Realista könnycsurgatás-mentesség...

Legyünk reálisak. Vagy ahogy a kicsit erősebb testalkatú apáca mondta volt valamelyik Luois de Funes féle Csendőr-filmben: Lütyő úr, legyen korrekt! Legyen korrekt! Ez a hétvége a család végigjárásáról szólt. Hiszen azért mégiscsak elmegyünk egy évre, az alatt bármi lehet, még az én kedvenc húgaimnak is benőhet a fejük lágya (mit fogok én ezért kapni...), szóval illik azért elköszönni. S éppen ezért a tegnapi napon két felvonásos elköszönünk utat csináltunk meg.

Azért látszik színészi nagyságán, hogy 31 éve halt meg, s még mindig sokak kedvence...

Tehát tegnap mentünk Szegedre, meg Lajosmizsére. Mondjuk nem volt könnyű. Három autót használunk, ebből kettő tegnapelőtt feladta. Irány a szerviz. A harmadik, ami inkább a rövidebb utakra alkalmas, elvitt azért. Az autópályákról, bocsánat, hogy ilyen profán leszek, mindig egy vicc jut az eszembe:

Nagy csinnadrattával fogadják Nizzában az autós turistát.

- Ön a tízezredik vendégünk - mondja a rendőrkapitány -, ezért a testület nevében átnyújtok önnek tízezer frankot. Mire fogja költeni?

- Hát... először is - mondja a megzavarodott autós -, megszerzem a jogosítványt.

A felesége ijedten szól közbe:

- Ne hallgasson rá, rendőr úr! Ha iszik, mindig hülyeségeket beszél...

A nagyothalló nagymama is előrehajol a hátsó ülésről:

- Látod, most megbüntetnek! Pedig megmondtam, hogy ne jöjjünk lopott kocsival!

Szóval irány Szeged. Hogy át lett építve, mióta nem láttam... S hogy meg lett bonyolítva, mióta nem vezettem arra... Anikó húgom főzött, s jó volt. Megettük. Megfelelő traccsparti, majd csoportkép készítése. Mégiscsak legyen már ezen a blogon egy kép - noha Zsuzsa húgom a PTK-ra hivatkozva ez ellen tiltakozott, de hát akkor is. Mert csoportkép az mindig kell, ha valaki elmegy valamerre. 

Szolid család...

Aztán realista könnycsurgatás-mentesen irány vissza az autó, majd elmentünk Ancsa nagynénjééhez, Lajosmizsére, ahol Ancsa, mármint nem a feleségem, hanem a nagynéni, szintén főzött. S akkor most egy kis kitérő. A nejem őnagyságát Ancsának hívják. Az ő nagynénje, Ancsa. Az én egyik húgom úgyszintén. S jóanyámat jóapám szintén Anikónak szólítja. Csoda, hogy általában visszakérdezek, hogy melyik, ha valamikor valamelyik szóba kerül? Plusz anyósom Zsuzsa. Ahogy a másik húgom is. 

Tehát visszatérve, megvolt a vacsora, meg megvolt a nagynéni facebook és blog oktatása. Ancsa (a nejem) templomában van egy nagyon édes nagymama-csoport, amelyik olyan lelkesen facebookozik, hogy öröm nézni. Nem lepődnék meg, ha ezt a megjegyzést is kommentálnák...

És ha az Entert lenyomjuk... Enter? Az melyik? Az a nyilacska... Ja... 

Természetesen itt is készült csoportkép, igaz, fotós híján erről lemaradtam, de bánja a Vacak -  Ancsa (a nagynéni) kutyája. 

Ancsa, Géza és Ancsa

Majd este 10-kor landoltunk hőn szeretett városunkban abban a tudatban, hogy Ancsa (mármint a nejem) ma reggel 6-kor kelni akar, hogy a Központi Okmányirodába vegye az irányt, s Nemzetközi jogosítványt csináltasson. Hát ez nem sikerült, mert most 10:51 van, s igazából kicsit ellustultuk a napot. De annyi baj legyen, majdcsak lesz jogosítvány is, indulás is, hiszen már csak 8 nap és 23 óra és felszáll velünk a Lufthansa, ha kivételesen nem fognak sztrájkolni, mint éppen most hirdetik. S akkor jöhet a könnyeknek csurgatása, ha lesz rá időnk. Vagy a fogaknak csikorgatása, ha nem lesz elég az ötven perc Frankfurtban az átszálláshoz.
S hogy végére jöjjön még egy nagyon fárasztó vasárnapi vicc, ezért íme:

Két rendőr szolgálatban van a repülőtéren. Beszélgetnek: 
- Te, Béla, hát itt olyan óriási repülőgépek vannak. Hogy lehet az, hogy egy-két terrorista csak úgy el tud téríteni egy ilyen hatalmas gépet? 
- Te, hát nem akkor térítik el, amikor lent van, hanem akkor, amikor fent van, mert akkor kicsi!

És szerencsére ez nem vicc...