Boldog nem jubileumot

Tegnap este jubileumot ültünk. Na jó, nem olyan jelentős jubileum, de mégiscsak. Amikor kijöttünk, gondoltam egyet, s el kezdtem strigulázni az alábbi kérdést: na és nagyon más Amerika? S tegnap este egy Emese nevű ismerősöm megnyerte a virtuális vállba-veregetést, mert ő volt a századik, aki ezt megkérdezte. S ha már megvolt ez a jubileum, akkor egy kicsit elgondolkodtam. Igen, Amerika sokban más. Mégis, mindaz, amit itt nagy dolognak látunk, otthon is megvan, s egy csomó minden van otthon, ami itt nincs. 

Bármilyen toalett-papír kapható, még Obama elnökös is... Ha valakinek ez kell...

Amerikában majdhogynem mánia a higiénia. A lifteknél, a boltokban csomó helyen van kitéve kéztisztító gél, sőt tegnap feltünt a boltban, ahol vásárolni szoktunk, hogy van egy külön ember akinek csak az a dolga, hogy a kosarak, bevásárlókocsik fogóját törölgesse. De ha ez még mindig nem elég valakinek, külön nejlonkesztyű is van, amit csak le kell tépni, hogy ne kelljen megfogni a fogantyút. Ezzel szemben az utcákon "szemetes napokon" hegyekben áll a szemét, várva, hogy elszállítsák. S félreértés ne legyen, mi Philadelphia turisták által látogatott egyik legnépszerűbb utcáján lakunk. 

Szerintem még a malacoknak is van lábtörlője...

A házak régiek, de jó állapotban vannak. Mondjuk ez egyszerű, bizonyos szempontból, hiszen itt nem volt háború, nem volt előző, meg még előzőbb rendszerek. A házak - legalábbis kívülről - rendben vannak. Mondjuk a tűzerkélyre kicsit aggódva ülök ki, mert olyan rozsdás, hogy csodálom, hogy még áll. Ellenben a legtöbb nagyvárosnak, így Philadelphiának is az egyik legnagyobb problémája, hogy rengeteg a rágcsáló. Nekünk is van egy vissza, visszatérő vendégünk, egy egér, melynek a hangzatos Béla nevet adományoztam. 

Apodemus sylvaticus - azaz Béla (Ancsa szerint Mus Musculus)

Vásárolni nagyon egyszerű, bár néha úgy tűnik, sok minden nincsen. Pontosabban nem az, hogy nincs, mert van, csak az adott üzletben nincs. De a netes vásárlás hihetetlenül egyszerű. Ma például lejártam a fél lábam hogy elektromos egér riasztót vegyek. Nem vagyok híve a méregnek, azt lehet kapni. Nem tartom fer játéknak. Ha egy macska üldözi az egeret, az a természet rendje. Ha az egérnek van esze, akkor megússza. Ha nincs, akkor uzsonna lesz. De ki vagyok én, hogy elpusztítsak egy élőlényt, ami igazán kárt nem okoz, maximum kényelmetlenséget. Boltokban ilyet nem találtam, hazajöttem, s kereken négy kattintással megrendeltem. Holnapra itt van. A szállítási költség vagy ingyenes, vagy pedig minimális. 

Mi főleg itt vásárolunk....

Amiben Amerika nagyon különbözik az a bürokrácia, oda és vissza. Van amiben abszolút lazák. Például amikor kibéreltük a lakást, magával a bérbeadóval nem is találkoztunk. Egy gondnok megmutatta a lakást, rámondtuk az igent, kiküldték a szerződést e-mailen, kinyomtattuk, aláírtuk, odaadtam a gondnoknak, s kész. A bérbeadó által aláírt papírt azóta se láttunk. De nem is kérték sehol. Elég volt egy példányt magunkkal vinni (aláírás nélkül) különféle szolgáltatókhoz (áram, gáz, internet), s gond nélkül a nevünkre írtak mindent. A kocsi bérlés, amikor csavarogni akartunk menni szintén ilyen egyszerű volt. A neten lefoglaltam, odamentünk, 10 perc múlva már indulhattunk is. De ebből a 10 percből talán három azzal telt, hogy a magyar útlevelet tanulmányozta az ügyintéző, mert hát nem a legkönnyebben értelmezhető. Amikor meg felmutattuk, hogy de kérem nekünk van ID is a tarsolyban, akkor pillanatok alatt ment minden. 

Ráadásul, ha mire odaérsz elfogy az a kategória amit kértél, jobbat adnak... Ugyanazért az árért...

Amerikában még van ereje az adott szónak, és a kézfogásnak. Persze vannak helyek, ahol nem. Régebben sokat írtam az ID megszerzéséről, na ott aztán volt bürokrácia. De ott se bosszantani akartak. Ott se belénk taposni. Legalábbis nem nagyon. Csak az egy hivatal. Egy olyan hely, ahol csak azért is betartatunk mindent. Ellenben amikor a bankszámlát nyitottunk, az állunk is leesett. Egy óra alatt úgy jöttünk ki a bankból, volt számlánk, csekkfüzetünk, bankkártyánk. Ami nagyon más otthonnal szemben az a bankkártya használat. Szinte minden helyen, minden üzletben lehet fizetni bankkártyával. Bankjegy nem volt a kezemben lassan másfél hete. 

A bankunkat a TB bankot kitűnő szakemberek védik...

Az amerikai konyháról tervezek egy hosszabb bejegyzést, s ezért erről nagyon most nem akarok írni. De ebben a kérdésben is az van, hogy ha nagyon akarja az ember, akkor mindent meg tud szerezni. Óriási öröm volt, hogy találtunk egy magyar hentest, amelyik ki is szállít házhoz. Jó. Komolyan mondom, nagyon jó kolbásza, szalonnája van. Ellenben az üzletekben mondjuk normális felvágott, mint olyan nem létezik. Nem is beszélve a Túró Rudiról... 

A legfinomabb hely Passiac, NJ-ben...

Amerikában nem szégyen magyarnak, nem szégyen idegennek lenni. Sose voltam egy magyarkodó típus, sőt a mellveregető magyarkodás finoman fogalmazva is az idegeimre ment, s megy. De itt nem gond, hogy nem beszélsz jól angolul, mert megpróbálnak akkor is segíteni. Egy régi poén jut eszembe, hogy Párizsban nagyon okos emberek élnek, hiszen még az utcaseprő is beszél franciául. Ezt nem tudom átrakni ide. Hihetetlen sokan nem beszélnek angolul. Pedig itt élnek évek, sőt évtizedek óta. Rengeteg a spanyol-ajkú, rengeteg a kínai. Egy hely van, ahol következetesen nem segítenek az embernek. Az a telefonos ügyfélszolgálat. Ha az ügyintéző nem érti mit akarsz, nem tököl veled, lerakja a telefont. Nem tudod elmondani? Oldd meg máshogy. 

Néha nyávogni is könnyebb lenne, mint telefonon ügyeket intézni...

Mondjuk az angollal Ancsa is, én is megszenvedünk. Ancsa azért, mert beszél angolul, de egyfelől ő az "irodalmi" angolt beszéli, másfelől pedig a "biológus" angolt. Én pedig kitűnően beszélek magyarul, ami mondhatni egy szupererő, de az angol nagyon nehezen megy. Azért lassan alakul, hiszen rá vagyok kényszerülve. Ami viszont nagy előnyöm, s picit ez Ancsával szemben is fenn áll, hogy jó a következtető képességem. Kitalálom mit akar egy ügyintéző. Kitalálom mi lehet a következő logikus kérdése. S így aránylag gyorsan megoldódik minden. Ráadásul itt a környéken nem a kvázi normál angolt használják, hanem annak Pennsylvania-i változatát, amiben elég erős a német és holland hatás. 

Az egyik kedvenc új pólóm...

Amerikában a tárgyaknak sokkal kisebb az értéke, mint otthon. Nem csak az ára olcsóbb (gyakorlatilag átváltva 300 ezer forintból berendeztük az egész lakást), hanem a megbecsültsége is. Itt szinte lehetetlen bútorozott lakást kivenni (persze erre is van ellenpélda, Ancsa rokonai a nyugati parton vannak, ugyanezzel a pályázattal, ők találtak bútorozottat, de az azért San Francisco), s arra sincsen lehetőség, hogy itt hagyd a következő bérlőnek a bútort. Nem lehet rákényszeríteni a bérlőt, hogy használtat használjon. Így amit nem tudunk hazavinni, azt vagy sikerül eladnunk, vagy ki kell raknunk az utcára, hogy vagy valaki elviszi, vagy pedig a kukásautó elnyeli... Nekünk, otthon vannak ötven-hatvan éves bútoraink, van amit többször is felújítottunk, amikor összeházasodtunk nem új ágyat vettünk, hanem megtoldottuk... Ez itt lehetetlen szinte. Sokkal olcsóbb újat venni... Egyébként az is igaz, hogy a tárgyak, például a ruhaneműk sokkal jobb minőségűek, mint otthon. Kevesebb a kínai, de több a hondurasi... S amire az van írva, hogy 100% pamut az az is. 

Azért mi hazavágyunk, mint E.T.

Mielőtt kijöttünk többen azt mondták, majd haza se fogtok jönni. Négy hónap után azt mondom, ez kizárt. Jövő áprilisban hazaköltözünk majd. Nem csak azért, mert a pályázat erre kötelez. Hanem, mert minden csoda ellenére nem vagyunk itthon. Ez egy kaland. Ez egy izgalmas történet. Ez egy olyan dolog, amiről az ember mesélni tud. De hogy mit nem adnék egy Túró Rudiért, mit nem adnék egy lángosért, egy Pécsi Szalon sörért, egy kis magyaros egymásra fújásért, az otthoni egerekért és a macskámért... 

Hazamegyek, mert - többek között - a macskám is vár... Bélák reszkessetek!

És szokás szerint esik...

Philadelphiában, hogy ha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor a legkönnyebb dolog, amiről lehet, akár kézzel-lábbal, akár más kommunikációs csatornákat igénybe véve az az időjárás. Erről beszélsz, amikor belépsz a boltba, ahol a légkondi 16 fokra hűti le a boltot. Erről beszélsz, a liftben, ahol bár megy a ventilátor, de nem ér semmit. Erről beszélsz, amikor az aránylag lehűtött lakásból kilépsz a folyosóra, s mellbe csap, hogy hirtelen nem kapsz levegőt. Persze a beszédhez először oxigén is kell, ezért e legutóbbi megjegyzést úgy is módosítanám, hogy erről hörögsz. 

Bezzeg a Cental Parkban áprilisban még volt hó... 

Philadelphia éghajlatáról úgy vélik, hogy beleesik a párás szubtrópusi éghajlatzónába, bár ez talán az az Egyesült Államokban levő legészakibb város, ami ide sorolható. Mivel Philadelphia ennek az éghajlatzónának a messzi északi végén van, különösen a távoli külvárosai közül néhány északra és nyugatra, úgy vélik, hogy beleesik a párás kontinentális zónába. A nyarak jellemzően forrók és fülledtek, az ősz és tavasz általában enyhék, és a tél hideg, bár ritkán nagyon hideg. Mondjuk a múlt tél éppen az volt, de majd meglátjuk milyen lesz az idei. Most pillanatnyilag a nyarat kell túlélni. 

Nem, ez azért nem egy földrajzóra... Ez egy blog...

Ugye mi a nekünk megszokottnál jelentősen délebbre vagyunk, ha Európa térképére szeretném vetíteni a tartózkodási helyünket, akkor azt mondhatnám, hogy New York nagyjából egy magasságban van Nápollyal, mi pedig onnan még délebbre, hát nagyságrendileg Salerno magasságában vagyunk. Ezért van az, hogy a nap sokkal élesebben süt, sokkal könnyebben leégtünk múltkor amikor elmentünk Atlantic Citybe. S ezért ilyen a levegő, amilyen. Meleg. Párás. Izzasztó.

Ezt még a mókusok is alig bírják. Napok óta egyet se láttam...

Napközben kényelmesen eléri a 30-34 fokot. Ezzel még alapból semmi gond nem lenne, bár nekem a 24 fok az üzemi hőfokom, akkor tudok tökéletesen működni. De ehhez még hozzájön a 60-80%-os páratartalom. Hogy ez milyen? Azt a hasonlatot tudnám hozni, mint amikor az embert mellbe vágják egy vasalóval. Van ismerősünk, aki szintén lakott Philadelphiában, s nem volt olyan szerencsés, mint mi, hogy légkondicionálója legyen, s ő vizes pizsamában feküdt le aludni, mert máshogy nem lehetett bírni.

S mindehhez hozzá jön a napi rendszerességgel érkező vihar. Talán jobb szó rá a felhőszakadás. Egyébként érdekes, hogy bár itt vagyunk 100 mérföldre az óceántól erre fele nagyon ritkán jön az óceán felől eső. Na jó, jön. De akkor neve is van. Néhány hete Arthurnak becézték, s trópusi ciklon volt. Ha kicsit izmosabbá vált volna, akkor hurrikán becenevet is megkaphatta volna. Felénk észak-nyugati irányból jönnek a felhők, a Nagy-tavak felől kapjuk az áldást. S itt olyan, hogy csendes eső nem létezik. Csak nagyon esik. Mondhatni ömlik.

Pillanatnyi időjárási helyzet

Úgy látom viszont, hogy ehhez a helyiek teljesen hozzá vannak szokva. Esik? Esik. Attól még futni kell. Attól még bevásárolni kell. Attól még hazamenni kell. Attól még a kutyát sétáltatni kell. S ahhoz képest, hogy minden nap esik, Ancsa mesélte, hogy reggel amikor megy dolgozni látja, mossák az utcákat. Közben az utca maga még nedves az előző napi esőtől. S ez által a pára csak még nagyobb lesz. 

Tegnap este néztünk valami műsort a televízióban. Egyszer csak megszakítják, s vagy 10 percen át magyarázta egy hölgy, hogy tornádó veszély van, igaz tőlünk 40 mérföldre, de szíveskedjünk az ablakokat jól becsukni, meg ilyesmi. Közben a telefonom el kezdett sípolni, mert van egy olyan (mellesleg kikapcsolhatatlan) szolgáltatása, hogy ha kiadják a vészhelyzetet, akkor azt jelzi. 

Nálunk azért hűvös van... Mármint a lakásban. A légkondi szerencsére a levegőt is szárítja. S ennek mind a hárman örülünk. Ancsa is, én is, s Béla is, aki albérlő lett nálunk, bár próbáljuk kitenni a szűrét. Eddig háromszor kidobtam őt is, meg a holmiját is, mégis visszatért. S éjjel a képünkbe kuncogott, napközben, meg a légkondi alatt lihegett... Béla, Béla, így nem leszünk jóban... Ja elfelejtettem írni, Béla egy egér. S hamarosan hajléktalan lesz. Bár izgalmas látvány, hiszen Ancsát másfél métert ugrani takaróstúl még nem láttam. De azért ezt hajnali háromkor nem szeretem...

Múlt héten vendégeink voltak, s akkor mi a konyhában aludtunk. Szerencsére Béla akkor másfelé járt.

Oh, a nyavajába...

Oh, a nyavajába, ez az a mondat, na jó kicsit finomítva, mert igazából úgy hangzik el, hogy oh, a francba, de ezt az ember nem adhatja egy nyilvánosságnak szánt blogbejegyzés címének, szóval ez az a mondat, melyet naponta többször hallok, s ez bizony egyértelmű jel. Vannak jelek és jelzések az ember életében, amelyeket bizony, bizony figyelembe kell venni. Például Ancsánál az oh, a... egyértelmű jel. Egyértelmű jele annak, hogy itt a nyár.

Kedvenc képem Ancsáról...

S mit jelent az, hogy itt a nyár? Azon kívül, hogy meleg és viharos Philadelphiában az élet - most pillanatnyilag 32,2 fok van celsiusban és 58% a páratartalom - azt is jelenti, hogy bizony, bizony Ancsa fárad. Éppen ezért sok minden kiesik a kacsójából. Tegnapelőtt reggel a ház arra ébredt, hogy a serpenyőt ejtette volt ki, majd egy fakanál segítségével próbálta a serpenyőnek az eredeti formátumát visszaadni. Tegnap este amikor éppen aperol spritz-et kevertünk (emlékezve a jó öreg Olaszországra) kicsit erősebben csukta be a hűtőt és egy mogyorókrémes műanyag flakon landolt a lábán. Ezek már otthon is jelek voltak, hogy ideje lenne egy kis szabadságra menni. Ami itt Amerikában nem olyan egyszerű dolog. Először is az alapszabadság itt nagyon kevés. De még ha lenne is, a pályázat összesen 10 nap szabadságot ír, s ezt Ancsa főnöke bizony komolyan veszi. Úgyhogy nehéz dolog szabadságra menni, amit tovább nehezít a mélyen tisztelt férj, azaz én, akinek vannak ötletei, hogy hova menjünk el a hét végén. Most például szombaton tervezünk egy Ocean City-t, ha jó lesz az idő, de jövő hétvége Washington... Mondjuk az kellemes lesz, mert egy nagyon kedves magyar családnál leszünk... De ez még mindig nem a szabadság. Sőt! Ez még mind semmi, hölgyeim és uraim. Ez még mind semmi. Emiatt nem írtam volna meg ezt a villámbejegyzést...

Oh, a jó öreg zánkai sörök és korsók, melyeket mindig elkunyeráltam... Mármint a korsót. A sör jött velem. 

Tegnap este katasztrofális eseményeket éltünk át. A jó öreg, nem rég erre járt Arthur hurrikán okozhatott ily káoszt a környezetben, mint a tegnap este a lelkekben. Tegnap este ugyanis Ancsa hajmosást végzett. Ez ugyebár egy normális tevékenység, meg az is, hogy utána a hosszú hajára való tekintettel úgy jön be, mint Unapalomablanka indiai csodafakír, hogy ezt a képzavart elhintsem az olvasók között. Lényegileg a feje be van bugyolálva törölközőbe, s ilyenkor én mindig szalemalajkummal köszönök neki. Arca zavart, megrökönyödést és bizonyos szintű belenyugvást jelzett. Én mindjárt tudtam, valami baj van. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez most valami hihetetlen nagy dolog lesz. Nagyságrendileg olyan szintű arc és feldúltság, mint amit boldogult nagyapám érezhetett, amikor otthon bejelentette, hogy kiesett a Szeged SC, s erre nagyanyám közölte, hogy rendben, hoztál párizsit? S erre nagyapám felvetette magában a gyilkossági kérdések hadát. Szóval, ránéztem Ancsára, s tudtam, valami rettenetes katasztrófa történt, csak én még nem szereztem róla tudomást. De azt is tudtam, nincs esélyem, hogy ne történjen meg az, hogy nem szerzek róla tudomást. 

Nem, annál sokkal nagyobb a gond, hogy Argentína kikapott, sokkal, de sokkal....

Szóval az történt, hogy letargikus hangsúllyal kedvenc nejem megszólal: találtam egy ősz hajszálat... S ráadásul egyenes. Hát mi lesz ebből? Megőszül és kigöndörödik? Egyenes ősz haja lesz a nejemnek? Mondjuk én azért nem tudom megnöveszteni rendesen a szakállamat, azért kell időről időre tarvágást végrehajtanom, mert ősz. Van egy nagyon jó barátom, aki meg azt szereti, ha göndör a haja, s ezért két havonta eljár a női fodrászhoz, s göndörítteti. Ha így folytatjuk mi is így járunk. S az amerikai kormány összes pénze kevés lesz ennyi haj befestéséhez, meg göndörítéséhez. Mindez miért, vonom én le az ideát? Mert Ancsa fárad, s szabadság kell. Én nem vagyok fáradt, mert kényszerből négy hónapja szabadságon vagyok, de akkor is. Hát, Ancsa, Ancsa, valahogy ki kell járnunk azt a pár nap, lehetőleg egy hét szabadságot, mert ebbe a nagy Amerikába csak beleőszülsz. Én is, csak én más részen. Hogy hova menjünk? Ötleteim már vannak. New Orleans-ben jó kávét mérnek, a Yellowstone-ban sok a medve, s a történelmi 66-os út is vár még bennünket. De legrosszabb esetben itthon maradunk, s megnézzük a vízilabda EB meccseit. Ott maximum csak az izgalomba őszülhetünk bele. 

Ezer mérföld Amerikában - Scranton, az Electric City

Ezer mérföldes utazásunk utolsó állomása abszolút hasra ütés volt. Igazából megnéztük a térképet, s rájöttünk, hogy a Niagara-Philadelphia távolság 395 mérföld egy popsival egy kicsit sok lenne. Ez végül is kb. 650 kilométer, ami elvileg bírható, de azért kitaláltuk, hogy valahol megállunk. S a térképen nagyjából középúton egy Scranton nevű település volt. Egy település amiről nem tudtunk semmit. Gettysburg, Niagara... Ezek otthon is ismert helyek. Scranton nem. Pedig méltó lenne rá. Hiszen nem semmi dolgok valósultak meg itt. A sok nevezetesség közül első helyen azt említeném meg, melyet végül nem láttunk, mivel nem volt rá időnk. Itt van a világ egyetlen Houdini-múzeuma. Harry Houdini született Weisz Erik (Budapest, 1874. március 24. – Detroit, 1926. október 31.) magyar származású amerikai illuzionista és bűvész. Minden idők legnagyobb szabaduló és a modern kor egyik legnagyobb előadóművésze. George Bernard Shaw szerint a legtöbbet emlegetett nevek a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Houdini. De már megint előreszaladtam...

Este hétkor indultunk el a Niagarától, s fél egykor érkeztünk meg Scrantonba. Egész utunk alatt talán ez volt a legkulturáltabb, de mindenképpen ez volt a legtisztább hotel, no meg nem mellesleg a legolcsóbb is. Igaz, annyira fáradtak voltunk a Niagaránál elkövetett összesen 5 és fél óra sorban állás és a 230 mérföld vezetés után, hogy egy polifoamon is el tudtunk volna aludni, de ez az ágy nagyon-nagyon kényelmes volt. S egy picit reménykedtem abban, hogy másnap ha a hotel ilyen jó, a reggeli is az lesz. Nos, ebben szokás szerint tévedtem. Ilyet még nem láttam hotelban, ezért megmutatom a választékot.

Igen. Jól látható. A választék gyakorlatilag nulla. 

Kicsit keserű volt a szám íze, no meg éhes is voltam, de a város maga abszolút kárpótolt. Scranton Pennsylvania állam ötödik legnagyobb városa, s arról híres főleg, hogy Electric Citynek nevezik. Ugyanis itt jött létre a kontinensen először villamosközlekedés. Jóval megelőzve Philadelphiát, jóval megelőzve San Franciscot, de akár Londont is mondhatnám. S két nagyon jelentős múzeuma van, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. Az egyik a vasút történetéről, a másik pedig a villamos történetéről szól. S egy vallomással tartozom. Picit vasút és villamos bolond vagyok. Nem, nem tudom felsorolni az összes magyar mozdonyt, de azért meg tudom állapítani, hogy a Szili, vagy a Csörgő ment el mellettem. S óriási élmény volt, hogy igazi, gyönyörű gőzmozdonyokat láthattunk. S mi több még bele is lehetett menni. Meg lehetett fogni azokat a karokat, amelyek annyi és annyi mérföldet tettek meg.

Gyermekkori álom vált valóra...

A vasútmúzeum azért is érdekes volt, mert elvittek egy rövid körre  egy századeleji szerelvénnyel, megmutatva a környéket. Nagyon aranyosak voltak az ülések is, mivel a hátlapjuk egy mozdulattal átfordítható volt, tehát ha valaki nem akart háttal ülni, vagy fel akarta tenni a lábát, fogta magát, s átfordította az egész ülést. Nézegetve a múzeumot, amely szintén elkényeztetett, hiszen olyan szép dolgok voltak, hogy csak na, egész végig a Volt egyszer egy vadnyugat című film járt a fejemben. S tematikusan fényképeztem. Bár voltak gyönyörű mozdonyok, hihetetlen szép Pullmann-kocsik én mégse ezeket fotóztam elsősorban. Na jó, ezeket is, ezek is benne lesznek a fotóalbumban, melyet a bejegyzés végén megosztok. Én az embereket, a síneket fotóztam le, melyek ki voltak állítva. S ebből készítettem ma egy kvázi videóklippet. Magát a múzeum hangulatát szerintem jól érzékelteti, legalábbis remélem...

Természetesen múzeum Amerikában elképzelhetetlen múzeumi bolt nélkül, ahol a szokásos hűtőmágnest beszereztük, valamint végre találtunk olyan sapkát, ami végre tetszett neki, s így talán megússzuk a napszúrást. Itt Amerikában ugyanis beütött a nyár, normálisan nem megy 35 fok alá napközben a hőmérséklet. Bár estére enyhül, de akkor is kell az a sapka. Egyébként a kinézete megegyezik a századeleji mozdonyvezetők sapkájával, így nagyon tetszik. Meg jól is áll neki.

Le se tagadhatnánk, hogy azért néha szoktunk csavarogni...

A vasúti múzeum után a villamos múzeumot tekintettük meg. Az is hihetetlen érdekes volt, s ajánlom mindenkinek. Gyönyörű szerelvényeket láthattunk, nem is beszélve a kifejezetten gyerekeknek létrehozott teremről, ahol (persze elméletben) még villamost is lehetett vezetni. S miután ezt is megnéztük, s már tényleg értettük, hogy miért is nevezik ezt a várost Electric Citynek, elmentünk egy körre egy kb. 70 éves villamossal. Pár éve kezdték el felújítani a pályát, s kinn jár a zöldben, gyönyörű vidéken. Nem is beszélve a kb. egy mérföld hosszú alagútról, amiben a villamosvezető igencsak elengedte a sebességet. Nem tudom megmondani, hogy mennyivel ment, de hogy nem egy Combino sebességgel, az biztos. A lenti videón jól látható, hogy Ancsa haja hogy lobog a menetszélben...

Hát minden jó dolog véget ér, így ezek után mi is hazafelé vettük az irányt, hiszen még jó kétszáz mérföld volt hátra Philadelphiáig. Átélhettük az USÁ-ban az első kellemes dugónkat, de még az is belefért, mielőtt leadtuk kedves autónkat, s fájó búcsút intettünk neki, hogy gyorsan bevásároljunk, hiszen másnap vendégeket, mi több alvóvendégeket vártunk. De ez már nem ennek a mesének a része.

A Scranton-i villamos

Hosszú út volt. Philadelphiától Gettysburgig 140 mérföld, Gettysburgtől Niagara Fallsig 342 mérföld, Niagara Fallstól Scrantonig 272 mérföld, s végül Scrantontól Philadelphiáig 125 mérföld. Tehát összességében szűken 900, na jó kis udvariassággal ezer mérföldet tettünk meg Amerikában. S ha nem számítjuk bele a kanadai kitérőt, akkor az USA ötven államából mindössze kettőben jártunk. Pennsylvania és New York államokat tekintettük meg. Annak se nagy részét. Hát igen. Amerika nagy. Nagyon nagy.

Egy dolog biztos. Ha hazamegyek szeretnék egy ilyet... Ancsa, ugye lehet... 

Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Scranton-i képek

Ezer mérföld Amerikában - Niagara

Nos, ez az első eset, itt létünk során, amikor azt mondhatom, hogy Amerikán nem csak az Egyesült Államokat értem. Ugyanis utunk második éjszakáját, Niagara Falls-ban töltöttük. Niagara Falls egy ikerváros egyik oldala az USA-ban, a másik oldala Ontario tartományban, Kanadában van. Hogy mi a különbség a kettő között? Sokat nem láttunk. Mind a két oldalon angolul beszélnek. Igaz, az USA oldalon mindenhol megtalálható spanyol feliratokat felváltja a francia, az angolszász mértékegységeket pedig a metrikus. Olyan jó volt. Kilométer per óra. Celsius fok. Kilogramm. Oh, szinte otthon éreztem volna magam, ha... Ha előtte nem lett volna 350 mérföld vezetés, s egy nagyon morcos határőr. No, meg a szokott sorban állás. 

Itt nincs Schengen...

Szóval már korábban kaptunk jelzéseket, hogy a kanadai határ nem a legegyszerűbb dolog. De szerintem mi kifogtuk a létező legmorcosabb határőr nénit, akit csak a kanadai föld hordott a hátán. S uram bocsá', rendben van. Július 4-e van, meleg is van, sok is az ember, rengetegen akarnak átlépni. Nem, nem azt vártam, hogy a vörös szőnyeget kiterítsék elém, vagy esetleg a kanadai uralkodó (aki nem más, mint II. Erzsébet angol királynő) dísztáviratban köszöntsön, de azt, hogy egy helló, üdv Kanadában, az jól esett volna. Ha más miatt nem, csak azért mert a jó kemény amcsi dolláromat jöttem oda költeni. Na mindegy, átengedtek, a hotelünket is megtaláltuk, a szobánkat is megkaptuk, aztán másik szobát kaptunk, s jól éreztük magunkat. Egy nagyon aranyos néni vezette a hotelt, koreai, vagy japán lehetett, a nyelvtudással voltak gondok, meg a szobával is, de megoldódott. Igazából az a szoba, melyet kaptunk nem volt olyan rossz, csak tele volt bagózva, s nem működött a légkondicionáló. Így először egy szerelőt kaptunk, aztán mivel nem tudta megcsinálni, s volt még üres szoba, egy másikat. Egy kevésbé szerencsés versenyző meg aki utánunk érkezett nyakába kapta a mi eredeti szobánkat, légkondi mentesen. 

Tipikus motel...

Az amerikai (és kanadai) olcsóbb út menti hotelok, igazából a motel szinten vannak. Kinézetre egy picit a római házra emlékeztetnek, ami a befele nyíló, bezárkózó házak. S az ablak alatt ott van a parkoló, tehát, ha kinézel az ablakon láthatod, hogy a kocsid megvan. Minden ajtó mellett van műanyag szék, hogy kiülhess pipázni, vagy pedig elszívhass egy szivart. Akár még kubait is. Ugyanis a kubai szivar az Egyesült Államokban szigorúan tilos portéka, aránylag elég rég óta, hiszen már a jó öreg Kennedy elnök megtiltotta a kubai termékek behozatalát. A sziget gazdaságának megbénítását célzó amerikai embargót azonban maga Kennedy játszotta ki – de még a korlátozás meghirdetése előtt. A demokrata párti elnök megkérte sajtófőnökét, Pierre Salingert, hogy szerezzen be ezer H. Upmann márkajelzésű kubai szivart. Az elnök erre mindössze egy napot adott beosztottjának, de Salinger, lévén maga is a híres dohánytermék megrögzött fogyasztója volt, tudta, hogy hol tudna ekkora mennyiséget beszerezni a szivarokból.

A sajtófőnök már másnap reggel nyolckor besétált Kennedy irodájába ezerkétszáz szivarral, mire az elnök elmosolyodott és kivett az asztalfiókjából egy hosszú papírt: az importokra és a re-exportokra vonatkozó totális kereskedelmi embargóról szóló dekrétumot. Ezt Salinger szeme láttára azonnal aláírta, s innentől fogva illegálisnak minősültek a kubai termékek az Egyesült Államokban – köztük Kennedy egyik gyengéje, a kubai szivar is. De ez a szabályozás természetesen Kanadára nem érvényes, s a határ mellett sorban állnak az üzletek, ahol árusítják a szivarokat, és a kanadai sört. A sörgyár nem kicsit lokálpatrióta a sörüket I'm Canadaian névvel árulják a sört, hatalmas juharfalevéllel. 

Sajnos az a típus már nincs meg, de ez a másik is elég lokálpatrióta...

Mondanom se kell, hogy július 4-én, illetve 5-én voltunk a Niagaránál, egészen pontosan negyedikén a kanadai, ötödikén az amerikai oldalon. Ez két dolgot jelentett. Először is hatalmas tömeget, másodszor is tűzijátékot. Este fél tízre értünk le a Niagara vízeséshez, s nyugodtan mondhatom, volt olyan élmény, mint amire készültem. Tehát abszolút nem volt csalódás. Hihetetlen. Eszméletlen. Bár Giovannino Guareschi mester a Don Camillo kisvilágában eléggé negatívan nyilatkozik a Niagaráról, azt a véleményt mondva, hogy az egyetlen valódi folyó a Pó, a Niagara meg csak cirkuszi látványosság, de ha ez egy cirkuszi látványosság, akkor megérte eljönni. S abban is igaza volt errefelé sokat járt ismerőseinknek, hogy a kanadai oldal a látványosabb. Hiszen itt mindent lehet látni. Mind a három vízesést. Hiszen, s most jön a természettudományos rész, a Niagara-vízesés két nagy és egy kisebb vízesésből áll. A Patkó-zuhatag (ami a leglátványosabb) a kanadai oldalon van, az Amerikai-zuhatag az amerikai oldalon található. Szintén az amerikai oldalon található még egy kisebb, a Menyasszonyi fátyol-zuhatag, amit a Luna-sziget különít el. S ezt az egészet este megvilágítják, s hihetetlenül néz ki. 

Azért nem semmi látvány 168.000 köbméter víz lezúdulása percenként...

Ugye, július 4-én voltunk ott, s ennek örömére este 10-kor egy hatalmas tűzijáték vette kezdetét. Igaz, hogy Kanada nem ünnepli július 4-ét, de ugyebár az üzlet mindent felülír. Nem is beszélve, hogy a kanadai oldalon fellőtt tüzijáték milyen jól látszik az amerikai oldalon. Gondolom ott is hatalmas tömeg lehetett, de itt is az volt. Ember, ember hátán, tömeg tömeg hátán. Tiszta augusztus 20. hangulat volt... S ez a következő napon még csak fokozódott. 

A tüzijáték után még egyet sétáltunk, majd találtunk egy nagyon pofás kis éttermet, ahol minden boxban volt egy-egy televízió, s különféle sporteseményeket adtak le. Nagyon édes hely volt, s elnézést, ha pikáns leszek, de ez a tény, nagyon hosszú lábú, nagyon rövid szoknyájú felszolgálókkal, akik nagyon-nagyon lassan szolgáltak ki bennünket. Majdnem két órába telt mire megvacsoráztunk... Ők nagyon ráértek. Mi meg nagyon éhesek voltunk. 

Ancsa már az éhhalál küszöbén...

Másnap a reggeli után... Így kezdeném a bejegyzésemet, ha nem kezdenék el most hangosan kuncogni a reggelin. Szóval erről lesz majd egyszer egy hosszabb bejegyzés, de... Hát nem készültek fel ennyi emberre. Mondjuk a néni kézben tartotta az ügyet, elszalajtotta férjurát a boltba, ahol felvásároltak mindent... De én még műanyag villával nem kentem a vajat a zsemlére, mert kés az nem volt... S bevallom bicskát nem vittem magammal, de tanúság, ezentúl fogok. Szóval reggeli után nekiindultunk, s felmentünk a Skylon Tower-be. Ezt mindenképpen ajánlom, még ha nem is olcsó, sőt. De a látvány, az hihetetlen... A videón látható az a kishajó is amire nem sokkal később felszálltunk...

Nos, ez után nekiindultunk, s a Szivárvány-hídon keresztül visszatértünk a jó öreg Államokba. Természetesen sorban állás, természetesen tömeg, s természetesen morcos határőr. Odaadtuk a papírjainkat, útlevél, szent DS-2019 papír, jó gyerekek voltunk papír, minden, nézegeti, nézegeti, pötyög a számítógépén, majd megszólal: wov. Ha valamit nem akarok hallani, az amikor egy határőr nézegetve az útlevelet azt mondja wov. Mondja, nem találja Ancsa útlevelében a belépő-pecsétet. Ugyanis azt történt, hogy amikor beléptünk eme szép országba, a határőr először az én útlevelemet bélyegezte le, aztán ugyanazzal spemplizte Ancsáét. S így az övén nagyon, de nagyon halovány a bélyegző. Aztán csak visszaengedtek... Komolyan egyébként erre a határátkelésre csak annyit tudok mondani, hogy Hegyeshalom a boldogult rendszerben kismiska volt ehhez képest. S itt két egymással békében álló, baráti országról beszélünk, nem pedig a keleti-nyugati blokk két egymással szemben álló bandájáról. 

Nem hallottak ezek Kabos bélyegző technikájáról... Pedig szegény itt halt meg New Yorkban...

Ami ez után következett az két nagyon szép élmény marad az életünkben, bár nagyon nehezen jutottunk hozzá. Az első, hogy egy kis hajóval bementünk a Patkó-vízesés alá. Ennek a túrának az a neve, hogy Maid of the Mist. Eredetileg ez egy komp volt, amely az USA és Kanada között közlekedett, 1846 és 1854 között, amíg meg nem építették az első hidat a két part között. A híd megépülésével kitalálták, hogy hát üzletileg már nincs tovább keresnivalójuk, de mint attrakció bőven van. S azóta mindegyik hajót amelyik beviszi a turistákat Maid of the Mist-nek nevezik. Maga az élmény szavakkal nem leírható. Hihetetlen zaj, csurom vízesek lettünk az osztogatott esőkabátok ellenére is...

Az amerikai oldalon kék, a kanadai oldalon piros esőkabátot adtak...

Nem tudom szavakba ölteni, hogy micsoda élmény volt. Még akkor is, ha bő másfél órát kellett a tűző napon sorba állnunk, mivel rengetegen voltak. Egy átlagos napon kb. 7000 fő szokott a Niagaránál lenni, most megközelítőleg húsz ezeren voltak. S természetesen mindenki szeretett volna bejutni a vízesés alá. Érthető, mivel ilyet nem biztos, hogy átél még egyszer az ember...

S ez után már nem nagyon tudtunk fotózni, mert a víz alatt voltunk. :D

A másik amit megtekintettünk a Cave of the Winds nevet viseli. Eredetileg ez egy barlang volt, de 1954-ben megsemmisült. Most - miután kiálltuk a három órás várakozást, s felvettük a jegyünkért járó egyen-szandált, egy lift viszi le a turistákat a vízesés aljába, majd egy lépcsősoron közvetlenül fel lehet menni Fátyol-vízesés mellé... Hatalmas a víz által gerjesztett szél... S természetesen itt is ronggyá ázik az ember, az osztogatott (itt éppenséggel sárga esőköpeny ellenére. 

Kicsit volt csak szivárvány?

A látvány és a hang itt is eszméletlen. Mellesleg ami érdekes, hogy az egész lépcsősor nincsen csavarokkal, meg szögekkel kibiztosítva, csak be van ékelve, s minden ősszel ezt az egészet szétszedik, s minden tavasszal újra felépítik. S sokkal olcsóbb nekik szép egyen-szandált adni, mint fizetni a sok balesetért járó biztosítási pénzt. Mert ez aztán csúszik. Meg nagyon-nagyon vizes. 

 Szóval itt is jól megáztunk. De valahogy a Niagarában ez a poén. Ráadásul volt vagy harminc fok, tehát semmi, de semmi bajunk nem lehetett, inkább kényelmesen lehűltünk, a már említett három órai sorban állás után. Ancsából természetesen előjött a biológus, hiszen a környék teljes madárvilága e látványosság mellett fészkelt...

Nos, tárgyaljuk meg a problémát...

A madarak egyébként abszolút nem problémáztak a jelenlétünkön. Ki volt írva, hogy sziveskedjünk őket ne piszkálni, de ha akarom gond nélkül meg tudtam volna fogni bármelyiket, hiszen nem idegesítették magukat, hogy hülye sárga esőkabátos illetők ott sétafikálnak. S persze mondták a magukét, amit Ancsa meg is örökített videón, s amibe én már jól beleszóltam, hogy menjünk már, mert látni akarom a látványosságot, amiért ennyit álltam sorba. 

Összességében a Niagara csodálatos. Ha valaki erre jár, s tényleg van lehetősége menjen el, mert megéri. Persze itt is jelen van az amerikai mentalitás, hogy öt méterre egy-egy látványosságtól ronda építési területek vannak, itt is jelen van a katonás rend, hogy ha valami szabály, az szabály, az alól nincs és nem is lehet kitérő. De ettől függetlenül ez egy hihetetlen hely. Csak vigyen magával az ember még egy nadrágot és törölközőt. Mert ezek nélkül, ha nem süt a nap, jól megfázhat. 

Főleg, ha így beáll a víz alá...

Nos, a Niagara-nap ezzel este hét után véget ért, tudván, hogy még kb. 250 mérföld van előttünk, mert indulunk Scranton, PA-ba. De erről legközelebb mesélek. 

Niagara - remélem ide még visszatérek...

Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Niagara album

Ezer mérföld Amerikában - Gettysburg

Mint azt már beharangoztam, a július 4-i hosszú hétvégén úgy döntöttünk, hogy teszünk egy kisebb kirándulást Amerikában. Kisebbnek nevezem, mert valójában összesen két államot, no meg egy kicsit Kanadát érintettünk, de gyakorlatilag alig mentünk. Pedig nagyon-nagyon soknak tünt. Hát igen. Amerika marha nagy ország, s akkor elég finoman fogalmaztam meg a dolgot. 

Erről az utazásról úgy gondoltam, hogy nem egyben fogok beszámolni, mert annyi helyen jártunk, annyi mindent láttunk, hogy érdemes napokra, illetve egészen pontosan helyszínekre szétbontani a hét végét. Úgyhogy most első lépésben, irány Gettysburg...

Ha harc, hát legyen harc...

Szóval, az úgy volt, hogy július 3-án, felszerelkezve egy GPS-sel, bepakolt bőrönddel, s alapos besózással, elmentem Ancsa elé a laborhoz. Pontosabban fel is mentem a munkahelyére, ami elég nagy szó, mert talán ha harmadszor jártam ott. A budapesti laborba is csak akkor megyek be, ha szükséges, itt meg pláne. S ott üldögéltem, szolid malmozással, hogy mikor jön már. Kimentünk a repülőtérre, mivel ott olcsóbb volt az autó bérlése. S itt jöttek az izgalmak. Először is meg kellett találni az autókölcsönzőt. Majd kiderült, hogy az itteni bankkártyát nem fogadják el, mert az un. debit kártya. Ez kb. olyan, mint otthon a normál bankkártya. Annyit költhetsz, amennyi pénzt rá teszel. Nekik credit, azaz hitelkártya kellett. Szerencsére Ancsának van egy, s így nem volt gond. Illetve annyi, hogy ezzel azonnal második sofőr lettem, tehát utánam külön kellett fizetni. Ami kellett is, hiszen, gyakorlatilag én vezettem végig. Mondjuk a kocsi bérlés adminisztrációja nem volt egy nagy kunszt. Feltett a jóember egy csomó kérdést, aláírtunk egy darab papírt, amiből kaptunk egy példányt - se pecsét, se nyolcszáz oldalas kisbetű, se semmi - s elindulhattunk utunkra. Egy jó tanács, nagyon jól bevált. A keleti parton van egy un. E-Z Pass útdíj rendszer. Ehhez lehet kis készüléket is bérelni, így a fizető kapuknál csak áthajt az ember, rengeteg időt lehet megtakarítani. S idő volt az, ami fogytán volt, hiszen este fél hétkor indultunk, s még bő 142 mérföld volt aznapra hátra.

Ez egy végtelen út, nem tudni, hogy hova jut...

Az utazásról annyit, hogy bizony-bizony felmerült néhányszor bennem, hogy potyautasunkat, Bélát kidobom az ablakon. Először is állandóan beleszólt a dolgokba. Aztán meg nyavalygott. Nem is beszélve arról, hogy tanácsai néha-néha nagyon furcsák voltak. Azt mondta, menjek arra, de hát ott semmi nem volt... Szóval azért a GPS, melyet magamban Bélának neveztem el eljuttatott azért Gettysburgbe. Igaz, mivel itt vihar volt, ezért rengeteg letört ágat kellett kerülgetnünk. S Béla úgy gondolta, hogy ő a leggyorsabb útvonalon megy, ezért az autópályák között levitt bennünket a mellékutakra, falvakon és városokon át. Mondjuk, teszem hozzá, nagyon szép volt. S jó volt újra vezetni. Bár azért erre a mérföld és láb mértékegységre elég nehezen tudtam átállni...

Három hónap után újra vezetni... De jó is volt...

Gettysburg alapjába véve álmos kisváros lenne, valahol Pennsyvania állam alsó részén, ha nem lett volna az amerikai polgárháború. Nagyon nem akarok most belemenni a történelembe, hiszen a gimnáziumban emlékeim szerint volt róla szó. Megválasztották Lincoln-t elnöknek, ez a déli államoknak nem tetszett, főleg, mivel Lincoln a rabszolga-felszabadítás mellett is kiállt, s ezért kiléptek az USA-ból, s megalapították az Amerikai Konföderációs Államokat. S kitört a polgárháború, melynek egyik legnagyobb csatája zajlott le itt Gettysburgnél. Három napig tartott, s az akkori méreteket számítva hihetetlen mennyiségű, majdnem tíz ezer ember halt meg. Nem beszélve a kb. 70 ezer eltűnt, megsebesült, fogságba esett versenyzőről. Ennek emlékét őrzi a Gettysburg-i Nemzeti Emlékpark, meg maga Gettysburg. Többek között, a Walmartban mindenféle emléktárgy vásárolható, de kaja, na az nem volt. Még kenyér se. S ahhoz már fáradtak voltunk, hogy beüljünk valahova, így rendeltünk kaját, amit gyorsan ki is szállítottak a hotelba. 

Például a Függetlenségi Nyilatkozat reprint kiadása is kapható volt...

Maga a hotel nagyon kellemes volt. Csendes szobát kértünk, azt is kaptunk. Azt az egy apróságot leszámítva, hogy gondoltam kinézek az ablakon, s megnézem, hogy pihen pici autónk, mire mit látok magam előtt? Egy medencét. Az hotel épületéhez, hozzátettek egy másik könnyű szerkezetű épületet, s abban volt maga a medence, s ez közvetlenül az ablakunk alatt volt, egy méterrel. Nagyon viccesen nézett ki. 

Ezt az ablakunkból fotóztam. Mielőtt bárki megjegyzést tenne, előtte én is úsztam...

Persze magyarok mindenhol vannak. Ancsa nevére felfigyelt a recepciós, s megjegyezte, hogy náluk dolgozik egy Anikó, ő magyar. Mondtuk, mi is. Másnap találkoztunk is a hölggyel, négy éve van itt, nem teljesen legálisan, pontosabban teljesen illegálisan és feketén, de jól keres. Csak nehezményezi, hogy nem mehet haza. Illetve hazamehet, de utána tíz évig nem léphet az USA földjére. 

Reggeli után elindultunk a Nemzeti Parl felé. Zárójelben jegyezném meg, hogy az amerikai hotel reggeliről egy bővebb bejegyzést fogok majd írni, mert hihetetlenül rossz. Na mindegy. Visszatérve a kiállításra, azt kell, hogy mondjam, egy kitűnő, rendkívül logikusan felépített kiállítást hoztak össze. Maga a park pedig úgy van kialakítva, hogy autóval járható körbe. Nem nagy távolság, de egy amerikai nem gyalogol. Minek, ha van autó? Maga a műsor, mert akár így is lehet nevezni egy mozifilmmel kezdődik, természetesen 3D-ben, majd egy a Feszty-körkép méreteivel megegyező körképet lehet megtekinteni. Fény és hanghatások özöne, Összemosódó rekvizitumok és festett kép... Lenyűgöző volt...

A fotó első része valódi tárgyak, majd össze van kvázi illesztve a festménnyel...

Ez után pedig egy nagyon jól összeállított, információ és tárgy-gazdag kiállításon mehettünk végig. Rendkívül logikusan, rendkívül célratörően mutatta be azt a három napot, 1863 júliusában, ami meghatározta a polgárháború kimenetelét. Erre a csatára azt szokták mondani, hogy ezt nem nyerte meg senki, nagyjából döntetlen lett. De a hatása az óriási volt. Ez után a csata után Észak még elveszíthette volna a háborút, de Dél már a maga erejéből semmiképpen nem nyerhette volna meg. 

Déli (balra) és Északi (jobbra) katonai öltözék

Persze itt megtalálható volt a múzeumok elmaradhatatlan része, a Shop. Két dolgot bevallom szinte mindenhol beszerzek. Az egyik egy helyi póló, a másik egy hűtőmágnes. De hogy ezeken kívül mi minden giccset árusítanak egy ilyen üzletben... Lincoln baba. Lee tábornok baba. Amerika sas baba...

Micsoda sas... S micsoda feleség... 

Miután ezt a központot megtekintettük átmentünk a Cementery-hill nevű dombra, ahol a csata egyik legnagyobb ütközetrésze zajlott le. Ez stratégiailag egy nagyon fontos hely, hiszen előtte hatalmas térség van, jól be lehet látni. Ha pedig az ellenség el akarná foglalni akkor vagy fél mérföldet kellene jönni, méghozzá úgy, hogy egy darab fedezék sincsen. Sokan ott is hagyták a fogukat, no meg az életüket. 

Tűz...

Mindezek után visszapattantunk Honda típusú géperejű járművünkbe, s nekiindultunk. Mennünk is kellett, hiszen 386 mérföld, valamint kb. 5 órás út, s egy határ várt még ránk, a Niagara felé. De ez már egy másik mese lesz...

Hosszú, hosszú volt az út...

Az erről a napról készült Facebook-album elérhetősége: Gettysburg album

Ezer mérföld Amerikában - előzetes

Holnap július 3-a lesz, ebből következik, hogy jelen sorok írásakor már alig 34 óra van hátra július 4-ig, ami nem más, mint a Függetlenség napja. Valamelyik előző bejegyzésemben már írtam erről az ünnepről, melyet mi úgy fogunk megünnepelni, hogy elmegyünk eddigi legnagyobb csavargásunkra. Ha minden sikerül, akkor szolíd ezer mérföldet fogunk autón megtenni, bejárva ez által Pennsylvania és New York államokat, illetve egy ici-picit átleskelődünk Kanadába is. Már, ha átengednek bennünket, mert a neten is azt olvasom, no, meg Vas Laci barátunk is azt mondta, hogy igencsak kekeckedők a határnál, de semmi gond, én lenni hülye turista, alig érteni japánul. Japánul pláne, de angolul se. 

Vagy tucatnyian próbáltak lejutni különféle eszközökkel itt... Nem sikerült nekik. Élve. 

Szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek, mondta volt a nagyapám, s ez alapján szeretnék most az előkészületekről pár szót. Néhány hete alakult ki pontosan, hogy merre is akarunk menni, aztán rájöttünk, hogy ez igen nehezen teljesíthető autó nélkül. Persze az útitervet is racionálni kellett, mert Amerika marha nagy ország. Mivel Philadelphiában a parkolás rendkívül nehézkes, ezért végül nem vettünk autót. Uccu neki, akkor béreljünk. Ami pozitívum, hogy rengeteg szolgáltató van. Egybe be is iratkoztunk, igaz, azóta se vettük igénybe, ez a Zipcar. Ez inkább rövidebb utakra jó, arra, ha valami nagybevásárlást akar csinálni az ember, s kell egy kocsi. Órára is ki lehet venni. De a hátránya, hogy 180 mérföld a napi korlát, ha annál többet vezetsz fizetni kell mérföldenként. Az Enterprise nevű szolgáltató nagyon jó, nagyon olcsó, de nagy hátránya, hogy nem lehet vele átlépni a kanadai határt. Így végül egy Alomo nevű cégnél kötöttünk ki, ami olcsó is, kényelmesnek tűnik, meg a határt is át lehet lépni az autójával. 

Egy kocsibérlő pult

Persze választhattuk volna, hogy repülünk a Niagaráig, de az kettőnknek olyan 800 dollárba jött volna ki. S akkor ott kell kocsit bérelni. A vonat olcsóbb, kb. 200 dollár, ellenben 14 óra, s többszöri átszállás. Az interneten találtam egy oldalt, ami elég korrekt, s magyar nyelvű is, s ott elég gyorsan lehetett autót bérelni. Feldobott több céget, s abból ez az Alomo volt a legkedvezőbb. Nagyon lényeges, hogy ha valaki kocsit bérel Amerikában külön kössön rá kiegészítő biztosítást, mert így bármi történik, mondjuk egy baleset, vagy bármi nem kell az embernek fizetnie sok ezer dollárt.

Azért néhány papír kellett ehhez az úthoz...

A másik ami lényeges, hogy nem mindegy, hogy helyileg hol bérli az ember a kocsit. A repülőtereken annyival olcsóbb, hogy nekünk az is megéri, hogy taxival kimegyünk oda. Nem is beszélve arról, hogy ott 24 órás a kiszolgálás, míg itt a városban csak munkaidőben vannak. S a bérleti díj napi szinten a városban 40-50%-al többe kerül. A kocsikat általában feltankolva adják oda, s úgy is kell visszaadni. Ez tiszta sor. Aki a keleti parton akar bérelni, nézze meg, hogy van-e egy un. E-Z-pass nevű eszköz a kocsiban. Ezzel lehet az autópályákra úgy felhajtani, hogy ne kelljen mindenhol külön az Only cash sorba beállni. Egyébként az autópályadíjak nem annyira erősek, mondjuk kivétel a New York-i alagutak, mert az 13 dollár utanként, de máshol 4-5 dollár. 

Itt lehetett magyar nyelven is bérelni... Ami a kisbetűs részek miatt nem lényegtelen.

A hotelbérlés nem volt új feladat, mondhatni nagyon egyszerű. Már otthon is ismertem a booking.com oldalt, rákeres az ember a településre, megnézi mit akar bele (mi minden helyen kértünk reggelit, ami általában ingyenes volt, de mondjuk csak a hotelek 20%-ában van), s kiválasztja. Az amerikai hotelek, főleg  motelek picit hasonlítanak az un. római házakhoz, belső udvarral vannak ellátva, ahova az ember a kocsiját teheti, s éjjel, ha felébred, kinézhet az ablakon, s jó éjt kívánhat kicsi autójának. Elég jó áron sikerült szállásokat kapnunk 80-100 dollár között, ami július 4-e környékén igencsak megfelelő. Természetesen mindegyik árához hozzájön az adott állam, illetve adott megye adója, ami egy 10-12% körül van. 

Egy tipikus amerikai motel

Nos, akkor még az útiterv. Holnap késő délután indulunk, s elmegyünk Gettsyburg-be. Ez 142 mérföld, elvben olyan két és fél óra, Baltimore felé, majd nyugatnak. Ott reggel megnézzük a híres gettysburgi csata helyszínét, s északnak vesszük az irányt. Egy bő hat órás utazással, ami 342 mérföld elmegyünk Niagara Falls-ba, annak is az ontariói, azaz kanadai oldalra, ott alszunk. Másnap visszajövünk az USA-ba, s megnézzük erről az oldalról is a Niagarát, majd délkelet felé indulunk, s Scrantonban alszunk. Ez 272 mérföld, bő öt óra. S vasárnap délután szépen hazajövünk, egy szűk 3 órás utazással, ami nem több, mint 125 mérföld.

Amerikának alig pici csücskét tesszük meg... De ez a táv körülbelül a Budapest - Brüsszel - Párizs távolság

Ehhez még a menet közben is letérések, ötletek is hozzájönnek, így kijön szűken a 900-1000 mérföld, ami itt nem is akkora távolság. Lényegileg mindössze Pennsylvania és New York államokat járjuk meg. Na jó, egy ici-picit beleszagolunk Marylandbe, de az nem olyan sok. Úgyhogy uccu neki, irány a világ vége, s hosszú beszámolóval a hosszú hét végéről majd jelentkezem. 

Éljen július 4-5-6. :D