Egy rövid ebéd után indultunk el utunk második pontjára. Ha van amerikai elnök, akiről sokat hallottam még otthon az John Fitzgerald Kennedy volt. Ő volt az egyetlen katolikus elnök, fiatal volt, jóképű, s agyonlőtték. Valahogy egyértelmű volt számomra, hogy szeretnék elmenni az Arlingtoni Katonai Temetőbe. Kedves házigazdáink kissé meglepődtek, mondván, hogy még soha semelyik vendégük nem kérte, hogy oda elvigyék őket. Nagyon érdekes egy temető. Az arlingtoni dombon, a polgárháborús déliek főparancsnoka, Lee tábornok elkobzott birtokán létesült az amerikai polgárháborút követő években az Egyesült Államok legismertebb katonai temetője. Itt nyugszik két korábbi elnök és számos más híres amerikai is.
A domb legmagasabb pontján áll a Custis-Lee Mansion. A kastély egy időben a tábornoké volt. Napjainkban múzeum. A temető, amelyben ma 200.000 amerikai harci halott fekszik, az USA egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő emlékhelye. Sok-sok egyforma sírkő, mind-mind egy-egy történet.
Két elnök nyugszik itt, s külön mondhatni díszhelyen van eltemetve Kennedy, felesége és két gyermeke. Már a két gyermek is nagyon szomorú történet, az egyik, egy lány halva született, a másik pedig két naposan halt meg. A lánynál, aki halva született csak annyi van feltüntetve, hogy leánya... Hiszen nevet - jogszerűen - nem kaphatott... Név csak az élőknek járt...
John F. Kennedy sírjánál ég egy örökmécses. Maga sírhely egy vonalban áll a Lincoln-emlékművel és a Washington-emlékművel. Az elnök meggyilkolása után az özvegy First Lady, Jacqueline Kennedy kérte, hogy örökmécsest állítsanak a sírra. Az ötletet az az örökmécses adta neki, ami a párizsi diadalív mellett, az ismeretlen katona sírjánál található, melyet férjével még 1961-ben látogatott.
A sírhelyhez az amerikai hadsereg mérnöki hadteste építette ki a mécsest tápláló gázvezetéket. A lángot Jacqueline Kennedy gyújtotta meg az 1963. november 25-én tartott temetési szertartás végén. Mindezt közvetítette az országos televízió, és műholdon át több külföldi csatorna is. 1967-ben Kennedy elnök testét áthelyezték jelenlegi végső nyughelyére, amelyet Cape Cod-i kövek és márványtömbök vesznek körül, melyekre a beiktatásakor tartott beszédének részleteit vésték. Az új örökmécsest földalatti földgázvezeték táplálja, melyet a Chicagói Gáztechnológiai Intézet tervezett. A mécsest ideiglenesen áthelyezték az újratemetés időtartamára, és egész idő alatt égett. A jelenlegi mécses másfél méteres kör alakú gránitkő tetején áll, Kennedy sírjának fejénél. Állandó szikrát hoztak létre benne, ami újra meggyújtja a lángot, ha kialszik (például az esőtől vagy hótól). A szerkezet állandó levegőbefújással éri el, hogy a láng mindig azonos színű legyen.
JFK és családja...
A közelben van eltemetve a Kennedy család több tagja is, Bobby Kennedy, aki elnökjelölt volt, s Los Angelesben egy magányos merénylő golyóinak lett áldozata, Edward "Ted" Kennedy, aki 1962-től 2009-ben bekövetkezett haláláig volt Massachusetts egyik szenátora, valamint a legidősebb fivér, Joseph Patrick "Joe" Kennedy, Jr. aki a II. világháborúban, mint pilóta veszítette életét, valahol Franciaország felett.
Ted Kennedy sírja
Az egyik legnagyobb, mondjuk így látványosság az Ismeretlen katona sírja, ahol minden fél órában a temetőben, éjjel-nappal, az év minden napján őrség van. Egészen pontosan négy ismeretlen katona sírját őrzik. És három testet. Az I. és a II. világháború, valamint a Koreai és a Vietnámi háború egy-egy katonája nyugodott itt. Aztán a vietnámi katona azonosságát 1998-ban megállapították, s így őt a családja haza vitte. Azóta az a sírhely üresen áll. Maga az őrségváltás is nagyon látványos, valamit az is, hogy pontos menetrendje van az őrzésnek. Egy gumiszőnyegen lép a katona egészen pontosan huszonegy lépést, majd kelet felé fordul, s 21 másodpercig néz arra. Utána ismét 21 lépés következik, s ismét 21 másodperces nézés észak felé. S ez ismétlődik fél órán át, amíg nem jön a váltás. Minden egyes fordulónál áthelyezi a fegyvert a látogatók felőli vállára, azért, hogy megmutassa, ha kell fegyverrel védi meg a sírokat. Ez a huszonegy lépés, a huszonegy másodperc azért alakult ki, mert a huszonegyes szám a legbecsesebb a katonáknál. Amikor az új elnököt beiktatják 21 díszlövést adnak le.
Vendéglátóinkkal...
Egyébként nagyon érdekes volt, hogy egy család beállt a fotózáshoz, s alapból mind az összes vigyázzba vágta magát és tisztelgett. S ez nem gyerekes, vicces tisztelgés volt, hanem látszott rajtuk, hogy ezt halál komolyan gondolják. Hát igen. Ebben az országban minden reggel elmondják a hűségesküt a zászlónak. Amikor iskolába jártam akkor olyan szinten nem vette egyikünk se komolyan a reggel az első óra előtti, s délután az utolsó óra utáni kvázi imát, hogy csak na. Legyünk túl rajta, ez volt az elv. Lehet, hogy itt is van, aki így gondolkodik, de mégis a többség ezt fontosnak és komolynak érzi.
Az őrségváltás
Sok híres ember sírja és híres esemény emlékműve van itt. Két űrsiklóra emlékeznek itt, az egyik a Challenger űrsikló. A Challenger-katasztrófa volt az első amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be. 1986. január 28-án az STS–51–L küldetés keretében indított Challenger űrrepülőgép 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith, és Francis Richard Scobee. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat (SRB) tömítőgyűrűje okozta a balesetet. Három űrhajós van Arlingtonban eltemetve. Ez az űrrepülés azért lett volna különleges, mivel ezen utazott volna az első civil űrhajós, méghozzá egy tanárnő, aki iskolai előadásokat tartott volna. Az űrhajósok halálának közvetlen okát nem lehet teljes bizonyossággal meghatározni, mivel a leszakadt legénységi kabin olyan nagy sebességgel csapódott az óceánba, hogy minden nyom megsemmisült. Az adatok alapján a robbanás során nem érte olyan nagy erőhatás az űrhajósokat, ami halálos vagy súlyos sérüléseket okozott volna, viszont valószínűleg eszméletüket vesztették a hirtelen nyomáscsökkenés miatt. Nagy valószínűséggel az óceánba való becsapódásba haltak meg szerencsétlenek.
A Challenger-emlékmű
Közvetlenül mellette van elhelyezve a Columbia űrsikló emlékműve. Amikor repülésről beszélünk - legalábbis szerintem - két nagyon veszélyes dolog van. A felszállás és a leszállás. A Columbia űrrepülőgép helyi idő szerint 2003. február 1-jén 9:16-kor szállt volna le a Kennedy Űrközpontnál. Egy órával korábban gyújtotta be a fékező hajtóműveket. 9:00-kor megszakadt a kapcsolat az irányítóközpont és az űrrepülőgép között. A közvetítésekben már csak a űrrepülőgép maradványai látszottak. A katasztrófát a CAIB bizottság vizsgálta. Eredményként az alábbi nyilatkozat szolgál (Scott Hubbard, a szakértői bizottság egyik tagja): „A Columbia szárnyának elülső bal oldali belépő élén támadt sérülést az indításkor az űrrepülőgép külső üzemanyagtartályáról leváló szigetelőanyag okozta, ami az űrsikló megsemmisülését és a rajta utazó hét asztronauta halálát okozta.”
A belépő élen ütött résen február 1-jén a Föld sűrű légkörében történő visszatéréskor forró gáz áramlott a Columbia bal oldali szárnyának a belsejébe, ami elolvasztotta a szárny fém szerkezetét és ennek következtében az űrrepülőgép mintegy 60 kilométeres magasságban darabokra szakadt. Ők talán szerencsésebbek voltak, mint a Chellenger űrhajósai... Nagy valószínűséggel semmit se vettek észre.
A Columbia emlékműve
Magyar érintettségű sír és emlékmű is található Arlingtonban. Megtalálható Számvald Gyula, később Stahel Gyula, Stahel-Számvald Gyula (Szeged, 1827. november 5. – New York, 1912. december 4.) honvéd főhadnagy, az amerikai polgárháborúban az északiak altábornagya, az Amerikai Egyesült Államok diplomatája, a Medal of Honor tulajdonosa sírja. Jó barátja volt Petőfi Sándor. A világosi fegyverletétel után távozott először Lipcsébe, majd Londonba, s utána az Egyesült Államokba. Részt vett a polgárháború számos csatájában, különösen kitüntette magát 1862. június 8-án a Cross Keys-i ütközetben, majd 1864. június 5-én a piedmonti ütközetben. Ez utóbbiért 1893-ban megkapta a legnagyobb amerikai katonai kitüntetést a Medal of Honor-t. Majd amerikai főkonzul lett Japánban, majd Sanghajban. Sírja teljesen elüt a környezetétől, talán ezért keltette fel a figyelmemet.
Stahel Gyula síremléke
A másik magyar "érdekeltségű" emlék a Pan Am 103-as járatának emlékműve, amit a világ egyszerűen Lockerbie-i katasztrófa néven ismer. A Pan Am 103-as járata a Pan American World Airways (Pan Am) harmadik menetrend szerinti transzatlanti járata volt London Heathrow és New York JFK repülőtere között. 1988. december 21-én az ezen az útvonalon repülő N739PA lajstromjelű, „Clipper Maid of the Seas” névre keresztelt Boeing 747-121 megsemmisült, roncsai a skóciai Lockerbie kisvárosára zuhantak. A katasztrófát követő nyomozás során kiderült, hogy a gép első rakterében egy 350-450 gramm közötti tömegű plasztikbomba robbant. A robbanás a gép szinte azonnali megsemmisüléséhez vezetett. A 130–190 km/h sebességű szél a roncsokat mintegy 130 km hosszan, 2189 km² területen szórta szét. A katasztrófának 21 országból összesen 270 áldozata volt, közülük 4 magyar és 189 amerikai.
Három magyar áldozat nevét megtaláltam.
Ez a katasztrófa volt szeptember 11. előtt az egyik legnagyobb terroristák által elkövetett légi katasztrófa. Szegények közül sokan túlélhették a robbanást, s maga a becsapódás végzett velük.
A Pan Am 103-as járatának emlékműve
Rengeteg mindent meg tudtunk volna még nézni Arlingtonban, de este hét órakor bezár, s finoman kitereltek bennünket. Még egy helyre szerettünk volna még aznap elnézni, méghozzá a Pentagonnak a szeptember 11-i támadással kapcsolatos emlékművét. Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a Pentagon szeptember 11-i áldozatainak egy része szintén Arlingtonban van eltemetve, méghozzá azok, akiket semmilyen módon nem lehetett azonosítani.
Háttérben a Pentagon
Maga a Pentagon nagy. Méghozzá nagyon nagy. A belső folyosóinak hossza 28 kilométer, több mint 27 ezren dolgoznak ott. 14 hektárnyi terület, az épület szabályos ötszög alakú, öt oldala van. A föld felett öt szintje található, további kettő a felszín alatt helyezkedik el. Magát az épületet George Bergstrom tervezte, s ami nagyon érdekes, hogy 1941. szeptember 11-én kezdték el építeni. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás során az American Airlines 77-es járata becsapódott a Pentagonba, kioltva 125 embert életét, akik az épület nyugati felén dolgoztak. Ezen kívül a gépen is meghalt mind az 59 ember. A legfiatalabb áldozat három éves volt, a legidősebb 71.
A 9/11 emlékmű
A Pentagon nyugati oldalán található emlékmű az áldozatoknak állít emléket. Nagyon érdekes, engem a repülőgép szárnyaira emlékeztető szobor áll minden áldozat emlékére, születési évekre felosztva. Ezen kívül egy pont, ahol a földet érintette a repülő külön jelölve van. Először földhöz ért, aztán felpattant, s becsapódott az épületbe. Házigazdánk ismerőse épp ott volt egy értekezleten, s a teremben mindenki meghalt, rajta kívül. Ő úgy élte túl, hogy valami szekrény rádőlt, s megvédte.
Amikor több családtag is ott pusztult, azt is feltüntették...
Az emlékhelyen összefutottunk egy leszerelt katonával, aki a merénylet idején ott dolgozott az épületben. A Pentagon akkora, hogy ő, aki az épület másik oldalán volt, nem is vett észre semmit. De több ismerőse ott halt meg. Ő mesélte, hogy minden nap reggel ökumenikus szertartás van ennél az emlékműnél, s mindig van ott valaki, aki válaszol a kérdésekre.
Ezt a részt teljesen újra kellett építeni...
Nagyon elfáradtunk ezen a napon. Érdekesség, hogy a négy helyszín közül, ami szeptember 11-hez kötődik így már három helyen jártunk. Shanksville, Pennsylvania államban, ahol az utasok fellázadtak, s ezért lezuhant a gép, még nem jártunk. Bár nincs annyira messze. S ami késik, talán nem múlik. Mindezek után elindultunk hazafelé, s egy kitűnő vacsora után hosszas beszélgetésbe merültünk, ami nagyon mély és érdekes volt. S felkészültünk a vasárnapra, ami még további kalandokat jelentett... De erről a következő bejegyzésben mesélek majd.
Bizony, bizony, amióta kijöttem Amerikába nem aludtam ekkorát, s ilyen jót. A békák néha fülsüketítőek kuruttyoltak, a tücskök ciripelése dolby stereoban jött, s néha még a bagoly is huhogott. Szóval a tipikus, hamisíthatatlan falusi idill. Sehol egy dudálás, sehol hajnalban érkező vidám szemetesbrigád, sehol hangos légkondicionáló. Hanem a csend és a béke, no meg a nyugalom. S micsoda reggeli... Kőrözött. Magyar kolbász... Kenyér... S hosszas tervezgetés merre is menjünk.
S az erdő szélén gyereklak... Hej, mindig ilyenre vágytam...
Tudni kell, hogy István, a házigazdánk repülőmérnök. Egészen pontosan a repülőgépek vezérlését szervezi, tervezi, koordinálja. Erről bővebbet azért nem írok, mert kérem szépen, hadititok. Szó szerint. S amikor ezt megtudtam, akkor arra gondoltam, hogy biztosan neki is tetszeni fog az Udvar-Hazy Center. Udvarházy Ferenc István (Steven Ferencz Udvar-Házy) (Budapest, 1946), magyar származású amerikai filantróp üzletember. Az Air Lease Corporation ügyvezető igazgatója. Korábban ő volt az elnöke és az ügyvezető igazgatója a ILFC-nek, mely a világ két legnagyobb repülőgép-bérbeadással foglalkozó vállalatának egyike. A másik ilyen vállalat a GECAS. Udvarházy 2008-ban a Forbes magazin besorolása alapján a világ 208. leggazdagabb személye volt a 3,7 milliárd amerikai dolláros vagyonával. A válság azonban őt sem kerülte el, hiszen a 2010-es lista alapján 2,7 milliárdosra becsült vagyonával visszaesett a 363. helyre. Üzleti sikereinek köszönhetően Udvarházy 65 millió amerikai dolláros támogatást adott a Smithsonian Intézetnek és ezáltal vált lehetővé, hogy a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum részeként megépíthessék a róla elnevezett Steven F. Udvar-Hazy Centert, mely a Washington Dulles nemzetközi repülőtér mellett található. Nos ide látogattunk el, s a nap nagy részét - mivel a repülőgépekért én is rajongok - finoman fogalmazva nyál-csorgatva itt töltöttük...
Egy valóban gazdag magyar úr....
Már említettem ezen a blogon, hogy a repülést magát nem szeretem, de a vasért, a gépekért nagyon rajongok. S ezen a hét végén két olyan helyen is járhattam, amelyben gyönyörű modern és régi repülőgépeket mutattak be. A másikról a hét végéről szóló sorozat harmadik részében fogok majd írni. Alapból ez a hely, amit láttunk egy-két nagy hangár, tele, de szó szerint tele repülőgépekkel. Maga az épület 71 ezer négyzetméter, nagyságrendileg 200 repülőgép van itt. Rengeteg. Éppen ezért, alapból az az érzésünk volt, hogy nagyon zsúfolt. Úgy lehet elképzelni, hogy egymás fölé függesztve van, hogy három gép is lóg. Az ember nem is tudja, hogy hova nézzen.
Sok gyönyörű gép...
Rengeteg különleges dolog is van itt. Akár II. világháborús német és japán gépek, szovjet MIG-ek, egy darab a Hindenburg léghajóból... Megtalálható itt Felix Baumgarten kapszulája, amiből egy-két éve 37 ezer méter magasból ejtőernyővel kiugrott... Ebben a hangárban van a Boeing-707-es repülőgép első példánya, s egy Concorde... Csak kapkodtam a fejem, nem is tudtam hova is nézzek. Nem is beszélve egy un. lopakodóról, vagy a csomó katonai repülőről, F-14-esekről... Rögtön egy érdekesség, itt van elhelyezve az a MIG-15-ös, amelyet egy lengyel disszidáns pilóta Franciszek Jarecki "lopott el" a lengyel légierő kötelékéből 1953-ban. Ez a jóember pár évvel ezelőtti haláláig itt élt Pennsylvaniában.
Hogy most konkrétan ez az-e, vagy ez egy MIG-21 azt nem tudom. Mindenesetre a két gép egymás mellett áll...
Nagyon érdekes volt, hogy egymás mellé tették a csúcstechnikát és a repülés őskorának gépeit. Így a Concord hasa alatt több igen réginek tűnő repülőgép is helyet kapott. Maga a Concord korának egyik csodája volt. Gyakorlatilag, ha csak az órát néztük előbb ért Párizsból New Yorkba, mint maga az óra. Tehát, ha elindult mondjuk 9 órakor, akkor óra szerint 8-ra legkésőbb ott volt. (Persze a hat órás időeltérést számítva). A Concorde átlagos utazósebessége 2,04 mach volt, azaz körülbelül 2510 km/h, és a maximális repülési magassága eléri a 18 000 métert. Összehasonlítás képpen az a gép, amellyel mi jöttünk 11 ezer méter magasan jött, átlagosan 800 km/h sebességgel... Magával a géppel sok gond nem volt, de az üzemeltetése rendkívül drága volt, s szeptember 11., valamint egy párizsi baleset betett a karrierjének. Így 2003-ban ezeket a csodákat kivonták a forgalomból. Kár értük.
A Condorde... Csak sréhen, ferdén fért be a hangárba...
Közvetlenül a Condorde mellett található a Boeing 707-es típusának prototípusa. Ez egy négy hajtóműves, sugárhajtású utasszállító repülőgép, amit az 1950-es évek elején az amerikai Boeing cég fejlesztett, és amely az 1960-as és 1970-es években élte fénykorát. Az 1010 db legyártott Boeing 707-es repülőgépből 2006 októberében már csak 68 állt a légitársaságok szolgálatában. Mint tipikus tesztgép, ezen még az utasablakoknak a helye csak jelezve van, de még nincs beszerelve, nincs kivágva a törzsből. Első repülését 1957. december 20-án hajtotta végre, s innentől beszélhetünk a polgári repülésben a sugárhajtás megjelenéséről.
Boeing 707
Hosszú, hosszú irást tudnék csak erről az egy helyről mesélni, hiszen minden egyes gépnek hosszú története van. Mégis itt és most két gépet szeretnék kiemelni. Az egyik - legalábbis számomra - a világ egyik csodája, a másik pedig az emberiség egyik legborzalmasabb pillanatához kötődik. Ugyanis itt van kiállítva a Discovery űrrepülőgép. Nem tudom összeszámolni, hogy az internet segítségével hány indítást néztem végig, amikor emberek indultak meghódítani a világűrt. S mindig álmodoztam arról, hogy egy űrrepülő közelébe, szinte kézzel fogható közelébe kerülhetek. S ez most megtörtént.
A Discovery...
A Discovery űrrepülőgép (OV–103) volt a három használatban lévő Space Shuttle egyike. 1984-ben repült először (STS–41–D), ez volt a harmadik amerikai űrrepülőgép. Műholdakat, űrszondákat indított, kutatórepüléseket végzett és részt vett a Nemzetközi Űrállomás építésében.
Nevét korábbi kutatóhajókról kapta, köztük a HMS Discovery, amely részt vett James Cook harmadik felfedezőútján, Henry Hudson Discovery hajója, amelyet 1610-1611-ben használtak az északnyugati átjáró keresésében, és az RRS Discovery, Robert Falcon Scott és Ernest Shackleton 1901-1904-es antarktiszi expedíciójának hajója. A Discovery űrrepülőgéppel indították az Ulysses űrszondát, három TDRS műholdat, a Hubble-űrtávcsövet és ezzel végezték a második és harmadik karbantartó repülést a Hubble-nél. Az 1986-os Challenger-katasztrófa és a 2003-as Columbia-katasztrófa után a Discovery végezte el az első próbarepülést. 1998 októberében a Discovery fedélzetén utazott John Glenn, az első amerikai Föld körüli pályán és akkor 77 évesen a világ legidősebb űrhajósa. A Discovery szolgálata a 2011. március 9-én történt sikeres leszállással befejeződött, és 2012-ben került az Udvar-Hazy Centerbe. Előtte az Enterprise volt kiállítva, amely szintén űrsikló volt, de nem volt alkalmas űrrepülésre, hanem amikor tervezték az űrrepülőgépeket azzal a géppel hajtották végre a légköri teszteket. Ez a gép, most New Yorkban van.
A Discovery 38 alkalommal járt a világűrben, 365 nap, 12 óra, 53 perc, 34 másodpercet töltött fenn. 5830 alkalommal kerülte meg a földet, 238 539 663 km-t tett meg. Egy alkalommal csatlakozott a MIR űrállomáshoz, és 13 alkalommal a Nemzetközi Űrállomáshoz. A fedélzetén összesen 246 ember utazhatott abba a nagyon furcsa világba.
Nagyon szép gép volt...
Egyébként néhány érdekesség, ami lehet, hogy csak engem érdekel, de izgalmas dolog. Az űrrepülőgépek (szemben a rá nagyon hasonlító Buran-ra, amely a szovjet űrprogram űrrepülője volt) nem tudtak a visszatéréskor motorral manőverezni, mivel nem volt meghajtásuk. Úgy tértek vissza, mint egy siklógép. A sebességükből folyamatos S kanyarokkal veszítettek. A másik érdekes, hogy az űrrepülő hőpajzsa szilicium-karbidból készült, melyet nagyrészt Magyarországról Hódmezővásárhelyről szereztek be, teljes titokban. Ezt egy éppen ott tartózkodó, az űrrepülővel foglalkozó ember is megerősítette. Szerintem ez, amit még otthon se sokan tudnak...
Szilicium-karbid hőálló csempék
A másik gép, melyről szeretnék egy kicsit bőven írni a másik véglet. Egy olyan esemény, amire nem igazán lehet büszke az emberiség. Jó, egyfelől megértem, de mégsem. Ez a gép, egy szépen fényezett, fémszinű gép, Enola Bay névre nevezte el a pilótája, mégpedig az édesanyja után. Ez a gép egy Boeing B-29-Superfortress bombázó, amely egy, azaz egyetlen egy bomba ledobása miatt lett híres. A Little boy nevű bomba ledobása miatt. Egy bomba miatt, amely a II. világháború végén gyakorlatilag elpusztította Hiroshimát.
Csúnya dolog a háború...
Nem értek a háborúhoz. Szerencsére soha nem voltam háborúban. Tudom a történelemből, hogy Truman, az akkori elnök úgy magyarázta meg az atombomba ledobását, s valószínűleg van is benne valami, hogy több mint egy millió amerikait kellene beveti Japán elfoglalásához. De mégis. 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor az Amerikai Egyesült Államok légierejének egy B–29-ese, az Enola Gay, amelynek Paul W. Tibbets ezredes volt a parancsnoka atombombát dobott a Hiroshimára. Urán 235-ös izotópon alapuló fissziós (maghasadás elvű), 15(+/- 20%) kilotonna robbanó erővel rendelkező atomfegyver volt, „puska” típusú bombának megépítve. A vakító villanással és gombafelhővel kísért atombomba-robbanás a halottak és a romok városává tette Hirosimát. Az atomtámadás az utólagos becslések szerint 90-140 ezer ember életét követelte, 70 ezer ember azonnal meghalt, a többiek pedig később, a sugárzás okozta betegségek következtében vesztették életüket. S ez megismétlődött három nappal később (ez a gép akkor is ott volt, bár nem ebből dobták akkor le a bombát). Tény, Japán néhány héten belül kapitulált, s véget ért a II. világháború. Számomra ez mégis a pusztítás jelképe marad. Még akkor is, ha maga a gép gyönyörű.
Túl sokan látták ezt a gépet utoljára életükben...
Rengeteg mindenről írhatnék még az Udvar-Hazy Centerrel kapcsolatban, hiszen sok olyan érdekes tárgy volt, mely akár hosszabb szöveget érdemelne. Volt többek között egy Apolló űrhajó leszálló egysége, ott volt, az a karantén, amelybe helyezték az Apolló-11 utasait, miután visszatértek a Holdról, hogy nehogy véletlenül valami fertőzést hozzanak be onnan, a Gemini-VII űrhajó hőpajzsa, vagy például az a napelemekkel ellátott repülőgép, ami először repülte át Amerikát, nem is beszélve arról a helikopterről, amelyik 1988-ban először repülte körbe a földet. Mindenesetre, aki Washingtonba jön, ha teheti jöjjön ki oda, a Dulles repülőtér mellé. A belépő ingyenes, csak a parkolásért kell 15 dollárt fizetni. S bőven megéri.
A repülőgépek szerelmeseinek ez egy kötelező hely...
Szombati napunk nem ért ekkor még véget, de a nap további része annyira sok történést tartalmazott, s a délelőttől annyira eltérő volt, hogy úgy éreztem, azt egy külön bejegyzésben kell megosztanom. Úgyhogy folytatása következik.
Bevallom a címekkel vannak néha gondjaim. Főleg egy olyan hét vége után, amit most éltünk meg. Még mielőtt kijöttünk Philadelphiába Ancsa felvette a kapcsolatot Emikével és Istvánnal. István második generációs magyar, ő már itt született az USA-ban, Emike viszont Magyarországon született, s Ancsa volt (anno jó néhány éve) az esküvőjükön. S Emike és István bennünket óvó, védő szárnyai alá vett, már a kijövetelünkkor. Tőlük kaptuk első tányérjainkat, jó néhány alapvető háztartási cuccot, nem is beszélve arról a tollal töltött nagypárnáról, amin ma is aludtam. S már jó párszor terveztük, hogy elmegyünk hozzájuk, de valami mindig közbejött. Egészen eddig a hétvégéig. Amikor elmentünk, s picit vissza is mentünk. Visszamentünk a természetbe, hiszen olyan csodálatos helyen laknak, Hughesville-ben, hogy a tücskök és a békák fülsiketítően kuruttyoltak, reggel madárfüttyre ébredtünk... S emellett csodálatos nagy térség volt, zöld fű, fák... A ház mögött nagy erdő, benne baglyok, őzek, nyulak, pulykák... Tehát igazán a természet közepe, alig egy órára a világ egyik legfontosabb fővárosától Washington DC-től.
Az egész területen alig néhány ház van, ellenben puha pázsit, s nyugalom...
Hughesville eredetileg egy dohánytermelő vidék volt, de ma már a föld nem igazán alkalmas a dohány termesztésére. Maga a település egy félszigeten található, de aránylag messze a víztől. (Igaz, az egyik ház aljában csörgedezik egy patak, s oda járnak az őzek inni...) A vendéglátásról anélkül, hogy sok mindent elárulnék, azt mondhatom csodálatos. Kaptunk pörköltet, kaptunk magyar palacsintát, kaptunk gulyáslevest... S tényleg minden kívánságunk lesve volt. Fogalmam sincsen hogyan fogjuk tudni meghálálni ezt a hét végét. Magát az utazást egyébként - s ez véletlenül alakult így ki - Lincoln határolja be. Lincolnnal kezdtük, s vele is végeztük. Egészen pontosan a Lincoln mauzóleummal. Már első Washingtoni látogatásunkkor tervbe volt véve, hogy megnézzük, de a Mall (ez Washington kvázi főtere egyik végén a Capitoliummal - másik végén a Lincoln emlékművel) hatalmas terület, esélytelen volt bejárni.
Előtérben a Tükörmedence, középen a Washington emlékmű, s valahol hátul a Capitolium...
Sokan gondolják azt, s amíg nem kutattam utána én is ezt gondoltam, hogy a Lincoln emlékmű egyben Abraham Lincoln sírja is. Pedig nem. Lincoln a Oak Ridge temetőben van eltemetve, ami Springfieldben van, Illinois államban. A Lincoln-emlékmű épület az Amerikai Egyesült Államok fővárosának, Washingtonnak National Mall parkjában, az amerikai törvényhozás székhelyéhez közel áll. Az Egyesült Államok 16. elnökének, Abraham Lincolnnak emlékére építették a 20. század elején.
Az épület dór stílusú görög templomot mintáz. Helyet ad Abraham Lincoln hatalmas ülőszobrának és az elnök két ismert beszédéből készült feliratoknak. Tervezője Henry Bacon volt, a szobrász Daniel Chester French, a belső falak képeinek festője pedig Jules Guerin.
Maga a szobor éjjel-nappal megtekinthető...
Egyébként maga az épület elkészülte bizonyos szinten tipikus amerikai történet. Lincolnt John Wilkes Booth 1865-ben lőtte le a Ford szinházban. A kongresszus 1867-ben el is döntötte, hogy építsünk neki emlékművet. S ez után 1901-ig nem történt semmi. Ekkor kiválasztották a területet (a Mall végén), ami lényegileg egy mocsár volt. Nos, eltelt nyolc év, s már le is rakták az alapkövet. 1909-ben járunk. Az építkezés szép lassan haladt, s 1922-ben, Lincoln még elő fia, Robert Todd Lincoln részvételével William Howard Taft fel is avatta az épületet és a szobrot. Miért tarthatott ez ilyen sokáig? Nem tudom. Hol az akarat hiányzott, hol a pénz, hol azt a szenátort, aki támogatta az építkezést nem választották meg újra, hol az épület formája nem tetszett valakinek... Pedig egy szép épület. Nagyon egyszerű, nagyon nyugodt.
Az emlékműhöz még vasárnap is visszanéztünk, hazaindulás előtt...
Maga ez az emlékmű sok mindent látott. Nem csak filmforgatásra gondolok, amikor a Forrest Gumpban itt lökik fel a színpadra Forrestet, s látja meg Jenny, s szalad át a Tükörmedencén... (Bár most megnézve a vizet, inkább egy komoly fertőzést szedhetett volna ott össze...) Hanem ennek az emlékműnek a lépcsőjén állva mondta el Martin Luther King, Jr. azt a híres beszédét, ami úgy kezdődik: Van egy álmom... A pontos hely bele van vésve az emlékműbe...
Őszintén szólva a beszéd tetszett nekem, elolvastam többször is. Úgy gondolom, hogy sokan hallottak erről a beszédről, de kevesen olvasták. A kedvenc részemet - ha valakinek unalmas lesz, elnézést kérek - de közzéteszem, magyar fordításban. A beszéd után öt évvel halott volt. Agyonlőtték.
Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: "Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve."
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.
Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.
Van egy álmom.
Igazából az volt a gondolatom, hogy miután megnéztük a Lincoln emlékművet, nézzük még meg a vietnámi és a koreai háború emlékművét. De eddigre korom sötét lett. S ezért csak egy pici részt néztünk még meg a Vietnámi-emlékműből. Pontosítok. Magát az emlékművet nem néztük meg, hanem egy nagyon érdekes szoborkompozíciót láttunk, aminek az a címe, hogy a Három katona szobra. Ez a szobor 1984-ben készült, s az amerikai hadsereg három ágát akarja jelképezni.
A három katona szobra
A szobor mellett van egy műanyag lapokból álló jó vastag könyv. Egészen pontosan kettő. Ebben a könyvben név szerint fel van sorolva az a több mint 58 ezer amerikai neve, aki meghalt Vietnámban. Egy háborúban, amiről még jobban meg vagyok győződve, hogy semmi értelme se volt, mint az átlagos háborúknál. Nos, igen. A történelem egy furcsa dolog, s erről még aznap este meggyőződhettünk. Ugyanis, utazásunk ezen napján augusztus 8-a volt, ami azért jeles nap, mert egy Nixon nevű jóember ezen a napon aláírt egy rövid levélkét. Nixon amerikai elnök volt, s a levelét a külügyminiszternek címezte. Maga a levél rövid és tömör. Alig másfél sor. Ebben lemond az elnöki hivatalról.
Nixon lemondó levele
Ennek a levélnek azért van előzménye, nem is kicsi. 1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brien, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. A hír a legnagyobb amerikai belpolitikai válság kezdetét jelezte, az egyetlen olyan botrányét, amely egy épp hatalomban lévő elnök lemondásával végződött.
Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Harminc év után ennél sokkal súlyosabb vád hangzott el ellene. Mint az El País nevű újság megírta: az elnök egyik hajdani politikai tanácsadója azt állítja, hogy Nixon személyesen adott utasítást a Demokrata Párt irodájába való behatolásra, mert lehallgató készüléket akart elhelyeztetni politikai riválisa telefonjába. Legyünk egy kicsit reálisak. Mindenki ezt csinálja - szerintem. Mindenki információt akar megtudni a másikról. Csak van aki profi, s van aki nem. A probléma ott kezdődött, hogy a bejárati ajtót úgy biztosították, hogy ne záródjon be, hogy ragasztószalaggal kibiztosították. Ezt észrevette egy biztonsági őr. Ha felkapcsolják a villanyt, a kutyának se tűnik fel, hogy ott vannak. De ők zseblámpával villogtak. Aztán feltűnő volt, hogy egy piti betörés elkövetőit sztárügyvédek védik. Aztán az se tett jót az ügynek, hogy az egyik elkövető magával vitt egy a Nixon környezetéhez tartozó személytől egy 25 ezer dollárról szó csekket. Aztán az se, hogy amikor kikérték az egyébként Nixon által beszereltetett hangrögzítő rendszer szalagjait, abból 18 és fél perc hiányzott. S így ezek miatt, kerek negyven évvel ezelőtt Nixon aláírta az egyik legkellemetlenebb levelét. Nos, nyolcadikán este - persze csak kívülről - megnéztük a Watergate épületet is.
A Watergate...
Azért az este nem ilyen krimivel zárult. A Watergate közvetlen szomszédja a Kennedy Center. Ez az USA egyik, ha talán nem legnagyobb kulturális központja, évente 2000 előadás zajlik le itt. 1971-ben nyílt meg. Maga az épület nagyon látványos, nagyon modern. Két fő folyosója van, az egyik a Hall of State, ahol az USA tagállamainak van elhelyezve a zászlója, a másik pedig a Hall of Nations, ahol az összes ország zászlója fel van vonva.
Keresgélni kellett, de meglett...
Maga az épület tényleg nagy. Ezt a két előbb említett folyosót összekötő Grand Foyer akkora, hogy ha a Washington Monumentet az oldalára fektetnék, s ide betolnák, még kb. 20 méter hely maradna is... Amikor mi jártunk itt, épp az Oroszlánkirály ment az egyik teremben, kivetítőn egy pár pillanatra bele is tekintettem. Ugye Kennedy elnöknek itt Amerikában elég nagy a kultusza. Nem tudom pontosan miért. Talán mert Amerika mindig is adott a külsőségekre, s Kennedy egy jóképű ember volt. Aztán a tragikusan hírtelen, s kissé titokzatos halála... Nem is beszélve a nagy terveiről... Hogy még az évtizedben embert a Holdra... Emlékét ebben a központban egy nekem kicsit furcsa szobor örökíti meg, Robert Berks alkotása.
J.F.K.
Hát ez a nap elszaladt. Három óra buszozás után már többet megnézni nem volt erőnk... Így elindultunk Marylandba, s elindultunk tényleg a természet lágy ölére, tudva, hogy másnap - szombaton - nagyon sok felé fogunk menni. De ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz...
Ezt a bejegyzést egy elég nagy közhellyel kell kezdenem. Amerika nagy. Méghozzá nagyon nagy. De annál is nagyobb, mint amit korábban el tudtam képzelni. Igazából Európa nagy részét már bejártam, főleg busszal, vagy kocsival, egyszer-kétszer repülővel. Tehát arról már vannak elképzeléseim, hogy Budapestről Barcelonába busszal 33 óra, repülővel 3 óra alatt lehet eljutni. Ehhez képest, egy Philadelphia San Francisco távolság kb. 60 óra busszal. Repülővel pedig, ha például délután négykor indul az ember, akkor este hétre ér oda. Ami valójában este 10 óra, mivel három óra időeltolódás van benne. Szóval Amerika nagyon-nagy ország.
Kedvenc túratársunk, Lurkó most éppen otthon heverészik...
Jelenleg egy elég nagy túrát tervezünk augusztus végére hét nap, hat éjszakára elmegyünk New Orleansba. S most már megvan minden, megvannak a repülőjegyek, megvan a hotel, ezért arra gondoltam, hogy megosztom az ezekkel kapcsolatos tapasztalataimat. Ugyanis egy-egy jó internet oldal segítségével dollár százakat lehet megtakarítani, amit persze utána háromszorosan elkölt az embernek a fia, hiszen New Orleansban lehet akár aligátorhúst is enni, már akinek arra van gusztusa.
Kompromisszum: én nem eszlek meg téged, te nem eszel meg engem...
Amerikában az utazás egy összetett dolog. Léteznek buszok (ezek a legolcsóbbak), van vonat (drága, de legalább lassú) és van a repülő. Persze ebből a felsorolásból az autót kihagytam, annak okán, hogy nekünk nincsen autónk. Igazából a keleti parti nagyvárosok belső területein, ahol például mi is lakunk az autó nem létszükség. Ellenben akár 50 mérföldre innen egyszerűen akinek nincsen autója, az nem is létezik. Ugyanez érvényes Amerika összes más területére. Ismerőseink laknak San Franciscoban, ők mesélték, hogy bár van busz, de nagyon ritka. Nem úgy mint nálunk, ahol 10 percenként elmegy a 42-es busz Penn's Landing felé. Nem is beszélve arról, hogy Philadelphiában (de talán New Yorkban is) az egyik legjelentősebb közlekedési eszköz a taxi. Ha mi a repülőtérre akarunk eljutni akkor innen fix áron 28,50-ért visz ki a taxi. Kb. 25 perc alatt. A tömegközlekedéssel ez három átszállással kb. 12 dollárból jönne ki fejenként, s majdnem két óra.
Philadelphia, PA főbb tömegközlekedési útvonalai
Amit ebben a blogbejegyzésben leírok az kizárólag a keleti partra érvényes, hiszen azt ismerem valamennyire. Itt elmondható, hogy a távolsági tömegközlekedés kiváló. Van busz, több fajta is. Az úgymond hivatalos cég, ami szállít (kb. mint az otthoni Volánbusz) az a Greyhound. Ha mondjuk el szeretnénk menni Philadelphiából Washington DC-be (mint holnap ezt meg fogjuk tenni) akkor az náluk $22,50 és $42 között mozog. A drágább a népszerűbb időszakra (mondjuk péntek délután) kiállított jegy. Ezzel szemben vannak olyan szolgáltatók, amelyeket mi csak kínai buszoknak nevezünk. Ez alapból a buszozás fapados rendszere. A nevük Gotobus, s egy Philadelphia - Washington járat 10 dollárba kerül. Ha egyből megveszi az ember a vissza jegyet akkor a visszaút fejenként 6 dollár.
Egy Greyhound buszállomás, New Yorkban, 1936-ból... Ma már nem így néz ki...
Vonattal, az Amtraknál, ez az út mindjárt 131 dollárjába fáj az embernek (mármint egy útról beszélünk, igaz nem három óra az út náluk, hanem 1 óra 45 perc, és ritkán van dugó, ami a I-95-ös autópályán átlagos). Repülővel is lehet menni, ott a legolcsóbb jegy 285 dollár, de visszaúton át kell szállni Myrtle Beach, SC nevű településen. Oda 1:02 perc (plusz becsekkolás), vissza az átszállás miatt 3:30 perc az út. No és autóval a házunktól a Fehér házig, dugó mentesen 2:42 perc az út. S alapból beszélünk most 142 mérföldes útról, ami mondhatni egy bolhányi út Amerika térképén. Persze, ha valakire rájön az öt és fél perc 46 óra alatt gyalog is Washington DC-ben lehet.
Ezt a képet a neten találtam. Az 1973-as olajválság egy jellemző képe...
Ha hosszasabb utazásra megyünk, tehát nem New Yorkba, hiszen ott már hatszor jártunk, s nem is Washington DC-be, hiszen oda most hét végén megyünk másodszor (illetve most DC mellé megyünk Marylandba), akkor az utazást alaposan meg kell szervezni. Itt is érvényes az az alapszabály, hogy minél később veszed meg a jegyeket, foglalod le a hotelt, annál drágább. Mi most, mint már fentebb említettem egy New Orleans-i utat terveztünk, illetve szerveztünk meg, s majd augusztus 27-én indulunk.
Végül is mégiscsak akkor leszünk három éves háztalanok. Akarom mondani, házasok. S talán a közlekedési jármű is megérkezik...
Amikor csavarogni mentünk a Niagarához két dolog volt biztos. Az első, hogy autóval megyünk. Ehhez kibéreltünk egy kocsit. Az Alomo nevű szolgálató elég jó áron volt, s mellesleg ahhoz is hozzájárultak, hogy a kocsijukkal átlépjük az országhatárt. Ezt nem mindegyik engedi meg. S a másik ami biztos volt, hogy minden nap máshol fogunk megszállni. Nos, az ilyen hotelfoglaláshoz az otthon is ismert www.booking.com oldal a legcélszerűbb. Összehasonlítottam három-négy internet oldalt, s ilyen körtúrára ők a legmegfelelőbbek. Elég "lazák", tehát a legtöbb szállás 24 órával korábban lemondható. Árban is megfelelőek. Azt tapasztaltuk, hogy a 80-100 dolláros ár, az a motel szint, e fölött kezdődik a hotel. Persze van kivétel, hiszen akciót mindig ki lehet fogni. Én mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy reggeli legyen az árban, de mondhatni feleslegesen, mert három helyen reggeliztünk, s egy se volt még a minimálishoz se mérhető. Gondolom ez drágább helyeken nem így van.
Egy jó vadast, krumpligombóccal...
Most, amikor New Orleansba készülünk kicsit máshogy van a helyzet. Hat éjjelt töltünk majd ugyanott, s onnan megyünk el a környékre (egyik nap, például reggel felülünk a repülőre, s átmegyünk Houstonba, ami busszal 9 óra lenne...) csavarogni. Nem is beszélve, hogy repülőjegy is kell. Érdekes dolog, hogy nem az adott repülőgép-társaság oldalán lehet a legolcsóbb jegyet kapni. Sőt akkor a legkedvezőbb, ha egy olyan oldalon keresgélünk ami teljes szolgáltatást nyújt. Tehát. Repülőjegy, hotelszoba, esetleg autóbérlés. New Orleansnak jó a tömegközlekedése (azt írják róla, hogy lassú, de nagyon jó, mi meg nem sietünk), így autót nem kértünk. A www.hotwire.com oldalon viszont nagyon kedvezményesen kaptunk repülőjegyet, és foglaltunk le szállást. Ha ezeket mind külön vesszük meg, akkor azt majdnem negyven százalékkal lett volna drágább. A másik, ahol jól és olcsón lehet foglalni az a www.kayak.com. A houstoni repülőjegy 20%-al olcsóbb itt, mint a repülőgép-társaság honlapján.
Takaros kis szoba, a Maison St. Charles Quality Inn & Suites-ben.
Kint létünk alatt még néhány nagyobb túrát tervezünk, majd meglátjuk mi valósul meg belőle. Lesz, ha minden igaz egy San Francisco-i utunk, illetve tavasszal tervezzük, hogy elmegyünk egy körtúrára Salt Lake City környékére, ahol van a Grand Canyon, a Rashmore-hegy, valamint a Yellowstone. Ezen kívül Ancsának lesz még valahol egy konferenciája, amire el kell mennie (én meg megyek vele), ha minden igaz, ez Új-Mexikóban lesz. S az már csak a csoda kategória lenne, ha idén karácsonykor, vagy szilveszterkor, Miami Beach-ra mehetnénk, ahol talán akkor is jó az idő, s mikulássapkával a fejünkön, koktélokkal a kezünkben köszönthetnénk az új évet. Hogy ebből mi valósul meg, az még megbeszélés tárgya. De a legfontosabb, hogy időben ki kell találni, s le kell foglalni. Főleg, mivel a Grand Canyonnál már március végére is van megtelt hotel...
A dolog úgy kezdődött, hogy most Ancsa lett beteg. Meg az idő se volt jó. Eleinte azt terveztük, hogy elmegyünk Asbury Parkba, ami New Jerseyben van, az óceán partján. Most viszont Ancsának lett rossz a hasa. Úgyhogy itthon maradtunk. Illetve a környéken csavarogtunk. Szombaton régi tervünket teljesítettük be, amikor felültünk a hápogós hajóra. Illetve hápogós buszra. Illetve hápogós hajó-buszra. Szóval egy olyan izére, ami eleinte a úton megy, utána meg a vízen. (Zárójeles poénfricska: Köszöntjük a távolsági buszsofőröket! Először az úton, aztán a sínen, majd a levegőben...) Van ilyen busz Budapesten is, ott is felmerült bennünk, hogy megnézzük, de közölték, hogy otthon hat nyelven megy az idegenvezetés, de magyar nincs, s egyébként a magyaroknak egy rövidebb túra van, hiszen őket úgy se érdekli Budapest, hát így letettünk az egészről.
Egy kacsahajó, s mi...
Itt viszont eleve csak egy nyelven ment a túra, s ha leperkáltad az egyébként jelentősnek minősíthető kézpénzösszeget (illetve mi előre megvettük a jegyeket a neten, de ez most egy-kacsa), akkor így is, meg úgy is angolul beszélnek, úgyhogy mindegy. S így is, úgy is körbevittek a városon, s megmutatták azt. Hát, igen. Lassan ötödik hónapja élünk Philadelphiában, de még egy csomó helyre nem jutottunk el. Rengeteg múzeum és rengeteg épület van még, ami arra vár, hogy megtekintsük. Remélem lesz rá lehetőség.
Például jó lenne eljutni a múzeumokhoz... Igen, ez az a lépcső, ahol Rocky is futott...
Miután megtekintettük a várost, egy gyors, és elég nedves csobbanással belehajtott a Mr. Captain a Delawere folyóba. Ami egyébként, sajnos nagyon koszos. A Duna is elég koszos néha, de ez most - s itt minden írói fantázia félre van téve - mocskos volt. Teszem hozzá, ide illik egy kis kiegészítés, mondhatni megemlékezés. Már a csobbanáskor motoszkált bennem egy emlék, s aztán ezt este Vas Laci barátunk fel is fedte. Két éve, pont itt Philadelphiában, pont egy ilyen hajó süllyedt el (pontosabban elromlott a motorja, s egy olyan uszályos, aki nem figyelt telibe kapta őket), s két magyar fiatal halt meg. Szomorú dolog. Ha előtte eszembe jut, viszont akkor is felülök erre a hajóra, nem azért, mert kegyeletsértő akarok lenni. Vonaton is sokan meghaltak, mégis felülünk rá... S azóta, amióta a baleset történt sokat szigorodtak a szabályok, például az idegenvezető nagyon keményen figyelt az előttünk ülő gyerekekre, s ha ugrálnak, biztos, hogy odament volna... Maga a vízreszállás nagyon érdekes volt, simán behajtott a kapitány a vízbe, s amikor már placcs volt, akkor átkapcsolt a másik motorra.
Az idegenvezetőnk egyébként végig bohóckodta az egész utat. Volt olyan, amikor majdhogynem Oscar-díjas előadást nyomott le, amikor a nemzet honleányáról volt szó, aki megvarrta az első amerikai zászlót. S volt, amikor olyan kacsatáncot nyomott le, amely - amellett, hogy izé, nekem zárkózottabb európainak kicsit kínos volt, mert minden sétáló turista bennünket nézett - mulatságos volt. Amikor meg kifogyott a dumából, vagy egyszerűen a szuszból, fogta magát, s kvázi megtáncoltatott mindannyiunkat. Mit is táncolhat az ember egy kacsahajón? Hát persze a kacsatáncot...
A végén kaptunk egy gyönyörű, s rettenetes hangú kacsacsőrt, amelynek hangjaira Ancsa gyönyörűen ébreszthető. A túra maga 90 perc volt, nem volt túl meleg, szerencsére, s kivételesen nem is esett. Majd ezek után beültünk a Historical Phiadelphia kiállítóterem 3D-s mozijába, ahol bemutatták a nemzeti jelképeket. S elmagyarázták, hogy milyen jó, hogy mi amerikaiak vagyunk. A vicc a film végén következett be, amikor rengeteg fénykép előjött, mondván, ők alkotják ezt az országot, s a fényképek között, egyre többször megjelent egy arc, egy igencsak ismerős arc... Ancsa arca... Gondolom, amikor más ül benn, más arcát fotózza le a rendszer. De jót mosolyogtunk.
Micsoda honleány...
Így telt a szombat, s hazafele menet eldöntöttük, másnap átmegyünk a nagy vízen, s irány Camden, irány New Jersey... Camden egyébként egy közepes méretű város, New Jersey szélén. Híres lakója volt Walt Withman. Igen, a jó öreg Walt bácsi. Élete utolsó két évét töltötte Camdenben, miután agyvérzést kapott. Persze ez csak azután történt, miután megírta azt a versét, melyben szerepel a világszerte ismert sor: „Felharsan barbár rivallásom a világ háztetői felett...” Aki ismeri a Holt költők társasága című filmet, tudja miről beszélek. Aki meg nem, az nézze meg.
A Freedom komp, mely Philadelphia és Camden között jár... Persze van két híd is, de az nem olyan...
S akkor most egy picit finomítanom kell, amit írni akarok. Ötödik hónapja élek az Egyesült Államokban, s most először éreztem azt, hogy hülyének vagyok nézve. A neten vettem meg a jegyeket, méghozzá úgy, hogy a kompjegy és az első ulticélunk az akvárium árát tartalmazta. Nem kis összeg. Fejenként 35 dollár volt. A kompállomás tőlünk pár utcára van, lesétáltuk. Erre a kompnál közlik velünk, hogy nem jó, menjünk vissza majdnem hazáig, üljünk fel a sétabuszra, ott adják ki azt a jegyet ami a kompra is jó. Igaz ez egy cég, de sajnos ő nem tud mit tenni, a hajóra, hiába van kifizetve nem engedhet fel. Vehetünk itt is egy jegyet. Eléggé fel voltunk háborodva, de nem akartunk erre két plusz órát rászánni, úgyhogy csikorogva rádobtuk azt a plusz 14 dollárt. Ancsa azt mondta, hogy ha ezt eljátsszák az akváriumnál, akkor beír a panaszkönyvbe (már ha itt Amerikában van ilyen). Szerencsére aggódásunk alaptalannak bizonyult, s gond nélkül bejutottunk.
Egy rendkívül fotogén teknős...
Én még nem voltam ilyen jellegű akváriumban, így ámultam és bámultam. Voltak vizilovak, tisztességes méretűek, egy hatalmas átlátszó medencében. Volt mindenféle hal, krokodil, pingvin... Meg kígyók, meg békák, meg medúzák.
De az igazi élményt az jelentette számomra, amikor egy víz alatti alagúton mentünk át, s azon kívül, hogy halak úszkáltak alattunk, felettünk, s mellettünk, néhány tisztességes méretű cápa is a tiszteletét tette. Nos, ugyebár Spielberg bácsi óta a cápáknak igen rossz a sajtójuk, pedig a cápák nagy része nem uzsonnázna a popsinkból. Sőt, bizonyos feltételek mellett (két héttel előtte kell bejelentkezni, s 180 dollárt kifizetni) akár még be is lehet menni búvárruhába közéjük. Egyébként teszem hozzá szép állatok. Simán, egyszerűen szépek.
Amerikai múzeum két dolog nélkül nem képzelhető el. Az egyik az étkezde, szinte biztos, hogy valamiféle büfé van. A másik pedig az ajándékbolt. Nincs esélye, hogy ne akarnának rád sózni plüss-cápát, hűtőmágnest, pólót. Na jó. Én gyűjtöm is a hűtőmágneseket, úgyhogy természetesen itt is megvettük a szokásos mágnest. S szintén szinte mindenütt van látványosság. Ugye szombaton 3D moziban voltunk, itt már 4D mozit hirdettek. Én hosszasan gondolkodtam, hogy vajon mi is lesz az a 4D, s arra gondoltam, hogy talán majd a szék fog mozogni, vagy mi. Hát nem. A 4D azt jelentette, hogy egy "normál" 3D mozi, csak a szék fejrészéből időnként rád nyomnak egy adag sűrített levegőt. Igazából a funkcióját nem értettem, mert picit olyan volt, mintha a vetítő bácsinak időnként eszébe jutna, hogy meg kéne nyomni a sűrített levegő gombot. Hát, hogy is fogalmazzam meg milyen hely volt... Megvan. Milyen hely volt... Röhej...
Krokodil, a szupersztár....
A másik, ami szintén érthetetlen volt számomra, hogy több helyen is ki volt írva az alábbi felirat, melyet most magyarra fordítva közlök: horgászni tilos. Könyörgöm egy olyan helyre ment az ember, melynek kimondott célja, hogy a vízben élő állatvilágot bemutassa. Ki az a hiányos agyi teljesítménnyel rendelkező illető, aki miatt ilyet ki kell írni? Vagy ez is olyan precedens kiírás lehet, mint a mikrohullámú sütők használati utasításában, hogy macskát szárítani nem használható? Nem tudom. De Amerikában majdnem minden elképzelhető.
Nem volt könnyű fotózni a halakat...
Az akvárium megtekintése után még egy tervünk maradt, hogy megtekintjük a USS BB-62-es csatahajót, tisztességes nevén a USS New Jersey-t. Ez egy Iowa-osztályú csatahajó volt, melyet 1940-ben bocsátottak vízre, majd 1942. december 7-én állt csatarendbe. A II. világháborúban szolgált Guamnál és Okinawánál, valamint a Marshall-szigeteknél. Utána 1948-ban leszerelték. 1950-ben újra csatarendbe állították, s elküldték, hogy lövöldözzön egy kicsit a Koreai-háborúban. Utána, leszerelték. Békében ringatózott 1968-ig amikor újra csatarendbe állt, immár Vietnámban. Utána, nem szerelték le, hanem korszerűsítették. 1983-ban dolgozott egy kicsit Libanon környékén, majd 1991-ben, mintegy búcsúképpen a Perzsa-öbölben. Utána véglegesen leszerelték. Picit még tagja volt a tartalék-flottának, majd 2001-től múzeumhajóként szerepel, jelenleg Camdenben, bár vannak viták róla, hogy el akarják vinni Jersey City mellé. Jelenleg megtekinthető, illetve csoportoknak arra is van lehetőség, hogy ott töltsenek egy hét végét, kvázi mint tengerészek. A hajó beceneve egyébként Nagy J, jelmondata pedig Tűzerő a szabadságért volt.
USS New Jersey
Maga a hajó elég jó állapotban van, látszik, hogy gondozzák, ápolják. Egy olyan csoport gondozásában áll, akik maguk is haditengerészek voltak valamikor. Felfestett útvonalakat kell követni, sok mindent ki is lehet próbálni a tengerészek életéből. Nos, tény, ez már nem a felvonom a vitorlát, szélbe állok világ, de nekem, mint azért a hajókért titokban rajongó embernek nagyon érdekes volt. Még akkor is, ha nagyságrendileg 1000 lépcső volt, fel és le, le és fel.
Egy legénységi hálóhely. Bemászni még be tudtam. De megfordulni már...
Azért nem semmi, hogy mire volt ez a hajó képes. Az a körülbelül 2000 ember, aki ezen a hajón szolgált (pontosan 1921 tengerész és tiszt) büszke lehetett a hajójára. S a működésük kvázi sikeressége abból is látszódik, hogy ez a legtöbb kitüntetéssel ellátott csatahajó az USA-ban. A hajó maga 270 méter hosszú, legnagyobb szélessége 33 méter, 8,8 méter a merülése, és 58.000 tonna. Szóval nem kis jószág. A maga idején 61 km/h sebességre volt képes, ami elég gyorsnak nevezhető a hajózás világában. A legnagyobb rakétakilövőivel 1225 kg-os rakétát tudott maximum 37 kilométeres távolságra ellőni... Miután korszerűsítették Tomahawk rakéta kilövésére is képessé tették, ami - mint egy ábrán a hajón láttuk - akkora távolságra képes ellőni, hogy Fidel Castro Kubában is kellemetlenül érezhetné magát...
Jól van, akkor legyen mondjuk a kettes rakéta. Tűz...
Nagyon érdekes volt ezen a hajón, hogy bemutatták az ott szolgálók életét. Megmutatták a kantint, a szálláshelyeket, a mosodát, a vasalókat, no és persze a fogdát is. No meg a hajó kvázi lényegi helyiségeit, a parancsnoki hidat teljes egészében, a radarhelyiséget, a kormányállást... No, meg a parancsnok helyiségeit, ami finoman fogalmazva kényelmesebb volt, mint a fent látható legénységi szálláshelynél. Természetesen itt is volt (illetve lett volna, de éppen zárva volt) lehetőség étkezni, s volt múzeumi bolt is. Igazából ez valóban egy olyan pont volt, mely a történelem része. Egy hajó, mely látta a japánokat bombázni, egy hajó, mely odament amikor Vietnámban nagy volt a baj.
Hány hajó várható? Egy kapitány, innen nézve aprócska bárka...
Azt kell mondjam, hogy ezzel a két nappal szerencsénk volt. Voltunk víz felett, víz alatt, vízben... S szárazak maradtunk. Az eső lába végig lógott, de mégse áztunk meg. A lábunk se tört ki, bár elég bokamegviselő volt a csatahajón való túra. Mégis, remélem, hogy talán jön olyan vendég, akivel még egyszer átmehetek, s most nem a piros, hanem mondjuk a sárga útvonalon (mert fel volt festve merre kell menni) tekinthetem meg ezt a hatalmas fémcsodát. No, jó az akváriumot is. De jegyet máshogy fogok venni.
A hétvégi kalandunk Facebook galériája: Képgaléria
_2e711af6b4d638ff16232eeeabfd0b1e.jpg)
