. Hol az akarat hiányzott, hol a pénz, hol azt a szenátort, aki támogatta az építkezést nem választották meg újra, hol az épület formája nem tetszett valakinek... Pedig egy szép épület. Nagyon egyszerű, nagyon nyugodt. 

Az emlékműhöz még vasárnap is visszanéztünk, hazaindulás előtt...

Maga ez az emlékmű sok mindent látott. Nem csak filmforgatásra gondolok, amikor a Forrest Gumpban itt lökik fel a színpadra Forrestet, s látja meg Jenny, s szalad át a Tükörmedencén... (Bár most megnézve a vizet, inkább egy komoly fertőzést szedhetett volna ott össze...) Hanem ennek az emlékműnek a lépcsőjén állva mondta el Martin Luther King, Jr. azt a híres beszédét, ami úgy kezdődik: Van egy álmom... A pontos hely bele van vésve az emlékműbe...

Őszintén szólva a beszéd tetszett nekem, elolvastam többször is. Úgy gondolom, hogy sokan hallottak erről a beszédről, de kevesen olvasták. A kedvenc részemet - ha valakinek unalmas lesz, elnézést kérek - de közzéteszem, magyar fordításban. A beszéd után öt évvel halott volt. Agyonlőtték. 

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: "Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve."

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.

Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.

Van egy álmom.

Igazából az volt a gondolatom, hogy miután megnéztük a Lincoln emlékművet, nézzük még meg a vietnámi és a koreai háború emlékművét. De eddigre korom sötét lett. S ezért csak egy pici részt néztünk még meg a Vietnámi-emlékműből. Pontosítok. Magát az emlékművet nem néztük meg, hanem egy nagyon érdekes szoborkompozíciót láttunk, aminek az a címe, hogy a Három katona szobra. Ez a szobor 1984-ben készült, s az amerikai hadsereg három ágát akarja jelképezni. 

A három katona szobra

A szobor mellett van egy műanyag lapokból álló jó vastag könyv. Egészen pontosan kettő. Ebben a könyvben név szerint fel van sorolva az a több mint 58 ezer amerikai neve, aki meghalt Vietnámban. Egy háborúban, amiről még jobban meg vagyok győződve, hogy semmi értelme se volt, mint az átlagos háborúknál. Nos, igen. A történelem egy furcsa dolog, s erről még aznap este meggyőződhettünk. Ugyanis, utazásunk ezen napján augusztus 8-a volt, ami azért jeles nap, mert egy Nixon nevű jóember ezen a napon aláírt egy rövid levélkét. Nixon amerikai elnök volt, s a levelét a külügyminiszternek címezte. Maga a levél rövid és tömör. Alig másfél sor. Ebben lemond az elnöki hivatalról. 

Nixon lemondó levele

Ennek a levélnek azért van előzménye, nem is kicsi. 1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brien, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. A hír a legnagyobb amerikai belpolitikai válság kezdetét jelezte, az egyetlen olyan botrányét, amely egy épp hatalomban lévő elnök lemondásával végződött.

Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Harminc év után ennél sokkal súlyosabb vád hangzott el ellene. Mint az El País nevű újság megírta: az elnök egyik hajdani politikai tanácsadója azt állítja, hogy Nixon személyesen adott utasítást a Demokrata Párt irodájába való behatolásra, mert lehallgató készüléket akart elhelyeztetni politikai riválisa telefonjába. Legyünk egy kicsit reálisak. Mindenki ezt csinálja - szerintem. Mindenki információt akar megtudni a másikról. Csak van aki profi, s van aki nem. A probléma ott kezdődött, hogy a bejárati ajtót úgy biztosították, hogy ne záródjon be, hogy ragasztószalaggal kibiztosították. Ezt észrevette egy biztonsági őr. Ha felkapcsolják a villanyt, a kutyának se tűnik fel, hogy ott vannak. De ők zseblámpával villogtak. Aztán feltűnő volt, hogy egy piti betörés elkövetőit sztárügyvédek védik. Aztán az se tett jót az ügynek, hogy az egyik elkövető magával vitt egy a Nixon környezetéhez tartozó személytől egy 25 ezer dollárról szó csekket. Aztán az se, hogy amikor kikérték az egyébként Nixon által beszereltetett hangrögzítő rendszer szalagjait, abból 18 és fél perc hiányzott. S így ezek miatt, kerek negyven évvel ezelőtt Nixon aláírta az egyik legkellemetlenebb levelét. Nos, nyolcadikán este - persze csak kívülről - megnéztük a Watergate épületet is. 

A Watergate...

Azért az este nem ilyen krimivel zárult. A Watergate közvetlen szomszédja a Kennedy Center. Ez az USA egyik, ha talán nem legnagyobb kulturális központja, évente 2000 előadás zajlik le itt. 1971-ben nyílt meg. Maga az épület nagyon látványos, nagyon modern. Két fő folyosója van, az egyik a Hall of State, ahol az USA tagállamainak van elhelyezve a zászlója, a másik pedig a Hall of Nations, ahol az összes ország zászlója fel van vonva.

Keresgélni kellett, de meglett...

Maga az épület tényleg nagy. Ezt a két előbb említett folyosót összekötő Grand Foyer akkora, hogy ha a Washington Monumentet az oldalára fektetnék, s ide betolnák, még kb. 20 méter hely maradna is... Amikor mi jártunk itt, épp az Oroszlánkirály ment az egyik teremben, kivetítőn egy pár pillanatra bele is tekintettem. Ugye Kennedy elnöknek itt Amerikában elég nagy a kultusza. Nem tudom pontosan miért. Talán mert Amerika mindig is adott a külsőségekre, s Kennedy egy jóképű ember volt. Aztán a tragikusan hírtelen, s kissé titokzatos halála... Nem is beszélve a nagy terveiről... Hogy még az évtizedben embert a Holdra... Emlékét ebben a központban egy nekem kicsit furcsa szobor örökíti meg, Robert Berks alkotása. 

J.F.K.

Hát ez a nap elszaladt. Három óra buszozás után már többet megnézni nem volt erőnk... Így elindultunk Marylandba, s elindultunk tényleg a természet lágy ölére, tudva, hogy másnap - szombaton - nagyon sok felé fogunk menni. De ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz...