Mindenek előtt vallomással tartozom. Amikor készültem erre az útra sok internetes útikönyv, no meg egy kedves otthoni barátném által lemásolt teljes nagy útikönyv mellett két filmet néztem meg. Az egyiket csak kikapcsolódásból, a másikból pedig konkrét ötleteket gyűjtöttem. Mind a két műsort szórakoztatónak tartom, noha nem állítom azt, hogy kultúrkincsek lennének. A másodikkal kezdeném, az elsőt majd megfelelő ponton említem meg. Szóval indulás előtt megnéztem két részt a Cadillac Drive című un. road-sorozatból. Ez arról szólt, hogy Fábri Sándor és Wahorn András jó pár évvel ezelőtt fogta magát, s Los Angelesből indulva, San Francisco-n át, no meg Alaszkán és Szibérián keresztül hazahozott egy ősrégi Cadillac autót. Hogy ebből mennyi a valóság, s mennyi a mozi, nem tudom, történetünkben nem is érdekes. Mindenesetre ebben a két részben több olyan helyet is bemutattak, amelyek eléggé érdekesnek bizonyultak ahhoz, hogy Ancsát elvigyem oda. Ezen a napon ugyanis, Los Angeles-i, pontosabban Hollywood-i túránk utolsó napján kicsit csavarogtunk Kaliforniában...
Első, s mondhatni legfőbb úticélunk a Csendes-óceán partján elterülő Malibu volt. S akkor itt be kell vallanom a másik filmet, ami miatt elmentünk Malibu-ra azon kívül, hogy egy tényleg gyönyörű környék, remélem, hogy a fenti videó mindenkit meggyőzött. Bő tíz évvel ezelőtt jelent meg az Argo című magyar film, amely sem nyelvezetében, sem pedig stílusában nem az enyém, de mégis valahogy kedves lett. Talán meg a szereplők olyan hihetetlenül bunfordiak... Nos, ebben a filmben akarnak a szereplők minden áron eljutni Malibura. Természetesen nem sikerül nekik. Most jön a folytatás, s gondoltam meglepem a forgató stábot, hogy küldök nekik Malibu-i fotókat. Ha már mi eljutottunk. Hátha honorálják egy pólóval... Na jó, ez főleg a duma része, szerettem volna eljutni ezen belül két helyre. Az egyik, hogy még egyszer szerettem volna sétálni a Csendes-óceán partján, a másik pedig, hogy hajtani szerettem volna az 1. számú úton, amely Los Angelestől egészen elvisz Alaszkáig. Amerikában ilyenek az utak. Mármint az un. Interstate utak. Itt Philadelphián megy át a 95-ös, mely valahonnan Bostontól indul, s egészen Floridáig lehet menni vele. Ami bő 2000 mérföld. Egyébként bizonyos szempontból nagyon könnyű közlekedni Amerikában. A páratlan utak észak-déli irányúak, míg a párosak (többek között a híres hatvanhatos út, melyről lesz még szó ezen a blogon) kelet-nyugatiak... S a legtöbb kocsiban a műszerfalon van egy jelző, amely kiírja éppen milyen irányba mész, tehát akkor már csak azt kell tudni, hova is akarsz eljutni.
Maga a Csendes-óceán ugye Magellántól kapta a nevét, amikor átjutott a Magellán-szoroson, s az nagyon viharos volt, meg hullámzott, de nem kicsit, s kiértek az óceánra, az meg olyan csendes volt. Nos szerintem a világtörténelemben ez lehetett az egyetlen nap, amikor a Csendes-óceán csendes volt, mert összehasonlítva az Atlantival szerintem sokkal hullámosabb... Ezt jól bizonyítja a lenti videó is.
Miután nem csak én, hanem Ancsa is kellemesen elmerült, s némileg kabaréba illő módon az út mellett átöltözködött - erről természetesen személyiségi jogok védelme miatt nem készültek fényképek - elindultunk délre Santa Monica irányába, elsősorban azért, hogy találjunk valami étkezdét, mivel a reggeli már megint zárójelbe került. Végül Malibu belterületén találtunk egy helyet, s itt jött a furcsa ellentmondás: ez Kalifornia egyik legdrágább része. A tényleg hipersztároknak van itt otthona. S a KFC mellékhelyisége a bolt mögött egy toi-toi hordozható wc... Hát megnézném, hogy Julia Roberts leugrik egy csirkeszárnyért és... Na mindegy. Csak ellentmondás, na.
Háttérben Santa Monica, CA
A következő megállónk, illetve itt nem álltunk meg, csak körbekocsikáztuk egy nevezetes pont, a 66-os út nyugati végpontja. A keleti vége majdnem a szomszédban Chicago, IL mellett van. A 66-os amerikai országút az Egyesült Államok és talán a világ leghíresebb országútja. Szokták a „The Mother Road”, azaz Az országutak anyja, illetve „Az Egyesült Államok főútja” néven is emlegetni. Az USA-ban szokás, hogy az autóutak egy-egy híres ember nevét viselik. A 66-ost Will Rogers humorista után nevezték el. Az autópálya mind közlekedésileg, mind pedig történelmileg rendkívül fontos volt. Manapság már csak turisták és megszállottak keresik fel a 3943 kilométeres országút egy-egy szakaszát, vagy akár a teljes hosszát. Én pedig megszállottan akartam vezetni rajta egy kicsit, s ez az út több alkalmával sikerült.
Az út kezdetét és nevét jelző emléktábla
Mindezek után még egy picit mentünk az óceán mellett, majd végleg elköszöntünk a jó öreg Csendes-óceántól, s elindultunk vissza Los Angeles felé. Már említettem, hogy többek között a Cadillac drive című sorozatból készültem, s abban volt egy üzlet, melyet szerettem volna a saját szememmel látni. Ez pedig a Soap Plant Vacko nevű üzlet. Eredetileg ez egy szappangyár volt, de jó humorú tulajdonosa - aki magát csak Free Man, azaz szabad embernek nevezi - létrehozta a világ - szerinte - legnagyobb giccs-boltját. Komolyan, ami a giccsben megjelent, az itt van. Persze, azért akadnak normális cuccok is, amit az is bizonyít, hogy Ancsa vásárolt egy Kis Herceg könyvet, egy olyat, aminek, ha kinyitjuk a lapját, akkor felnyílik egy ábra, stb. Mindenkinek volt szerintem ilyen könyve, de mostanság már régen kimentek a divatból. Jó nagy könyv. Jó nehéz volt hazáig cipelni, de most már itt van a polcon... Fotózni elég nehéz volt, mert igazából nem lehetett. De azért sikerült pár képet ellőnöm, s ehhez hozzátettem egy - szintén - nagyon giccses zenét, melyet a cseppet se szerény, no name zeneszerző Los Angeles - The Song címen helyezett el az interneten.
Ezután bentebb mentünk a városba, s megtekintettük a Hollywood Múzeumot. Annyit érdemes elmondani róla, hogy eredeti díszleteket és eredeti jelmezeket gyűjt össze, s mutat be. Így például az alagsorban egy az egyben építették fel a Bárányok hallgatnak című film teljes cellasorát, még a széket is odatették ahol a főszereplő üldögélt Dr. Hanniballal szemben.
Azért nem a legkellemesebb hely...
Külön gyűjteménye van többek között Monroe kisasszonynak, hiszen ő az egyik legnagyobb Hollywood-i híresség. Nem azért, mert a legjobb színész lett volna, hanem azért, mert az arcával, valamint a csatolt részekkel a mai napig szinte mindent el lehet adni. Éppen ezért a panoptikum cégtábláján ő szerepel, ez előtt a múzeum előtt is álldogál szobra, s itt több terem is róla szól. Emellett azért vannak érdekes dolgok is. Sokan nem tudják, de a híres Hollywood felírat eredetileg Hollywoodland felírat volt, s igazából egy ingatlaniroda hirdetéseként üzemelt, a cél az volt, hogy eladják a Hollywood környéki földeket. Aztán a land részt eltávolították, de a most fenn lévő betűk se az eredetiek, mert az idő és a vasfog és a turisták. Szóval ebben a múzeumban szerepel egy darab az eredetiből. Hát nem olyan fényes fehér, mint az új, az biztos.
Jobb oldalon látható az eredeti felírat is.
Ezen kívül főleg jelmezeket tartalmaz ez a múzeum, de abból nagyon profi. Olyan szinten van ez így, hogy amikor az Indiana Jones film folytatását készítették innen a múzeumból kérték kölcsön az eredeti kalapot és ostort, s komoly papírokat kellett aláírnia a produkciónak, hogy sérülésmentesen adják vissza, mert ha nem akkor jaj nekik... De mindenféle egyéb rekvizitum is van itt, a Harry Pottertől a Casablanca-ig, hogy az időben pont visszafelé beszéljek.
Dr. Jones felszerelése
Ezek után már csak arra maradt időnk, hogy megpróbáljunk bejutni az Oscar-díjak átadási helyére, régi nevén a Kodak-színházba. Ennek 2012 óta Dolby Teather a neve, mivel a Kodak úgy ahogy volt csődbe ment. Sajnos ide nem sikerült bejutni, mert egész héten zárt körű rendezvény van, így csak a bejáratnál lévő vörös szőnyegen tudtam egy kitűnő művésznőt lefényképezni.
A kordonok a rajongók miatt vannak....
Ezennel végeztünk Hollywood-dal, s elindultunk a repülőtér irányába, mert várt bennünket utunk következő állomása: Las Vegas, ami már Nevadában van... Erről viszont majd legközelebb mesélek...
Hollywoodi kalandjaink második napján egy teljes napos programot terveztünk be. Igazából a CityPass-t elsődlegesen emiatt vettem meg, mivel így sokkal olcsóbb volt a belépő, mint ha külön, vagy akár a helyszínen váltom meg. Egyébként tanúság, hogy Amerikában elővételben majdnem minden olcsóbb. Ezen a napon a filmkészítés egyik komoly központjába, az Universal Stúdióba látogattuk meg. Igaz, a napunk kicsit kalandosan indult. Először is, ahhoz, hogy az ember elmenjen az Universal City-be metróval kell mennie. Ehhez pedig jegyet kell venni. Az automata meg nem akarta elfogadni a kártyámat. Aztán nagy nehezen elfogadta, s a visszajárót fém egy dollárosokban adta vissza. Amióta kinn vagyunk fém egy dollárost még egyszer se láttam, most lett egy tucattal. Aztán kiderült, hogy az előre megváltott jegyeket ott hagytuk a hotelban. Ancsa azt gondolta én hoztam el, én meg azt, hogy ő. S miután visszamentünk érte, mivel annál drágábbak a belépők, hogy azt mondjuk, jó majd veszünk másikat, jöttem rá, hogy végül is a vonalkódot a telefonom is tartalmazza...
A híres kapu
Universal Pictures filmvállalkozást Carl Laemmle alapította 1912-ben. Los Angeles környékén nyitotta meg a Universal City Stúdiótelepét, a világ legnagyobb filmgyártó vállalkozását. A biztonságos, már bevált filmtípusokat gyártották. Felkarolták a feltörekvő tehetségeket. Laemmle fia a harmincas években átvette a stúdió vezetését, és azokban az években neki „köszönhetően” veszteségesen működtek. Jelentős sikert a 1930-ban bemutatott a Nyugaton a helyzet változatlan című, valamint az 1931-es Frankenstein és a Lugosi Béla főszereplésében bemutatott Drakula produkció hozott. 1936-ban az idősebb Laemmle eladta a stúdiót. A világháború után a Universal és az International Pictures egybeolvadt. 1952-ben a Decca lemezkiadó vásárolta meg a céget. Az ötvenes években számos filmsztárt szerződtettek, akik néhány sikeres darabot hoztak a stúdiónak. 1962-ben az MCA szerezte meg a Universalt. Lew Wassermann vezetésével a televíziós műsorgyártás élére kerültek. Ők készítették az első televíziós sorozatot. A hetvenes években Alfred Hitchcock lett az Universal legnépszerűbb rendezője. 1973-ban George Lucas bemutatta Amerikai Graffiti című munkáját, majd 1975-ben a Cápa című horrorfilmmel hatalmas kasszasikert könyveltek el. A nyolcvanas években a főbb bevételi forrást már csak a televíziós munkák jelentették, néha elvétve akadt mozifilmes sikerük, mint Spielberg E.T. című filmje.
Híres filmjeik közül azért kapásból párat fel tudok sorolni, Jurassic Park, Bridget Jones, Gladiátor, Apolló-13, Vissza a jövőbe, nem is beszélve a Shrek-ről... Vagy ha a tv-s munkákat nézzük akkor mindjárt ott van a Simpson család véget nem érő sorozata, de a Dr. Csont-ot is ők készítették. Szóval elég nagy vállalkozás. Mindehhez egy komoly szórakoztató-központ társul, gondolom kiegészítő bevételként. A jegyár tényleg nem olcsó, de egy egész napos lehetőséget biztosít kikapcsolódni és szórakozni.
Szamár kollega tisztességesen mondta a magáét...
Mint említettem ez tényleg egész napos program, különösen amiatt, mert nagyon sokan vannak, s szinte mindenütt ki van írva, hogy erre, vagy arra a műsorszámra 40-50 percet kell sorba állni. Már a jegypénztárnál kicsit bonyolultak, mert valamiért ID-t (személyit) kérnek, hiába van előre megváltva a jegyed, aztán a bejáratnál nem csak papírt, de még ujjlenyomatot is akartak, noha ezt enyhén csodálkozó arcomra tekintettel nem csináltuk meg. Persze felmerül, hogy minek akartak ujjlenyomatot, ezt a mai napig nem értem. Ami pedig a sorban állást illeti, tényleg nem szoktuk kihasználni, de most az egyszer segítségként vettük, hogy Ancsa néha használ botot, így bemehettünk a mozgássérült bejáraton. Így például nem kellett végigállnunk másfél órát és nyolcvannégy fordulónyi folyosót...
Hihetetlen mennyiségű ember...
Az első amit megnéztünk egy trükkbemutató volt. Ez igazából egy kvázi színházi előadás volt, amikor megmutatták, hogy a filmekben milyen trükkökkel szoktak operálni. Hiszen trükk az rengeteg van. Van például a jó öreg Psycho című film, melyet nem más, mint a tegnap már bemutatott Alfred Hitchcock mester készített. Abban a jelenetben, amelyben Arbogast nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, az őt játszó színész, Martin Balsam valójában nem esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha leesne a lépcsőn. Ehhez először lefilmezték a lépcsőt felülről lefelé haladva, de szereplő nélkül. Majd Balsamot Hitchcock beültette egy külön erre a célra készített székbe, a vetítővászon elé, amelyre rávetítették a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángatták a széket, Balsamnak meg csak annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben. S a végén a kettőt simán összevetítették. A látvány pedig abszolúte hihető.
A kép előterében a szereplők, a háttérben a zöld függöny, s oldalt a végeredmény...
Az egyik fő pont, ami miatt mentünk az maga a stúdió látogatás volt. Kisvasúttal viszik körbe az embert, s ha szerencséje van - mint ahogy nekünk volt - láthat valódi forgatást is. Ezen kívül eredeti díszleteket, eredeti kellékeket is láthattunk. Például ott álldogált a Knight Rider sorozatból Kitt, az autó, de a Vissza az időben c. filmekből ismert Delorien is kellemesen pihent...
Frédi és Béni kocsija...
Egyébként a fotók minőségéért elnézést kérek, de ezen a túrán nagyon nehéz volt fényképezni, mivel egy izgága japán srác állandóan beleugrott a képekbe... Minden áron a legjobb fotókat akarta készíteni. Legalább 20 olyan képem van, amikor fogta magát és belenyúlt a képbe... Én meg majdnem felrobbantam tőle.
Egy valódi forgatás
Maga a túra nagyon izgalmas, volt, hogy bevittek egy épületbe, ahol 4D-s technikával próbáltuk túlélni azt, hogy a dinoszauruszok megtámadnak bennünket. Szerencsére King King megmentett a rossz dínóktól. A technika, ahogy ezt megcsinálták hihetetlen. Nem csak 360 fokban vetítettek, hanem még a vonat is szó szerint ide-oda rázkódott, félig az oldalára dőlt, szó szerint kapaszkodni kellett, hogy nehogy kiessen az ember. Hát ha ez a jövő mozija, akkor az nagyon izgalmas lesz. Emellett konkrét jeleneteket is bemutattak, legyen az a Cápa című film, vagy legyen az a Dr. Csont egyik jelenete, amelyben egy New York-i metrókatasztrófát szimuláltak... Az ember meg csak kapkodhatta a fejét... A következő amatőr videó a Cápa film technikáját mutatja be...
Persze, van amikor egyszerűbb - s főleg olcsóbb - házon belül felépíteni egy díszletet, mint mondjuk egy utcát kibérelni. Ilyen volt például a Született feleségek utcája, melyet teljes egészében itt építettek fel. Mármint az utcafrontot. Ami nem látszik, vagy a lakás belseje, az teljesen üres, hiszen, a lakásbelsőket egy másik nagy épületben, egy stúdióban vették fel.
Azért az nagyon édes volt, hogy az egyik utcában a húszas évekbeli New Yorkot láthattuk, a másik utcában Párizst, vagy éppen Londont. Mondani se kell, hogy mekkora anyagi megtakarítás, ha nem kell az egész stábbal akár csak New York-ig elrepülni, s ott dolgozni. Egy kis festék, egy kis trükk, s New York Los Angelesbe költözik. Erre példa többek között az általam nagyon kedvelt Elnök emberei című sorozat, melyet 90%-ban Los Angelesben forgattak, s csak olyan jelenetek felvételére mentek el Washington DC-be, amikor valami abszolút felismerhetően csak ott van meg - például olyan utcai jelenetre, melyen sétálnak a Lincoln Mauzóleum felé...
A Psycho c. film motelje...
Az is érdekes, hogy Hollywood évente több repülőgépet is vásárol. Nos, nem magánhasználatra, hanem azért, hogy darabokra szedje őket szét, s ezeket később kiváló katasztrófafilmekben felhasználjon, A repülőgéproncs nem igazán felismerhető, nem igazán beazonosítható, éppen ezért kiváló arra, hogy akár többször is felhasználják... Mondjuk ezt a részt több évig zárva tartották, mivel szeptember 11. emléke olyan szinten élt az emberekben, hogy itt többen pánikba estek... A vonatunk műsorvezetője itt külön felhívta a figyelmet, hogy ez csak szimuláció, ne essünk pánikba...
A túlélőket már elszállították...
A stúdió-túra után több olyan vetítéssel összekötött pontot néztünk meg, amely egy-egy filmhez kötődik. Az amerikaiak nagyon szeretik a hullámvasutakat, így volt olyan mozifilmből készített egyfajta hullámvasút, amelyre csak azt tudom mondani, hogy na ez azért durva... Az első ilyen a Jurassic Park című filmből készült egyfajta montázs, aranyos mozgó dinoszaurusz bábukkal, s a végén egy olyan lecsúszással kb. nyolc emelet magasból, hogy a szemünket alig mertük nyitva tartani... S legvégén belecsúszás a vízbe, amitől persze jó nedvesek lettünk... De volt olyan is, amire gyereket én be nem engednék, mert mondjuk aki látta a Múmia c. filmet, ez tudja képzelni, valódi horror... S egy olyan hullámvasút, amely akkora tempóval ment, hogy volt, hogy gyakorlatilag elemelkedtem az üléstől a centrifugális erő hatására.
A T-Rex szabira ment...
Ebből a fajta - általában vetítéssel összekötött - műsorból volt 4-5 darab is, mindegyiket nem írnám le, mivel fényképezni úgy se lehetett. Mondjuk nekem a kedvencem a The Simpson's volt, a sztori is nagyon aranyos, nem is beszélve, a technikai megoldásról... Ez volt az egyetlen, ahol gyakorlatilag a helyünkről az a kocsiszerű, amelyben ültünk szinte el se mozdult, mindössze egy szimulátor-szerűen mozgott csak, de az érzékeinkkel elhitették, hogy nem csak mozgunk, hanem száguldunk is. Nagyon profi volt... Igaz ez volt az egyetlen hely, ahol állnunk kellett, legalább egy fél órát, mire bejutottunk.
The Siiiimpsssssoooonnnn...
Egy műsorszámról szeretnék még egy kicsit bővebben írni, mivel tényleg látványos volt, de egy kicsit érhetetlen is. Amerikában a közönséggel való kapcsolatfelvétel egy show elején elengedhetetlen. Amikor bementünk a Waterworld c. élő előadásra, akkor poénból azt mondtam, na az eddigiekből kiindulva itt valószínűleg majd vizesek leszünk. Sajnos a próféta szólt belőlem. Ugyanis még a műsor előtt a nézőtér három oldalára kijött három szereplő, hogy felrángassa a közönséget. Kis tapsgyakorlat, kis dobogásgyakorlat és... és... és rengeteg víz a nézők nyakába.
Loccs, a nyakba...
Sajnos mi is elől ültünk, úgyhogy bőven kaptunk belőle. Illetve én kevésbé, de Ancsa konkrétan ronggyá ázott. Nem is beszélve arról a lányról, akit konkrétan nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Ez az egész Los Angelesben az év nagy részén érthető. Amikor negyven fok van. De most alig 16-17 fok volt... S egyébként nem értem, hogy az egész löttyintésre minek volt szükség, mert igazából funkciója a műsorban nem volt...
Kissé robbant...
Maga a műsor hihetetlenül látványos volt, tele kaszkadőr jelenetekkel, verekedésekkel, égő emberrel, robbanásokkal, hajókkal, a térbe berobbanó repülőkkel... Az biztos, hogy nem semmi munka van minden egyes mozdulatban. A sztori természetesen hollywoodiasan egyszerű, jönnek a rossz fiúk, akiket egy jó fiú, természetesen egy amazontermészetű nőszeméllyel legyőz... S a végén a rosszfiúk szörnyű halálnak halálával halnak, míg a főhős és a nőszemély romantikus csókban forrnak össze, miközben a háttérben ég minden. Mi meg a műsor végén a romantikus csókot zárójelbe helyezve elvonultunk az első pólóárusító helyre, s bár itt nem akartunk pólót venni, mert aranyáron volt, de a tüdőgyulladás elkerülése végett talpig Simpsonba öltöztünk. Ancsa azért kikötötte, hogy ezt a pólót nem vehetem fel az utcán, maximum alvós-pólóként használhatom.
Ugye milyen szépek voltunk?
Összegezve azt mondhatom, az Universal Stúdióba érdemes elmenni. Nem csak azért, mert kiváló családi program, hiszen a Shrektől kezdve az Apolló-13-ig mindent meg lehet találni, hanem azért is, mert aki tényleg kíváncsi a filmkészítés hátterére az bele tud egy cseppet tekinteni. Egy tanács azért. Van olyan jegy, ami picit drágább, de mindenhova elsődleges sort jelent, s nem kell végigállni 40-50, van hogy másfél órát. Ezt azért szívből javaslom, mert rengeteg unalmas percet meg lehet vele takarítani. Ja és a Múmia bemutató előtt ne egyen az ember, mert olyan gyorsan megy az egész, hogy esetleg kijöhet...
Ikonikus kép... Mármint a háttér....
Mivel ezen a napon az étkezést majdhogynem teljesen zárójelbe tettük (a hotelben nem igazán volt reggeli, mondjuk inkább nem volt, az Universalban meg minden aranyáron volt), elindultunk enni. Előtte azért még megnéztük a szintén a Hollywood Blwd-on lévő Vax-múzeumot. Ez gyakorlatilag ugyanolyan, mint az előző nap megnézett Madame Tossaud's múzeuma, na jó, minőségében kicsit gyengébb. Mindenesetre Ancsa már megint összefuthatott régi ismerősével Ross dokival...
Hogy is volt abban a Vészhelyzetben?
Ancsa, amikor otthon vagyunk jár egy kórusba, amelyik igen gyakran lép fel a Művészetek Palotájában is. Ez nem más, mint a Budapesti Akadémiai Kórustársaság. Energikus karmesterük, Hollerung Gábor kitalálta, hogy gyakran van olyan koncert, amikor filmzenéket dolgoznak fel, úgy hogy a háttérben a filmből megy egy montázs. Éppen ezért nem bírtam, ki, hogy Ancsát ne állítsam be a lent látható pózba, hiszen nem egyszer énekelték a Titanic című film zenéjét...
Vigyázat, jéghegy balra...
Természetesen blogírói tevékenységem nem kerülhette el az amerikai hatóságok figyelmét sem, éppen ezért személyesen Obama elnök gratulált nekem, hiszen az előző nap kezet fogni elfelejtettünk. De ezt ezen az estén rendesen bepótoltuk, ami mondjuk nem volt könnyű, hiszen egy komplett 15 tagú mexikói családdal kellett megküzdenem egy fotó erejéig. Csak négyszer jöttek be a képbe... Igaz előtte egy kicsit megleptem őket. Ancsa lemaradt pár terem erejéig, én meg beálltam, mint egy bábu, hogy meglepem. Helyette ők jöttek, s körbefotóztak. Én meg, ha már lúd legyen kövér nem mozogtam. Gondolom tépelődtek, hány Oscar díjam is lehet... Utána meg szépen sétáltam tovább. Amikor megláttak kicsit meglepődtek... Sajnos spanyolul se tudok, így nem tudom milyen szépeket mondhattak rám.
Bezzeg munkavállalási engedélyt nem kaphatok....
Szóval Hollywoodban eltöltött második napunk hiteles története ez volt. Ezen az estén már csak annyi történt, hogy elsétáltunk egy kiskocsmába, ahol - s ez tényleg nagyon ritka amerikai földön - lehetőség volt arra, hogy kérjek egy vizipipát, s azt ott elpöfékeljem. Hogy ez mennyire ritka azt jól mutatja, hogy egyszer szerettünk volna meginni Ancsával egy sört, s én szerettem volna elszívni egy szivart valami vendéglátó ipari helyen, s fél Philadelphiában nem találtunk olyan helyet, ahol ezt lehetett volna. Itt viszont kitűnő vízipipát kínáltak, s mi több, még Ancsa is megkóstolta... Persze ilyenkor merül le az összes fényképző alkalmatosság... No, mindenesetre ezen a napon is jól elfáradtunk, de már készültünk a következő napra, amikor is Hollywood környékét akartuk bejárni... De erről legközelebb... Mára befejezésként még egy videót szeretnék megosztani, noha elfogadom, hogy ebben a bejegyzésben már több volt, mint amennyi talán illendő. Mégis úgy éreztem, hogy nem tudok elmenni Hollywood-i bábkészítők mellett anélkül, hogy egy picit meg ne osszam azokat az élményeket, melyeket ott átéltünk. Ezért, a Forrest Gump zenéjével kísérve, egy kis videómontázsban szeretném megosztani azokat a színészeket, akiket láttunk.
Hétfő hajnalban indultunk tovább San Jose repülőteréről a repülőgéppel erős izgalmi állapotban maximum egy órára lévő Los Angelesbe. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez volt nyugati parti utazásunk majdhogynem legnyugatibb pontja, de azt is, hogy ekkor voltunk legmesszebb Magyarországtól. Ha csak az időeltérést nézzük kilenc óra. Mondjuk szerencsénk volt ezzel az időeltéréssel, mert ha a nyári időszámítás szerint mentünk volna, akkor Nevadában lett volna nem kis zavar, mert van olyan része, ahol használják a nyári időszámítást, van olyan ahol nem, s ez megyénként változik...
Talán ez az a város, ahol minden a látszatról szól...
Mindenesetre most még maradtunk a napfényes Kaliforniában, s még magunkhoz se tértünk, de már meg is érkeztünk Los Angelesbe, ahol a taxi hihetetlen pofátlan áron vitt el bennünket a szállodáig. Tényleg, ennyit még taxiért nem fizettem Amerikában, a szemem egyre inkább kerekedett el. Aztán jött a második kellemetlen élmény, hogy a hotel személyzete a legminimálisabban se állt rugalmasan ahhoz, hogy mi korán érkeztünk, noha ezt a foglalásnál jeleztem. Nem az, hogy nem volt szobájuk, mert volt. Hanem le akartak rólunk óránként 10 dollárt gombolni. Ami délelőtt kilenc órától délután háromig akkora összeg, mintha egy napot ott aludtunk volna. Szóval pofátlan összeg. Úgyhogy annyiban kiegyeztünk, hogy csomagjainkat berakhattuk valami fészerszerű helyre, melyet legutóbb szerintem a Függetlenségi háború idején takaríthattak ki, s ha jól láttam a háttérben meg egy indián megfigyelő is volt... Persze a kulcsot nem kaptuk meg, ami egy kicsit aggodalommal töltött el.
A híres Hollywood felirat...
Meg kell jegyeznem, hogy ez a nap ugyebár igen korán, hajnali háromkor indult, s bár még nem voltunk teljesen átállva az idővel, de akkor is maximum reggel hatot számolhatnánk, szóval elég fáradtan indultunk neki. Gyakorlatilag mi Los Angeles Hollywood városrészében voltunk, ami alapjába véve egy rendkívül unalmas városrész - már ami az épületeket illeti. Majdhogynem egyforma maximum két szintes épületek, s kosz. Hihetetlenül koszos város. S mindenütt a hajléktalanok. Eszméletlen az ellentmondás: egyik oldalon a sztárok mennek a vörös szőnyegen, a másik oldalon pedig a hajléktalanok alszanak az utcán...
Egy nagyon unalmas város...
A szállásunk - nevezzük így - két utcányira volt a Hollywood Blwd-tól, ami Hollywood leghíresebb utcája. A legtöbb szórakoztató létesítmény ezen az utcán terül el. S ez az az utca, melyet legalább hatszor takarítanak a héten, mégpedig azért, mert itt terül el a Walk of Fame, azaz a hírességeknek itt van csillagjaik. A sétányon már több mint 2000 név szerepel, ami időről időre bővül. Ha egy sztár jelentőset tett, alkotott a szórakoztatóiparban, egy csillagot kap a sétányon. Én nagy élvezettel fedeztem fel a kedvenceimet, illetve magyar származású személyeket is... Ezt örökítettem meg - stílszerűen egy kis filmecskével, mellyel az Oscar-díjért még nem indulhatnék, de azért talán megmutat valamit korunk "sztárjaiból". Mindegyik csillag mellé odatettem az adott színész, zenész, filmes fényképét... Így talán könnyebb lesz a beazonosítás is... Egyébként nagyon érdekes volt ez a "munka", amíg ezeket a képeket válogattam. Filmélmények jöttek elő, s különösen sokat üldögéltem egy színész képe mellett, aki nem más volt, mint Robin Williams. Szerettem annak az embernek a filmjeit, különösen a Holt Költők Társaságát, bár mint tanárságot tanult ember sokszor úgy érzem, ez a módszer - mely szerint ő tanított - inkább rosszabb, mint jó. De a filmet abban az időszakban láttam, amikor egy stílusában hasonló középiskolába jártam, s jó volt lázadni... Éppen ezért az aláfestő zenét ebből a filmből választottam, Maurice Jarre szerezte, az a címe, hogy Keating's Triumph.
Az első dolog, melyet aznap elkövettünk, hogy kerestünk egy helyet, ahol valami reggelifélét vehettünk magunkhoz, hiszen ilyenkor még minden zárva, azok a helyek, melyeket terveztünk megnézni csak tíz után nyitottak ki. Miután megreggeliztünk szép lassan elindultunk Madame Tussaud's panoptikuma felé. Ha valaki nem járt még ilyen helyen, itt életnagyságú, sőt hihetően életszerű figurák vannak, egy-egy hírességet ábrázolva.
Ancsa éppen George Clooney-val beszéli meg a Vészhelyzet orvosi fogásait...
Komolyan, hihetetlenül élethűek. A lift felvitt egy kiállítóterembe, s pont az ajtóval szemben egy fényképész figura állt, mi pedig kelletlenül összemosolyogtunk, hogy na tessék már megint fotóznak. Amerikában rengeteg turistaattrakció bejáratánál lefényképezik az embert, hogy a végén (persze hihetetlen összegért) megvásárolhasd. De itt nem ez történt, vártuk a kattanó gépet, a fickó nem mozdult, ugyanis kiderült, hogy csak egy bábú...
Nem repült a kismadár...
A Hollywood-i panoptikumban, természetesen elsődlegesen színészek, illetve filmjelenetek vannak kiállítva, akár úgy is lehet fotózkodni, hogy gyakorlatilag belehelyezkedsz magába a jelenetbe, ehhez némi jelmezt is adnak. Úgyhogy ezennel bemutatok két dívát, az egyik ismerős lesz mindenkinek, aki eme blogot olvassa, a másik pedig Marlene Dietrich...
A mozdulatot még tanulni kell, de már nem nagyon...
Ezt a múzeumot valószínűleg én élveztem jobban, mivel nekem több filmélményem van, mint Ancsának. Neki meg több komolyzenei koncert élménye van, úgyhogy ebből a szempontból jól kiegészítjük egymást. Mindenesetre azért elgondolkodtunk azon, hogy esetleg szakmát változtatunk, s talán nem is lenne rossz az a filmipar, ezért felkértük Sir Alfred Hitchcock urat, hogy készítsen már Ancsával egy próbafelvételt, amely természetesen fényesen sikerült, de sajnos itt szerzői jogi okokból még nem vetíthetem le, de ami késik...
A sztár első szárnypróbálgatásai...
Persze voltak egyesek, akik kinevettek a múltban, ezeken már előre jelzem, fényes bosszút fogok állni. Már megvan az emberem, meg is beszéltem vele mindent. Csak a megfelelő időpontot várjuk. Úgyhogy mindenki, akit illet tessen szíveskedni rettegni, mert a Keresztapa már kijelölte a megfelelő embereket, s amúgy is a maffia nem felejt...
Don Corleone és Don Roberto...
De azért a szórakozásra is szakítottunk időt, hiszen micsoda jó zenés filmeket készítettek Hollywoodban. Itt van mindjárt a Grease, mely a magyar fordításban Pomádé néven jutott el a mozikba. Noha valószínűleg elképzelhetetlen lett volna a felállás, hogy Ancsa vezessen a filmben, de itt így sikerült beülnünk... John Travolta talán nem sértődik meg nagyon...
Belehalok, érzem belehalok... Huhuhuuuuuu....
Bevallom, az itt készült képek közül az egyik kedvencemet szeretném az elkövetkezendőkben felkonferálni. Gyermekkorom egyik kedvenc mozija volt a magyar nyelvre a hangzatos Űrszekerek címmel lefordított Star Trek. A sorozat nem annyira tetszett (talán mert más magyar hangok voltak), de a mozifilmek, hát azok elkápráztattak. S mennyi, de mennyi ideig álmodoztam arról, hogy egyszer majd Krik kapitánnyal hajózhatom a végtelen világűrben... Azt azért még én se mertem elképzelni, hogy én irányíthatom az Enterprise-t... S ez most megvalósult. Krik és Pickard kapitányok felügyelete alatt, de ott ülhettem a kapitány székében...
Cél a második csillag, ott jobbra... Egyharmad sebesség...
Persze, ne gondolja senki, hogy nincsenek jó kapcsolataink... Igaz, egy kicsit eltévedt az Ovális Iroda, meg azt se teljesen értjük, hogy Obama mit is keresett ott, de azért megengedte, hogy Ancsa a piros telefont használva hazaszólhasson, ha hazaértünk egy nagy adag rántott húst szeretnénk vacsorára, mivel itt rendes rántott husit nem igazán lehet sütni, ugyanis nincsen kloffolónk...
Én azért másnap kezet is fogtam Obamával...
S akkor most jöjjön egy nagy-nagy titok. Ancsa nem sok mindentől fél, ezek közül az egyik az UFO kinézetű bábúk, a másik pedig E.T. Igen, az a kis izé, aki, vagy ami állandóan haza akart telefonálni, mivel képes volt és lemaradt az űrhajóról. Biztos ő is elnézte a repülőgép indulásánál az am-et és a pm-et, de ez egy másik történet, jó pár nap múlva fog megtörténni. Mindenesetre, oldván a lelki és szellemi feszültséget, rávettem Ancsát, hogy segítsen a jó öreg E.T-nek megmenekülni. Mondanom se kell, a menekülés sikeres volt. Főleg az a menekülés ami a fénykép elkészülte után történt. Olyan gyorsan kiállítási tárgytól én még nem láttam Ancsát eljönni. Vajon mi lesz, ha elárulom, hogy letöltöttem az E:T-t?
Azt hiszem Ancsa arcán nem az őszinte mosoly fedezhető fel...
Hát sokkal jobb lett volna élőben, sokkal jobb lett volna, ha a világ - szerintem - egyik legjobb színésze nem hoz egy végzetes, végleges döntést... Így elég furcsa érzésem volt odaállni Robin Williams mellé. Már említettem, hogy a Holt Költők Társasága mennyire meghatározta az életemet. Sajnálom őt. S mennyire jellemző ez a sors Hollywoodra. Amíg fényben vagy, mindenki melletted áll, de ha valaki gond van, akkor egyedül maradsz...
Nyugodjon békében, Mr. Keating....
Nos, Madame Tussaund után egy gyors étkezést követően megnéztük a világrekordok múzeumát. Egy csomó érdekes adat volt feltüntetve. Én nagyon szeretem ezeket az adatokat, ezeket az információkat, hiszen egy csomó olyan dolgot tanulhatok meg belőle, melyet később mondjuk koktélozás közben (ha már Hollywoodról van szó) el lehet sütni... Például a világ legidősebb az űrben járt embere John Glenn, 77 évesen ment fel az űrsiklóval. Mondjuk ő volt az egyik első amerikai is, sokkal fiatalabban...
Bővebb információért forduljon eme táblához, vagy a Wikipédiához...
Vagy pedig a világ legsúlyosabb embere 1209 fontot, azaz kb. 600 kg-ot nyomott. A múzeumban egy bábú segítségével meg is lehetett nézni, hogy milyen lenne a kinézetem eme súly felszedése után. Nyugodtan állítom, hogy abszolúte nem török erre a babérra. Ez már nekem is sok lenne, nem is beszélve, hogy még kevesebb esélyem lenne az Alcatrazból megszökni...
Szép nagy bábú...
Ezen a délutánon már csak egy - de az egész délutános - programunk volt. Jó előre vettünk un. City Pass-t, ez 27 helyszínre biztosított ingyenes belépőt. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy egy un. Star Tourra benevezünk. Ez azt jelentette, hogy végigvittek bennünket Hollywoodnak az un. Valley részén, ahol a hipersztárok laknak. A Mulholland drive, a Santa Monica Boulvard, Beverly Hills... Szóval mindazon helyeken, melyeket annyit, de annyit hallottam a filmekben...
Los Angeles...
Bevallom ez a túra nekem a közepétől számítva egyre kevésbé tetszett. Picit azt éreztem, hogy ez abszolúte beleavatkozás annak az embernek, akit sztárnak nevezünk az életébe. Főleg amikor mentünk egy szerpentinen, s megszólal a sofőr, hogy most nézzünk le balra, s az a medence ezé, meg azé a sztáré. Ehhez mi közöm van nekem? És ha éppen benne fürdőzik? Tudom, hogy ő vállalta, hogy itt vesz házat, ezzel a nézők szeme elé kerül, de akkor is kellemetlen érzésem volt.
A Tom Jones rajongók kedvéért: ez Tom Jones háza... S ez így ment két órán át....
Mondjuk a völgy nagyon szép, s a sofőr kissé őrülte hajtott. Komolyan néhányszor majdnem leestem a székről, olyan merészen vette be a kanyarokat. Nem is beszélve arról, hogy a menetszél (ez egy nyitott tetejű busz volt) nagyon kellemetlenül kezdett hűvös lenni. Úgyhogy a műsor végén (a finom célzással - összeggel kiírt borravalót zárójelbe téve) elvonultunk a hotelnek nevezett valami felé. S komolyan nem szeretem, ha palira vesznek, hogy ilyen pongyolán fogalmazzak. A honlapon az volt: internet az árban. Hát nem volt benne. Jó kifizetjük, nem egy óriási összeg. Na az meg nem működött. Lementem veszekedni, akkor megkaptuk az irodai wifi kódot. A honlapon az volt: reggeli az árban. Na ez egy, azaz egy fánkot és egy pohár kávét jelentett. Le se mentünk érte. A szoba legalább tiszta volt, mi meg olyan fáradtak, hogy este kilenckor már aludtunk is, hiszen másnap egy egész napos program várt ránk az Universal Stúdióban. De ezt majd a folytatásban mesélem el.
Sajnos blogírók nem kaphatnak Oscar-t, pedig milyen szépen tudnám megköszönni...
Mivel most már hazaértünk Philadelphiába, s kihevertük az időátállással, no meg az utazással kapcsolatos kalandokat, itt az ideje, hogy folytassam a beszámolókat nagy nyugati parti utazásunkról. Az elmúlt napokban hol volt internet kapcsolatunk, hol nem, de az bizonyos, hogy időnk az nem volt. Szóval ott tartottam, hogy a harmadik napunkat töltöttük San Francisco-ban... Igazából a második teljes napot, amikor egy olyan helyet terveztünk megtekinteni, mely a nem létező bakancslistámon előkelő helyen szerepelt.
Komp a San Francisco-i öbölben
Szállásunk San Francisco mellett Sunnyvalle-ben volt, ez autóval nagyságrendileg egy óra. Szerencsére szállásadóink pont aznap mentek be Frisco-ba vásárolni, így meg tudtuk őket kérni, hogy elvigyenek bennünket kirándulásunk aznapi kiindulási pontjára. Az Alcatrazba nagyon nehéz - főleg hét végére - jegyet kapni. Mi úgy tudtunk, hogy összekötöttük a kirándulást egy 3 és fél órás buszos városnézéssel. De az első pont, ahol jártunk az az Alcatraz volt.
Alcatraz...
Az Alcatraz egy börtön volt. Pontosabban egy nagyon kemény börtön. Az Alcatraz-sziget (vagy egyszerűen Alcatraz, a popkultúrában elterjedt neve szerint „a Szikla”) kis sziget a San Francisco-öböl közepén, Kalifornia államban. Először világítótorony, majd katonai erődítmény, később börtön volt, ma múzeum és 1986 óta nemzeti emlékhely. A Nemzeti Park Szolgálat (National Park Service – NPS) gondozza és a Golden Gate National Recreation Area része. Nagyon kemény, nagyon szeles, nagyon szigorú hely... S nagyon szerettem volna megnézni. S ez sikerült...
Figyelmeztető tábla
A Szikla természetesen nem közelíthető meg szárazföldön, komppal lehet átjutni. Ma legalábbis. Szűk ötven éve sokkal kényelmetlenebbül utaztak ide a "vendégek", pontosan tudva, hogy innen nem sok lehetőség van a vissza-kompra. Bár maga a sziget nem messze van a San Francisco-i öböl hajózási övezetétől megközelíteni nem volt ajánlott. Aki túl közel jött, arra az őrök igen lazán tüzet nyitottak.
Aki jól viselkedett az dolgozhatott, s láthatta a várost...
Maga a börtön nem sokáig üzemelt. Mindössze 1934 és 1963 között volt un. szövetségi börtön, de ez alatt az idő alatt bizony akik itt voltak, azok az amerikai állam válogatott vendégei voltak. Egyik "kedvencem" az öreg Capone bácsi, is itt töltötte - főleg magánzárkában, méghozzá a saját biztonsága miatt - éveit, lényegesen kellemetlenebb körülmények között, mint Philadelphiában. Többször összetűzésbe került James Lucas-szal, egy texasi bankrablóval, aki egyszer hátba is szúrta. Az egyik börtönsztrájkban nem vett részt, emiatt társai kiközösítették. 1939 novemberében helyezték szabadlábra meggyengült egészsége miatt. Nem sokkal később meg is halt, de már ekkor se volt igazán szellemi tudatánál, a szifilisz szó szerint az agyára ment.
Engem legalább kiengedtek...
Aztán híres "vendég" volt még Robert Stroud „Alcatraz madarásza”-ként lett ismert. Erőszakos természete miatt több börtönt is végigjárt, még halálbüntetésre is ítélték, amit 1920-ban Thomas Woodrow Wilson elnök életfogytiglani szabadságvesztésre mérsékelt. Már azelőtt írt két könyvet a kanárikról és betegségeikről, mielőtt az Alcatrazba szállították. Az őrök azért engedélyezték számára a madarak tartását, mert javulást reméltek tőle a súlyosan antiszociális Stroud állapotában. Ő kihasználva a helyzetet, sokszor rejtett el nem engedélyezett tárgyakat a madarai ketrecében. A tudományos kísérleteihez igényelt anyagokból pedig házi főzésű szeszeket állított elő. 1942-ben kezdte meg 17 éves Alcatrazi tartózkodását, amelyből 6 évet a „D” blokkban, 11-et a börtönkórházban töltött. Az életéről könyv, meg film is készült, amiben annyi tévedés volt, hogy itt nem madarászkodhatott... Tőle még a börtönőrök is tartottak, pedig akik itt voltak azok bizony kemény fiúk voltak.
Cellája a kórházszinten
A legenda és a tények alapján innen nem, illetve nem nagyon lehetett megszökni. A cellák nem közvetlenül a főfal mellett helyezkedtek el, így ha egy fegyenc valamilyen módon ki is tudott jutni a cellájából, még akkor is le kellett küzdenie a főépület falait, hogy a szabad ég alá jusson. A börtön 29 éves működése alatt 14 szökési kísérlet történt, melyekben 36-an vettek részt, ebből 23-at elfogtak, 6-ot lelőttek, 2 pedig megfulladt. Valószínűleg az ismeretlen sorsú maradék 5 rab is hullámsírban végezte.
A cellasor... Minden sornak utcanevet adtak, tehát mondjuk a C blokkban a Main Street 32 alatt lakott egy rab...
Egy legenda szerint a szigetet körülvevő öblöt benépesítő cápák miatt innen lehetetlen volt megszökni. De ez nem igaz: a Szikla környéki vizekben ugyanis csak közepes termetű, dögevő cápák élnek, amelyek nem veszélyesek emberre. Sokkal veszélyesebb az örvénylő, kiszámíthatatlan és hideg víz. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal elfogták a hatóságok.
A pihenőudvar...
A statisztikákat szerető embereknek - magam is közéjük tartozom - érdekesség, hogy maga a börtön soha nem volt telt létszámú. Volt, például a C blokk amit szinte sose használtak. Elvileg 500 rab fért volna el, se igazából a legtöbb rab egy időben 302 fő volt. Összességében 1545 fő vendégeskedett, átlagosan 8 évet a Sziklán. Ebből 25 nem hagyta el éve a területet. Többség természetes halállal hunyt el, persze volt akit a kollegák megkéseltek, s volt olyan is, aki megpróbált szökni, de itt felszólítás nélkül lőttek az örök.
Itt volt először - délen - afroamerikai börtönőr is...
Ugye, mint a legtöbb börtönben itt is szerepe volt az életnek a jutalmazás - büntetés technikája. Alapesetben minden rabnak csak az ételhez, ruházkodáshoz és orvosi ellátáshoz volt joga. A fegyencek fegyelmezésére a legjobb eszköz a kiváltságok megvonása volt. Az első három hónapban nem engedélyezték számukra a látogatófogadást. Utána is csak az igazgató személyes engedélyével lehetett havi egy beszélőjük. A börtönkönyvtárhoz korlátozott hozzáférésük volt, nem olvashattak újságot vagy hallgathattak rádiót. A könyvek közül is csak a jóváhagyottakhoz juthattak hozzá. A levélírás és fogadás nem volt alapvető jog, akinek kijárt, annak levelét is cenzúrázás és újragépelés után postázták csak.
A fegyelmezés egyik legdurvább helye: a sötétzárka...
Aki hibázott, az pillanatokon belül sötétzárkában találhatta magát, de aki jól viselkedett, az kimehetett az udvarra, vagy akár a nagyon szép franciakertben is dolgozgathatott. Az Alcatraz-szigeti kert ma már védelem alatt áll, természetvédelmi terület, melyet önkéntesek gondoznak. Nagyon szép kert, ami azért is különleges, mert maga a sziget saját természetes édesvízzel nem rendelkezik, hanem egyrészt a szárazföldről kell (a mai napig) hozni a vizet, másrészt pedig az öblöt naponta többször ellepő köd ad nedvességet... Komolyan ilyen szép kertet még nem láttam, amióta itt vagyok Amerikában... Ancsa, meg mint a növények nagy barátja teljesen el volt ámulva...
Oázis a sziklán...
A Sziklának az lett a végzete, ami az erősségét jelentette. Az óceán, a sós víz. Ez szétette magát a börtönt, szétette a betonba helyezett vasat. Éppen ezért egy Frank Morris nevű rab, a kollegáival a szökés egyik érdekes módját választotta. A börtön folyosói úgy voltak megoldva, hogy két cellasor között volt egy un. kiszolgáló folyosó, ott mentek a vízcsövek, meg a szellőztetés. Hát ők mindenféle eszközzel szépen kivésték a falat, s azon keresztül kijutottak a tetőre, majd a vízhez. Maga az előkészületek két évig tartottak, mikor egy szép júniusi este bábukat helyeztek a priccseikre, hogy ne tűnjön fel az éjszakás őröknek, hogy hát az ágyban nem fekszik senki, s megléptek. Sose találták meg őket, de a feltételezések szerint belefulladtak a vízbe. Magát a történetet a Szökés az Alcatrazból című film dolgozza fel, Clint Eastwood főszereplésével...
Én nem férnék ki a lyukon...
Az intézmény bezárását Robert F. Kennedy főügyész rendelte el 1963-ban, amelyet a magas fenntartási és üzemeltetési költségekkel indokolt. (Alcatrazban 10 dollár volt egy elítélt napi költsége, míg Atlantában 3 dollár) A döntésében szerepet játszott az is, hogy a létesítmény elavult, a várható felújítási költségek helyett jobban megérte egy újabb börtönt felépíteni.1963. március 23-án hagyták el az utolsó rabok a szigetet.
Az utolsó napi menű... A Sziklán az ellátás egyébként híresen jó volt, mégis kevesen vágytak erre a konyhára.
A bezárás után évekig üresen állt, és számos elképzelés született lehetséges hasznosításáról: ENSZ emlékművet, nyugati parti Szabadság-szobrot, bevásárlóközpontot és hotelt is terveztek a szigetre.
Jól látható az Indián köztársaság gratiti...
1969. november 9-én, kihasználva az 1868-as Fort Laramie egyezmény által szavatolt jogaikat, az elhagyott területek tulajdonba vételére különböző törzsekből származó indiánok szimbolikusan partra szálltak a szigeten. 1964. március 9-én már volt egy ehhez hasonló akció, de akkor mindössze 4 óráig volt a szigeten 5 sziú indián Richard McKenzie vezetésével. De mégis jelentős, hisz az 1969-es követelések innen indultak: egy indián egyetemet és kulturális központot kívántak létrehozni. A novemberi szigetfoglalók vezetője Richard Oakes volt. Miután látták, hogy nem ütköztek akadályba, visszatértek a szárazföldre és a Kaliforniai Egyetemen toborzóakcióba kezdtek. November 20-án tértek vissza körülbelül 80 egyetemista és 100 indián társaságában. Hamar berendezkedtek, megválasztottak egy vezető tanácsot és mindenkinek volt kiosztott munkája. Az első napokban a kormányzat felszólította őket a távozásra, barikádot vont a sziget köré és tárgyalásokat kezdeményezett. A két fél álláspontja merőben különbözött: az indiánok a sziget átadását, egyetem, kulturális-ökológiai kutatócentrum és múzeum felépítését akarták elérni, a kormányzat ezzel szemben a sziget kiürítését sürgette.
A közvélemény erősen rokonszenvezett az akcióval, így egy idő után a központi hatalom a kivárás taktikáját választotta. Az 1970-es év elejére már kezdett megbomlani az indián közösség, többen Oakes ellen fordultak, számos diák visszatért az iskolába. Helyüket városi indiánok, hippik és drogosok vették át. Oakes mostohalánya január 5-i halála után hagyta el a szigetet. A szigeten maradtak két pártra oszlottak. Gyorsan megindult a züllés, az alkohol- és drogfogyasztás ijesztő méreteket öltött. Ehhez pénzt vashulladékok gyűjtéséből, így például elektromos vezeték eladásából próbáltak szerezni. Az áramszolgáltató emiatt lekapcsolta az áramot, ráadásul a vízszállító bárkát is leállították. A harmadik víz nélküli napon tűz ütött ki a szigeten, a lángok martalékává vált az igazgatói rezidencia, a tiszti klub és a toronyőr háza, a világítótorony pedig súlyos károkat szenvedett.
Ez volt a tiszti kaszinó...
A feszültség tetőfokára hágott a hatóságok és az indiánok közt, míg az előbbiek az őslakókat, az utóbbiak a kormány által megbízott szabotőröket okolta a tűzvész miatt. A sajtó és a közvélemény az aktivisták ellen fordult, így 1971. június 11-én 20 szövetségi marshall az FBI és a partiőrség embereivel karöltve már ki tudta őket toloncolni. A 18 hónapnyi időszak mementójaként ma is láthatóak a kiégett épületek és számos graffiti.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi vonz erre a helyre évente másfél millió embert? Vajon miért szerepelt ez a hely előkelő helyen abban a listában, melyet összeállítottam, az Amerikában megnézendők sorában? A válasz nagyon egyszerű. A titokzatossága. Hihetetlen látványos helyen van, s mégis évszázadokig csak olyan mehetett be oda, aki vagy ott dolgozott, vagy aki nem igazán akart bemenni. Valamint az is a mítosz mellett szól, hogy ide igazán azok kerültek, akik az amerikai bűntörténelem részei. S az amerikaiak szeretnek borzongani... S itt lehet.
Ancsa is megúszta fél perces büntetéssel...
A komp visszavitt bennünket a városba, s már várt is a városnéző busz, amely 3 és fél órán át keringett San Francisco utcáin. Persze elvittek bennünket ahhoz a kilátóhoz, ahol előző nap fényképeztünk, de ez csak egy megálló volt. A Sziget innen is kitűnően látszódott - köszönhetően annak, hogy felszállt a köd -, így láthatóvá vált, hogy hol is jártunk. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy - s ezt az út során párszor megállapítottuk - hihetetlen jó fényképezőgépet vásároltunk...
Az Alcatraz - madártávlatból
A városnéző út második megállópontja az un. Land's End volt. Ez egy öböl valahol a Csendes-óceán partján. Valójában ez az Egyesült Államok egyik legnyugatibb pontja, rengeteg hajóronccsal, no meg madárral... Illetve egy kiégett hotel maradványaival, melyet közvetlenül a vízpartra építettek. A kilátás gyönyörű... Ha tudjuk, hogy itt van, akkor nem csinálunk "ámokfutást" az előző nap, hogy megnézzük a naplementét...
Land's End
S végül utolsó állomásként egy olyan helyre mentünk el, melyről gyermekkorom egyik kedvenc filmsorozata kapta a nevét, Twin Peaks. Ez San Francisco egyik legmagasabb pontja, kilátással a városra. Hihetetlen volt, hogy ahogy két oldalon az öböl felől a köd egyre inkább beteríti az egész várost... Annyira belemerültünk a látványba, hogy a busz majdnem otthagyott bennünket...
A Twin Peaks tetejéről...
Nos, ennyi volt San Franciscoból... Sajnos egy csomó mindent nem láttunk, de talán érthető is, hiszen erre a városra, s a többire is ahova még ezután mentünk rá kellett volna szánni fejenként egy hétet, minimum... Mégis megérte elmenni... S befejezésként következzék egy dal, egy videoklip, hiszen San Francisco a hippik központja (is volt), ezért jöjjön egy valódi hippi "himnusz" Scott McKenzie-től, az If You're Going To San Francisco című dal, 1967-ből. Igaz, a képek sokkal, de sokkal későbbiek...
Azon a vasárnapon már csak annyi volt hátra, hogy visszavonatozunk Sunnyvale-ba, s készültünk, mert másnap reggel hatkor indult a repülőgépünk Los Angeles, egészen pontosan Hollywood felé. De ez már a következő kaland. A krónikásnak már csak egy feladata van San Franciscoval kapcsolatban, megköszönni Andrásnak és Emesének a szíves vendéglátást. Nagyon jól éreztük magunkat nálatok, köszönjük...
