Pep, az életfogytos, avagy a macskagyilkos kutya börtöne

Ismerd meg Philadelphiát felkiáltással indultunk neki a hét végének, s most amikor ezeket a sorokat írom szombat este van, s a lábunk már bokáig le van gyalogolva, de holnap még újabb kalandok várnak ránk, úgyhogy nem csüggedünk, maximum jajongunk. Városnéző túránk első megállója, s jelen bejegyzésben erről szeretnék mesélni az Eastern State Penitentiary, azaz magyarra fordítva a Keleti Állami Fegyház, rövidítve ESP volt. 

Első ránézésre vár. Másodikra börtön...

1829 és 1971 között üzemelt szövetségi börtönként. Hogy ez érthető legyen, egy kicsit bele kellene merülni az amerikai jogrendbe. Amerikában minden több szintű. Van a helyi, van az állami, s van a szövetségi szint. Ilyen a jogalkotás, de a jogalkalmazás is. Elég csak azt mondani, hogy békebíró, s az gyakorlatilag a helyi szintű ítélkezés. Valaki gyorsan hajt, odakerül, s megy 30 napra közmunkázni. Vannak az állami szintű ítéletek, s vannak olyan bűncselekmények, melyek szövetségi szintűek, tehát az un. szövetségi bírók járnak el. De ez nem csak a bűncselekményekre érvényesek, például szövetségi szintű hivatalok betöltéséhez szükséges esküt szövetségi bíró előtt kell letenni. Ilyen többek között az elnöki és alelnöki státusz. Na, de visszatérve, a legsúlyosabb bűncselekményekért kapott büntetéseket az un. szövetségi börtönökben kell lecsücsülni. Nos, az ESP egy ilyen intézmény volt. 

Csak a láncainkat veszíthetjük...

Picit azt is lehet mondani, hogy ez minden börtönök alapja és szülője. Ugyanis, egészen ennek a börtönnek a létrejöttéig a börtönök célja a rab kikészítése volt. Ebben az időben két szemlélet terjedt igazán el, az egyik az un. Auburn-rendszer, melyet a New York állambeli Auburn börtönéről neveztek el. Lénye: csend van, vélemény, önérzet nincs, munka van, láncok bőven, fenyítés bőven, sötétzárka bármely kis vétségért. Ezzel szemben állt a Philadelphia-i módszer, amelyben a rabok szintén el voltak egymástól különítve, de tanulhattak, S ráadásul a szabadidőben akár még sportolhattak is együtt. 

Az ESP épületrendszere

Maga ez a börtön a maga korában nagyon modern volt. Folyó víz volt benne, már akkor amikor még a Fehér ház se volt ellátva ilyen luxussal. Igen komoly oktatási és vallási tevékenység folyt a börtönön belül, hiszen a cél abszolút az volt, hogy a mélyen tisztelt rab, miközben elmélkedik a csendben az életéről szépen megváltozzon. Éppen ezért naponta többször is lehetősége volt akár lelkésszel beszélgetni (külön papjai és rabbija volt a fegyháznak), nem is beszélve arról, hogy egy apró dologgal mindig felhívták a rab figyelmét arra, hogy az Isten mindig mindent lát. Ezek pedig az ablakok voltak. A börtönben nincsenek olyan ablakok, amelyek a normál függőleges falon lennének, valamennyi ablakot, a plafonba vágták, s így a fény is fentről érkezett. Ennek kifejezetten az Isten figyelmére való felhívás volt a célja. 

Az ablak neve Isten szeme volt...

Persze az is igaz, hogy volt olyan eset, amikor egyes rabokat egy-két hétre bevágták a sötétzárkába, vagy jeges vízben kellett fürdenie, vagy akár, hogy elfelejtettek neki enni adni, egy-két hétig. Ettől függetlenül ez a börtön még Amerika egyik leginkább normális börtönrezsimjéhez tartozott. Bár ezt azért nézzük a XIX. század fényében. A fegyházban katonás rend uralkodott. A vezetők úgy gondolták, a legjobb mód arra, hogy a rabok magukba nézzenek, a csönd. A fegyházban a kezdetekben tökéletes csend honolt, még az ide-oda mászkáló őrökön is bőrkötésű cípők voltak, a zaj elkerülése végett. A rabok itt tényleg magukba zárkózhattak,és így feltárultak előttük elméik legsötétebb bugyrai. Ez pedig az őrületbe kergette őket. Érdekesség még, hogy bár volt halálsora, itt soha nem végeztek ki senkit.  Ennek elsősorban babonás okai voltak, de erről majd később. Magát az épületet a jó öreg Benjamin Franklinnak (többek között a villámhárító, stb. feltalálójának, philadelphiai lakosnak) javaslatára kezdték építeni, s kezdték így építeni. Az épület hasonló a mi jó öreg Csillagbörtönünkhöz. Van egy központi része, ahonnan valamennyi folyosó, valamennyi blokk, s ez által valamennyi ajtó jól megfigyelhető. Valamennyi cella, kb. 3 méter széles, s hat méter hosszú, s természetesen a minimális kényelmet is nélkülözi. Van egy priccs, WC, folyó víz, aztán nagyjából kész is. 

Egy normál zárka. Az a fényes valami szemben az az ajtó volt. Direkt kicsi, hogy a rab csak meghajolva jöhessen ki.

Már említettem, hogy ebben a börtönben nem végeztek ki senkit. Ennek a fő oka az volt, hogy a hagyomány szerint azok a rabok, akik itt hallnak meg, azok visszajárnak kísérteni. Hozzáértő, akarom mondani jó fantáziájú személyek szerint az alábbi paranormális események figyelhetőek meg jelenleg a börtönben: 

- Egy árnyszerű alak, amely gyorsan elszalad, ha megközelítjük

- Egy másik alak, amely az őrtoronyban áll

- Egy gonoszan nevető hang, amely a 12-es blokkból jön

- Egy falon át közlekedő árny, a 6-os blokkban

- Titokzatos arcok jelennek meg időnként a 4-es blokkban

Nos. Mi egyiket se láttuk, de amióta kicsit gúnyosan beszéltem Marie Laveau-ról New Orleansban, s ezért úgy, de úgy megáztunk, hogy csak na, én már nem merek semmit se mondani.

Életkép...

Ami a szellemeket illeti, az épület leghíresebb "vendégének" is voltak kellemetlenségei. Ez a vendég pedig nem más volt, mint a jó öreg Al Capone. Bizony, az öreg Sebhelyesarcú. A bandavezér azonban - természetesen a babona szerint -  nem jött egyedül a börtönbe, úgy tartják. Ő maga bevallotta, hogy kísérti egy szellem, bizonyos Jimmy, aki a hírhedt Valentin-napi mészárláson vesztette életét. Annyi tény, hogy meghalt egy bizonyos John May is, ő alkalmilag segített a Capone ellenfeleinek, igaz mindössze autószerelőként, s nem volt tagja a rivális szervezetnek. Korábban kétszer letartóztatták ugyan, de egyszer sem ítélték el, és egyébként igyekezett legális munkákból fenntartani magát. Maynek felesége és hét gyereke volt, ezért állt újból és újból Al bácsi ellenfelei közé. De igazából, valószínűleg rosszkor volt rossz helyen, s hát a jó szemtanú a halott szemtanú... A mészárlást követően hirtelen űr támadt Al barátunk körül. Már nem tudta tartani kapcsolatait a rendőrséggel, politikusokkal és az alvilág is azt méricskélte, mikor fog megrogyni Chicago urának a hatalma. A szövetségiek rászálltak, minden lépését követték, így még nehezebb volt számára erőt felmutatni. Néha azért sikerült. 1929 májusában hírét veszi az első, ellene szőtt összeesküvésnek. Nem sok energiát pazarol arra, hogy utánajárjon a gyanúnak. Meghívja egy vidéki házba a két feltételezett árulót és baseball ütővel szétveri a fejüket. Elég volt egy rosszindulatú besúgó, egy irigy rivális és Capone kérdezés nélkül lecsapott. De már nem volt biztonságban. Szorult körülötte a hurok. Az adóhatóság előbb testvérét, majd helyettesét is letartóztatja. Capone nekilát, hogy javítson némileg a renoméján. Szegénykonyhákat nyit, adományokat oszt, jótékonykodik.
Amikor ez láthatóan nem működik sebhelyesarcú úgy dönt, már csak egyetlen helyen van biztonságban: egy börtönben valahol távol Chicagótól. Nos, ez volt Philadelphia... A hírhedt bűnöző az emberivel fordult meg a városban, bement egy moziba, egy akkora pisztollyal az oldalán, mint egy kisebb ágyú, természetesen engedély nélkül, mikor az egyik rendőr felismerte.  Fegyverrel való visszaélésért kilenc, azaz kilenc hónapot kapott. S hozta - állítólag - magával kellemes házi szellemét is.

Al Capone-t letartóztatják Philadelphiában...

A cellákból sokszor kihallatszott Capone kiáltásai: "Jimmy, ne csináld!" vagy "Jimmy, ne üss meg!". Sokan úgy tartják, miután Caponét kiengedték innen Jimmy szellemét is magával vitte, mivel abból a cellából nem észleltek több jelenséget. Mindenesetre nekem fogalmam sincs, mert nem értek hozzá, de az tény, hogy Al barátunk ettől függetlenül azért viszonylagos kényelemben töltötte azt a kilenc hónapot. Nem csak normális ágya volt, de fotelje, íróasztala, széke, lámpái, s természetesen rádiókészüléke. Emellett orvosi rendelvényre megkapta a napi betevő italát is. A szesztilalom legszebb éveiben. S természetesen olyan is akadt, hogy csinos hölgyismerőst fogadhatott, s nem a beszélőként használt teremben. Ja, igaz, a telefon nem volt bekötve a cellájába, de az igazgatói irodában található telefont bármikor használhatta, s ez alatt az őrök tisztelettel elhagyták a helyiséget, nehogy zavarják. Gondolom nem kis kézpénzösszeg cserélt gazdát ez alatt a pár hónap alatt...

Al Capone cellája. A berendezést, büntetése letöltése után a börtönnek adományozta.

A másik igen nevezetes rabhoz, mégpedig Willie Suttonhoz, aki Amerika legnótóriusabb bankrablója és börtönszökevénye volt,  kapcsolódik magának a börtönnek az egyik legnagyobb botránya. Ugyanis, 1945-ben tizenkét rab fogta magát, s úgy gondolta, hogy kellemes itt a hely, adnak enni, meleg is van, főleg nyáron, de azért a szabad levegő, az szabad levegő. S mivel szabályosan mégse sétálhattak ki, ezért fogták magukat és egy szép alagutat ástak. S 1945. április 3-án éjjel a 30 méter hosszú alagút végén felcsillant a holdnak és a szabadságnak a fénye, s gyorsan ez a tizenkét fő meglépett. Tizenegyet, többek között Willie-t még aznap elfogták, de egyről azóta sincsen hír. A történethez hozzá tartozik, hogy Willie-t átszállították egy másik börtönbe, ahol szerzett egy létrát, s átmászta a falat. Amikor a fényszóróval felfedezték, hogy mászik, odakiabált az őrnek, hogy minden rendben, s az őr meg csak nézett. Jó két percig. Ez bőven elég volt barátunknak, hogy három éves szabadságot vegyen ki az életfogytig tartó büntetéséből. Mellesleg a városi legenda szerint megkérdezték Willie-t, hogy miért rabolta ki a bankokat, s erre azt válaszolta: Mert ott van a pénz...

Az alagút térképe... Egyébként olyan jó minőségű lett, hogy a régészeti feltárás 2010-ben épen találta...

Sok-sok rab közül, akik hosszabb-rövidebb ideig szenvedtek itt, egyet szeretnék még megemlíteni. Eme rab némiképp különbözött a többitől. Nem a börtöntűrő képességét említeném, hanem azt, hogy ez nem volt más, mint egy kutya. Pep. A hagyomány szerint Gifford Pinchot, Pennsylvania akkori kormányzója ítélte Pep-et életfogytiglan tartó börtönre, méghozzá azért, mert Pep meguzsonnázta a kormányzó feleségének a macskáját. Hogy ebből a történetből mennyi az igaz? Az tény, hogy Pep kapott egy rabszámot. Az is tény, hogy le lett fotózva. S az is tény, hogy ez újsághír lett. De a többi legenda. Igaz, hogy a kormányzó adta a kutyát, de azért, mert ez volt az első börtön a világon, ahol kipróbálták, az állatok milyen hatással vannak az emberek rehabilitációjára. Arról nem is beszélve, hogy Pep mindent megrágott, s a kormányzó papucsa volt az utolsó pont...

Ancsa és Pep, a rossz kutya...

Végezetük annyit, hogy ugye a börtönt 1971-ben bezárták, s nagyjából húsz éven át állt üresen. Ez az idő arra pont elég volt, hogy az épületkomplexum nagy része életveszélyessé váljon. A cellák nagy részén ez látszik, hiszen félig tele vannak törmelékkel, leszakadt tető és oldalfal maradványokkal. Pici doh és büdösség, mindenütt érezhető. Mégis, így romjaiban is nagyon érdekes volt ez az épület, a maga neó-gótikus monumentalitásával, elképzelt szellemeivel, s múltjával. Persze szívesen mondanám, hogy milyen jó lenne, ha a jövőben börtönökre már nem lenne szükség, de a valóság mást mutat. A valamikori sportudvaron áll egy grafikon-szobor, amely mutatja, hogy mennyit változott a bűnözés nagyságrendje 1900 óta. Több, mint 800 százalékkal nőtt... S azt is mutatja, hogy minden százezer rabból, amely az USA-ban vendégeskedik (s több, mint két millió ilyen ember van) 179 fő magyar, vagy magyar származású. Ezek szerint több mint négyezer magyar üldögél amerikai börtönben. Nem a legjobb országimázs...

A bal szél 1900. A piros 2010.

Nagyon érdekes volt ez a börtön. S nem kizárt, hogy hamarosan a jó öreg Al nyomába lépünk, s követjük őt, mivel a komolyabb büntetése nagy részét az Alcatrazban töltötte, s ha minden igaz, mi arrafelé tartunk majd novemberben. Addig is, még szombaton megnéztük a Philadelphia Museum Of Art-ot, de erről majd legközelebb mesélek. Most pedig nagyon remélem, hogy az öreg Al Capone nem haragszik, hogy elmeséltem egy kis részét az életének. Ha pedig igaz, akkor majd ha eljutunk Chicagoba elnézést kérek tőle a sírjánál. Remélem addig se fog kísérteni... 

A börtönben készült további képek - szellemmentesek, garantálom: Fotóalbum

A szerethető Philadelphia

Ezen a hét végén az ismerd meg Philadelphia mozgalom keretében (ha már a Szovjetuniót nem ismerhettük meg), úgy gondoltuk, hogy itthon maradunk, s a környéket járjuk be. Philadelphia nem kis város, sőt igen nagy. Ez az Egyesült Államok ötödik legnagyobb városa, s értelemszerűen a legnagyobb Pennsylvaniában is, hiszen, ha a Philadelphiai agglomerációt vesszük az majdnem hat millió embert jelent. Mégis egyébként sokkal jobban élhetőnek tűnik mint New York, igaz Washington DC-vel nem veszi fel a versenyt. Mint ilyen nagy város természetesen sok olyan épülete van, amely megtekintésre méltó. S most szombaton és vasárnap, de egy ici-picit pénteken a munka után, ezek közül jártunk be néhányat. Úgyhogy az elkövetkezendő néhány napban biztosan lesz miről írnom.

Ez is egy műemlék, egy marha nagy csipesz. 

A csavargást már péntek este elkezdtük, amikor elsétáltunk Philadelphia ikonikusnak nevezhető jelképéhez a LOVE szoborhoz. Magát a szobrot egy Robert Indiana nevű szobrász alkotta, igazából először 1964-ben bélyeg formátumban. Aztán megcsinálta mindenféle anyagból, s először Indianapolisban állították fel. Ugye a hatvanas évek bonyolult világ volt, a szabad szerelem és a hippik világa. S ez a szobor elsősorban nekik készült. Bár magát a teret John F. Kennedyről nevezték el, mégis a köznapi használatban Szerelem-térnek nevezik. A LOVE szobrot 1976-ban állították, azzal a tervvel, hogy két év múlva eltávolítják. De ez alatt a két év alatt annyira megszeretették, meg annyira ikonikussá vált, hogy maradt.

Ikonikus feladat és ikonikus Ancsa...

A tér nem túl nagy, de eléggé jól elfér rajta minden. Elférnek a jógázók, akik természetesen hol is nyomnák a jóga mozdulatokat, no meg elfér rajta a Jézus Krisztus imitátor is. Számomra kissé furcsa, mondhatni durva volt, hogy tetőtől talpig fehér csuhába öltözve, szakállal és pásztorbottal magyarázott, egy méterre a jógázóktól, s három méterre a csókolózó pároktól, akik a LOVE szobor alatt ölelgették egymást. 

Jézusnak nem nevezném, csak imitálja, de hisz benne...

Utána megnéztük, igaz csak kívülről  Philadelphia-i Szabadkőművesek Nagypáholyának épületét. A szabadkőművesség (angolul freemasonry, franciául franc-maçonnerie, németül freimaurerei vagy freimaurertum) világszerte több millió taggal rendelkező heterogén, számtalan formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. Tagjai ritualizált beavatási szertartásokon keresztül ismerhetik meg a szabadkőművesség kőművesmesterségből származó szimbólumrendszerének mélyebb jelentését.

Tipikus szabadkőműves jelképek...

Egyébként ez is jellemző Amerikára. Ott van a Szabadkőműves páholy, amely, talán mondanom se kell, nem a katolikus egyház barátja, s mellette kvázi békés együttéléssel a Szent Péter és Pál Katedrális, mely Philadelphia székesegyháza.
Szombaton terveink szerint megyünk az Eastern State Fegyházba, valamint talán a nagy múzeumba, aminek lépcsője sokak számára ismert lehet a Rocky című filmből. De erről majd holnap este mesélek, ha nem tartanak ott a fegyházban néhány évre. De még ezek kívül is annyi, de annyi minden van, amit meg kellene tekinteni.

Jóga, Jézus és a szerelem szobra...

A városban találhatjuk  például a Fine Arts Pennsylvania Academy-t és a Rodin Museumot, amely Auguste Rodin műveinek a Franciaországon kívüli legnagyobb gyűjteménye. A városnak jelentős képtára van, a Philadelphia Museum of Art, az Egyesült Államokban levő képtárak közül az egyik legnagyobb. Philadelphia jelentős tudományos múzeumai között tartják számon a Franklin Institute-ot, ami tartalmazza a Benjamin Franklin National Memorialt, valamint az Archaeology and Anthropology Pennsylvania Museum Egyetemet.

Miért pont Alaszka, akarom mondani miért pont a mitokondrium?

A minap egy pályázatot készítettem elő és mivel feletteseim, családom és barátaim mind arra biztatnák, hogy mindent pályázni kell, hát ezt is beadtam. Sok reményt ebbe nem fűzök, de hátha. Ami nagyon furcsa volt, hogy itt a szokásos életrajzon, publikációs listán felül nem egy projekttervet kértek, hanem egy űrlapot kellett kitölteni, amelynek egyik pontja nagyon elgondolkodtató volt. A kérdés így szólt: rövid indoklás, hogy miért foglalkozik a biotechnológiával. (max. 1000 karakter). Ez először nagyon könnyűnek tűnt, nem kell hosszasan irodalmazni, napokat olvasni, hogy megírjam. A végén rá kellett jönnöm, hogy ez a kérdés sokkal nehezebb, mint az ember gondolná. Több mint tíz éve foglalkozom a mitokondriális kutatással, így mára azt mondhatom, hogy ez a mindennapok természetes részvevője. Nyilvánvaló hogy az ember amellett hogy próbálja, a hatalmas szakirodalmat követni minden egyes vizsgálati módszert megpróbál megérteni, megtanulja kivitelezni. Ez napi rutinná válik, ezzel telnek a hétköznapok, hétvégék sokszor még ez adja a karácsony esti beszélgetések témáját is.

Egy sejt mitokondrális hálózata

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetemen voltak olyan tanáraim, akik attitűdje, hozzánk akkori hallgatókhoz és a kutatáshoz való viszonya meghatározó volt számomra. Egyetemi évek elején minden akartam lenni, de legkevésbé genetikus nem. Aztán jött a harmadév és a kötelező genetika tantermi óra és gyakorlat. Már előtte a biokémiát túléltük, most talán már jön egy kis mese is. Szerencsénkre a tantermi előadásokra egy fantasztikus egyéniségű embert kaptunk Major Ágnes személyében, aki amellett, hogy szépen logikusan levezette a genetika főbb törvényszerűségét meg is szeretette velünk a tudománynak ezt a területét. Később mikor elkezdtem dolgozni akkor ő volt aki felkarolt és tudtam azt hogy ő az akihez mindig mehetek valami tanácsért. Sajnos már pár éve nincs közöttünk.

Egy mitokondrium 

Ezzel párhuzamosan tárult elém az a fantasztikus  mikrovilág amely az emberi szervezet működéséért felel. Kutatásaim és diagnosztikai feladataim központjába a sejtek energiatermeléshez nélkülözhetetlen sejtszervecskék, a  mitokondriumok állnak. Ezen  pici  sejtalkotó amelynek a feladata hogy a sejtek működéséhez szükséges energiát szolgáltassa. Ennek szabályozása nagyon bonyolult rendszeren keresztül valósul meg, egy apró hiba is akár a sejt, vagy sok esetben az egész szervezet energiaellátás zavarát idézheti elő, amely következtében betegségek alakulnak ki.  Szerencsésnek érezhetem magam, hogy ezen területet jobban megismerhettem, csak remélni tudom, hogy az általam végzett munka a tudomány valamint az érintett betegek javát fogja szolgálni. 

Mindemellett az embernek szinte mindennap eszébe jut az hogy  itt ez a hatalmas ismeretanyag és egyre inkább csak azt érezzük hogy mennyi minden megoldatlan rejtély van minden egyes pici területen. Egyre jobban mélyebbre megyünk, egyre jobban megértjük. Ma a nanotechnológia, biotechnológia forradalmát éljük. A helyzet azzal hasonlítható mikor a fizikának volt hasonló forradalma. Az az ismeretanyag amit mi 10 éve az egyetemen tanultunk ma semmire nem elég, azok a módszerek amiket a PhD kutatáshoz használtunk idejétmúltak. Folyamatosan fejlődni kell, folyamatosan tanulni és újra és újra végiggondolni az akár még egy éve nem megértett problémákat.

Aki igazán tud, az egyszerre minimum két monitoron tudja. 

Most itt legfőképpen egy olyan mikroszkóppal dolgozom ahol a mitokondriumok mozgását tudjuk vizsgálni. Sokszor eszembe jut, mikor belenézek megfelelő sejtet keresve hogy mennyire is csodálatosan megalkotott világban élünk. A mitokondriális mozgásnak, egymáshoz kapcsolódásának egy kis eltérése is elég ahhoz, hogy akár végzetes betegségek alakuljanak ki. Folyamatosan azzal szembesülhetünk, hogy egy tökéletesen megalkotott rendszer van előttünk, ami véleményem szerint nem lehet valami véletlen műve, hanem kell hozzá egy alkotó.  

Egy kis hétköznapi horror...

Mindenek előtt egy kis képzavarral szeretnék élni. Az én drága Bódi nagyapám mindig azt mondta, hogy szép dolog a karácsony, különösen az előkészületek. Különösen igaz ez Amerikára. Igaz, jelen bejegyzésben nem a karácsonyra szeretnék célozgatni, mert Magyarországgal szemben, ahol a következő nagy ünnep a karácsonyi, s egy csomó helyen ki vannak rakva október vége felé a karácsonyi díszek, de itt ilyenkor még a karácsony előtt van két nagy ünnep, melyre az előkészületek elindultak, s ezt már mindenütt látható. S itt most nem elsősorban a boltokat értem, hanem az utcán a házak és az ablakok kezdenek átalakulni.

A tökök már mindenhol megjelentek... S senki nem bántja őket, pedig otthon ennél olcsóbbat is ellopnak...

Ugyanis a két ünnep közül az egyik a Hálaadás, amely nagy látványossággal nem jár, összejönnek a családok, s eszegetnek. Méghozzá pulykát, töltött pulykát, s külön telefonos tanácsadó szolgálat van ilyenkor a töltelék pontos elkészítésére, mivel egyébként mérgező, ha nem jól csinálják meg. A másik pedig a Halloween. Amerika nagyon steril ország, ha szabad így fogalmaznom. Talán úgy is fogalmazhatnám, hogy mindennek megvan a rendje és a módja, no meg a szabálya. Mindent szabad, de azt meghatározott módon kell megcsinálni, különben ennye és a bennye lesz. S a Halloween pont azért van, hogy egy kicsit ezt a sterilitást, ezt a szabálytudatos szabálytalanságot fel lehessen oldani. S ráadásul mindenféle giccset legalább el lehet adni... S lehessen egy kicsit - humorosan - rettegni...

S ezek mind itt vannak a környező utcákban...

Most magáról erről az ünnepről nem szeretnék írni, hiszen majd október végén amikor mi a halottak napját és a mindenszenteket ünnepeljük, itt Amerikában a Halloween következik be. S magáról az ünnep történetéről akkor fogok mesélni. Most az előkészületekről szeretnék szólani. Az ősz első igazi jele, hogy az ablakokban megjelennek a halloweeni díszek. Pedig még bőven hetek vannak hátra mire itt maga ez a mi szemünkben nagyon fura ünnep.

Éjfélkor se megyek erre... :)

Bárhol sétálok a környékünkön ki vannak téve a tökök, melyek ellentétben a Magyarországon kapható tökkel igazából nem ehető, s nem hosszúkás, hanem kerek. A belülről világító töklámpás lett az idők folyamán Halloween legfontosabb kelléke illetve tradicionális szimbóluma. A faragott sütőtök először az aratási idényhez kapcsolódott jóval azelőtt, hogy a Halloween jelképévé vált volna az Egyesült Államokban. A kivájt töklámpás angol elnevezése „Jack O'Lantern, azaz Lámpás Jack” vagy „carved pumpkin”.

Csomó helyen már láthatóak kitéve jelmezek, hiszen az ünnep lényege, hogy a gyerekek (és a gyereklelkű felnőttek) mindenféle rémséges öltözékben sétálgatnak fel, s alá. Halloween előestéjén partikat rendeznek mindenfelé, és sokan jelmezekbe öltözve régi, babonás szokások felelevenítésével, bűvészkedéssel, társasjátékokkal múlatják az időt. Az amerikai ünnepen a gyermekek édességért háztól-házig körbejáró szokásának eredete az írországi óhazába nyúlik vissza, nagy valószínűséggel az ír, angol és skót bevándorlók hozták magukkal, és honosították meg az Egyesült Államokban. Ezen kívül minden év október 31-én megrendezik a New York’s Village Halloween Felvonulást New York Greenwich Village városrészében. A több mint egy mérföld (1,6 km) hosszan haladó, ötvenezer jelmezes résztvevő – táncosok, művészek, cirkuszi előadók, zenekarokat és színészeket szállító kocsik – évről évre kétmillió nézőt vonz a helyszínre, és körülbelül százmillióan követik a tévében. Nos, hogy erre elmenjünk az szinte kizárt, ugyanis semmi kedvünk együnknek se kétmillió ember között tolongani, még akkor se, ha ez az egyike annak a 100 dolog, amit ki kell próbálnod, mielőtt meghalsz: események, amiket nem hagyhatsz ki - legalábbis egy könyv szerint.

A Szabadság-szobrot amúgy is élőben szeretném látni, nem tőrrel a szívében...

A halloweeni szokás még az is, hogy a házakat fel kell díszíteni, nem is beszélve az üzleteket és a boltokat. Ilyenkor a boltok ablakaiból eltűnnek a normál tárgyak, s helyüket átveszik a csontvázak, természetesen fröccsöntött műanyagból, a koporsók, s minden olyan tárgy, amely a frászt hozza az embernek a fiára. Természetesen a házakat is fel kell díszíteni, s ezt már most elkezdték... Pókháló, tökök, csontvázak... Szóval mintha elhagyott ősi hely lenne... S senki ne gondolja, hogy ezek a dolgok olcsóak, sőt. Rengeteg pénzt költenek ilyenkor a díszítésre.

Egy kis műpókháló... Remélem kitart a hónap végéig... 

Amerikában Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukrot vagy csínyt!” kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Elméletileg az ajtónyitónak van lehetősége „csínyt”, azaz játékos fenyegetést választani, de ez nem jellemző gyakorlat. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában többnyire baráti társaságban, jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. S hogy ezt az egészet miért írom le október elején, miközben ez az ünnep október végén van? Nagyon egyszerű a dolog. Mi egy évet élünk kinn Amerikában, s törekszünk arra, hogy minél több dolgot megnézzünk, s minél több eseményen részt vegyünk. S nagyon reménykedem abban, hogy annyi kisgyerekes ismerősünk lett, hátha valaki e bejegyzésen fellelkesedve meghív bennünket, hogy szépen mint "bébisintér" elkísérhessem a gyerekeket cukrot vagy csínyt kiállítani... Be is öltözök akkor, felveszem magamra szép hosszú - ebben a szituációban rémisztő - fehér albámat, s még Ancsának is szerzek valami jó kis jelmezt. :D Például beöltöztetem DNS-nek...

A Pocono hegyek és az indiánok, avagy a Niagara Pennsylvaniában

Két hosszú és munkával teli Passaic-i hétvége után úgy éreztük, hogy kicsit jó lenne kimenni a természet lágy ölére, kicsit pihenni, kikapcsolódni, sétálódni, meg ilyesmi. Lehetőségeinket kicsit korlátozta az, hogy autónk nincs, s a legolcsóbb autóbérlés, amelyet használni szoktunk, az a Zipcar, amelynek van egy olyan szabálya, hogy napi 180 mérföldnél többet nem lehet megtenni. 180 mérföld nem kis távolság, lényegileg 289,68 km, de aki ránézett már az USA térképére az tudja, ez bizony egy kis légypiszoknyi távolság.

Szóval igen szép környék...

A Pocono-hegység igazából nem egy túl magas dombság Pennsylvania északnyugati részén. A környék nem túl magas, legmagasabb pontja 1000 méter alatt van, mégis az egyik legnépszerűbb turistaközpont a környéken, nem is beszélve arról, hogy ez egy valódi síparadicsom. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg vízesés van, szóval lehet bőven sétálni. No, meg 1267 lépcső, de ne szaladjunk ennyire előre - többek között azért se, mert leszakad az ember lába.

Tisztességes magasságú vízesések... 

Szállásunk egy alapjába véve normális hotelban volt, East Stroudsburgban, ami igazából Pennsylvania és New Jersey határán van. Többek között volt itt egy étterem is, ahol mexikói kajákat szolgáltak fel. Alapjába véve voltunk már pár Mexikói étteremben, de ez volt ez első, amely megehető státuszba került, magyarul nem volt annyira felfűszerezve, hogy eldobjam a nyelvemet, hogy eme képzavart hozzam elő. A vacsora után pedig haladéktalan koktélozásba kezdtünk, hiszen a koktéllap szolid hat oldal volt...

Némelyik koktél után nem volt őszinte az arcomon a mosoly...

Szombat reggel aztán elkezdtük bejárni a környéket. Igaz, hogy nem volt időm rendesen felkészülni, hiszen szerdán döntöttük el, hogy megyünk. Én alapjába véve szeretek felkészülni abból a területből ahová megyünk. Van ismerősöm aki szerint némileg idegesítően élő történelemkönyv vagyok, de szerintem ha már itt vagyunk egy idegen helyen, akkor ismerjem már meg mi is történt azon a részen. De most hirtelen ötlet volt az indulás, így komolyabban nem készültem fel, úgyhogy szépen megnéztem a GPS-en, hogy milyen látványosságok vannak, s az alapján választottuk ki, hogy merre is menjünk el. Ezt egy kicsit megnehezítette az is, hogy szombat reggel egy kifejezetten nagy esőre ébredtünk. Úgyhogy a természetjárás egy kicsit eltolódott.

Macival nem futottunk össze, de út mellett legelésző őzek voltak...

Először elmentünk a Pocono Bazzar-ba, ami egy piac, mindenféle dolgokat lehet ott kapni. Igazából - mivel nagyrészt szabadtéri - az eső miatt nem volt nyitva, úgyhogy innen gyorsan továbbálltunk a Pocono Indián Múzeumba. Indiánoknak az amerikai kontinens bennszülött népeit nevezzük. Jelenleg az amerikai kontinens lakosságának egy tetemes, de kisebb részét képezik. Elnevezésük Amerika középkori újra-felfedezésével és egy tévedéssel kapcsolatos, nevezetesen, hogy Kolumbusz Kristóf azt hitte, hogy Indiát érte el, amikor a mai Dominikában partot ért. Amerikában bennszülött amerikai (angolul Native American), és az Első Nemzetek (First Nations) neveken is emlegetik őket. Más neveik: amerikai indiánok, amerindek, vörös indiánok. Az angol nyelvben az indian szó indiánt és indiait egyaránt jelenthet, így az angol szó alakjában őrzi Kolumbusz tévedését, a magyar nyelvben azonban a két jelentés két szóalakra vált szét. Egy dolog viszont, hogy minek nevezzük, de valóban igazi indiánt nem nagyon láttunk eddig.

Pocono Indian Museum

Annyira, de annyira szeretnék sokat írni az indián múzeumról, de nem nagyon van mit. Kezünkbe nyomtak egy zenelejátszó szerkezetet, ami elvben egy csomó mindent elmondott, amiből nem sok mindent értettünk, meg idegesítő is volt. Maga a kiállítás kb. 30 méternyi anyag, s ehhez egy három szintes múzeumi bolt tartozik. Persze azért volt pár dolog ami Karl May-on felnőtt férfiemberként finoman fogalmazva szemcsillogatató volt. Egy valódi harci dísz, vagy egy tomahawk, nem is beszélve a békepipákról - nagyon tetszett... S a csúcs egy valódi indián skalp. Nekem érdekesség, annak a szerencsétlennek valószínűleg igen kellemetlen lehetett...

1843-ban még azért izgalmas lehetett a világ ezen a környéken

Az indián múzeum után úgy nézett ki, hogy elviselhető lett a hőmérséklet, s az eső se esett már - annyira - úgyhogy fogtuk magunkat, s megkerestük a Bushkill-Falls-t. Ennek a beceneve nem más, mint a Niagara Falls of Pennsylvania. Egyébként az egész területen nyolc vízesés van, s a környék nem más mint magántulajdon. 1904-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, s azóta is a Peters család tulajdonában van. A területet öt útvonalon lehet bejárni, ebből a legnehezebb az 1267 lépcsőt tartalmazó piros útvonal, melyet mily meglepő, de Ancsa rögtön ki is választott... Tény, hogy itt lehetett a legtöbb mindent látni. Magára arra, hogy az utakat betartsuk nagyon vigyáznak, mivel néhány éve pár kölök szórakozni akart, s az egyik 150 métert zuhant.

Még a legelején...

Egyébként ez egy bazalthegység, tudnám hasonlítani a Badacsony környékbeli hegyekhez (bokakifárasztás szempontjából), hasonlít a Szalajka-völgyre, hasonlít a Kisújbánya-Óbánya közötti vizes részre. Szóval nagyon szép környék. De van mit gyalogolni ott. Igazából ez volt az a túra, aminek a közepe felé az én kitűnő állapotban lévő térdem elkezdett érdeklődni a fejem irányába, hogy normális vagyok egyáltalán, hogy ennek a túrának...

Egyébként azt kell, hogy mondjam hihetetlen dolog Amerika. Annyira szép helyek vannak, s a legtöbb helyen a szép hely mellett közvetlenül ott van a piszok és a kosz. Itt végre abszolút nem így volt. Egy szépen rendben tartott környék, sehol egy eldobott palack, a lépcsőn teljesen nyugodtan uzsonnázik a cickány, vagy valamilyen állat, melynek a fajtáját nem tudtuk megállapítani... Neki könnyű... Négy lábon szaladt... Nem akarok túlozni, de nagyon fárasztó volt, de nagyon élvezetes. Voltak pillanatok amikor a mosoly bizony nem volt őszinte az arcomon... Ezt az alábbi videóban bővebben kifejtem, s ezen azért látszik, hogy micsoda környéken jártunk...

A hatalmas séta után megnéztük az itteni indián emlékhelyet (no és ajándékboltot). Nagyon tetszett, hogy egy valódi, erre a környékre jellemző indián-kunyhót felállítottak, sőt mi több még be is lehetett menni, s le lehetett ülni, feküdni a bőrökre, szóval picit gyermekkorom könyveiben érezhetem magam. Komolyan, most már csak az hiányzik, hogy egy valódi indiánnal találkozzam... Lehetőleg harci színek nélkül, esetleg békepipával pici szájában... Sápadtarcúságom ide-oda, elszívom én vele.

Old Firehand kicsit késésben volt, szundítottam egyet...

Ezek után még két érdekes helyre vonszoltuk el kimerült porhüvelyünket, egyik viccesebb volt mint a másik. Amerikát picit lehet a giccs főországának is nevezni, s ha ez így igaz, akkor ezt a helyet, ahova először mentünk a giccs valódi szentélyének nevezhetnénk. A szentély azért is megfelelő kifejezés ehhez, mivel ez nem más, mint a Christmas Factory, azaz Karácsony-gyár, tehát a karácsonyhoz való mindenféle rekvizitet - a karácsonyfa izzótól egészen az életnagyságú Mikulásig - lehet itt beszerezni a legújabb divat szerint.

Ez már olyan giccses, hogy már jaj...

Komolyan mindenféle van. Ír karácsonyfa, lóhere formájú díszekkel és whisky-s üvegekkel, sport-karácsonyfa a legnépszerűbb amerikai focicsapatok logójával ellátott díszekkel, mindenféle színű, formájú, alakú. Tetszik a kék szín? Olyan fa, ahol még a fa is kék - természetesen fröccsöntött műanyagból. Esetleg ne nevezzük karácsonyfának, hanem inkább - politikailag korrekten - Holiday tree-nek? Semmi akadálya, csak olyan díszeket teszünk fel, amelynek semmi köze a karácsonyhoz. Nehogy megsértődjön... Igazából nem tudom nem tudom ki szokott megsértődni, mondjuk nekem is jogom lenne esetleg megsértődni katolikus teológusként, hogy miért ne nevezhetem karácsonynak a karácsonyt... Na mindegy, ennek a blognak nem a politikai korrektség a témája.

Mikulást ne kavarjuk bele. Ez Hello Kitty sapka. Csak tudnám mi az...

Azért volt szép dolog is, egy-kettő, úgyhogy néhány díszt vettünk, hiszen a karácsonyt várhatóan itt töltjük, csak a születésnapomra megyünk el - reményeim szerint - a napfényes Floridába... Miután kigiccselődtünk (bár szerintem ilyen szó nincs), átmentünk a Candy-shopba. Magyarán a cukorkaboltba, ahol rengeteg finomabbnál finomabb csokoládé, cukor, s mindenféle olyan dolog várt bennünket, mely szemnek és főleg szájnak ingere. S ami nagyon lényeges, nagyon jó áron voltak, úgyhogy most blogírás közben éppen a sok hordó egyikéből kimért csokigolyót harapdálom nagy élvezettel... Egyébként ne csodálkozzon senki, hogy ennyiféle édesség van. Amerikában, az amerikaiaknak van egyfajta orális frusztrációja, bár tudom, hogy ilyen kifejezés sincsen, de mégis használom. Egyszerűen ha ülnek a televízió előtt, vagy a számítógépen csinálnak valamit maximum hatvan centire kell, hogy legyen valamiféle édesség. Az értekezletek, megbeszélések azzal kezdődnek, hogy minimum fánk és a rettenetes amerikai kávé. Ancsa mesélte, hogy múltkor valamilyen értekezleten egészségtudatosak akartak lenni, ezért egy csomó nyers zöldséget vittek be. Nyers zeller, nyers répa, nyers gomba. És hozzá chips. Természetesen először elfogyott a chips. Utána ráfanyalodtak a nyers zöldekre, mert megbeszélés közben enni kell. Mindig enni kell. Kalóriát kell bevinni. Ez annyira így van, hogy rengetegen futnak a környékünkön, s közben isszák flakonból a cukros-jeges kávékat... Egy csomó termékre rá van írva, hogy ezt nyugodtan berakhatod a 2000 kalóriás diétához. Könyörgöm 2000 kalória, az egy felnőtt férfiember normál napi bevétele, persze kivétel a kemény fizikai munkásokat... Ez meg itt a diéta. Na de jól eltértem a témától.

Természetesen ez nem a mennyország, de úgy három sarokra van tőle...

Ennyi gyaloglás és édességek közötti kavargás után már olyan éhesek voltunk mind a ketten, hogy megkerestük az első utunkba eső éttermet, ahol nem kis meglepetés várt bennünket... Azon kívül, hogy a hulla fáradt felszolgálónőnek sikerült csak picit kiborítania a kajánkat, de ezen nem problémázott... Az orra alá dörmögött valamit, s ment tovább...

Mint a fenti egyébként rendkívül esztétikus, egy füzetlapból kitépett lapként fénymásolt árlistán is látszik Hungarian Pork Chops. Hogy ez micsoda azt a mai napig bizony nem tudom. A szavakat azokat értem. De, hogy valójában mit ettem, s ebben vajon mi lehetett a magyar... Halvány fogalmam sincs. Hacsak nem az volt magyar benne, hogy a rizs, amit adtak hozzá legalább olyan száraz volt, mint amit otthon a menzán adtak... Mellesleg nem volt rossz, csak mondjuk ilyen erővel lengyel, francia, vagy akár kameruni is lehetett volna... Mondjuk a képet és az ízt felidézve egy erősen elfuserált szószmentes vadasnak, mondhatni menzavadasnak beillene, de... Még jó, hogy vittünk magunkkal mindenféle kolbászokat, sajtokat, melyeket a szállásunkon ízlésesen el is fogyasztottunk.

Állítólag ez nemzeti eledel otthon... 

Nos, a napot ezzel, illetve az elméletileg épületen belüli uszoda meglátogatásával töltöttük. Igen, az uszoda épületen belül volt, de ahhoz nekünk ki kellett menni az épületből, s bemenni egy másikba. S az is igaz, hogy Ancsa elég feltűnő volt, mert az ott uszodázó afgán család leány tagjai (a feleségek a víz közelébe se jöttek) talptól tetőig beöltözve vettek fürdőt, s még törölközőket is magukra tekertek, nem is beszélve, hogy a közelembe se jöttek... Ancsa meg szépen besettenkedett egyberészes fürdőruhában... Amire még burkát se vett fel... Olyan mohó tekinteteket még nem láttam, ahogy őt bámulták. Sajnos mivel a párbajtőrömet otthon felejtettem, így a párbajról le kellett mondanom... Pedig elég csúnyán néztem a szakállasokra. Fotózásról meg természetesen szó se lehetett, meg se próbáltuk... Mindenesetre ezt megemészteni ismételten elvonultunk a mexikói étterembe koktélokba ölteni megpróbáltatásainkat, hiszen ebben a sötétben Allah úgyse lát... :D (Mielőtt bárki megsértődne, nem megsérteni akartam a muszlimokat, hiszen van pár ismerősöm, s szeretem is a kultúrájukat... S ha ez a szokásuk, hogy nyakig felöltözve fürdenek, tegyék úgy. S ahogy azt török barátaim fogalmaznák: Allahu akbar!)

Gondoltam rájuk küldöm ezt a macit...

Vasárnap reggel 4 fokra ébredtünk, s miután legyűrtük a finoman fogalmazva nehezen ehető reggelit, a Delawere Water Gap felé vettük az irányt. Ez nem volt túl nagy távolság, hiszen kb. 2 mérföld. Nagyon egyszerűen ezt a részt úgy lehet leírni, mint a Dunakanyar. Igaz, a Delawere itt még sokkal kisebb, mint Philadelphiánál. Amerikában kedvelt dolog az un. trolley szolgáltatás. Ez egyfajta turistabusz, kinézetre úgy néz ki, mint egy troli, s az ember csodálkozik, hogy nem esik szét, főleg amikor felfele megy.

Laprugók, fűtés-hűtés nincs, s az ülések közepesen kényelmetlenek...

Ez egy másfél órás túra volt, amit mindenkinek tudok ajánlani aki erre jár. Vagy máshol ahol van ilyen szolgáltatás. A sofőr egyben az idegenvezető, mindent tudott a környékről, hiszen, ahogy elmondta egy templomnál, őt ott keresztelték, ott nősült, s ott fogják majd eltemetni a templom melletti temetőbe. Maga a környék nagyon szép, végre zöld, végre hegyek, s végre nem kell lépcsőzni. Magamféle lusta embernek ez a fajta természetjárás majdhogynem tökéletes.

Innen nem látszik, de errefelé csörgedezik a Delawere. A hegy már New Jersey-ben van...

Jó volt ez a hét vége. Igazából nem csináltunk semmit, csak pihentünk, s ebben persze jól el is fáradtunk. De legalább volt időnk tovább tervezni, hiszen vár ránk majd egy Bográcsfesztivál, vár ránk majd Chicago és környéke, s várnak a dolgos hétköznapok. Amelyekre egy ilyen úton tökéletesen fel lehet készülni... S ehhez szerencsére csak 100 mérföldet kell vezetni, keresztül Betlehemen és Nazarethen... No meg Belfaston... S megérkezni a Pocono-hegységbe, ami tényleg egy nyugodt pont ebben a rohanó országban.

A hétvége Facebook albuma

Összeköt minket a magyar szó - cikkem a Magyarságban

A Kanadai Magyarság 1949-es torontói alapítása óta a magyar emigráció kedvenc olvasmánya. Alapító tagok közé sorolhatjuk Kerecsendi-Kiss Mártont és Kenesei Lászlót, akikhez csatlakozott az Argentínából érkezett Vörösváry Weller István 1955-ben. A Kanadai Magyarság a Vörösváry család tulajdona volt 2005. június 30-ig, amikoris azt az Aykler & Co. megvette és átadta a jelenlegi tulajdonos cégnek a Hungarian Canadian Media Non-Profit Corporation”-nak. Az újság az Aykler Management irányítása alatt működik jelenleg is. Már az ötvenes évek elején is voltak lelkes magyarok, akik igényelték a magyar nyelv írásbeli használatát és hajlandók voltak áldozatot hozni a kultúra fejlesztésére, mint például Dr. Vass Ferenc „régi kanadás” ügyvéd, aki ötszáz dollárt kölcsönzött az újság fejlesztése céljára. 1957-től már mint a népszerű „Kékújságot” ismerjük, mivel az első lap fejlécén a „Magyarság” kék színű betűkkel van írva. Ugyancsak 1957 óta teljes mértékben a Vörösváry-Weller tulajdonospár birtokában a nyugati világ legnagyobb magyar nyelvű heti újságává vált.

A Kanadai Magyarság ma is a nyugati világ legnagyobb számban megjelenő magyar nyelvű hetilapja. A Kékújság 1990. novemberében átvette a Chicago és Környéke című magyar nyelvű újságot is, így a hivatalos név Kanadai-Amerikai Magyarságra változott.

Nos, ebben az újságban jelent meg címlapon beszámolóm Áder János Magyarország Köztársasági Elnökének látogatásáról. Mielőtt majd a hét végi kalandjainkról beszámolok, most ezt a cikket megosztom, egyfelől dicsekvésként, másfelől azért, hogy megmaradjon emlékül...

„Készülve erre a mai találkozóra kerestem frappáns idézetet, hogy mi az ami (…) a műsornak az egyes elemeit mi fogja össze. Mi lesz az a közös dolog, ami egymáshoz kapcsolja az egyes iskoláknak, egyes csoportoknak az előadását. Hát nem volt nehéz kitalálni: a magyar szó.” – kezdte köszöntőjét 2014. szeptember 27-én, szombaton New Jersey kicsiny településén Passaicban Dr. Áder János Magyarország Köztársasági Elnöke. 

A passaici Szent István Római Katolikus templom idén ünnepelte felszentelésének 110. évfordulóját, ezért hosszú ünnepségsorozatot rendezett. Az ünnepségsorozat utolsó pontja, mondhatni fináléja volt Dr. Áder János, magyar nyelvű szentmisével összekötött látogatása. Hiszen az elnök a találkozó előtt részt vett egy, a Szent István Római Katolikus Templomban Vas László plébános által celebrált misén, valamint Németh Zoltán iskolaigazgató és a helyettese, Kerekes Judit kalauzolásával a Szent István Hétvégi Magyar Iskolával és tanulóival ismerkedett. Majd ezek után sor került a valódi találkozásra ember és ember között. Jó volt látni azt a számos iskolát, szervezetet, amelyik hallgatott a hívó szóra, hiszen jelen voltak többek között a passaici, a wallingfordi, a New Brunswick-i, a fairfield-i és a New York-i magyar iskola tanulói és tanárai, fellépett a Lant és Toll Művészeti Csoport, a Veres Hangja Irodalmi Kör és a Csűrdöngölő népi együttes, s több mint 300 ember, aki mind eljött találkozni azzal a személlyel, aki a magyar Alaptörvény szerint a Nemzet egységét jelképezi. 

Sokan voltunk, sok egyéni történet. Örömteli és bánattal teli. S valahogy ezt mindannyian el akartuk mondani Magyarország Köztársasági Elnökének. Erről szóltak a beszámolók, a versek, a dalok. Mégis, a sok fellépés között volt egy gondolat, amely talán legjobban megmagyarázza ennek a találkozónak a miértjét, a célját és bizonyos szempontból az eredményét is, ez pedig Vas László passaic-i magyar plébános rövid köszöntője volt: „Egy fiatal legény mesélte nekem, hogy néhány éve, valahol külföldön járt, méghozzá Görögországban s nagyon eltévedt. Ott állt, pénze alig volt, nyelvtudása meg még kevesebb, s nagyon kétségbe esett. S amikor már teljesen kétségbe esett, felkiáltott, hogy mit keresek én ezen a földön? S mellette - mivel magyarok, magyar származásúak mindenhol vannak - megszólalt egy férfi: Ne aggódj fiam, mi görögök ezt keressük évszázadok óta, s még nem találtuk meg, de te majd megtalálod akit keresel. 

Messzi vidékről szól a gondolat, de érvényes ez itt Amerikára is. Mi amerikai magyarok egy, tíz, ötven éve itt élők még mindig keressük azt, ami haza köt, még mindig otthonunknak tartjuk Magyarországot. Bár mindennapjainkban vagyunk apolitikusok, republikánusok, demokraták, de elsősorban magyarok.  

Amerikai magyarok. Mindannyiunknak vannak történetei, de a legfontosabb történetünk, hogy onnan származunk, ahonnan most meglátogatott bennünket egy ember. Egy ember, aki kifejezi a nemzet egységét. Egy ember, aki Magyarország Köztársasági Elnöke. S mint ilyen, felette áll a mindennapok politikájának, mert személyében az otthon, a múlt, a jelen, és a jövő testesedik meg. Köszöntjük őt. S köszönjük, hogy közénk jött magyarok közé. Mert ezzel utat mutat, megmutathatja, hogy azért vagyok itt, hogy büszkén legyek magyarságom követe, ebben a távoli világban, melyet Amerikai Egyesült Államoknak hívnak.”

Dr. Áder János egy összetett és bonyolult közösséget látogatott meg. Egy olyan közösséget, amely a mindennapokban nem, vagy csak nagyon keveset kommunikál egymással. Mégis összeköti a magyar szó, a magyar nevetés és sírás. S az a magyar szó, melyet a Köztársasági Elnök úr külön meg is köszönt: “Köszönet a családoknak minden egyes magyar szóért, amikor otthon egymással szót váltanak. Mert ahhoz, hogy a magyar szó kifejező ereje megmaradjon, ahhoz, hogy ugyanazt jelentse minden egyes vers, minden egyes ének a következő generációnak is, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy minden egyes családban magyar szó hangozzék el, amikor esténként összejönnek.”

Dr. Áder János emellett köszönetet mondott a fiataloknak, akik megtanulnak magyarul, mert nagy a csábítás, hogy Amerikában csak az angolt használják. Emlékeztetett rá, hogy Amerika gyarapodásához olyan emberek járultak hozzá, akiknek az anyanyelve magyar volt. Példaként hozta fel, hogy Teller Ede és társai Los Alamosban, amikor az atombomba kifejlesztésén dolgoztak, az igazán nehéz problémák megvitatásánál magyarra váltottak, amit amerikai kollégáik a “marslakók nyelvének” neveztek. Az elnök megköszönte az egyházaknak és a cserkészetnek is az amerikai magyarság saját kultúrájának megőrzésében játszott szerepét. 

Az esemény jó hangulatú beszélgetéssel, fogadással zárult, amikor lehetőség volt személyesen váltani pár szót Dr. Áder Jánossal, feleségével Herczegh Anitával, illetve az elnöki delegáció tagjaival, többek között Dr. Kumin Ferenccel, aki most vette át a New York-i Magyar Főkonzulátus vezetését.

Mit csinál a világ lustája?

Egy kedves, "jó" barátunk, akinek idejét se tudom mikor hallottam legutóbb a hangját néhány napja telefont ragadott, s felhívott egy hozzám közel álló személyt (csak azért nem írom le, hogy valójában az anyósomat, mert az anyós szó sokakban negatív kifejezés, pedig nekem egy kifejezetten bohém, művész anyósom van... A bohémet se tessék félre érteni, az gyakorlatban azt jelenti, hogy művész...), mondván mit csinál a világ lustája, gondolom ott se csinál semmit. Hát igen. A válaszom erre, hogy valóban, mivel kényszerűen jogkövető magatartásra vagyok ítélve valójában nem csinálok semmi olyat, ami a köznyelvi értelemben valami csinálását jelenti. 

Háttérben a Delawere folyó és New Jersey...

Már többször írtam a vízumokról, meg mindenféle ellenőrzésekről, tehát jogilag az Amerikai Egyesült Államokban tényleg nem csinálhatok olyan tevékenységet, amely fizetéssel, s ez alapján adóval, nyugdíjjárulékkal, esetlegesen biztosítással jár. 

Így marad a háztartási alkalmazott beosztása. Pontosabban, s ez mint férfiembert néhanapján idegesít, a feleség státusz. Mivel az amerikai állam jelenleg így kezel. 

Tehát a világ lustája főz (inkább kevesebb, mint több sikerrel), mos (ebben tényleg profi vagyok, kivétel a hajtogatást) és takarít (na jó, ez sose volt az erősségem...) 

Igazán hozhatnának itt más szabályokat...

Ezen kívül a világ lustája, azaz szerény személyem, ahol tud besegít. Például kedves "barátunk" telefonhívását az ihlette, hogy múlt héten lerohangáltuk a lábunkat, amikor a Köztársasági Elnök úr Passaicban volt. Igaz, ez által valószínűleg közelebb kerülhettem "Mr. Presidenthez", mint ő bármikor. De ilyen az élet. 

Nem is beszélve két ilyen jóképű "vadmacska" közelségéről...

A világ lustája emellett próbálja kedves egyetlen feleségét nyugtatni és segíteni, valamint néha, ha túl fáradtnak látja elvinni ide-oda kikapcsolódni. Tegnap volt, hogy fél éve vagyunk itt Amerikában, s ennek köszönhetően tettünk egy kellemes esti sétát, mondván keressük már meg azt a sörözőt, ahol első (illetve szerintem második) este megittunk egy sört, s amit azóta se találtuk meg.

Azon az estén is cseh sört fogyasztottunk, mert még tartottunk az amerikai söröktől... Hát igen, jobb az európai...

Philadelphia nagyon érdekes város, s este nagyon szépek a fények, melyekkel az épületeket megfestik. Érdekes, hogy néhány napja találtam egy klipet, melyben Rocky szalad végig a városon. S a város nem sokat változott a hetvenes évek óta. A nevezetes épületek ugyanolyanok. A gettó ugyanolyan. A folyópart, semmit se változott. A múzeum lépcsője, ahol Rocky szalad fel, majdhogynem változatlan, azzal a kitétellel, hogy egy Stalone szobor áll az aljában. S tegnap keresve a sörözőt végre bejutottunk az Old City Hall épületébe, mely felújítás miatt sokáig le volt zárva. S érdekesség, benn az udvaron nem más van, mint egy metrómegálló. Gondolom azért, hogy szegény városszolgák lustulhassanak, ne kelljen sokat menniük a metró és a munkahelyük között. 

Háttérben az City Hall

A világ lustája emellett tervezget. Még egy bő fél évet vagyunk kinn az USA-ban, s ebbe igazán bele kell nyomni mindent amit csak lehet. Most hét végén például megyünk ki a hegyekbe, egy rekreációs környékre, a Pocono-hegységbe. Ez ide szűk 100 mérföldre van, vízesések, indián emlékek, lovaskocsik, mindenféle dolgok. S tó, folyó, hegyi ösvények. Ez kell most nekünk. Két nagyon pörgős hétvége után egy csendes, nyugodt, uszodával ellátott hotel, majdhogynem wellness, kellemes séta a parkokban, megálldogálni csörgedező patakok mellett. Szóval lustulás, ahogy csak tetszik.

Philadelphia by night...

A világ lustája emellett gyűjtöget. Tapasztalatot, ötleteket, kapcsolatokat, reményt és örömöt, nyelvtudást és hűtőmágnest. Mellesleg lecserélte a ruhatára egy részét, valamint új gitárt is vett. S ezek a dolgok noha nem hatalmasak, de mégis boldogsággal töltik el. Hiszen van egy hely, ahol örömmel látnak, van bolt, ahol ismerősként köszöntenek, vannak emberek akikkel le lehet ülni, csak úgy, anélkül, hogy meg kellene kvázi a világot váltani, beszélgetni. Akiket tisztelni lehet, s akik tisztelik, úgy ahogy van.

Már csak ez az autó hiányzik... 

S nem utolsó sorban a világ lustájának tervei vannak. Hiszen fél év után haza kell majd mennünk, s újra kell kezdenünk azt az életet, melyet picit feladtunk amikor kijöttünk ide az USA-ba. De addig is remélem, hogy átjutunk a nyugati partra egy kicsit, látjuk a Grand Canyont, Talán az USA középső részére is eljutunk, s még talán az Ohio folyó is belefér. S erről mind, mind írni fogok. 

S bizony közeleg Halloween... Még egy olyan ünnep, melyet meg kell ismernünk...

A világ lustája most nyugalomra tér. Mert itt most már lassan alvásidő van. S azért is kell a pihenés, hogy a ránk váró sok-sok élményt be tudjuk fogadni. Legyen az egy elnöki látogatás, vagy egy medve megtekintése. Mert így sokkal gazdagabbak leszünk mind a ketten, s talán ez az ami miatt kijöttünk Amerikába. Gazdagodni. Ha nem is pénzben, de lélekben és álmokban. Nos, így vagyok a világ lustája. S ha ez lustaság: vállalom.