Megszenteltük a vasárnapot...

Ma Ancsával elmentünk egy baptista templomba. Igazából én mindig is vallásilag türelmes voltam, ez abból is következik, hogy elvettem egy más felekezetbe tartozó leányt. S alapjában jól megvagyunk. Bár teológiára jártam, de sose voltam vakbuzgó, sose gondoltam, hogy téríteni kellene, ezért nincsen egymással semmiféle problémánk ezen a téren. Én néha elmegyek az ő templomába, ő néha eljön az enyémbe. 

Ancsa temploma, ahol épp a mi esküvőnk folyt...

Amerikában a legközelebbi magyar katolikus közösség, amelyet ismerünk Passiacban, New Jersey-ben van. Nagyon szeretek oda járni, de azért szűk 200 mérföld, az 200 mérföld. Most már, hogy "beiratkoztunk" egy autóbérlő céghez sokkal könnyebb lesz, mert fix áron tudunk autót kölcsönözni, s nem kell először is bebuszozni New Yorkba, s onnan kibuszozni. 

Vas Laci atyával, a passiaci magyar pappal...

Minden esetre ma elmentünk a New Hope Baptist Church-be, ami hozzánk nagyon közel van. Én tegnap már ránéztem a youtube-n, hogy vajon mégiscsak van-e fenn videójuk, s volt. Na gyorsan megmutattam Ancsának, akinek arcán a döbbenet jeleit véltem volt felfedezni. A templom, ahova ő jár, meglehetősen konzervatív. Pontosabban, ezt én nem tudom jól megfogalmazni, de meglehetősen, főleg zenei téren a komoly zene mellett elköteleződött. Nem egyszer énekelnek nyolc szólamban, a kántoruk világszínvonalú, az előző kántor bácsi pedig Magyarország egyik iskolateremtő orgonistája. Ehhez képest a videó, melyet találtam, egy picit mást mutatott. 

Valamiért a rendszer nem engedi ide beilleszteni a videót, amit találtam, de aki akarja itt megnézheti: Videó a templomról

Szóval ma elmentünk. Újpesten van egy család, ahol az apuka bár Párizsban született, de a családja kongói. Ő pedig szénfekete. Egyébként gyönyörűen beszél magyarul. Felesége meg magyar, s jelenleg Dubaiban élnek. Szóval ez a jóember érezhette magát úgy, mint mi most ebben a templomban. Mi voltunk az egyetlen fehérek. S mindenki más afroamerikai. Talán felmerülhetett bennük, hogy mi mit is keresünk itt, de ettől függetlenül szó szerint és átvitt értelemben is keblükre öleltek bennünket. Nem bírtam kiverni a fejemből egyik kedvenc amerikai írómat (bár itt akivel csak beszéltem nem ismeri), Robert Fulghumot. Amikor ő lelkész volt tört ki a templomában a nagy ölelésjárvány. Mindenki mindenkit öleléssel köszöntött, ami sokaknak furcsa volt. Na itt is. A szertartás közben jól bemutattak minket, hogy kedves vendégek, akik Európából jöttek, meg ilyesmi. Na ezután elindult a lavina. Vagy ötvenen fogtak velünk kezet, puszilkodtak, stb. 

Megadták a módját... :)

Maga a liturgia hihetetlen volt. Mint az amerikai filmekben, ahol templomot mutatnak. Énekeltek, táncoltak... Hát igen. Itt ismert rá Ancsa egy otthon is használt baptista énekre. Igaz, Újpesten halál komolyan, orgonával van énekelve, itt nem csak, hogy dobbal és zongorával, de még néhány hetven év feletti néni olyan balettet is bemutatott, hogy az agyam dobtam el. Aztán "váltásként" egy ránézésre kb. száz kilós hölgy táncolt... Sok év ministráns tapasztalatom kellett hozzá, hogy az arcomon ne látszódjon a röhögőgörcs. Félre ne értse senki, nem a vallásos szándékot szeretném leszólni, csak nekem nagyon furcsa volt. 

Most ezt a dalt se engedi a rendszer betölteni, de azért csak meg lehet nézni: Oly nagy vagy Te...

A helyi lelkész, Pastor John Coger. Végigtáncolta és dalolta az egészet...

Délelőtt 10 órakor kezdődött az Istentisztelet és 11:30-kor még nem jutottunk el a Biblia felolvasásáig. Mivel nekünk ma délutánra jegyünk van az Independence House-ba, meg a Liberty Bell-hez, ezért udvariasan, s feltehetően látványosan leléptünk.

Alaposan elgondolkodtatott ez az Istentisztelet. Először is láthatóan megadják a módját. Énekelnek, táncolnak, készülnek, rászánják az idejüket. Teszem hozzá, gyönyörű, jól szabott ruhákban voltak, tökéletes volt a rend és a tisztaság. Mégis európaiként, s katolikusként valahogy nagyon furcsa volt ez nekem. Mi Európában megszoktuk, hogy udvariasan és jól nevelten ülünk, s hallgatjuk ahogy a pap beszél. Esetleg, ha már nagyon unalmas, akkor kicsit csoszogunk a lábunkkal, meg köhögünk. De az, hogy közbekiabálnak, közbe-allelujáznak ez nálunk nem szokás.

Egy "rendes, reguláris" magyar mise... A kép Nagymaroson készült.

Hogy fogunk-e ide járni? Nem hiszem. Nem csak idő hiányában. Jövő héten - ha minden igaz Washingtonba megyünk, s terveink szerint a Szeplőtlen Fogantatás Nemzeti Szentélybe megyünk el. Azutáni héten pedig Passiacba megyünk ismét. A jól ismert, nagyon kellemes, magyar nyelvű katolikus misére. Amit ráadásul a nagyváradi megyéspüspök végez. A mai szertartás pedig megmarad hihetetlenül érdekes és szép emléknek. Alleluja... Kiabálok én is, mint a többi hívő eme baptista templomban.

Mennyire vagyunk környezettudatosak?

Tegnapi blog bejegyzésében Robi már utalt arra, hogy kicsit fennakadtunk az itteni szemetelési szokásokon.

New York szeméttelepe... 

Mint biológus és végtére környezettan szakos tanár (bár ezt professzionálisan sosem műveltem) is sokat tanultunk anno az egyetemen a hulladékkezelésről. Még szigorlatoznunk is kellett belőle,  tanultuk a szelektív hulladékgyűjtés, ennek jelentőségét és  a szelektíven gyűjtött hulladékok feldolgozási  lehetőségét. Jártunk terepgyakorlaton hulladékégetőben, szemétlerakó telepen ahol megismerhettük azt, hogy ez milyen infrastrukturális hátteret jelent és mekkora munkaerő igénye van – magyarul ezek fenntartása nagyon drága, úgy hogy  a megfelelően a környezetre minimális kockázatot jelentve történjen a hulladékkezelés. Persze az égetők hasznosak is lehetnek, amely például abban nyilvánul meg, hogy egy kisebb terület áramellátását tudja biztosítani, a maradvány (hulladék) hő alkalmas távfűtésre, akár krematórium is üzemeltethető benne stb. A kibocsátott légszennyezés  a megfelelő szűrők használatával minimálisra mérsékelhető.

A budapesti szemétégető

Magyarországon vannak lépések amelyek segítik hogy a hulladék szelektív gyűjtését. Amit láttam jó példát pl. Hódmezővásárhelyen szinte minden sarkon van szelektív gyűjtő konténer, amelyet a lakosság megfelelően tud is használni. Ez ugyan pl. Pécelen ahol lakunk nem tudott megvalósulni. Egy ideig próbálkoztak konténerekkel, jó páran hordtuk is oda szelektíven a szemetünket, de sajnos páran összekeverték a kommunális hulladékkal és teledobálták „normál” szeméttel, így ez az akció sajnos véget ért. A mostani rendszer is több mint a semmi, ugyanis kéthetente szállítják a szelektíven gyűjtött hulladékot el. Kicsit kényelmetlen, hogy pl. az ásványvizes palackot eddig kell tárolni, de mégis ösztönzi az embert arra, hogy külön rakja, míg a kupakokat különféle akciók keretében jótékony célokra lehet használni.

Ezzel szemben USA ebből a szempontból egy nagy csalódás számomra. Itt minden túlcsomagolt, ha épp nem kérek zacskót a boltban akkor az eladó értetlenkedik (de már nem bírom hová rakni). A munkahelyemen is sokkal több szemetet termelünk mint otthon (kb. napi 4-5 kukazsáknyit), bár ennek az az oka hogy itt mindenből egyszer használatost használunk.

Egy műanyag üveget pl. nem mosogatunk, hanem kidobjuk.

Ez csak 15 nap termése. A fiók mérete akkora, hogy kényelmesen elférne benne több nagyobb lábos...

A másik hasonló problémám a vízkezelés. Otthon nagyon kell spórolni a vízzel, főként mert nagyon drága. Különféle eszközökkel már ösztönöznek minket arra, hogy kevesebbet használjunk és minimalizáljuk a hulladék vizet. Láttam már javaslatokat a „szürke” víz újra hasznosítására oly módon hogy a zuhanyzásnál használt vizet viszi tovább a WC tartályba. Ismertek infrás technológiák aminek segítségével csak akkor folyik a víz ha alatta van valami. Hát ez is másként van az USA-ban. Itt az apartmanházban ahol lakunk pl. mielőtt zuhanyozni szeretnénk jóval hamarabb meg kell nyitni a csapot, hogy legyen meleg víz. Ezzel a mókával kb. két kádnyi vizet is ki lehet folyatni.  Valószínűleg a ház rendszere nem tökéletes, s éppen ezért a vízért nem is kérnek tőlünk semmit, annak ára része a bérleti díjnak. Mégis óriási a pocsékolás, vagy pedig fürdünk hideg vízben...

Lehet itt több a víz rezervoár  mint otthon, nem tudom, de azért ezek a különbségek feltűnők. Robi kedvéért, a víz rezervoár a talajban lévő természetes víztároló.

Abból amit Ancsa elmondott, azt hiszem ez az... Mármint a víz rezervoár... (Robi megjegyzése)

Ezek a dolgok véleményem szerint Magyarországon jobban működnek, vagy már kicsit felnőttünk a problémához, vagy a szolgáltatások árai kényszerítettek minket, hogy tegyünk valamit…

Egy SSN-nel és egy taposógéppel beljebb

Ma átestünk az amerikai jogrendszer egyik legizgalmasabb megpróbáltatásán, elvándoroltunk a helyi SSN irodába, s elintéztük. Közben jött a kérdés, hogy vajon mi is az az SSN. Kérem szépen, ez egy szám. Egy Social Security Number elnevezésű három részből álló szám. Ez egyben a Tb, az adó, a személyi szám, mondhatni a szent szám. Egészen pontosan a wikipedia alapján:
Az USA-ban a Social Security Number (SSN, egyfajta társadalombiztosítási szám) egy kilencjegyű azonosító, ami „123-45-6789” alakban írható le, és az USA kormányzatának társadalombiztosítási apparátusa (Social Security Administration) osztja ki magánszemélyek részére. Az első három számjegy a regisztráció helyére, a középső kettő a körülbelüli idejére utal.

Az 1980-as évekig gyakori volt, hogy az embereknek 15-16 éves korukig nem volt SSN-je, mivel a számot adóügyekben használták, így 15-16 éves kor előtt nemigen volt rá szükség. A '80-as években változtattak a törvényen, így ettől kezdve az adó-visszatérítések kedvezményezettjeinek is kell rendelkezniük SSN-nel. Manapság a szülők sokszor már a gyermek születésekor kérnek neki társadalombiztosítási számot, a kórházban született babáknál pedig általában a kórházi adminisztráció felajánlja, hogy a szülők számára kitölti a szükséges papírokat.

A Social Security Numbert sohasem szánták nemzeti személyazonosító jelnek, és a hordozó kártyán (Social Security Card) a feliratok évekig azt hirdették, hogy a szám nem használandó személyazonosítási célokra – jelenleg mégis széles körben erre használják.

Több, az amerikai politikai fősodron kívül eső szervezet tekinti az SSN nemzeti személyazonosító jelként történő használatát alkotmányellenesnek, 

Elvisnek volt. Nekem nem adtak...

Szóval elvonultunk egy szép nagy irodaház huszadik emeletére, ahol kb. 300 fő várakozott. Kis nyelvtanfolyam lehetősége. Ennyi spanyolt és kínait nem láttam még egy helyen. Hosszabb - másfél órás - várakozás után sorra kerültünk, s Ancsa gond nélkül megkapta a levelet arról, hogy megkapja a számot. Kb. egy hét és kiküldik. Én meg megkaptam a papírt, hogy nem kapom meg a számot. Ugyanis nem elég ehhez az, hogy nekem normális vízumom van, s jogszerűen vagyok az országban. A J2 vízum csak a belépésre jogosít, no meg arra, hogy hivatalosan kapjak egy papírt arról, hogy nem kaphatok SSN-t. De ez a papír sok mindenre jó. Ezzel a papírral kérelmezhetem, hogy adjanak nekem zöld kártyát, ami a munkavállalási engedély. S ha a zöld kártya megvan, akkor kaphatok egy ilyen szép számot. Ismerve az amerikai állam ügyintézésben ismert gyorsaságát a hazaérkezésünkre meg is kapom majd. 

Mivel ma ügyintézési nap volt, ezért utána elvonultunk a következő hivatalba, hogy az un. Pennsylvania ID-t kiváltsuk. Amerikában nincsen személyi igazolvány, azt nagyjából helyettesíti a jogosítvány. De ahhoz, hogy olyat kapjunk, le kellene ismét vizsgáznunk. Elvben nem nehéz, de a hány lábra állhat meg egy traktor a vasúti átjáró melletti mellékutcában mondatösszetétel angolul nem biztos, hogy kisujjból menne. Arról nem is beszélve, hogy elvileg saját autóval kellene mennünk a vizsgára, amiről úgy döntöttünk, hogy nem lesz, mivel nem lehet itt a környéken parkolni. De azért jó lenne, ha lenne valami hivatalos iratunk, mert az útlevéllel mindig csak gondjaink vannak. Először is nehezen tudjuk megérteni, hogy a Magyarország (ami az útlevélen van) az más néven Hungary. Ugye az útlevélen ez az információ csak igen elbujtatva jelenik meg. Ma csak kétszer kellett röviden elmagyarázni, mert Magyarországról, mint olyanról nem hallottak. Hungary, az ismerős. Másodszor is, maga az útlevél hordása kényelmetlen, s folyamatosan felmerül az, hogy mi van akkor, ha elveszítem az útlevelet, vagy ilyesmi. 

Philadelphia ID. Ilyen szép lesz nekünk is.

Szóval bevonultunk egy másik hivatalba, ahol hasonló mennyiségűen ültek. Eddig mindent el tudtunk intézni mindent, úgy hogy Ancsával együtt mentünk. Itt közölték, csak külön-külön lehet ügy intézni, kivéve, ha... Először is meg kell várnunk Ancsa SSN-jét (bár a kiadott papíron az szerepel, hogy elég, de mégse...), Ancsa valamelyik főnökének (vagy az itteni, vagy a pályáztató, ez nem egyértelmű) adnia kell egy papírt, hogy itt van. Na ebben az esetben Ancsa már meg is kapta. Az enyém kicsit bonyolultabb. Én akkor kaphatok, ha, Ancsa megkapja az SSN-t, a főnök beleírt engem is a levélbe, s Ancsa fogja a kicsi kacsómat, s elkísér. S akkor az ő SSN-jére, az ő levelére, s az ő szép szemére, megkapom. 

Picit olyan vagyok, mint a jó öreg "Senki kapitány"...

Ugyanis ugyanaz a helyzet az ID-nél is, mint az SSN-nél. Az amerikai állam rendszerében nem igazán létezem. Ahogy elolvastam a levelet, amit adott az SSA (az SSN-nel foglalkozó hatóság), nagyon szeretnek, nagyon jogszerűen tartózkodom az országban, de nagyon heverjek a popsimon, hiszen az én dolgom az, hogy élvezzem és türjem, hogy a fő vízumtulajdonos, magyarul Ancsa hátterében legyek. Ami nem probléma, csak nem értem, hogy miért nem lehet, egy ID-t nélküle... 

Na mindezek után, még egy hivatalba vonultunk el, ami nem hivatal, hanem egy autókölcsönző. Lényegileg, mivel Ancsa a Jefferson Egyetemhez tartozik ezért nagyon kedvezményesen juthatunk egy un. Zipcarhoz. Ez azért jó, mert a neten lefoglaljuk az autót, használjuk, majd leadjuk. Nem kell emberrel találkozni, nem kell nyitvatartási idővel foglalkozni. 

Mini Morrissal is mehetünk majd...

Na ebből is látszik, hogy ez nem hatóság volt, mert itt én is számítottam. Kaptam saját kódot, s saját kártyát, így ha minden igaz, akkor szombaton használatba is vesszük. Ha már csináltattunk nemzetközi jogosítványt, használjuk is. 

Összegezve eddig ez egy fura nap volt. Sok mindent sikerült elintézni, sok mindent nem. Most mára már csak egy tervem van, hogy fogom magam, s egy jó baconos-sajtos sült csirkét készítek, tepsis krumplival. Otthoni vegetával, otthoni ízesítés szerint. Valamelyik nap beszélgettünk Ancsával a honvágyról. Igazából olyan szinten felgyorsult a technika, hogy nincsen okunk honvágyat érezni. A televízióban tudom nézni a magyar műsorok egy (szűk) részét, skype-n, viberen, facebookon napi szinten beszélek az otthoniakkal, van akivel még többet is, mint otthon. De van pár dolog ami nagyon hiányzik. Főleg néhány íz. Például a zacskós kakaó. A tömlős krémsajt. A juhtúró. A császárszalonna. A Traubiszóda. 

No meg a felvágottak...

Van még néhány dolog, melyet igazán nehezen tudok megérteni. Ilyen például a szemét kérdése.  Az amerikaiak rengeteg szemetet termelnek. Összehasonlításképpen Százhalombattán ahol laktam az egész háznak volt annyi kukája, mint itt kb. kettő lakásra jut. Arról nem is beszélve, hogy otthon - s ez Pécelre is igaz - igyekszünk a szemetet szelektíven gyűjteni. Itt azt látjuk, hogy ez nem divat. Hetente egyszer az utcát szó szerint elönti a szemét.

S ez a tegnapi állapot, ma kb. tízszer ennyi van kirakva...

S, hogy miket ki nem dobnak... Csúnyán hangzik, de a szívem szakad meg. Az, hogy még a beköltözés előtt találtunk egy kitűnő állapotban lévő, tökéletesen működő kenyérpirítót, melynek kb. 50 dollár az ára, hagyján. Tegnap viszem le a szemetet - hiába próbálunk minél kevesebbet termelni, sajnos annyira minden be van műanyagba csomagolva, hogy sok van -, s nézek csak. A szemetes tetején, egy tökéletes állapotban lévő, taposógép. Ez egy fitnesz eszköz, Ancsának nagyon tetszik. Még az elem is tökéletes benne, a kis számítógépe működik. Miért volt kidobva? Nem tudom. Mindenesetre tegnap óta ez a szolid 10 kilós kis edzőgép lakásunkat gazdagítja. Közben New York szeméttelepe akkora, hogy még az űrből is jól látható. Négyszer nagyobb, mint a Central Park...
 

Sportolásra felkészülni... Egy kicsi mozgás mindenkinek kell, a karosszékbőőőőőől álljanak most fel....

De, hogy valami pozitívval zárjam, most kinéztem az ablakon, jött a kukásautó, mögötte utcaseprők, s teljesen eltüntették az összes koszt és piszkot. Mert a takarítás viszont nagyon jól megy. Legalábbis ezen a környéken. Kell is, ahol ennyi szemetet termelnek, s sajnos termelünk. Ennek örömére most megyek, s termelek még egy kis szemetet, kiveszem a csirkecombokat (melyeket azon kívül, hogy becsomagolnak légmentes fóliába, még egyenként külön is becsomagolnak) a fóliából, s bepácolom. Ha este Ancsa hazajön, egyen finomat. Ha már feleségvízummal jöttem. :)

Dolgos hétköznapok

Boldogult diákújságíró koromban arra tanított kedves főszerkesztőm, hogy a legfontosabb a címadás. Jó cím nélkül senki el nem olvassa azt, amit írsz. Nos, azt nem tudom, hogy hányan fogják ez alapján a cím alapján elolvasni jelenlegi írásomat, lehet, hogy senki bele se fog nézni. De a második legfontosabb, melyet fent nevezett főszerkesztő mondott, hogy olyat írj, ami az igaz. Vagy pedig olyat, amiről mindenki elhiszi, hogy igaz. Vagy esetleg írj fikciót, de lényeg, hogy legalább te hidd el, hogy igaz, melyet leírtál. 

Na ezután a filozófiai mondanivalót sem nélkülöző gondolatsor után elárulom: a dolgos hétköznapokat éljük. Igazából sok nem történt legutóbbi bejelentkezésem óta. 

Kilátás a tűzerkélyről, ahol emelet-bulit szoktak tartani...

Mondjuk szombaton végre bekötötték a netet, s vasárnap megnéztem reggel a Forma-1-et magyarul. Este meg kvázi emeletbuli volt. Na jó, ez így erős túlzás, de mégis. A házunk elején, mint a jól nevelt amerikai házakon, van tűzerkély. Meg onnan nyílik egy ajtó, ahol a tűzlétra van, igaz fából, de van. Mikor jöttünk haza valahonnan azt látjuk, hogy az alattunk lévő erkélyen kinn ül az emelet színe-java, s alkohol-fogyasztásba vannak merülve. Tudni kell ehhez, hogy Philadelphiában vannak dolgok, melyek nem engedélyezettek, mondhatni tilos. Ilyen például a szabad téren történő alkoholfogyasztás. Van ismerősöm, akit 100 dollárra büntettek meg amiatt, hogy egy nehéz nap után leült, s megpróbált meginni egy sört. Ancsa ezt úgy szokta kijátszani, hogy a teásbögréjébe helyezi el a nedűt. Engem egyszer pipázás miatt akartak megbüntetni, noha -szerintem - a kijelölt helyen üldögéltem, egy hamutál mellett. De a túlbuzgó biztonsági őr úgy döntött, hogy rám hívja a főnökét.

Szóval kinn ültek mind madarak, s akkor mi is kiültünk. Mi a harmadikon lakunk, ami valójában a második. Amerikában úgy van, hogy a földszintet tekintik első szintnek. S bár sokaknak van ilyen hiedelme, de ahány magasabb házban jártam, mindenütt volt 13. emelet. 

Közben én is elkezdtem a hobbimra időt szánni, hangoskönyveket felolvasni.

Tegnap este végiggondoltuk, hogy mi hiányzik a háztartásból, s arra jöttünk rá, hogy gyakorlatilag már minden megvan. Ez persze kicsit fellengzősen hangzik, de nem az. Végiggondoltuk, hogy vajon mennyi felesleges kacatunk van otthon, ami miatt nem férünk lassan be a saját háztartásunkba, s mennyi minden kell valójában. Persze, sok olyan dolog van, ami hihetetlenül kényelmesség teszi ezen az égövön az életet. Az első és legfontosabb, a légkondicionálás. Philadelphiában - eddigi tapasztalataink alapján - kétféle időjárási rendszer van, legalábbis áprilisban és májusban. A többi hónapot még nem ismerjük itt, tehát ezért erről egyenlőre szó ne essék. Az egyik a hideg. A nagyon kellemetlen szeles, csípős hideg idő. A másik a forró, párás "levegőt alig kapsz" meleg. Aminek végén estére öt esetből háromszor leszakad az ég. De úgy, ahogy a Mátrix című filmben mennek lefele a sorok, úgy zuhog az eső... S ez utóbbi van mostanság. A nagyon párás, nagyon meleg. S ezen a légkondi sokat, nagyon sokat segít. 

Fél órával előtte még megsültünk...

Kis izgalmat jelentett, hogy tegnap este a notebookom úgy döntött, hogy szabadságra kíván menni. Informatikus és hangosító barátaim azt mondanák, úgy kell neked, miért Windows rendszert használsz, igen, úgy kell nekem, tegnap este összeomlott a gép, s a szép hosszú, rendkívül tartalmas bejegyzéstervezet sajnos elveszett... Pedig ha azt megírhattam volna. Ha jól emlékszem, kedves valamikori szerkesztőmre hivatkoztam volt, aki ilyeneket is mondott, ha nincs sok mondanivalód hivatkozz arra, hogy olyan jót írtál, csak szétázott az esőben, megették az eszkimók, átgázolt rajta egy hajó. Mi most a lényeg? Gép újratelepítve, lakás kész, Ancsa tud dolgozni, szombaton megyek Passiacba, lehet, hogy jövő hétvégén elmegyünk Washington DC-be, aztán püspöki látogatásra irány Passiac, mármint jön a nagyváradi püspök, s őt köszönteni megyünk... Szóval telnek a dolgos hétköznapok. Lassan be tudjuk adni a munkavállalási engedélyemért a kérelmet, s elkezdhetek munkát keresni. Hogy a hétköznapok ne csak dolgosak, hanem anyagilag is hasznosak legyenek. 

Második benyomások...

Most már több, mint egy hónapja vagyunk Amerikában, s ennek az időnek jó részét Philadelphiában töltöttük. Na jó, csavarogtunk, mert jártunk New Yorkban, s sok napot tölthettük Passaic-ban, New Jersey egy kis településén. Ma, miközben bevásárlókörutamat jártam, elgondolkodtam, hogy mi az ami most már, úgy, hogy nem elsőnek látom ezeket az utcákat feltűnt. Mi az a pár gondolat, amit elmesélnék annak, aki majd ide kijön. Abszolút nem lényeges dolgok. Inkább csak benyomások, érzések, gondolatok. 

Régen ez volt az első, amit meglátott a hajóval érkező...

Vásárlás. A vásárlási szokásaink alaposan átalakultak. Néha-néha már otthon is használtuk a netes vásárlást, de ez itt jelentősen általános. Sőt nem egyszer jelentősen olcsóbb, ha na neten veszel meg valamit, mint a boltban. Van például ez a kényelmes hintaszékem. A Walmartban ez 180 dollár volt, míg a neten meg tudtam venni 131 dollárért, szállítással. A szállítás általában egyszerű. Választhatsz, ráérünk szállítást, az általában ingyenes. Ha gyorsabban akarod, akkor fizetni kell. Ha nagyon gyorsan akarod, akkor sokat. Ellenben a legtöbb ilyen áruház ad kedvezményt, ha minimum összegen felül vásárolsz. Aztán a futárszolgálat kihozza, már ha kihozza. Illetve általában kihozza, de téged nagyon nem keres, ha bejut a házba, s biztonságosnak ítéli, akkor levágja oda az előtérbe, aztán majd mehetsz érte. Én például a frissen vásárolt televíziót két napig vártam, mire tegnap este nyolckor megjött. Más kérdés, hogy az amerikai postának sikerült egy kisebb csomagomat elhagynia, s két napja keresik, az otthonról küldött gyógyszerek meg nem igazán jöttek meg. Gondolom azt a vámon kéne keresnünk. Feleslegesen. Az otthoni vásárlási szokás abból a szempontból is változott, hogy nem bepattanunk a kocsiba, s elugrunk a nagyáruházba. Itt taxiba ülünk e célból. Az ok rendkívül egyszerű. Ancsa közel dolgozik, s 100 dollárt, amibe a havi bérlet kerül nem használnánk ki. Viszont egy átszállójegy (két busszal közelíthető meg a Walmart) kettőnknek majdnem 10 dollár. A taxi ugyanennyi. Ellenben az árkülönbség akkora, hogy megéri kimenni hetente egyszer, s jól bevásárolni. Persze vannak itt kisebb boltok is, sőt a legtöbb még meleg ételt is árusít, de sokkal drágábban.

Aztán a betevő sörért máshova kell menni. Ugyanis az élelmiszer boltok mindent árulnak, például gyógyszereket, de alkoholt nem. Mondjuk pont itt van a házunk aljában egy sörbolt. De ha bort szeretnénk, vagy mondjuk valami erősebbet, akkor az már csak az erre szakosodott másik boltban van. 

Egy állami áruház. Dohányt ellenben mindenhol lehet kapni.

Szolgáltatások. Mindenki nagyon készséges. Személyesen legalábbis. A telefont, ha nem értik, amit mondasz gond nélkül leteszik. Hívd újra őket, ha tudsz már rendesen beszélni. Személyesen nem probléma, ha nem beszélsz jól, hiszen sok ember nem beszél még annyira se angolul mint én. Spanyol nyelven szinte mindenütt beszélnek, a legtöbb felirat ki van írva spanyolul is, sőt a kínai negyedben még kínaiul is. Mondjuk néha kicsit nehézkesek. Jelenleg majdnem este nyolc van, s a 17:00-19:00 között érkező netszerelő még nem ért ide. A honlapon az szerepel, hogy még jön. Hát kíváncsi vagyok ideér-e. Nagyon lényeges a szolgáltatásoknál egy szent sok jegyű szám, az un. SSN. Ez a Social Security Number, ez a Tb, adó és személyi szám keveréke. A legtöbb szolgáltató, bank, stb. kéri. Nekem nem lesz, legalábbis egy ideig, mert nekem a vízumom miatt nincs munkavállalási engedély. Ancsáét meg a pályáztató nem jól regisztrálta, így most mehetünk - várhatóan hétfőn - érte. Hivatalosan a neten nem tudsz szerződést kötni, például a netre nélküle. Szerencsére a szolgáltatónknál volt egy olyan opció (jól eldugva), hogy elég, ha egy érvényes ID-t (például útlevél) felmutatsz a szerelőnek. Hát remélem elég lesz neki, mert különben sírni fogok, olyan netünk van... Egyfajta mobil net, nem rossz, csak lehetne sokkal jobb is, illetve lesz is, ha bekötik végre. 

A szőnyeget, meg a függönyt leszámítva mindent kihoztak... 

Hangerő. Amerika egy hangos ország. Kivéve ahol nem. Például a buszon, ami ment New Yorkba annyira nem, hogy indulás előtt elmondják: mobilokat némára, szájakat alapjáratra. A buszsofőr már azért rám szólt, mert Ancsával beszélgettünk. Aztán betette a fülébe a fülhallgatót, s még én is hallottam a tuc-tuc zenét. De az éttermekben, boltokban mindenütt zene szól, jó hangosan, hogy alig érted  a másik szavát. Rendelni meg egyenesen kiabálva kell. A taxikban is állandóan megy valami, de ott már monitoron nézheti az ember a legfontosabb információkat, illetve reklámokat. Nehogy lemaradjon az ember valamiről. Persze ennek vannak érdekes, sőt picit megható részei is. Például amikor pap barátunk Passiacból bevitt minket New Yorkba, s mindenféle technikai kütyü segítségével a Kossuth Rádió élő adását hallgattuk, vagy pedig amikor nála a hatalmas - s mellesleg itt teljesen természetes - majdnem másfél méteres átmérőjű tévéjén a Duna Tv-t néztük. Jut eszembe remélem jön a szerelő, mert direkt netképes tv-t vettünk, persze nem csak azért, hogy behozzam rajta a holnapi Forma-1-es futamot, de azért is... 105 Mbit/sec-es neten ez már lehetséges.

Ez is olcsóbb volt, több mint 100 dollárral a neten, mint a boltban...

Kütyük. Az amerikaiak rengeteg kütyüt használnak, rengeteg árammal. Hogy ez miért van így, azt nem tudom, de a kütyümennyiség minket is eláraszt. Tény, hogy sokkal kényelmesebbnek tűnik vele az élet. Wifis billentyűzet, egérrel, szintén wifis a nyomtató is, innen a karosszékben ülve tudok nyomtatni. Mondjuk csak Letter méretű papírra, ami kicsit kisebb, mint a normál A4-es, de az itt benn a városban, mármint ahol csak néztem, nem volt. Lehet, hogy nagyobb áruházak árulnak, de itt a normál méret a Letter. De milyen kényelmes, hogy a szintén új telefonomról (amit tegnap sikerült kicsit megáztatnom, de működik), szintén közvetlenül tudok nyomtatni, akár színesben is. Arról nem is beszélve, hogy természetesen a nyomtatópatron is olcsóbb a neten... Egyébként ezek a kütyük nem is drágák. Az otthoni ármércével mérve nevetségesen olcsók. Ez a tv, amit vettünk otthon háromszor annyiba kerül, mint itt. S egy háromezer forintos eszközzel, ami az itteni 110V-ra alakitja a 220V-ot gond nélkül használható. A nyomtató már más kérdés, mivel abban mozgó eszköz van, s az az itteni 60 Herz után nem biztos, hogy elbírja az otthoni 50 Herzet. 

Ancsa 3-4 kütyüvel és egy vadnyúllal körbevéve....

Öltözködés. Nos, ezen olyan jókat kuncogok. Én is tudok öltözködni, de amit itt csinálnak, az maga a vicc néha. Ma például láttunk egy nőszemélyt, olyan rövid szoknyában, amire boldogult Bódi nagyapám azt mondaná, hát ez az a típusú szoknya, aminek ha meghúzzák a rojtját fáj, feketében volt a hölgy, narancssárga sísapkával a fején. Ja és teszem hozzá az én alkatom filigrán hozzá képest. S ez nem egyedi eset. Aztán ugye itt van a Jefferson kórháza. Reggel munkába menet szépen otthon felveszik a kék, zöld, stb nővérkéi, műtősi ruhát, s abban mennek dolgozni. S abban jönnek ki kaját venni a kifőzdébe, vagy cigizni egyet, természetesen titokban, mert mint felvilágosítottak bennünket a Jeffersonon senki se dohányzik. S gondolom ebben mennek a beteg mellé is. Aztán amikor leveszik, akkor felveszik a már fentebb említett, nem biztos, hogy mindenkinek előnyös öltözéket. 

Na pont ilyen emberekkel találkozik az ember az utcán...

Hazafiasság. Nos, az bizonyos szempontból túlcsordul. Rengeteg házon kinn van az amerikai lobogó valamelyik fajtája. Ugye 1776-os függetlenségi nyilatkozat óta a zászló többször is átalakult, hiszen a csillagok száma megegyezik az USA-t alkotó államok számával, jelenleg 50 db, hiszen Washington DC ebbe sem számít bele. (Ahogy nincsen szenátorja, csak egy megfigyelője, s ezért szerepel a washingtoni rendszámokon az adózás képviselet nélkül felirat). A zászló kinn van, szinte szent. Még a New York-i metrókon is szerepel. A zászlóra esküsznek fel, arra tesznek naponta a kisdiákok esküt, stb. Szinte minden kütyüt árusító boltban kapható. A kisördög bizony motoszkál bennem, hogy de kár, hogy nem hoztam egy magyar zászlót, úgy kitenném az ablakba. Egyébként nem hiszem, hogy sértődés, vagy morgás lenne belőle. Főleg, ha mellé teszek egy amerikait is. Akkor szent lenne a béke. 

Ancsa harminc órája

Valamikor a hetvenes években volt egy amerikai háborús film, a Halál ötven órája. Na nem erről lesz itt most szó. Mi is kavarogtunk, mint a németek az Ardenekben, mi is céllal mentünk, de a mi utunk sokkal kellemesebb és jobb volt, mint a németeké. Mi Ancsa születésnapját ünnepeltük - harminc órán át. 

New York, New York...

A történet rendkívül egyszerű. Amióta kinn élünk két óránk van. Élünk a saját keleti parti időnk szerint, s élünk az otthoni szerint. Hiszen a többség akivel beszélünk, akivel ügyeket intézünk, a Közép-Európai idő szerint, hat órával később jár. Úgyhogy kihasználtam a lehetőséget, hogy kedvenc egyetlen nejemet harminc órán keresztül lehetett ünnepelni. Május 6-án született, tehát a magyar időt átrakva a mi időnkre május 5-én 18:00-kor már születésnapja volt. Ennek örömére elmentünk vacsorázni. A Varga nevű étterembe. Igen, így írják. Nem Vargas, ami spanyol név lenne, hanem Varga. Nem tudom, hogy van-e valami köze a magyarokhoz, de mi kellemesen bemeséltük magunknak. 

Pofás kis étterem volt, pofátlan árakkal... 

Másnap délelőtt meg útra kerekedtünk, s irány New York. A fura, hogy most már azt mondjuk, már megint megyünk New Yorkba. Ha valaki nekem 5 évvel ezelőtt azt mondja, hogy ilyet fogok mondani, szerintem látványosan körbekuncogom. Szóval felültünk a buszra, ami egyenesen a kínai negyedbe vitt. Már jól ismerjük ezt az útvonalat, szaglás után is odatalálnánk. Az út fő célja az volt, hogy Ancsa otthoni főnökével találkozzunk, aki itt van egy konferencián. Vele is, meg egy New Yorkban élő pszichiáter asszonnyal is sikerült találkoznunk, akivel már telefonon sokat beszéltünk, s talán Passiacba is eljönnek, hogy megismerkedjenek a magyar közösséggel. 

Három a tudós...

Ezután nyakunkba vettük a várost. Eredeti célunk az volt, hogy Madame Tussaud panoptikumával kezdünk, ami felnőtteknek 36 dollár. Ancsa mozgássérült igazolványát nem fogadják el, ellenben az én újságíró igazolványomat igen, ha előre bejelentkezünk. Akkor az én jegyem ingyenes. No, megyünk még New Yorkba, kiáltottunk fel, s majd akkor megtekintjük eme nevezetességet, ami igazából engem érdekel, Ancsát annyira nem, de én nagyon szeretnék lefotózkodni úgy, hogy ülök a Fehér Ház Ovális irodájában, persze az elnöki székben, s mellettem álldogál Obama elnök, persze viaszból. 

Ez után délre vettük az irányt, gondoltuk megtekintjük a World Trade Centert, illetve a helyén található Ground Zero-t. Meg picit nézünk némi vizet is, hátha hajóra tudunk pattanni, s megtekinthetjük a Szabadság-szobrot. Némi metrózás után (a sétáról lebeszéltük magunkat, mivel másfél óra lett volna ez a kis távolság gyalog), a World Trade Center állomáson kötöttünk ki. Onnan feljőve megtaláltuk a Szent Pál kápolnát, ami az elhunytaknak állít emléket. 

Ezt a harangot London adta New Yorknak 2002-ben, azóta minden szeptember 11-én annyiszor kondítják meg, ahány halott volt...

Maga a templom láthatóan egy működő protestáns templom, de az falainál emléktárgyak vannak. Egy tábori ágy, egy tűzoltó egyenruha, rengeteg minden. Nagyon érdekes, s nagyon megrázó dolog. Furcsa és picit ambivalens érzés az, hogy volt egy ilyen terrortámadás, kb. 3000-en haltak meg, nem azt mondom, hogy kevés, de némelyik háborúban óránként halnak meg ennyien... Mégis ez az esemény teljes mértékben beégette magát az amerikaiak tudatába, gondolkodásába. Amikor mi ott voltunk ebben a templomban, akkor is több százan voltak. Volt aki nézelődött, volt aki imádkozott. Fényképek, rózsafüzérek, s rengeteg fajta rendőrjelvény. Úgy látom az a szokás, hogy ha jön erre valahonnan egy rendőrkülönítmény, elhozza a jelvényét, s odateszi. Több száz ilyen volt..

Rendőrjelvények a világ minden részéről... Magyart nem láttam, bár lehet, hogy van.

Nos, ez egyébként egy nagyon régi kápolna temető veszi körül, amelyben az 1800-as évek elején elhunytak nyugszanak. A nevezetessége egyébként ennek a kápolnának az is, hogy maga George Washington is járt Istentiszteletre. Még a székét is bemutatják. A templom egyébként 1764-ben készült el, s a György-korabeli építészeti jegyeket viseli magán, hogy nagyon szakmai legyek. 

Egyébként láthatóan működő templom...

Nagyon szép kis épület. Az is érdekes, hogy bár a lenti képet rengetegszer láttam a televízióban, valahogy soha nem tűnt fel, hogy mögötte ott áll ez a templom, amely egyébként az egyik legrégibb az USA-ban. Ennek a kerítésére rakták fel a hozzátartozók a keresettek fényképeit. Ma a fényképek helyén rengetek árus üldögél, aki menten letámadják az embert. Kicsit zsibvásár-szagú volt. Mondtam is Ancsának, hogy némiképp Isztambulban érzem magam, mert ott nem lehetett ránézni semmire, anélkül, hogy ne akarták volna rád erőszakolni...

Egyébként, teszem hozzá a környék nagyon lepukkant. Ugye a 2 Trade World Centert lassan befejezik, illetve a környékét, de mégis úgy néz ki az egész, mint egy hatalmas építkezési terület. Ezek után még délebbre vettük a lépést. A State St-en - két toronyépület közé ékelődve - megláttuk Szent Elizabeth Ann Seton szentélyét.

A hosszú nevű hölgy Amerika első római katolikus szentje, az 1793-ból származó épület pedig az igen kevés megmaradt György-kori épületek egyike. Nagyon furán néz ki, ahogy két hatalmas épület között áll. Mint törpe az óriások között... Érdekes egyébként, hogy ez a törpe még mindig sokkal szebb, mint az a sok óriás. Nehéz belegondolni, hogy milyen lehet ott lakni. Hiszen az ember feje fölött 250 méterrel is laknak. Arról nem is beszélve, hogy mekkora lobbi kellett ahhoz, hogy ezt a kis kápolnát, és a mellette lévő lakóépületet ne bontsák le...

S fő uticélünk a part volt, hiszen nagyon szeretett volna Ancsa végre vizet látni. Igaza volt az itteni főnökének, Amerikában iszonyú erős a nap. Nem tudom miért lehet, talán a más szélességi fok, más hosszúsági fok miatt, de annyira vakító, mint otthon egyáltalán nem. Sajnos az utolsó hajó elment előttünk, így más nem jutottunk ki a szigetekre, de így is szép volt a látvány. Illetve nem tudom. Valahogy a Szabadság-szobor szigetét, igaz, csak messziről láttam sokkal impozánsabbnak, gondozottabbnak gondoltam volna. Majd ha közelebbről megnézzük biztos szebb lesz. De azért az, hogy saját szememmel láthatom ezt a szobrot... Volt egy hóbortos ükapám, aki megjárta Amerikát. Oda, meg vissza, mert nem soká bírta. A családban ő látta legutóbb... Igaz én vele már nem találkoztam, de akkor is... Kb. száz év után újra a Dudás család meghódítja Amerikát. :D

Pici, de ott van. A Szabadság-szobor.

Na ezután már nagyon éhesek voltunk, s elindultunk valami étkezőt keresni. Itt ért az első kicsit mondjuk úgy meglepetéssel vegyes csalódás. Bementünk egy étterembe, asztalt adtak nekünk, pincérek rohangáltak fel, s alá, de hiába szóltunk, nem szolgáltak ki bennünket. Mindjárt jön a kollega, közölték, s mentek tovább. A kollega pedig 8 percig nem jött. Bevallom ez nagyon nem tetszett, úgyhogy felálltunk, s mentünk tovább. Pedig a gyomrunk már felkészült, Ancsa hagymalevesre vágyott, én pedig tésztára. Voltunk már ennek az étteremláncnak másik üzletében, ott semmi gond nem volt. Lehet, hogy ha fél óra múlva megyünk, itt se lett volna. De most volt. Úgyhogy egy gyorsétteremben ettünk valamit, ami inkább rosszabb volt, mint jobb. S itt ért az a meglepetés, amely egy játékomnak a végét jelentette. Amióta kijöttünk figyeltem a rendszámokat. Itt ugyanis minden állam másik fajta rendszámot ad. Más fajta rendszáma van Pennsylania-nak, s más New Jersey-nek. Eddig 30 fajta rendszámot sikerült megfigyelnem. S itt ennek a gyorsétteremnek a falán ott hevert szépen felfúrva az összes rendszám, még a Hawaii-i is, amelyről teljesen lemondtam, hiszen olyat még sok éve itt élő ismerőseim se láttak...

Nem számoltam meg, de szerintem megvan mint az ötvenegy...

Kaja után volt még egy kis időnk, úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Ground Zerot. Sajnos ez nem sikerült. Belépőjegyes, elég nagy sor állt. Igazából kicsit furcsának tartom, hogy egy ilyen helyért pénzt szednek. Minden más részt pedig, ahonnan be lehetne látni paravánokkal elfedtek. Nem tudom mire megy az itt beszedett pénz. Ha a hozzátartozók megsegítésére, akkor abszolút támogatom. De ha valakinek a zsebébe, amit inkább tartok valószínűnek, akkor szomorúnak tartom ezt. Mindezek után felpattantunk a New York-i metróra, s visszamentünk a kínai negyedbe, ahol jó sok várakozás után hazabuszoztunk Philadelphiába. Ahol már várt minket, Ancsa kvázi születésnapi ajándéka, mert megérkezett a nyomtatónk... 

Canon Pixma nyomtató. S magyar nyelvű a menüje...

Nos, ennyi volt Ancsa harminc órája. Szerintem kalandos, és rendhagyó módja volt a születésnap megünneplésének. Már csak arra vagyok kíváncsi, az enyémet majd mivel ünnepeljük meg. Amúgy se szeretem szilvesztert, hát még úgy, hogy harminc órán át fog tartani... 

A két grácia... Lady Ancsa meg Lady Liberty...

Itt akár egy püspököt is fogadhatunk...

Na, jó, ennyire nem vagyok beképzelt. De most már nyugodtan elmondhatjuk, elkezdhetünk élni. Szerda óta az időnkből csak egy-egy rövid videóbejegyzésre telt, most már tényleg készen vagyunk. Az ugyebár úgy volt, hogy szerdán - kicsit idő előtt, de kit érdekel - megkaptuk a kulcsot. Ennek fő oka az volt, hogy az én kedves hintaszékemet - melyben most is Ancsa üldögél - idő előtt hozták házhoz. Voltam én postás is, ilyet azért nem nagyon láttam, hogy a küldési időpont előtt egy nappal már házhoz is szállítsanak valamit...

Most viccen kívül nagyon kényelmes. A lábtámasz együtt rugózik a székkel...

Szerdán egész nap esett. Pontosabban ez a mondat nem fejezi ki a valóságot. Nem igazából esett, hanem úgy éreztem magam mint az öreg Noé, hogy na akkor most esőkabátra szükség nem lesz, illetőleg teljesen felesleges, mert úgyis megáztok. Illetve el. De nagyon. Ömlött. Zuhogott. És persze hideg is volt. S úgy döntöttem itt az ideje, kezdjük el áthozni a cuccot, hiszen van holmink, nem is kevés. Meg azért ráérős időmben összetettem a hintaszéket, mondván másnap, csütörtökön lesz elég dolgunk. Dolgunk volt, már ráérős időnk is, de erről majd mindjárt. S legalább volt hova leülni, hiszen az egyetlen ülőalkalmatosság a hintaszék volt. Mert csütörtök délután fél ötig egyetlen bútorunk se érkezett meg. Aztán fél ötkor az összes. 

Ekkor még optimistán, s feltöltött fúróval...

Tehát fél ötkor megjöttek a bútorok, s az első volt, hogy bármi ráér, de ágy kell, melyen aludhatunk, asztal nem árt, amin eszünk. Úgyhogy nekiláttam a három napos legónak. Tény, ami tény. Én nem vagyok egy kezekész ember, de már nagyon vártam, hogy végre én csinálhassam meg. Aztán a végén nagyon vártam, hogy vége legyen már végre... Az IKEA bútoroknak a lényege, hogy olyan hülyebiztosak, hogy még én is megértem. Többé-kevésbé. Mert az ágy bizony kemény diónak bizonyult. Végül Ancsát is igénybe kellett vennem, mert valahogy nem tudtam áthidalni a két méterre fogd meg az egyik kezeddel rajzot. 

A nyolcszáz-tizenkettedik lépésben Robi üti fejét... A falba...

Nos, nem akarom az időt és a dolgot túlragozni, volt olyan bútor (Ancsa íróasztala), mellyel fél napot töltöttem el édeskettesben, bizony-bizony bevallva, hogy a tervezőjének múltjában igen komoly szeplőket fedeztem fel. Legalább akkorát, mint amekkorát szerintem az alsószomszédunk az én múltamban. Aki ismeri az IKEA bútort tudja, hogy 86 lépés nem kevés egy bútor életében. Mert ez bizony annyi volt. A szerelési utasítás meg 56 oldalból állt. 

Itt épp az étkező székei készülnek. 

Aztán megvettünk egy csomó apróságot közben. Megvettük a szőnyegeket - kellett, mert Philadelphiában híresen hideg a tél -, megvettük a függönyöket, melyeket létra hiányában nem tudok feltenni. Ancsa javasolta, hogy másszak fel egy polcszerkényre, de nem hinném, hogy ezeket az én súlyomra méretezték volna. A összegezve berendezkedtünk.
Igazából mint kiderült, azért nem szabad hinni a háziúrnak mindenben. Internetet kötnünk kellett, mert egy behívós net gyorsabb volt, mint amit ők adnak. A meleg víz, valóban ingyenes, már ha van. Úgy látom van egy marha nagy bojler, amelyből az első emelet nagykanállal eszik, a második kiskanállal, a harmadik s a felette lévő, meg alig-alig eszik. S ha az kifogy, akkor kifogy. Tegnap például sikerült rendesen fürdenem, mert bizony a kád kedvemre való, s jó méretű, s ennyi bútorépítés után a hátam kicsit bemondta az unalmast. Most meg, hát maximum langyosnak nevezhető. De bizakodom, hogy mire odajutok talán nem lesz jéghideg. Igaz, találtunk itt egy uszodát nem messze, de azért nem járnék oda fürdeni...
Mindenesetre péntek estére elkészültem mindennel. S rögtön láttuk, bizony, azért van ami még hiányzik, s ami miatt ismételten ki kell mennünk kedvenc lakberendezési áruházunkba. Ezt történt meg ma. 

Persze előtte elköltöttük első vacsoránkat...

Kellett még egy lámpa az étkezőasztalra, valami fény a konyhapultra, valami fiókos szerkény a zokniknak, meg ilyesmiknek, kis asztalka Ancsának, lámpa neki, kis asztalka nekem a hintaszék mellé...

S itt jön egy furcsaság. Az IKEA innen kocsival 15 percre, busszal másfél órára van. Busszal a 3,25 dolláros átszállójegyet számolva 13 dollárba jön ki az út, míg taxival 10. Furcsa ország, ahol taxival olcsóbban eljutsz, mint tömegközlekedve. A rászánt időről nem is beszélve. 

Na jó, az olcsóság relatívvá is válhatott volna, hiszen alaposan elbénáztuk a fizetést. Ott kezdődött, hogy először volt olyan, hogy kártyával akartunk fizetni taxiban. Le is húzta Ancsa a kártyáját, s - igen, az én oda nem figyelésemre - elkezdte beütni a PIN kódját. Amit a gép nem kért, ellenben érdeklődött, hogy vajon mennyi borravalót akarnánk adni a sofőr úrnak. Nem árulom el a PIN-t, de ez jóval több lett volna ötven dollárnál. A sofőr jól röhögött rajtunk, s lazán visszaadta a pénzt. Szerintem nem mi voltunk az elsők akik így adtak volna hatalmas borravalót. Persze azért adtunk, mert rendes volt. 

A művészet és a praktikum találkozása, s pont a házunk irányába mutat... 

Szóval most már bárki jöhet hozzánk, s ha valaki erre jár, szívesen látjuk. Mert az otthon akkor jó, ha egyszerre belsőséges, benne éljük meg a közös mindennapjainkat, s egyszerre nyit mások felé. Most ez utóbbi viharosan is érthető, mert az egyetlen ok, hogy a szembe lakónak nem tudok integetni az, hogy éppen vihar van. De jövő héten valahonnan szerzünk létrát, s a szép új függönyünket felszerelem. Ancsa kérésére a konyhába a lichthof ablakába is teszek egyet, bár onnan sok fény nem jön be... Kérdeztem Ancsát, minek oda, s erre azt mondta, hogy azért, hogy ne jöjjön be a sötét. Hát ki vagyok én, hogy ilyen logikával vitatkozni tudnék? A függöny oda is megy. Majd. Ha lesz létra, mert bútorra akkor se mászom. 

Videózás

Ma ünnepélyes kereteket teljesen nélkülöző módon átvettem a lakás kulcsait. Az ünnepélyes kereteket nem csak a bokréták valamint a néptáncosok tánchiánya okozta, hanem az is, hogy egy valamiből jelenleg több is van a kelleténél: gyakorlatilag özönvíz-szerű eső van jelenleg Philadelphiában, mire átsétáltam az új lakásban a kabátom ronggyá ázott. Szerencsére a magammal vitt katonai málhazsák jól bírta a vizet, így a benne lévő dolgok nem áztak át. 

Arra gondoltam, séta közben, hogy bemutatom leendő otthonunkat, így csupaszon, pőrén... Láthassa ország, s világ, óceánon innen és túl, hogy mit lehet kapni kb. ezer dollárból Philadelphia belvárosában. Meg kell, hogy mondjam nem véletlenül választottuk ezt a lakást. Nem csak az aranyossága miatt, hanem mert ez egy biztonságos környék, Ancsa hazajöhet akár este 10-kor is nyugodtan, anélkül, hogy különösebben aggódni kellene érte. Igazi, kellemes, családi házas övezet. 

Így egy kis házi videót készítettem, a még (majdnem) teljesen üres lakásról. A videó minősége telefonos, de látható, hogy hol is fogunk élni. A következő videón már nagyon remélem a berendezett otthonunkat mutathatjuk be. 

Nos, akkor a moziban a fények lemennek, s leendő holivúúúdi rendezőnk filmje következik, melynek címe, a 302. számú lakás. 

S íme, ilyen lett... Persze még nincs kész, de már nagyon alakul...

Mert Ancsa dolgozik...

Közkívánatra már én is teszek egy bejegyzést. Nagyon sokan kérdezték, hogy én mit csinálok miközben Robi ír vagy próbálja élhetőbbé tenni az életünk pl. mos, vagy vacsorát hoz stb.

 

Vagy például elvisz sörözni... 

Jelenleg a Jefferson Egyetem Patológiai Intézetének MitoCare egységében dolgozom. Itt mint a neve is mutatja főként a sejtek energiaközpontjaival a mitokondriumokkal foglalkozik  mindenki.

Hajnóczky György MD, Phd, a Mitocare vezetője.
Kép forrása: http://blogs.jefferson.edu/atjeff/2014/01/06/mitocare-center-debuts-at-jefferson/

Jelenleg tanulom a módszereket, ezen belül is főként azt mikor azt vizsgáljuk, hogy a mitokondriumok hogyan mozognak. Ezt időben regisztráljuk és utána a felvételeken több kevesebb sikerrel próbálom számolni, hogy hányszor érintkeztek egymással. Meg hányszor szeretik egymást, meg hányszor bunyóznak. Meg minden amit csinálnak. Az  intézetről az első benyomásaim jók.

A mitrokondrium... Bemutatom, ő az személyesen. 

Újdonsült kollégáim nagyon nyitottan állnak hozzám, még akkor is mikor nem igazán bírom kifejezni magam, nem nagyon értem mit mondanak (pl. a 20% itt tvani per, s nem (kiejtve tventi)).  Valaki épp összeszámolta, hogy hány nyelv is van a laboron belül, így ha a brit és amerikai angol is külön vesszük akkor 8, az olasztól a perzsáig, persze a magyaron keresztül. 

Picit mint Bábel tornya...

Remélem sokat fogok tanulni és a közös munka jó eredménnyel zárul majd. Persze ehhez Robi türelmére is nagy szükségem lesz. E mellett segíteni fog hogy reményeim szerint jövő héten már rendezett környezetből indulhatok nap mint nap, saját konyhában azt főzhetem amit szeretek (feltéve ha kapok nem sodium mentes fűszereket).  Az is nagyon vicces, hogy mint az ovisok mindent benyalunk. Már voltunk nagyon megfázva, most egy has-görcsös problémával kínlódunk. Más kontinens, más vírusok és baktériumok.

S arra is jó lenne rájönni, hogy Robi mire lett allergiás, mert szinte minden étkezés után köhögőgörcse van. De saját konyhában ez is könnyebb lesz. 

Persze, ha majd ő fog főzni... :)