Szóval jó néhány napja ott tartottam, hogy a Golden Gate-t néztük meg. Innentől kezdve azért se tudtam írni, mert az internetünk Los Angelesben hagyott kivánnivalót maga után, s akkor udvariasan fogalmaztam. De erről majd akkor mesélek, amikor odaérkezünk. Jelenleg visszatekerem emlékeim fonalát (tudom, ez többszörös képzavar), s ha már a Los Angeles-i repülőtéren üldögélünk egy jó sörital mellett, akkor visszarepülünk a Golden Gate szép nemzetközi narancs szinéhez. Emlékeim szerint ott tartottam, hogy eljöttünk a hídtól, s olyan utakon mentünk, ami finoman megérdemli a drámai kifejezést. Hihetetlen jó volt, 18%-os lejtő, ehhez még számtalan kanyar, s egy nagy adag biciklista. Bal oldalon szakadék, jobb oldalon hegyoldal... Nagyon jó ilyen úton vezetni. Azt hiszem ez a kicsit összeszedetlen szövegemből jól hallatszik...
Igazából természetesen volt célunk, hiszen a mamutfenyőket akartuk megnézni, de az óceán látványa olyan vonzó hatással volt mind a kettőnkre, hogy elindultunk abba az irányba, ahol egy világítótornyot láttunk, s amerre az út vezetett. A GPS-ünk, Béla természetesen udvariasan számon kérte, hogy mégis merre megyünk, de mi kitartottunk a döntésünk mellett... A lenti fényképet látva a döntésünk érhető...
A világítótorony, melyet meg akartunk nézni a Point Bonita Lighthouse, amelynek az a különlegessége, hogy ez volt az utolsó ember által üzemeltetett világítótorony a nyugati parton, sőt mi több ez volt az első világítótorony is errefelé. Fontos a funkciója, mivel naponta legalább háromszor van köd, s rengeteg a szikla... Az építés előtt - a feljegyzések szerint - nagyságrendileg 300 hajó futott ezen a környéken zátonyra, úgyhogy kellett valami, ami jól és messze világít. Sajnos közel nem tudtunk menni hozzá, mert csak igen korlátozott időben van nyitva, s jó egy órát kellett volna várnunk, amit a szűkre szabott időbeosztásunk miatt nem tudtunk vállalni.
Úgyhogy gyorsan fogtuk magunkat, s elindultunk a Muir Woods Nemzeti Park felé, szintén olyan szerpentines úton, hogy hálát adtam kedvenc gépjármű-oktatómnak, hogy aránylag jól megtanított vezetni. A szemem nem mertem - s nem is volt idő - mert annyira kanyargott az út. A Muir Woods nemzeti park egy mamut-fenyő és vörös fenyő park, amely azért tudott fennmaradni ezen a forró éghajlaton, mivel a köd, amely naponta többször is beteríti a környéket simán nedvesen tartotta.
Hihetetlenül más az éghajlat. Amíg a völgyön kívül, ahol ez az erdő elterül volt 25 fok is, azokon a részeken ahol sütött a nap, itt lenn alig 17-18... S óriási volt a pára. S az is csodálatos, hogy ha belegondol az ember, volt olyan fa, amely nagyjából akkor született, amikor Szent István uralkodott, kvázi együtt élt az államalapítással, a tatárjárást is látta (jó messziről), Mátyásnál volt legény, a törököknél korosodó úriember, az osztrákok vendégszereplésekor öregúr, az első világháborút még túlélte, s 1930-ban kidőlt. Több mint 900 évet élt... Persze, a helyszínen az amerikai történelemmel mutatják be, de számomra így volt képesebb...
Igazából nagyon kellemes séta volt ez az erdő. Jó volt olyan kicsinek érezni magam, ekkora óriások mellett. Van itt nem messze - de oda nem jutottunk el - egy olyan mamutfenyő is, amely olyan széles, hogy át lehet a kifaragott alagútjában hajtani egy autóval... Abban a nemzeti parkban a széles fenyők vannak, itt a magasak... S tényleg hatalmasak... Csak a tisztelet hangján lehet róluk beszélni.
Lassan be kell fejeznem, hiszen szállunk be a repülőgépbe, irány Las Vegas... Az első San Francisco-i napunk is véget ért lassan, hiszen már csak annyi volt hátra, hogy kocsiba pattantunk, s megküzdve a Frisco-i dugóval elszáguldottunk az óceán partjára, hogy megnézzük a naplementét. Pont abban a pillanatban értünk oda, amikor a nap lement... Tényleg a festő ecsetjére valók voltak a színek. Szinte hihetetlen volt... S megérintettük életünk második óceánját... Itt a nap lement, hogy majd a túloldalon egyszer megnézzük, ahogy felkel... Még van rá pár hónapunk.
Nos, mindenkinek jó reggelt kívánok, hiszen otthon lassan kel a nap. Mi pedig elindulunk kelet felé, Nevadába... Amint tudjuk folytatjuk úti kalandjaink elmesélését, hiszen annyi, de annyi minden történt...
Lassan, sőt gyakorlatilag harmadik napja vagyunk úton, s most jutottam el odáig, hogy elkezdjem a beszámolót kalandjainkról. Jelenleg San Jose repülőterén ülünk, a helyi idő reggel, mit reggel hajnali 4:57, s 6:01-kor indul a gépünk utunk második állomása Los Angeles, azon belül is Hollywood felé. Az elmúlt két és fél napot San Franciscoban töltöttük, s nyugodtan mondhatom el tudtam volna itt tölteni akár több hetet is, hiszen rengeteg a látnivaló...
Kicsit szép nagy város?
Azért mielőtt leírnám az élményeket - legalábbis elkezdeném - beillesztem ide azt a blogkezdeményt, amit a Minneapolis-i gépen írtam három napja, amikor jöttünk San Jose felé. A repülést ma se szeretem, de ma egy kicsit kényelmesebb gépen fogunk majd menni...
Még az utazás elején...
Szóval elindultunk erre az igencsak nagynak tűnő kalandra.
Most már 34 ezer láb magasan vagyunk, az ég felhős, a kilátás csodaszép,
ugyanis kivételesen én ülök az ablaknál, Ancsa alszik. Ugye, hogy megmondtam
előre? Na jó, az elmúlt héten rengeteget dolgozott, tegnap is 12 órát volt
benn, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, s el tudjon jönni őszölni.
Most már aránylag sokat repültünk Amerikában, meg azért
néhányszor Európában is, noha ott ez még mindig valahol úri huncutság, de én
Isten bizony nem tudom ezeket a gépeket kiknek tervezik. Szerintem alulfejlett,
Barbibaba méretű, törpéknek. Mert az, hogy az előttem lévő asztalkára nem tudok
normálisan letenni egy nem túl nagy notebookot, az rendben van. Hogy a karomat
nem tudom kinyújtani, még azt is elfogadom. De a lábamat se tudom hova tenni… S
azért ez egy három órás út, elég kényelmetlen így.
Természetesen az a legjobb, amikor az ember előtt ülő
illető, hopp fogja magát, s hátra dobja az ülést. Ilyenkor ő ölbéli cimborámmá
válik, s ha mázlim van, észreveszem a szándékát, s még el tudom kapni az
asztalkáról a gépet, különben úgy járunk mint annó az Ancsáéval, hogy mehetett
a szervízbe…
Mondjuk a kilátás első osztályú
Szóval péntek este itteni idő szerint este majdnem nyolckor érkeztünk ide, ami a mi philadelphiai időnk szerint már este 11. S egy nagyon kedves házaspárt szálltunk meg a szó átvitt és valós értelmében, nem győzöm most is megköszönni Emesének és Andrásnak, hogy szívesen láttak bennünket. Ők Ancsa rokonai, még ha távolról is, s voltak nálunk valamikor nyáron Philadelphiában, s most mi jöhettünk el hozzájuk.
Vendéglátóink velünk egy időben indulnak - Hawaii-ra
Szombat reggel kivettem egy autót, s úgy gondoltuk, hogy nekiindulunk San Francisco környékének. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi is az, amire engem Amerika megtanított. S erre azt tudom mondani, hogy talán az elengedésre. Egy csomó ötlettel és tervvel érkeztem akár ide San Franciscoba is, de ennek egy része sajnos idő hiányában kimaradt. El kellett engedi. Annyira nagy Amerika, hogy mindent megnézni gyakorlatilag lehetetlen.
Golden Gate a ködben...
Az első, ami nagy élmény volt, s az úgynevezett bakancslistámon ha nem is előkelő, de azért komoly helyen volt, az a Golden Gate hídon való átvezetés. A Golden Gate híd (magyarul Aranykapu) az Amerikai Egyesült Államok második leghosszabb függőhídja, amely a Csendes-óceánt és a San Franciscó-i öblöt elválasztó szorost íveli át. A San Francisco-félsziget északi csúcsán elterülő San Franciscót köti össze Marin megyével. A Golden Gate híd építését 1933. január 5-én kezdték el, és 1937. május 27-én adták át a gyalogos forgalomnak, ezt követően 27 évig, a New York-i Verrazano-Narrows híd elkészültéig; a világ leghosszabb függőhídja volt. A híd azóta San Francisco szimbóluma lett. Az Amerikai Építészek Intézete 1999-ben listát állított össze az USA legnépszerűbb építményeiről, a Golden Gate híd az 5. helyen szerepelt.
A hatsávos út mellett a hídon gyalogosan és kerékpárral is lehet közlekedni.Az építkezés 1933. január 5-én kezdődött. Strauss, aki zenét nem tudott szerezni, ellenben kitűnően értett a hidakhoz, bár a függőhidakról gyakorlatilag fogalma se volt, de jól tudta eladni magát, a projekt vezetője naponta ellenőrizte a munkálatokat. A déli hídfő alapozásánál egy téglát helyezett el, amely egykori alma materéből, a Cincinnati Egyetem egyik lebontott épületéből származott. Strauss mozgatható védőhálót szereltetett fel az építkezés alá, ami akkoriban újdonságnak számított. Tizenvalahány munkást mentett meg ez a háló, akiknek utána saját klubjuk volt. Hát volt miről beszélgetniük...
A híd színe azért elég merésznek minősíthető. Ugye a hidakat azért aránylag semleges színekre szokták festegetni, ellenben a Golden Gate az un. international orange színben leledzik. Ennek egyik fő oka nem a divatozás, nem is a látványosság, pontosabban, pont a látványosság, hiszen ezen a környéken átlagosan naponta négyszer van köd, s a komoly hajóforgalomnak nem árt, hogy ha egy olyan híd van előtte, amely elüt a környezetétől. Mellesleg az se lényegtelen, hogy jelenleg ez a híd 8,9-es erősségű földrengést bír ki, gond nélkül. Nem is árt neki, hiszen ezen a környéken aztán földrengésből van bőven.
A Golden Gate-nak több saját kilátója van, a látvány azért hihetetlen. Egyik oldalról a San Francisco-i öböl, másik oldalról a Csendes-óceán hullámai... S az utak... Azok is csodásak... A Golden Gate egyik kilátójától a 18%-os lejtő vezet lefele. Gyakorlatilag ez megfelel egy csúszda meredekségének. S mindehhez maga az út össze-vissza kanyarog. Kitűnő rallit lehetne ezeken az utakon rendezni.
Nos, mostanra ennyi, mert be kell szállnunk a gépbe. Ott igyekszem megírni San Francisco-i kalandozásaink folytatását, hiszen láttunk óceánt, mamutfenyőket, láttuk a naplementét a Csendes-óceánba, s annyi mindent... Úgyhogy, amikor tudom folytatom... De most irány, a napfényes Los Angeles...
A mesének még nincs vége, ne aludjatok gyermekek... :)
Adásunkat megszakítjuk, rendkívüli híreinket olvassák... Holnapi napon ilyenkor az Egyesült Államok légterében rendkívüli események következnek be. Különösen a Delta Airlines DL1897-es Philadelphia, PA - Minneapolis, MN járatán, majd szintén a Delta Airlines DL2279-es Minneapolis, MN - San Jose, CA járatán repülni kifejezetten nem szerető, mondhatni a repülést magát ki nem álló úr és egy a repülés közben nyugodtan szunyókáló hölgy látványára lehetnek figyelmesek, azok akik 30000 és 35000 láb közé kényelmesen fellátnak.
Ez a sok cucc bemegy abba a pici bőröndbe - Ancsa zseniálisan pakol....
Végre, végre eljön a nagy nap. Ha leszámítjuk a repülést, magát, akkor is, elmegyünk a napfényes (s annyira nem hűvös, de nem nagyon meleg) Kaliforniába. Amerikai létünk legnagyobb utazása kezdődik most már csak 23 óra múlva, s tart egészen jövő hét vasárnapig. Sok felé fogunk járni, s erről - remélhetőleg - bőven lesz időm és lehetőségem beszámolni a blogon.
San Francisco, CA
Utunk első állomása San Francisco és környéke lesz. Itt egy kedves rokon házaspárnál fogunk megszállódni, pontosabban úgy megszálljuk őket, hogy csak na. Ők is azzal a pályázattal vannak kinn, s pont jó, hogy megyünk mert úgy ráérnek... Pont vendégek kellenek nekik, amikor hétfőn indulnak nyaralni Hawaii-ra... Mindenesetre terveinkben szerepel San Francisco környékének felderítése, a Bixby bridge, természetesen a Golden Gate, nem is beszélve az Alcatrazról és Twin Peaksról. Igen, a híres filmsorozatot az egyik itteni gazdagnegyedről nevezték el. Ha lesz rá időnk, akkor elmegyünk még a hippi-negyedbe is...
Hollywood, Los Angeles, CA
Hétfőn reggel repülünk át (már megint ez a vacak repülés) Los Angelesbe, azon belül is Hollywoodba. A hotelünk két utcányira lesz a híres Walk of Fame-tól, ahol a marha híreseknek csillagjaik vannak. A hotel egyébként arról is "híres" - bár ezt később tudtam meg, miután lefoglaltam a helyet, ahogy a Caddilac Drive c. filmsorozat forgatásakor maga Fábri Sándor is itten szállt meg. Ah, micsoda meghatottsággal fogom átlépni a küszöböt. :) Az itteni tervekben az Universal Studió megtekintése van, meg van un. City Passunk, amivel 37 látványosság közül választhatunk... Én a Hollywood múzeumot tervezem, Hannibal Lecter filmbeli cellájának diszletébe szeretnék bezáródni. No meg Malibu, ahol a kőgazdagok laknak...
Las Vegas, NV
Szerdán elhagyjuk a Csendes-óceán partját, s a látványos Las Vegas felé repülünk (akárhogy számoltam így volt olcsóbb és gyorsabb...). Las Vegasban sikerült egy aránylag jó áron (80% kedvezménnyel) a Flamingo hotelben szállást kivenni... Ez az egyik luxushotel, amely a Strip-en, Las Vegas fő utcáján van. Szerettem volna elmenni a világrekorder Magnet-Lady múzeumába, aki a világon legtöbb hűtőmágnessel rendelkezik, de sajnos úgy néz ki, hogy az bezárt. Úgyhogy Las Vegas alapból egy kiindulópont lesz nekünk. Mert csütörtökön - immáron autóval - elmegyünk a Death Valley-be, amely a Föld egyik legmelegebb pontja - még most is 30 fok van... Utána megkerülve az 51-es körzetet Rachelbe érkezünk, a Földönkívüliek Országútján, ott fogunk enni, s irány vissza a kaszinók világa... Mellesleg Rachelben forgatták a Függetlenség napja több jelenetét...
A szürke az 51-es körzet
Pénteken a Hoover-gáton keresztül elmegyünk a Grand Canyon-ig. Persze egy hatalmas kerülővel, hiszen a történelmi 66-os utat a világ minden kincséért se hagynám ki... Ez az út nagyrészt már beolvadt a 40-es útba, de van egy kb. 100 mérföldes szakasz, ami tényleg a történelmi kanyargós izgalmas rész... Na arra lefordulunk... Még nem döntöttük el, hogy az un. Skywalkot megnézzük-e, ez egy kilátó, amely kvázi üvegpadlóval kimegy a Grand Canyon felé... Elég drága, s tilos fényképezni... Hogy ennek mi az értelme, nem tudom. S éjszakánkat Falgstaff, AZ-ban, Arizona államban töltjük el. Ez volt a legolcsóbb hotel ami az utunkon előfordul kemény 40 dollár az ára egy éjszakára.
Még a Skywalk-os kitérő kérdéses...
Szombati napunk még néhány kérdést felvet, az alapvető terv, hogy egy hatalmasat - 800 mérföldet - kirándulunk, de majd meglátjuk. Ha sikerül akkor a 66-os úton tovább megyünk Gallup, NM-ig, itt tényleg van egy izgalmas indián múzeum, majd északnak vesszük az irány, megtekintünk egy nemzeti emlékművet, a Canyons of the Ancients-t Colorado államban, s egy csepp Utah után irány vissza Las Vegas... S ekkor megint átlépünk egy időzónát, tehát nyerünk egy órát...
Igen, szokás szerint lehet, hogy túlterveztem... De ha sikerül gyönyörű részeken fogunk járni...
Vasárnap pedig már csak egy dolgunk lesz, fel kell pattannunk Las Vegasban a gépre, ami közvetlenül Philadelphiába hoz. Bár az út maga 4 óra 26 perc, de az időzónák miatt csak este hatra érünk haza. Jókora út lesz...
Hölgyeim és uraim, rendkívüli híradásunkat olvasták... Bővebb beszámolóval majd ott, ahol lesz netünk... Mivel azért kötve hiszem, hogy a sivatag közepén lesz... Se net, se telefon, csak Ancsa, meg én... No meg a sivatag... Go West... Jövünk...
Nos, mostanra szedtem össze minden lelki bátorságomat, s a kezem se remeg már, úgyhogy tudok írni arról az éjszakáról, na jó estéről, amely amerikai élményeink egy jelentős emléke lesz. Sok minden történt már velünk itt Amerikában. Főkonzulokkal pacsiztunk, a Köztársasági Elnökkel fotózkodtunk, bejártuk Amerika déli részét, most készülünk a vadnyugatra, de ez az éjjel... Ez nagyon vidám, vicces, s persze horrorisztikus volt. Hiszen nem más volt, mint Halloween éjszakája.
A Keresztes család apraja...
Az amerikai Halloween, nagyon, nagyon amerikai dolog. Európai aggyal, pláne európai keresztényként elég nehezen felfogható, sőt elég nehezen elfogadható. Mégis részt akartam venni benne, meg akartam tapasztalni, hogy milyen lehet ez a buli. Persze, felmerült hogyan. Hiszen az amerikaiak közül se ünnepli (a szót jobb híján használom) mindenki. A spanyol ajkúak szinte egyáltalán nem, a városokból is kihalt a hagyományos Halloween-forma... New York az más. Ott hatalmas felvonulás van ilyenkor. Hogy idézzem egyik kedvenc forrásomat a Wikipediát: "A New York’s Village Halloween Felvonulás egy – minden év október 31-én megrendezett – ünnepi felvonulás New York Greenwich Village városrészében. A több mint egy mérföld (1,6 km) hosszan haladó, ötvenezer jelmezes résztvevő – táncosok, művészek, cirkuszi előadók, zenekarokat és színészeket szállító kocsik – évről évről kétmillió nézőt vonz a helyszínre, és körülbelül százmillióan követik a tévében.
Ennyi szuperhőst...
A felvonulás jellegzetességei közé tartoznak a hatalmas méretű bábok, melyeket bábosok csapatai mozgatnak, valamint hogy bárki beállhat a felvonulók közé, akinek van jelmeze. Ez az Egyesült Államok legnagyobb nyílt Halloween-ünnepsége, és az ország egyetlen hatalmas éjszakai felvonulása – gyakran nevezik New York karneváljának. Számos amerikai újságban és útikalauzban írtak róla, és vezető kulturális antropológusok tanulmányozták. A The New York Times szerint „a Halloween Felvonulás a legszórakoztatóbb esemény, amit a város népe valaha is nyújtott a város népének.” „Itt bármi megtörténhet” – írta a USA Today. „Készüljön fel rá, hogy leesik az álla.”
Azért mi is megadtuk a módját... A tök-gyermek nem saját termés... :)
Bevallom a legkisebb porcikám se vágyott arra, hogy kétmilliós tömegben araszoljak New York utcáin, ahol még egy forralt bort se lehet meginni, hiszen az utcán Amerikában az alkohol fogyasztása igencsak nem megengedett, ráadásul hideg is van már ilyenkor. De a problémám nagyon gyorsan megoldódott, amikor egy nagyon kedves család akik nem messze laknak az óceántól meghívtak bennünket... Három kicsi lányzó, akik nagyon lelkesen készülődtek...
Ilyenkor az utcán van mindenki...
A Halloween "szertartása" nagyon egyszerű. Vesz az ember egy jelmezt, minél rémítőbb, annál jobb. Aztán nekiindul egy kosárral a kezében, s ahol ég a lámpa, oda bekopog, becsenget azzal a felkiáltással, hogy cukrot vagy csínyt. Persze angolul. S akkor kap csokit, cukrot, miegymást. Persze arra is van mód, hogy ne cukrot kapjon, hanem jól megrémisszék, de ez nagyon-nagyon ritka. S a jól végzett munka örömével, szépen megy a következő lakáshoz, s kopog, stb.
Persze az egyedi vérmérséklettől is függ, hogy a házaknál hogyan készülnek a kopogtatók fogadására. Van olyan hely, ahova kiteszik a cukrot, mondván szolgáld ki magad, de bennünket kímélj meg. S van olyan is, ahol kifejezetten beöltöznek, feldíszítik a házat, néha már az ízléstelenség határáig - legalábbis európai szemmel - fokozva a hatást. A garázskapu által agyonütött embertől a felakasztott csontvázig minden akad...
Jó néhány Halloween után...
Külön érdekesség a horrorház... Amerika egy magamutogató ország, s ezért szinte mindenhol van olyan család, amelyik fogja magát, s több hetes munkával, időt és főleg pénzt nem sajnálva készít valami nagyon látványos látványosságot. Ez pedig a Horror háza... Nem a Simpson család féle, hanem élő, kézzel fogható, némiképp gusztustalan... Magától nyíló koporsók, beszélő csontváz, s a lehető leginkább torz jelmezek és sminkek...
New Orleansban láttunk hasonlót...
A dolog egyébként úgy működik, hogy - miután kiálltuk a sort - s hallgattuk a benn rémüldözők sikolyait egy több élőképes "színházba" mentünk be, ahol különféle villámjeleneteket láthattunk. Volt ott műtét - nem biztos, hogy szakszerű - volt ott mezei zombi, s természetesen egy villamosszékes kivégzésnek is tanúi lettünk, mely után a kolléga - mármint a kivégzett - a kivégzés szakszerűtlenségére példát mutatva közénk ugrott.
Kicsit durva...
Alapjába véve ez az egész durva. Nagyon durva. Európai és józan aggyal egyszerűen érthetetlen, hogy miért kell ez az egész? Az biztos, hogy a horror-ház tulajdonosai nagyon élvezték az egészet, s a végén még csokit is kaptam. Megrémülni nem rémültünk meg, mert mi a velünk együtt jövő családtól lemaradtunk három lépést, s amikor ők sikoltottak mi már felkészültünk, hogy valami lesz. De az átlag amerikai alaposan megrémült... Amit ők ilyenkor nagyon szeretnek.
Ugye milyen szép?
Mindenesetre nagyon hálás vagyok Ferinek és Rékának, hogy meghívtak bennünket, hiszen, ha enélkül megyünk haza sokkal szegényebb lett volna az élménykincsünk. Arról nem is beszélve, hogy így lehetőségünk volt egy kitűnő jakuzziban kiáztatni fáradt tagjainkat, majd egy olyan rózsaszín leányszobában hajthattuk nyugovóra magunkat, ahol a csillagok is világítottak - foszforeszkálva a falon, nem is beszélve a Hello Kitty-s párnáról...
Játszik a gyerek...
A Halloween európai aggyal érthetetlen. De ha valaki játszani akar - mint ahogy mi most játszottunk - hihetetlen jó poén, s jó élmény... Jól éreztük magunkat? Igen. Jó volt a társaság, rengeteg volt az újdonság, vidám volt az este... Feltöltődtünk. S most készülhetünk amerikai létünk második leghosszabb kalandozására, amikor elmegyünk a vadnyugat irányába... Most erre készülünk. Illetve jelenleg még csak én, Ancsa most éjt nappallá téve dolgozik, hogy nyugodtan tudjon eljönni, hiszen a jövő hetet a nyugati parton töltjük... S közben már lassan olvasgatok, hiszen nem soká lesz a következő nagy amerikai ünnep, melyet szintén remélem jól meg tudunk majd ünnepelni, s az a Hálaadás... Addig is, akinek még nem kívántam: Happy Halloween...
Rázós, mondhatni támadható témához érkeztem. Különféle oldalakon egyre-másra jönnek a bejegyzések, hogy a Halloween ilyen pogány szokás, olyan kultusz, meg fúj és támadandó. Teológiát tanult emberként ezzel egyébként egyetértek. A Halloween pogány szokás. A Halloween nem magyat szokás. A Halloween fúj. Ettől függetlenül amióta múlt hét végén odasündörögtem a passaici kántor kedves feleségéhez, Rékához, s kicsit távolról kezdve megkérdeztem tőle, hogy a leányai (van belőlük három is) mennek-e Halloweenezni, s ő ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy igen, egyből rákérdezett, hogy na jöttök - teljesen ennek az ünnepnek a fényében leledzem.
Ismerem az összes Halloween elleni véleményt. Hogy ez egyfajta halottkultusz, hogy csak a pénz van mögötte, hogy amerikai betolakodó ünnep. Nos, soha eszembe nem jutna Magyarországon ezt megünnepelni. Október 31-én szép csendben nem tennék semmit, november 1-jén Mindenszentek ünnepén megünnepelném a megdicsőült egyházat, s november 2-án, pedig gondolnék halottaimra. Ja és november 4-én jóapám születésnapját ünnepelném, de ez más kérdés.
Most viszont Amerikában vagyunk. S úgy gondolom, hogy ez az egy év arra is lehetőség, hogy amellett, hogy ahova csak tudunk elmegyünk (néhány nap múlva megyünk a nyugati partra, szilveszterkor ha sikerül Floridába, szeretnénk még egy hét végét Chicagoban, s egy hétvégét Boston környékén...), minél több szokást megismerjünk. Még ha némelyik nagyon furcsa is számunkra, hiszen tipikus amerikai ünnep. Ilyen a Halloween, de ilyen lesz majd a Hálaadás is, amikor pulykát eszegetnek...
A Halloweennel kapcsolatban három olyan gondolatom, vagy mondjuk úgy érzésem van, melyet természetesen nem tudok bebizonyítani, de bizonyára így van. Még azt is elfogadom, hogy ha valaki azt mondja, hogy ez nem így van. Én így látom.
Az első, hogy Amerika egy rendkívül "steril" ország. Minden szabályozva van, minden pontosan meg van mondva, hogy így csináld, vagy úgy csináld. Nagyon egyszerűen egy IKEA bútorhoz tudnám hasonlítani. Szépen sorban, ezt kell csinálnod, az akkor széket kapsz az alkatrészekből, nem pedig asztalt. Ha kihagysz egy-két lépést összedől az egész. Amerikában akkor is a bejárat ajtón kell bemenni egy helyiségbe, hogy ha pontosan mellette van a kijárat. Nem egy helyen külön ember figyel erre. A sorbaállító folyosót akkor is végig kell sétálnod, ha a környéken senki nincsen előtted. Nos, Halloween az az alkalom, amikor ez - bizonyos szempontból - felborul. Ilyenkor mindenki azt csinál, amit akar - persze bizonyos határokon belül.
A Halloween természetesen, s ez a második gondolatom, egy hatalmas üzlet is. Már hetekkel, sőt jó hónapja kinn vannak a díszek, jelmezek, álarcok, stb. Ugyanis a Halloween nem más, mint egy őszi jelmezbál. Csak az a lényeg, hogy ezeknek az öltözékeknek minél inkább rémisztőnek, minél inkább olyannak kell lenni, ami abszolút nem illik bele a hétköznapi öltözködési rendszerbe. Éppen ezért nekem is megjött ma kemény 10 dolláros áron a kellőképpen rémisztő öltözékem, egy hosszú fekete köpeny, Ancsával pedig majd festetek monoklikat... Természetesen a jelmezem meglepetés, így erről fotót majd a Halloweenről szóló beszámolóba teszek fel...
A Halloween nagyon fontos Amerikának. Ez abból is kitűnik, hogy itt az óraátállítás is egy héttel később van, mint Európában, nem biztos, hogy azért, de szerintem azért, hogy október 31-én ne sötétedjen olyan korán, s a gyerekeket biztonságban ki lehessen engedni cukorkát gyűjteni. S ez olyan fontos, hogy bár Európa már egy hete visszaállt a téli időszámításra, mi csak most vasárnap éjjel fogunk...
Szóval most készülünk. Természetesen nem ez lesz a legfontosabb ünneplés életünkben, de az biztos, hogy egy jó tapasztalat lesz. Egy kicsit jobban megismerjük ez által is Amerikát, ami végül is a célunk ez alatt az egy év alatt.
Philadelphiába most már tényleg beszökött az ősz... A Market streeten szaladt csendesen... Akár így is kezdhetném ezt a bejegyzést, elferdítve a verset. Mondhatnám, a Szajna helyett a kimondhatatlan nevű általunk csak kis folyónak nevezett folyó nevét - a név valami indián kifejezés szerintem ember nincs aki ki tudja mondani. S az is tény, hogy az utcák tele vannak falevelekkel és halloweeni jelképekkel, ez alapján pedig minden philadelphiai tudja, hogy bizony ősz van. Ami nem azt jelenti, hogy hideg van. Melegítőnadrágban és pólóban kényelmesen lehet közlekedni nap közben, s 31-e estére se mondanak nagy hideget, tehát semmi akadálya annak, hogy egy nagyon kedves amerikai-magyar család három kislányával együtt mehessünk cukorkát gyűjtögetni...
Dr. Szakács Imre a nemzeti összetartozásért felelős New york-i konzulhelyettes
Az ősz az ünnepeket is jelenti. Mind a magyar, mind pedig az amerikai ünnepeket. S számomra az egyik legkülönlegesebb élmény az, amikor Amerikában élhetünk meg magyar ünnepet. Ilyen volt most hét végén az a megemlékezés, ami az 1956-os magyarországi eseményekre emlékezett Passaicban. Itt az a szokás alakult ki, hogy a nemzeti ünnepeket egyik évben a katolikus templomban, másik évben a református templomban ünneplik meg. Ez számunkra szerencse, mert így most a katolikus templomban láthattunk egy ünnepséget, s majd márciusban a reformátusban...
Az ünneplő közönség...
1956 fontos szerepet játszik az amerikai magyarok életében. Az amerikai magyarságot négy nagy részre lehet osztani. Az öreg amerikások már szinte nincsenek, ők azok, akik a II. világháború előtt települtek ki. A második csoport a II. világháború után - nem egyszer katonai vagy politikusi múlttal rendelkező magyarok voltak, a passaici magyar katolikus egyházközségben már csak egy él belőlük. Aztán vannak az ötvenhatos magyarok. A mintegy 42,000 Amerikába került 56-osból közel 38,000 (37,868) mindjárt a forradalmat követő első tizenhárom hónap alatt – 1956. november 21. és 1957. december 31. között – került Amerikába. A fennmaradt 4,000 pedig a további három év folyamán szivárgott át. S a negyedik nagy csoport a nyolcvanas évek után ide települt magyarság, akiknek nagy része semmilyen kapcsolatot nem tart a magyarság szervezeteivel.
Sokadik generációs magyar lányok... Mellesleg hozzájuk megyünk Halloweenezni.
S most, hogy beszélgettem emberekkel Passaicban egy félreértés tisztázódott bennem. Valahogy az volt bennem 1956-al kapcsolatban, hogy aki kimenekült az mind részt vett a csatákban, esetleg távollétében ítélték el, vagy valami ilyesmi. Pedig ez nem így van. Amikor ennek a bejegyzésnek a megírására készültem, elolvastam egy tanulmányt, amelyet Puskás Julianna írt, s ő így fogalmaz: “A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.”
Kőrösi Csoma Sándor Új Magyar Oktatás műsora
Ami még mindig megkülönböztette és megkülönbözteti az 56-osokat a többiektől, az az a tény, hogy az ötvenhatosok egy része igyekszik magas hőfokon tartani az 56-os forradalom hősi mítoszát, illetve saját maguk szabadságharcos szerepét. Idővel aztán még olyanok is átvették és magukénak tudták ezt a hősi mítoszt, akik soha semmiféle katonai akcióban részt nem vettek, s csupán azért menekültek el Magyarországról, mert megcsömörlöttek az egész kommunista rendszertől, a nyugati határ pedig váratlanul kinyílt előttük. Erre Passaicban is lehet példát találni.
Szent István Magyar Iskola műsora
Az biztosnak tűnik, hogy ha Amerikát nézzük 1956 nem biztos, hogy teljesen jót tett az emigrációnak. Hogy értem én ezt? Az un. öregamerikaiak, valamint a negyvenötösök nagyjából egy helyen telepedtek le, mondhatni a középosztály tagjai voltak, egy elég összetartó közösséget alkottak. Ehhez képest az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igen nagy változást hozott a magyar, és így az amerikai magyar emigráció életében. Az Egyesült Államokba került mintegy 42,000 új érkező – akiknek csak kis hányada telepedett le magyar negyedekben – fellazította a magyar politikai emigrációt. Részben azzal, hogy jelentős hányaduk a magyarsággal és a magyar jövővel egyáltalán nem foglalkozott, és részben azzal, hogy a magyar közegekben megmaradt kisebbik rész intenzíven aktív lett a különböző emigráns magyar egyesületekben. Megjelenésük olykor csalódást okozott, főleg a 45-ösöknél. Az utóbbiak szerint az 56-osok jelentős része nem voltak eléggé nemzeti érzésű, és ugyancsak nem tudtak elfogadható módon viselkedni a 45-ösök által gyakorolt formák szerint.
Garfield-i cserkészek...
1956 mindig is furcsa dolog volt az én szememben. Igazából jó ideig semleges voltam 56-al kapcsolatban. Megvolt a könyv, melyben az összes rádióadás szövege le volt jegyezve, végig is olvastam, tehát az eseményeket elég jól ismertem. De én még "abban a rendszerben" nőttem fel, amikor ez a téma nem volt divatos. Hogy volt-e szó róla? Nem emlékszem. Talán néha-néha felmerült, de nem volt ez számunkra egy lényeges téma. Furcsa, de március 15, vagy augusztus 20 sokkal könnyebben megfogható megérhető számomra a mai napig, mint október 23. De ez lehet, hogy csak az én problémám, sokan biztosan teljesen tisztában van ennek az ünnepnek a szerepével a generációmban.
Egy magyar nemzeti ünnep megünneplése Amerikában - mint mindenütt a világon - általában arra épül, hogy a helyi iskolák, cserkészcsapatok bemutatkoznak, természetesen kell egy ünnepi szónok, aki lehetőleg a magyar kormányt képviseli (például egy konzul-helyettes, az ő beszéde fentebb megtekinthető), szükség van a helyi magyar lelkészek imájára és ha van a sarokban egy ötvenhatos hős, az se baj. Passaicban most ez teljesen megvalósult. Főelőadó dr. Szakács Imre volt, aki a nemzeti összetartozásért felelős konzul-helyettes New Yorkban, s volt egy ötvenhatos hős is, aki 24 percig olvasta fel a saját könyvét... S bocsánatot kérek, tényleg senkit nem akarok megsérteni. De ha ez az úriember, aki felolvasta az írását, ezeknek a dolgoknak csak a felét megcsinálta, akkor ő nagyobb hős, mint a legtöbb ötvenhatos. S mégse lehet róla semmit se hallani otthon... Az interneten is csak egyszer szerepel a neve... Ha lesz rá mód megkeresem, s készítek vele egy hosszabb interjút, hiszen ezek szerint ő egy elfeledett hős.
A Passaic-i magyar Szabadság-harcos emlékmű. Nem tudom, hogy van-e több ennyire magyar szobor szabadtéren az USA-ban...
1956 mindenképpen megrázkódtatás volt azoknak, akik ide kijöttek. S erre legjobb példa az egyik bácsi, aki a Szózat eléneklése után odahajolt hozzám, s a fülembe súgta az alábbiakat: Én nem tudom énekelni a Szózatot. 1956 óta nem. A feleségem, a fiam itt van eltemetve. Én is ide leszek nem soká. Én itt élek, s itt fogok meghalni. A Szózatot azóta nem tudom elénekelni. Mert mindig fáj a szívem tőle... Megértem.
Befejezésként álljanak itt Vas Laci atya zárógondolatai, amelyek szerintem elmagyarázzák ennek az ünnepnek a lényegét: Tegnap este, amikor ezen a beszéden gondolkodtam, éppen arról beszélgettünk a vendégeimmel, hogy hogyan kell beállítani egy fényképezőgépet. Milyen időket, milyen fénybeállításokat kell használni ahhoz, hogy egy-egy kép jó legyen. Záridőkről, ISO-król, s mindenféle szakkifejezésről volt szó. S a fényről, amely mindenképpen kell ahhoz, hogy legyen az film, vagy digitális fényképezőgép, valami megjelenjen azon a képen. Teljes sötétségben nem lehet képeket készíteni. S most körülnézve ránézve a fényképekre nem csak a záridők jutnak az ember eszébe, hanem az a különleges, ünnepélyes néhány nap is… Az a nap, amely meglepte a világot, az a nap, amelyről hallgatni kellett. A világ történelmében pár másodperc, mégis mindannyiunknak van története róla. Mindannyian valahogy gondolunk rá. S mindannyian máshogy állunk hozzá. Máshogy áll hozzá az, aki 1956 után országot váltott, hiszen nem látta biztosítva se saját, se családja jövőjét, volt hogy életét, s máshogy áll hozzá az, aki otthon nőtt fel, akár abban a másik rendszerben, s persze máshogy áll hozzá egy határon túli magyar is. Fény volt 1956? Igen, egy meggyújtott, látványos fény. Mégis a véka alá volt rejtve. De a fénye kisugárzott, szétrepesztette a vékát, s most már büszkén és szabadon lehet róla beszélni, s lehet ünnepelni. Kiáltás volt 1956? Igen. De suttogássá vált. Aki táboroztatott már gyerekeket az tudja, hogy – főleg első este – az egész tábor a suttogásokról szól. Mindenki csak nagyon halkan súgja oda a szomszédjának a mondanivalóját. S ezekből a suttogásokból hang lesz, a hangból kiáltás, s a kiáltás pedig olyan zengővé válik, hogy mindent elsöpör. 1956-ról Magyarországon nem lehetett beszélni, csak suttogni, odakacsintani… De mégis mindenki tudott róla, hallott róla, sokaknak voltak történetei. S ez egyszer csak eljutott a kiáltásig. S az a nap, amikor jó pár százezer ember megkérdezte egymástól nyitott, fénylő tekintettel, hogy te sem hiszed, mindazt amit eddig mondani kellett, valódi harsogás lett… „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik” - szól egy helyen Máté evangéliumában Jézus. 1956 ilyen lámpa volt, amely egy ideig véka alatt volt, s onnan kiszabadulva világít mindannyiunknak. Vajon mit mond ez a fény? Azt, hogy felelősek vagyunk. A szabadság, amelyet kaptunk, s amelyet az otthoniak is megélhetnek igazi csoda. S igazi felelősség. A mi életünk, a mi példamutatásunk mutatja meg, hogy milyen is lehetett 1956 fénye, milyen gyümölcsöt termett az az áldozathozatal. Legyünk mindannyian kis lámpások, akiket valóban ki lehet rakni a lámpatartóra!
Utóírat: Egy számomra fontos illető, akinek a véleményére adok, az alábbit írta nekem: Ebből az írásból árad a Kádár-korszak szelleme, pojácát csinálva az ötvenhatosokból. Nem ez volt a szándékom. Tisztelem és becsülöm őket. Ha bárkit is megsértettem - bocsánatot kérek. Nem volt a szándékomban. Minden írásom írása közben igyekszem elég alapos tanulmányokat végezni, s csak akkor írom le, ha úgy érzem, hogy helyes. Mentségemre szolgáljon - nem vagyok történész. Amit leírtam azok információmorzsákból, történetekből épülnek fel. Ha ezzel bárkit megsértettem - bocsánat érte. S örülnék, ha - akár privát üzenetben - leírnák mit tévedtem, s ígérem egy bejegyzésben azt is megírom.
Hétvégi philadelphiai kirándulásunkat két komoly, nagyon komoly múzeum megtekintésével folytattuk. Philadelphiában nagyjából annyi múzeum van, mint Budapesten, s van ugyanúgy komolyabb és kevésbé komolyabb múzeum is. Pár hónapja meséltem Philadelphia legrosszabb múzeumáról, most örömmel mondhatom, hogy olyan múzeumokról írhatok, amely nagyon jól kialakított, szép, s logikus múzeum.
Kemény sport felfutni, de Ancsa megcsinálta... :)
Azért a jó öreg Philadelphia egy mulatságos város. Vegyünk azt, hogy van a legnagyobb múzeuma. De tényleg a legnagyobb. Óriási látványosság. S a felvezető lépcsőt nem másról, mint egy filmhősről nevezték el. Ugyanis a szép nagy és meredek lépcsőnek Rocky-steep a neve. Ugyanis a Rocky című filmben a főhős ezen szaladt fel, miután végigrohanta Philadelphia főbb utcáit, edzés céljából. Természetesen a lépcső alján Rocky szobra is áll bronzba öntve.
Ilyen a box...
A belépő nem olcsó, ellenben ezért a belépőért két napon keresztül gyakorlatilag öt múzeumot lehet megtekinteni, őt különböző épületben. Mint már említettem ebben a múzeumban mindenből van egy kevés. Egy kis Monet, egy kis Van Gogh, egy kis ez, egy kis az. Én nem vagyok túlságosan műértő ember, hiszen azóta van sok közöm a művészethez amióta Ancsa édesanyját, aki Magyarország Érdemes Művésze megismertem. S bevallom a kiállítás szó számomra elsődlegesen cipekedést jelent, amikor a 40-50 kg-os tárgyakat cipelem, hogy egy-két nap múlva megnyitó legyen. Itt szerencsére nem kellett cipekedni, ellenben tényleg annyi volt mindenből, hogy érdekes legyen.
Van Gogh - Napraforgók
Ebben a múzeumban jól megfér a klasszikus festészet, a modern művészettel. Időszakonként és területenként mutatja be a műtárgyakat, igen látványos módon. Nem egy helyen felépítettek egy-egy az adott területre vagy időszakra jellemző épületet, hol egy japán autentikus teaházat, hol egy reneszánsz udvarházat találhattunk. Kicsit utánanéztem, ezeket úgy rendezték be, hogy elmentek az adott helyszínre, megvették az épületet, lebontották, s egy az egyben felépítették itt a múzeumban. De nem csak épületeket, hanem mindenféle korok szalonjait, lakószobáit is felépítettek, s akár egy francia szalont, vagy egy angol úriház ebédlőjét is meg lehet nézni. Nekem az egyik kedvencem az indiai épület volt, s ezt egy kicsit jobban körbe is fotóztam, s készítem a fényképek egy rövid kis filmet. Háttérben halk indiai zene szól...
Természetesen keramikus anyósomnak is nagyon tetszene ez a kiállítás, hiszen a kínai porcelántól a mai modern porcelánig mindent bemutattak. A porcelán, a kerámia számomra mindig egy nagyon furcsa valami volt, s az a mai napig. Nagyon szép dolgokat lehet belőle csinálni, Teljesen más, mint a kő. Ha a kőre leüt a művész a kalapáccsal, akkor nagyjából azt kapja, amit lát. A porcelánnál ez másként megy. Ancsa biztosan jobban le tudná ezt írni, de amikor szineznek egy porcelánt, akkor teljesen más szinű szinezék megy rá, mint ami a végén kijön. Meg a mérete is változik, ha jól tudom 17 százalékot zsugorodik... S ráadásul a kemencében akár szét is robbanhat... S íme itt voltak több száz, sőt több ezer éves porcelánok, amelyek még mindig a régi fényükben díszelegnek.
Egy pár darab a sok ezerből...
Az állandó kiállítások mellett volt egy időszaki kiállítás is, amely kifejezetten a kedvemre való volt. Nagyon szeretem a fotóművészetet. Paul Strand egy amerikai fényképész volt, gyakorlatilag ő nevezhető az amerikai fotóművészet atyjának. Modernista fényképész volt, s az élete egy kész regény. Nem volt tagja az amerikai kommunista pártnak, de a Mccartizmus zászlaja alatt az “Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” őt is meghurcolta, s ezért majdnem harminc évig Franciaországban élt. Ki is adta utasításba, hogy a könyveit Lipcsében kell kiadni, az NDK-ban, hiszen ez alapján Amerikában tiltás alá esnek. Azért meghalni hazatért Amerikába, s akkor kikerült a tiltás alól... Hogy ez jó politika-e, vagy sem, nem tudom, nem is érdekel különösebben, ellenben a fényképei nagyon érdekesek. Főleg embereket, épületeket, s néha a természetet fényképezte. Ezt szeretném bemutatni úgy, hogy a háttérben egy klasszikus, George Gershwin - Summertime című száma szól...
Hihetetlen sok mindent tudnék még erről a múzeumról beszélni, de most áttérnék a másik múzeumra, melyet még a hét végén megnéztünk. Ez pedig a Rodin múzeum volt. Európán kívül Philadelphiában van a legtöbb Rodin szobor. Rodin életteli, drámai, szenvedélyes megfogalmazású, érzelemgazdag szobrai a historizmus ellenpólusát képezik, művészete a modern szobrászat kiindulópontja. A szimbolizmussal éppen oly sok szál köti össze, mint az impresszionizmussal. Legtöbb alkotását a Rodin Múzeum őrzi Párizsban, művei közül néhány látható a budapesti Szépművészeti Múzeumban is, szobrainak másolatai benépesítik az európai műveltséghez kötődő világot. S mindezt reménytelenül súlyos rövidlátásával küzdve érte el!
Rodin Múzeum
A bronzszobornak vannak előnyei. Az egyik, hogy amíg a forma tart addig gyakorlatilag a művész annyi másolatot készít, amennyit akar. Éppen ezért itt az épület előtt megtekinthető a híres Gondolkodó másolata, de benn az épületben is van belőle egy példány. Egyébként tetszik nekem Rodin élete. Nem volt szakképzett művész. Auguste Rodin egyszerű családban született Párizsban, miután normandiai nincstelen paraszt apja, két leánygyermekével oda költözött. Családnevük a dialektusukban vöröset jelent és valóban, ezt a család minden tagja magán viselte. Már gyermekkorában szívesen rajzolgatott, de azt apja és paptanárai veréssel torolták meg. Alapiskoláinak üggyel-bajjal történt elvégzése után felvételizett az École des Beaux-Arts-ra. Háromszor is megpróbálta, azonban ez a főiskola merev, akadémikus, sznob légköre miatt nem sikerülhetett. Kőfaragóként kellett megkeresnie kenyerét. Lelki válságba került, be akart lépni az Oltáriszentség Rendbe, végül nem tette meg, de 1863-ban megmintázta a rend megalapítójának, Eymard atyának a mellszobrát, ez volt az első szobra.
Sikerült bejutnia a Louvre néhány tanfolyamára, s ott Bayre, majd Jean-Baptiste Carpeaux (1827-1875) irányítása alatt dolgozott. Behatóan tanulmányozta a görög szobrászat emberábrázolását és a gótikus képzőművészetet. Később a sèvres-i manufaktúrában Carrier-Belleuse (1824-1887) mellé került, porcelánfestőként, s az ő mellszobrát is elkészítette. Párizsban, de más városokban is, épületek szobordíszeit mintázta. Járt Belgiumban és Olaszországban is, 1876-os olasz útján nagy hatással volt rá Michelangelo művészete.
Alapjába véve egy nagyon érdekes hétvége volt, s természetesen még nem volt vége, hiszen vasárnap délutánunkat egy teljesen más fajta kikapcsolódással töltöttük, amikor is elmentünk Amerika első állatkertjébe, de erről majd máskor mesélek. Aki Philadelphiába jön, s megteheti feltétlenül nézze meg ezeket a múzeumokat, mert tényleg komoly élménnyel gazdagodik. Még van három épület, amit nem láttunk, de ami késik az nem múlik. Lassan jön a rosszabb idő, így a szabadtéri programokat úgyis csökkentenünk kell... Úgyhogy jöhetnek a valódi kultúrprogramok...
