Kis lépés ez egy embernek... de nagy lépés a bürokráciának

Niel Armstrong valószínűleg egy nyugodt ember lehetett. Hiszen békésen csinálta a dolgát, felment a Holdra, elmondta az unottig ismert szavakat, állítólag sok szerencsét kívánt Mr. Gorskynak, s épségben hazatért. Néha komolyan az az érzésem, hogy legalább ekkora szerencsére, türelemre és tudásra van szükség ahhoz, hogy a bürokrácia útvesztőin keresztül az ember eljusson odáig, hogy kijusson az USA-ba.

Ma a szükséges ügyintézés egy pici, de Amerikában nélkülözhetetlen ügyét intéztem el, szolid 3 és fél óra alatt. Valamilyen általam nem értett szabály miatt a szép plasztik jogosítványomat az Egyesült Államok nem fogadja el, hanem szükséges hozzá az 1968. november 8-án kötött Közúti Közlekedési Egyezmény alapján kiállított Nemzetközi Vezetői Engedély, amely viszont csak a plasztikkártyával együtt érvényes. Ja és 30 napig lehet vele vezetni az USA-ban, az alatt le kell tenni a helyi KRESZ-nek megfelelő vezetői vizsgát. Teszem hozzá angolul, ami jelent nálam némi nehézséget. Ahogy ennek az okmánynak nevezett viccnek a kiváltása is...

Picit ez az egész jogsi kérdés a róka fogta csuka ügyiratra emlékeztet...

Szóval időpontot foglaltam ma 9:45-re a helyi okmányirodába. Lelkemben halk rőzsedalokkal, s egy igazolványképpel, melyet nem, nem itthon csináltunk, mert az nem jó (érdekes amikor a bíróságon kezdtem dolgozni elfogadták az itthon készült fotót, pedig az még arra is jó volt, hogy bizonyos esetekben fellépjek, mint hivatalos személy), hanem egy hivatalos fényképészhez elvonultunk, s fejenként egy kisebb kézpénzösszeget a kasszájában hagyva művészi portrét készített rólunk. Persze, külön külön. Magyar és amerikai szabvány szerint. A képről megállapítható, hogy pár hónap alatt jelentős mennyiségű ősz hajszálam keletkezett, főleg amióta szervezem ezt az utat.

Teljesen szabályoknak megfelelő képet készíteni, hej' de nehéz...

Az ügyintéző, a drága kezdte azzal, hogy ez régi kép. Na akkor megnéztem a hátulját, számítógéppel a fotópapírba be volt nyomtatva, készült egy hete. Akkor mondta, na jó, most elfogadja. Következő kérdés: hol a második kép? Mondom milyen második kép? Hát ami kell. Hát én egyet vittem, mert annyit mondtak. Nem, kell még egy. Mondom, semmi gond, töltse ki a papírokat, jövök, de a csekket (2300 Ft-ot be kell fizetni a postán) szíveskedjék ideadni, mert akkor egy úttal megcsinálom azt is. Közölte, nem az szabálytalan. Mondom, édesem, jövök vissza, még csokit is hozok, csak siessünk már egy kicsit, mert nem adtam még enni a macskának, s mire hazaérek szétszedi a bútort az éhségtől.
Eljöttem. A sárga csekk befizetéséről inkább nem írok semmit, boldogult postás múltam háborgott bennem, hogy én nem így csináltam, de megoldódott.

Végtelen sor...

Befizettem, hazaugrottam, fotó felmarkolva, macska megnyugtatva, irány vissza. Bekopogok, lelkemben halk rőzsedalokkal, hiszen én már soron kívüli valék, de közölte az ügyintéző hölgy, hogy legyek szíves kicsit várni. 15 perc után köz-hírhedt türelmem fogyóban volt, miután egy hölgyet, aki közölte szétveri az egész kócerájt sikerült lenyugtatnom, megkérdeztem, hogy a kávészünet véget ért-e már, s bemehettem.

Nekem bezzeg nem adtak...

A hölgy elkérte az összes iratom, majd megkért, hogy várakozzam a folyosón. Ekkor már feltűnt, hogy nem biztos célszerű minden ügyet nyitott ajtónál tárgyalni. Az egyik ajtónál egy anyuka panaszkodott, adatokkal, hogy apuka megszöktette a gyereket (adatokkal). A másik ajtónál az egyik ügyintéző érdeklődött, hogy hogyan tud benyúlni a választási névjegyzékbe, mert módosítási kérelem érkezett. Hát Mancikám, felmész erre és erre az oldalra beírod a felhasználónevet és a jelszót... Ja, hogy mi is az, várj, diktálom...

A harmadik ajtónál valami autóügyről beszélgették, persze adatokkal... 

Felmerült bennem az EU konformitás kérdése, de nem feszegettem. Mert a slusszpoén még várt rám.

Egy újszülöttnek minden vicc új...

Rövid 15 perc elteltével kijött értem a hölgy, s kérte fáradjak be az irodába. Mondta az ajtót hagyjam nyugodtan nyitva, de azért én lehet, nem vagyok békés ember - legalábbis mostanság -, becsuktam. Ekkor közölte, hogy nem tudja kiállítani nekem az igazolványt, menjek be a központiba, mert van egy érvényes nemzetközi jogsim. Ajakamat ama kifejezés hagyta volt el, hogy na ne tessék velem szórakozni. Utána sűrűn kértem bocsánatot, de nem tudtam magam visszafogni. Mondta, nézzem meg a számítógépen, itt villog a szám. Mondom villogni villoghat, de nekem nincs ilyenem. Hát akkor áthívta a felettesét, s együtt rövid fél óra alatt megoldották. Nem törölték, nem. Jegyzőkönyvet vettek fel, hogy érvénytelen. Nyolc pecséttél. Aláírással. Templomi fanfárokkal és orgonával. S az idő meg telt, mint a jó öreg Salvador Dali képén... 

Salvador Dali: Elfolyó, szétfolyó idő

Majd ezután kézbe kaptam a Nemzetközi Vezetői Engedélyt. Maga az okmány méretben megegyezik az oltási könyvvel. Kinézetre is. Nevetséges, komolyan. Ma már mindenhol a biztonságra törekszenek, itt kézzel van egy sima papírral beragasztva a fotóm, s kézzel van kitöltve. Igaz több nyelvű. Mármint a belseje. Mert az elején ízes magyar nyelvű. Kíváncsi vagyok mennyire fog körberöhögni az amerikai rendőr, ha ezt felmutatom neki. A fotó meg, mivel rossz a ragasztó már félig kiesett. 

A képen nem az én NVE-m van, de így néz ki az is...

Egy kis lépés ez az embernek... De hatalmas a bürokráciának. Egy okmány, mely Magyarországon vezetésre nem jogosít, csak a normál jogsival érvényes külföldön, nincs akkora irattálca, amibe belefér, s ami mindig, mindig gondot fog okozni. De kell, s megvan. Amerika jövünk. Már csak az ottani jogsi kell. S tökéletes lesz minden. Vagy nem.