Holt költők és a cseresznyevirágzás

Fogalmazhatnám úgy is, hogy avagy egy utolsó túra Washington DC-ben, de az utolsó szó nagyon nem tetszik. Bár mostanság minden utolsó. Utoljára vettünk ki kocsit, utoljára mentünk át Delawere államon, Marylandon, s érkeztünk meg DC-be. Igazából most úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy szívesen megyek haza, hiszen hihetetlenül elfáradtunk, mert akárki, akármit mondd, külföldön élni fárasztó dolog, de szívesen jönnék vissza. Természetesen a realitás, mint olyan mást mond. Nem sok esélyét látom most. Éppen ezért ebbe a pár napba még igyekszünk betenni pár olyan helyet, ahova feltétlenül el kell mennünk. S most nem egyedül mentünk, hanem nem rég érkezett Philadelphiába Erika és Ádám, ők is jöttek velünk. Ádám a Jeffersonon abba a laborba jött dolgozni, ahol Ancsa is van. 

Erika és Ádám

Szóval nekiindultunk DC felé, s előző éjszaka bizony én agyalni kezdtem. Nem lehet. Az nem lehet, hogy itt vagyunk, arra megyünk és Oda, mármint így nagy betűvel nem megyünk el. Látni akartam saját szememmel a Szent András Iskolát. Hogy ez nem olyan nagy szám? Hogy száz ilyen iskola van Amerikában? Ez tény. Pontosabban. Ilyen egy sincs. Ez az az iskola, melyet sokan láttak, sokan ismertek meg. Egy filmből. Egy filmből mely egy időben a kedvencem volt. 

Igen, a Welton Akadémiáról van szó. A Holt Költők Társaságáról, mely az itteni erdőben kereste a barlangot, s bontogatta szárnyait. S itt harsant fel barbár rivallásuk a világ háztetői felett, ahogy a szomszéd városban Candemben nyugvó Walt Withman írta az egyik versében. Maga az iskola nem látogatható, az, hogy bejutottunk a területére a kora reggeli időnek volt köszönhető. Pár percet tudtunk csak ott lenni, aztán egy kedves hölgy nagyon udvariasan kitessékelt. De ez alatt azért sikerült pár fotót csinálni, sőt a filmben megszólaló harangot is hallottuk. Bevallom, nagyon szegénynek éreztem volna magam, mármint élmény szintjén, ha ide nem jutok el. Tudom, annyi helyet nem láttunk Amerikából, de ide el akartam menni. Muszáj volt. Ifjúkoromban ez volt a kedvenc filmem, átírtam színpadra, felolvastam hangoskönyvnek... S most már elmondhatom, jártam azon a gyepen, ahol Mr. Keating sétált, s ahol Niel utána kiáltott: oh, kapitány, kapitányom. Mert egyébként a filmet teljes egészében itt vették fel ebben az épületben, s annak környékén. Igaz, maga az iskola egyébként egy egyházi iskola, s koedukált... De lehet, hogy ez csak azután következett be, hogy telefonhívás jött a Jóistentől. Aki látta a filmet, tudja miről írok, aki nem, az nézze meg. 

Semmit se változott...

Szóval ezután egy kis hamisíthatatlan vidéki Amerika következett, majd átautóztunk a Chesapeake-öblöt keresztül szelő hídon, s már meg is érkeztünk Washingtonba, ahol ezen a napon nagy ünnep volt. Igazából a dolgokat távolabbról kell nézni. Ugyanis a Cseresznyefavirágzás Nemzeti Ünnepe több mint száz éves hagyomány. A Potomac folyó árapály-medencéjének partját és a Jefferson-emlékművet körülölelő parkban található egy hatalmas, mintegy 3000 fás cseresznyéskert, amely a természet ébredésének évszakában rózsaszínbe borítja a város szívét, Tokió ajándéka, a két nép barátságának jelképe.  A dolog úgy volt, hogy a távol-keleti szigetország legyőzte a cári birodalmat az 1904-1905-ös háborúban, Theodore Roosevelt elnök pedig 1906-ban Nobel-békedíjat kapott, amiért közvetített a két monarchia között az ellenségeskedés lezárása érdekében. A felemelkedő kelet-ázsiai hatalom baráti viszonyra törekedett a világpolitika színpadán szintén egyre magabiztosabban fellépő újvilágbeli állammal, ezért a barátság gesztusaként elküldte annak fővárosába a fákat, amelyen nemzeti virágait kihajtanak. 

Az első fákat azonban, amelyeket a japán kormány 1910-ben szállíttatott le, sohasem ültették el. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium ellenőrei ugyanis megállapították, hogy a fák nem egészségesek, hogy fonálférgek és rovarok költöztek beléjük. A hivatal az amerikai termesztők védelmében mind a 2000 facsemetét megsemmisíttette. A mai óriáscseresznyés fáinak 3000 őse 1912-ben érkezett meg Amerikába. Az első két facsemetét az akkori first lady, Helen Taft jelenlétében Csinda Szutemi japán nagykövet és a felesége, Iva ültette el március 27-én.

Az első Cherry Blossom Festivalt (Cseresznyevirágzás Fesztivált) 1935-ben rendezték meg helyi civil szervezetek. 1938-ban már a "Nagy Cseresznyevirágzás Felkelésről" cikkeztek az amerikai lapok, mert aktivisták a fákhoz láncolták magukat, hogy megakadályozzák a Jefferson-emlékmű helyszínéül kiszemelt terep letarolását. Az amerikai kormány végül új fák telepítésének ígéretével szerelte le az elégedetlenséget. A washingtoniak csak Japánnak a Pearl Harbor elleni támadása után néztek ferde szemmel a cseresznyésre. Négy nappal a háború kirobbantása után. 1941. december 11-én négy fa esett a bosszú áldozatául. Szerencsére a további pusztításnak sikerült véget vetni, ám a cseresznyefákat még évekig "keletiként" emlegették "japán" helyett. 

Ezt nem tudom mi, mert miközben Ancsa fotózott én parkolni akartam...

1948-ban azonban már ismét szent volt a béke: az államokban cseresznyevirágzás-hercegnőket választottak, akik közül egyet Washingtonban királynővé is koronáztak. 1952-ben Japán kérésére már washingtoni vesszőket küldtek Tokióba, hogy segítséget nyújtsanak az eredeti ültetvény helyreállításában. Cserébe az amerikai főváros többször kapott még száz-, sőt ezerszámra is csemetéket; 1999-ben 50 olyat is, amelyet egy 1400 éves cseresznyefából szaporítottak. Az eredeti, 1912-es ültetvény hajtásaiból ma a két kontinensen több száz fa virágzik. 

Jó, persze ilyen közel nem jutottunk, de ott nincsenek is cseresznyefák... 

Tehát erre a Cseresznyevirágzás ünnepre tartottunk, negyed, vagy inkább félmilliónyi másik emberrel. Úgyhogy Ancsáékat egy helyen kiraktam, s szolíd másfél óra múlva találtam is egy parkolóhelyet, méregdrágán, s jó messze. Hiába, aki nem akart 8 órát buszon ülni (beleszámítva a késést és a forgalmat) az így jár. Mondjuk utólag tudtam meg hogy lehet, hogy én jártam jobban, mert Ancsáéknak kerítéseket kellett mászni, mert az a rész, ahol kiraktam őket a kocsiból le volt zárva. Éljenek a sportos emberek. 

Rengetegen voltak. Ha azt mondom rengetegen akkor a sok embert tessék megszorozni még vagy háromszázötvenkettővel, s az egészet négyzetre emelni. S persze mindenki néhány dolgot szeretett volna megnézni, például a Fehér házat, ha lehet minél közelebbről, meg a Kapitóliumot. Nos ezt a szórakozást egy jóember elrontotta, mivel elkezdett a Kapitóliumnál lövöldözni. Sajnos egy dolgot nem jegyzett meg az oktatásból, a Secret Service előbb lő, aztán meg már nincs kitől kérdezni. Mi ebből az egészből csak annyit vettünk észre, hogy a Pennsylvania Ave-t, ahol a Fehér ház nem a húsz dollároson látható homlokzata van le van zárva. Távolabbról se tudtunk fotót csinálni, mert ott meg valami afroamerikai csoport lelkesen tüntetett. Lelkesen és jó hangosan. 

Úgyhogy két csoportra váltunk, ami négyen nem nehéz, némi matematikával ki is lehet számolni, hogy két fős csoportokra váltódtunk, Ancsa meg én nekiindultunk, s felkerestünk az International Spy Museumot, magyarán a Nemzetközi Kém Múzeumot. Hol is lenne egyébként, mint néhány utcára az FBI központjától? Komolyan vártam, hogy Edgar J. Hoover kisétáljon a kapun, de ez eléggé valószínűtlen, mivel már 1972-ben, az FBI élén töltött 48 évnyi szolgálat után békésen és párnák között hunyt el. Egyébként kitűnően kijött az összes ez alatt regnáló elnökkel és igazságügy miniszterrel. A megválasztásuk, illetve kinevezésük másnapján besétált hozzájuk, s közölte, hogy ő biztos benne, hogy jól fognak tudni együtt dolgozni. S letett egy - általában - vaskos dossziét. Egyedül a Kennedy testvérpár gondolkodott az eltávolításán, de ők, hogy hogynem magányos merénylő áldozatai lettek. Ahogy a Hoover által ki nem állt Martin Luther King Jr. is. Természetesen e kérdésnek, eme merényleteknek Hooverhez semmi köze. Csak úgy érdekességből jegyeztem meg. 

Hány filmben is szerepelt ez a tábla? 

Szóval a kémmúzeumba tartottunk, s mialatt végigálltuk a sort, kezdetnek megtekintettük a jelenleg futó kamarakiállítás egyik íncsiklandó darabját. Ugyanis jelenleg - mintegy csúcspontként - az elmúlt 50 év James Bond filmjeiből van egy nagyon gazdag gyűjtemény-anyaggal prezentált kiállítás. James Bonddal sokáig úgy voltam, hogy jaj, bármint csak azt ne. Aztán megnéztem egyet, majd még egyet, ittam vodka-martinit, rázva, nem keverve, s megszerettem ezt a sorozatot. A főbejáratnál tehát eme sorozat egyik gonoszának autója állott, teljes nagyságában. Elfogadnám, még a színe is megfelel.

Maga a kiállítás nagyon gazdag. S meglepő, vagy nem rengeteg magyar felirat van. Sőt a Vörös zászló, leng lengeti a szél (nem emlékszem a dal címére, pedig általánosban még feleltem is belőle) magyarul is elhangzik. No meg csehül, (kelet-)németül, szerbbűl,, sőt esetlen horvátul is. Először is egy identitást kellett választani, s azt kellett memorizálni, majd egy szokásos film következett, ahol bemutatták a kémek életét. Mondanom se kell, a kémek élete nem csak játék és mese. Itt nem elsősorban Hókuszpók jön, de sokkal, de sokkal kellemetlenebb. 

Nem tudom ez-e még a nevük, de elég jeles társaságban van...

A kiállításon megmutattak egy csomó eszközt és tárgyat, melyet a kémek anno használtak. A cigarettás-doboz kamerán át, természetesen James Bond Austinján keresztül a Lubjanka elkülönítő cellájáig. A kamera tetszett, a kocsit kérem, s Lubjanka... Nos oda nem kívánkozom. Persze a kémkedés hőskorából is mutattak dolgokat, például szerepelt itt a trójai faló makettje, vagy az Enigma eredeti példánya. 

S miután már jól kikémkedtünk magunkat, irány volt az igazi szuperkém kiállítása, My name is Bond. James Bond. Cápa protézise, Passziánsz kártyái, az aranypisztolyos férfi fegyvere, s a golyó, melyre rá volt vésve: 007. A Moonraker modellje, Le Chiffre szmokingja a Casino Royale-ből. S persze egy Austin Martin. 007-es rendszámmal. S a háttérben természetesen a meghatározó motívum... Sajnos olyanok voltak a fények, hogy igazán fényképezni nem lehetett, csak néhány fénykép lett jó. Az a vicc, hogy ezek után a James Bond sorozatot is más szemmel fogom nézni, például amikor látom majd, hogy Cápa elharapja az acélt, mondom magamban: öregem, láttam a protkódat... Egyébként az alakító színész tavaly hunyt el. 

Alapjában véve tetszett a múzeum, érdekes volt. A kémek tényleg közöttünk vannak, s ellentétben James Bonddal a legjellemzőbb szokásuk, hogy a legkevésbé feltűnőek. Egy olyan kém, akiről tudja mindenki, hogy kém, az nem kém. Legalábbis nem életben lévő kém. Na ugye érthető?

Igen, pont 10 nap múlva. A tábla eredetije Nyugat-Berlinben volt.

Mindezek után betértünk egy parkba, néhány ezer társunkkal együtt, s onnan öt órakor, mondván, a parkhoz tartozó múzeum zár, egy az egyben kidobtak bennünket. Nem kommentálnám, mert még megkapom a magamét, de könyörgöm, a Mallon ember tízezrek sétálgattak, s itt egy parkot (mely elég nagy részt vett le a Mallból) bezárják, mert a Múzeum zár. Na mindegy, megtaláltuk Ádámékat, illetve ők bennünket, s a National Museum of American felé vettük az irányt. Ez ugyanis, a többivel ellentétben fél nyolcig is nyitva tartott. Ez a múzeum őrzi többek között azt a 15 méterszer 10 méteres amerikai zászlót, amely a Fort McHenry erőd felett lobogott 1812-ben, amikor az angolok megpróbálták azt elfoglalni. Pár hónappal korábban erről bővebben írtam. Sajnos hivatalosan itt nem lehet fotózni, de hát egy kis szabályszegés elő szokott fordulni a magyar múzeumlátogatók között. 

Maga a múzeum több részre osztható. Van egy kitűnő közlekedéstörténeti rész, rengeteg szebbnél szebb mozdonnyal és régi autóval... Igen, az lehetett a szép világ, amikor a fütő rakta a szenet, vagy a fát, a mozdonyvezető vezette a mozdonyt, közben folyamatosan tisztította, a prérin száguldott a mozdony, s Old Shatterhand védte meg a vasutasokkal a szerelvényt az indiánok támadásától. Persze nyugat még vad volt, de kelet se volt az, aminek ma ismerjük. 

Ezen kívül még ami nagyon érdekes volt, az az Elnökökről szóló rész volt, legalábbis nekem. Lincoln kalapja, Bill Clinton szaxofonja, a Watergate házban felfeszített iratszekrények, Truman bowlingbábúja, na és Bush atomtáskája. Természetesen egy külön teremben a First Lady-k által viselt, a beiktatási bálokon felvett öltözékek. Igen, itt Amerikában az a szokás, hogy a First Lady a beiktatási báli ruháját a múzeumnak adományozza, amely ezt nagy tisztelettel kiállítja. A képen egyébként Jackie Kennedy ruhája látható. 

Persze van még ezen kívül is bőven látnivaló, hiszen ez a múzeum őrzi a Philadelphia csatahajó több száz éves maradványait, külön kiállítása van a régi pénzeknek, s az USA szerepének a különféle háborúkban. Mert ugyebár az USA sok háborúban vett részt, s természetesen mindig az igaz oldalon. Bár ha mondjuk Mexikóban kérdezném ugyanezt, vagy esetleg Vietnámban, nem is beszélve Észak-Koreáról, valószínűleg más lenne a vélemény. Miután innen is kidobtak bennünket, mert a múzeum zár, szépen átsétáltunk még a Mallon, a kocsi irányába. Ez volt az a pont, amikor végre én is megnyugodtam. Két dologra nem emlékeztem ugyanis, mivel pont abban a pillanatban, amikor leállítottam a kocsit hívtak fel Ancsáék, hogy hol vagyok már. Nos nem emlékeztem, hogy lekapcsoltam-e a villanyt és hogy felhúztam-e az ablakot. Ami azért nem utolsó. Szerencsére mind a kettő megvolt. 

Viszlát Washington emlékmű... Sajnos esélyünk nem volt jegyre, hogy megnézzük belülről.

A kocsiba beülve még két helyre szerettem volna elmenni, amiből végül is három lett. Az első az a Jefferson emlékmű volt. Úgy gondoltam, hogy nem csinálhatjuk meg azt, hogy hazamegyünk anélkül, hogy magát Thomas Jeffersont ne keressük fel. Maga az emlékmű nem régi, az 1940-es években épült. A nyitott épület körkörös márványlépcsőkkel épült, ión stílusú köroszlopcsarnokkal és alacsony kupolával. Az épület a Nyugat-Potomac Parkban áll, a félig mesterséges Tidal-medence partján. Az emlékmű és a tőle északra elhelyezkedő Fehér Ház a nagy National Mall park fő eligazodási pontjai közé tartoznak. Az épület a negyedik a turisták által leginkább kedvelt washingtoni épületek között. 

Nem keveset, de legalább sokat kell gyalogolni a megközelítéséhez. Igaz, ennek köszönhetően letudtuk napi jó cselekedetünket, mivel a parkolóban találtunk egy mobiltelefont, s az általunk (pontosabban Ádámékon át) visszajutott a gazdájához. Virtuális vállveregetés ezért mondhatni beindítva. Persze mielőtt elfelejteném, azért visszatérve Jeffersonhoz, a szobor maga hat méter magas és teljes egészében bronzból van. S ami érdekes, a bronz szobrokkal ellentétben nem üreges hanem teljesen tömör. Jó sok anyag van benne...

A két Jeffersonos...

Tom bácsi szobra után már úgy gondoltam, lábfájás ide, késői idő oda csak azért is megkeresem a Mall két utolsó emlékművét. Az egyik egy egész emlékmű-sorozat. a Roosevelt-emlékmű, melyet 1997-ben adtak át.

Roosevelt lábát és a kutya fülét illik megsimogatni, már teljesen ki vannak fényesedve. Miért? Erre nem találtam magyarázatot...

Roosevelt volt az aki, Amerikát kivezette a harmincas évek elejének nagy gazdasági világválságából, majd győzelemre vezette a második világháborúban, és akit az amerikai történelemben példátlan módon négy egymást követő alkalommal - 1932-ben, 1936-ban, 1940-ben és 1944-ben - választottak elnökké.

Roosevelt gyermekbénulás következtében életének legnagyobb részét tolószékben volt kénytelen leélni. Az emlékmű a négy elnöki ciklusra utalva, négy gránit „szobából” áll.

Az első Roosevelt első beiktatásának állít emléket, a második a gazdasági válság nehéz napjait idézi, a harmadikban az elnök kerekes székes szobrát láthatjuk, míg a negyedik szobában vízesések zubognak, mert a víz a békét szimbolizálja.

A másik szobor, mely ennek közelében áll, Martin Luther King Jr. szobra. Martin Luther King, Jr. (Atlanta, Georgia, 1929. január 15. – Memphis, Tennessee, 1968. április 4.) amerikai baptista tiszteletes, polgárjogi harcos, politikai aktivista, az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezető személyisége. Célja a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség és a feketékkel szembeni faji megkülönböztetés megszüntetése volt. Beszédeiben, nyilatkozataiban és tetteiben mindig az erőszakmentességet hirdette, céljai eléréséért a polgári engedetlenség módszerét is alkalmazta. 

Washington központi szerepet vállalt az amerikai polgári jogok kiharcolásáért vívott küzdelemben, melynek legismertebb vezetője Martin Luther King volt, akinek meggyilkolását követően 1968-ban óriási tüntetések voltak. Az elhelyezésnek történelmi okai is vannak: az emlékmű a Lincoln és a Jefferson emlékművek lineáris vonalán található, ugyanis híres „I have a Dream” beszédet King 1963-ban a Lincoln emlékműnél mondta el.

Szobrának tekintete pedig a Jefferson emlékműre mutat, szimbolizálva annak a szabadságnak a reményét, amelyet a Függetlenségi Nyilatkozat adott az országnak. A szobor egyébként sokkal nagyobb, mint gondoltam. Eddig csak olyan fényképet láttam róla, melyen csak a szobor szerepelt. S amikor elém került, akkor csodálkoztam el, ez mekkora... 

Lassan nekünk is elfújják a takarodót, mint a Holt költőkben, pont azon a stégen...

Ezek után elköszöntünk Washingtontól. Még egy gyors étkezés, ahova éppen beengedtek bennünket, de a két perccel utánunk érkező csoportokat már nem, mondván záróra van. Hiába, szabály, az szabály. S még néhány nap, s ezeket az emlékeket visszük haza. Igaz, holnap - ha felbírunk kelni - még bemegyünk New Yorkba, aztán Ancsa hétfőtől zár, próbáljuk felmondani a közműveket, s pénteken leadjuk a lakást. S 28-án, pár napos Passaic-i nyaralás után irány Magyarország, hol, ha minden igaz, nem mással fogunk találkozni néhány héten belül, mint Vas Laci atyával, aki a passaici plébános. Hiába a világ nagyon kicsike.