Ezután a kis egyháztörténeti kutatás után térjünk vissza múlt heti kirándulásunkhoz, amikor is az Ellis-sziget után áthajóztunk a Szabadság-szoborhoz. Mindenek előtt egy kis humorforrás. A Szabadság-szobor egy női szoboralak. S meg nem mondom miért, amikor először láttuk én halkan felkiáltottam: ott a Bözsi. Miért pont Bözsi? Lila fogalmam sincs, lehet, hogy asszociáltam a budapesti Erzsébet-híd és a Kisfaludi Strobl Zsigmond által emelt Szabadság-szobor női, még rosszabb nyelvek szerint dugóhúzót formáló nő alakja alapján neveztem eme szobrot el Bözsinek. S ez most már - legalábbis kettőnk között - rajta is marad.
A szobornak persze van hivatalos neve is, mégpedig: A szabadság megvilágítja a világot. Meg hosszú és bonyolult története, hiszen a rézből készült szobrot Franciaország adta az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A szobrász Frédéric Auguste Bartholdi volt, a belső szerkezet mérnöki munkáit Gustave Eiffel végezte. Ugyanaz az Eiffel, aki Párizsban tornyot épített, Budapesten meg állomást. Mármint a Nyugati Pályaudvar az ő cégének a munkája.
Maga a sziget, a Liberty-sziget, eredeti nevén a Bedloe-sziget, 1956-ban kapta ma is használt nevét. Egyébként jogi helyzete különleges, úgynevezett exlávé, tehát hivatalosan maga a sziget New York állam része, de körülötte a víz már New Jersey-hez tartozik. Mielőtt a szobor oda került volna 1800-tól egy erőd, mégpedig a Fort Wood erőd épült oda, s ennek a falait később fel is használták a szobor talpazatához.
Maga szobor kinézete aránylag ismert. Egy nőalak áll, egyik kezében fáklyát tart, a másik kezében meg táblát, aminek felirata szép latin számokkal 1776. július 4., az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása. A nőalak egyik lába láncokon áll, ez jelképezi az elnyert szabadságot. Az United States Information Agency (USIA) szerint a korona hét ága a hét tengert és a hét kontinenst jelképezi. A teljes magasság a talajtól a fáklya tetejéig 93 méter, beleértve a talapzatot is. Maga a szobor 46 méter magas. A szobor tömege 204 tonna. S hihetetlen mennyiségű lépcső vezet fel a talpazatba. Nem is beszélve a koronáról.
Ami a szobor történetét illeti, nos ahhoz el kell mennünk Franciaországba. Az akkori politikai helyzet nagyon egyszerű volt. A franciák támogatták a függetlenségi háborúban az USA-t, mivel azzal is gyengíthette a régi ellenfelet Angliát. S miután eltelt bő száz év arra gondoltak, hogy ezt egy emlékművel pecsételjék meg. Magát a Szabadság-szobrot nem ide tervezték, szobor Port Szaíd-ban állt volna és a tervek szerint Egyiptom fényt visz Ázsiába lett volna a címe. Az ihletet ehhez az Abu Szimbel-i templomok óriásszobrai adták. Ez a projekt folytatódott volna, ha Egyiptom akkori vezetője, Iszmáíl khedive nem találta volna túl költségesnek. Így aztán kitalálták, hogy kerüljön az USA-ba. A szobor mintája Eugène Delacroix A Szabadság vezeti a népet című képének főalakja volt. Az első kisméretű modellt 1870-ben építették. Ez jelenleg Párizsban található, a Luxembourg-kertben.
Az ötlet megszületett, de hát mint mindenhez ehhez is pénz kellett - volna. Abban egyeztek meg a lelkes támogatók, hogy a talpazatot Amerika, a szobrot Franciaország építi. A pénz lassan gyűlt, a szobor lassan készült, állami támogatás nem érkezett, ellenben egy otthon is ismert név a makói származású Joseph Pulitzer igencsak támogatta az újságjai segítségével a projektet. A szobor 1884 júliusában készült el Franciaországban és 1885. június 17-én érkezett meg New Yorkba az Isere fregatt fedélzetén. A szobrot 350 darabban szállították, 214 csomagban. A szobor összeállítása négy hónapig tartott. 1886. október 28-án az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland leplezte le több ezer néző előtt. A vicc, hogy ez ugyanaz a Cleveland, aki mint New York-i kormányzó egy az egyben megtagadott 50 ezer dollárt a talpazat építésének támogatására.
Szóval ide látogattunk, s az első ami feltűnt az a hihetetlen biztonsági intézkedések voltak. Akkora puskákkal sétáltak katonák, hogy ahhoz képest egy Kalasnyikov egy kis csúzli. Ezen kívül a szoborba való belépés előtt még egy fémkereső kapu, még egy ellenőrzés. S persze nem teljesen értettem, de amikor először beléptünk a területre (még az Ellis-sziget előtt) ki kellett dobnunk a folyadékot, hiszen reptéri biztonsági szabályok vannak. Az Ellis-szigeten vettünk egy-egy folyadékot, azt meg itt dobatták ki. Hátha a folyékony atombombát a hajóúton kihalásztuk, s most fel akarjuk robbantani a szobrot. Mondjuk ennyi volt a kellemetlenség, utána a látvány mindenért kárpótolt. Persze a koronába nem tudtunk feljutni, mert hónapokra előre nincs jegy, de bevallom nem is hiányoltam, amikor láttam azt a hihetetlen meredek csigalépcsőt, ami még vagy 35 méter magasba visz fel.
Körbesétálva a talpazaton előttünk volt egész New York (na jó Manhattan), s az egész valahogy szürreális látványt nyújtott. Ez volt talán az első eset, amikor belegondoltam, egész gyerekkoromban annyira elképzelhetetlen volt, hogy én valaha is eljussak az Egyesült Államokba, s most itt vagyok, most itt élek már majdnem egy éve, s néhány hét, s hazamegyünk, s megint elképzelhetetlenné válik, hogy valaha is visszajöjjek, legalábbis hosszabb időre. S megállapítottam mi lehet a szabadság. A szabadság az, hogy oda mész, ahova akarsz és amikor akarsz. S talán ez lehetett azoknak is a gondolata, akik hajóval érkeztek az Ellis-szigetre, s megpillantották a Szabadság-szobrot. Bár Charles Vamossy kedves ismerősöm, aki 1957. január 16-án érkezett a USNS Marine Carp hajón pont nem láthatta, mivel hatalmas volt a köd. De az érzés, az biztosan megvolt.
Maga a sziget, a Liberty-sziget, eredeti nevén a Bedloe-sziget, 1956-ban kapta ma is használt nevét. Egyébként jogi helyzete különleges, úgynevezett exlávé, tehát hivatalosan maga a sziget New York állam része, de körülötte a víz már New Jersey-hez tartozik. Mielőtt a szobor oda került volna 1800-tól egy erőd, mégpedig a Fort Wood erőd épült oda, s ennek a falait később fel is használták a szobor talpazatához.
Maga szobor kinézete aránylag ismert. Egy nőalak áll, egyik kezében fáklyát tart, a másik kezében meg táblát, aminek felirata szép latin számokkal 1776. július 4., az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása. A nőalak egyik lába láncokon áll, ez jelképezi az elnyert szabadságot. Az United States Information Agency (USIA) szerint a korona hét ága a hét tengert és a hét kontinenst jelképezi. A teljes magasság a talajtól a fáklya tetejéig 93 méter, beleértve a talapzatot is. Maga a szobor 46 méter magas. A szobor tömege 204 tonna. S hihetetlen mennyiségű lépcső vezet fel a talpazatba. Nem is beszélve a koronáról.
Ami a szobor történetét illeti, nos ahhoz el kell mennünk Franciaországba. Az akkori politikai helyzet nagyon egyszerű volt. A franciák támogatták a függetlenségi háborúban az USA-t, mivel azzal is gyengíthette a régi ellenfelet Angliát. S miután eltelt bő száz év arra gondoltak, hogy ezt egy emlékművel pecsételjék meg. Magát a Szabadság-szobrot nem ide tervezték, szobor Port Szaíd-ban állt volna és a tervek szerint Egyiptom fényt visz Ázsiába lett volna a címe. Az ihletet ehhez az Abu Szimbel-i templomok óriásszobrai adták. Ez a projekt folytatódott volna, ha Egyiptom akkori vezetője, Iszmáíl khedive nem találta volna túl költségesnek. Így aztán kitalálták, hogy kerüljön az USA-ba. A szobor mintája Eugène Delacroix A Szabadság vezeti a népet című képének főalakja volt. Az első kisméretű modellt 1870-ben építették. Ez jelenleg Párizsban található, a Luxembourg-kertben.
 |
| Két szobor... :) |
Szóval ide látogattunk, s az első ami feltűnt az a hihetetlen biztonsági intézkedések voltak. Akkora puskákkal sétáltak katonák, hogy ahhoz képest egy Kalasnyikov egy kis csúzli. Ezen kívül a szoborba való belépés előtt még egy fémkereső kapu, még egy ellenőrzés. S persze nem teljesen értettem, de amikor először beléptünk a területre (még az Ellis-sziget előtt) ki kellett dobnunk a folyadékot, hiszen reptéri biztonsági szabályok vannak. Az Ellis-szigeten vettünk egy-egy folyadékot, azt meg itt dobatták ki. Hátha a folyékony atombombát a hajóúton kihalásztuk, s most fel akarjuk robbantani a szobrot. Mondjuk ennyi volt a kellemetlenség, utána a látvány mindenért kárpótolt. Persze a koronába nem tudtunk feljutni, mert hónapokra előre nincs jegy, de bevallom nem is hiányoltam, amikor láttam azt a hihetetlen meredek csigalépcsőt, ami még vagy 35 méter magasba visz fel.
Körbesétálva a talpazaton előttünk volt egész New York (na jó Manhattan), s az egész valahogy szürreális látványt nyújtott. Ez volt talán az első eset, amikor belegondoltam, egész gyerekkoromban annyira elképzelhetetlen volt, hogy én valaha is eljussak az Egyesült Államokba, s most itt vagyok, most itt élek már majdnem egy éve, s néhány hét, s hazamegyünk, s megint elképzelhetetlenné válik, hogy valaha is visszajöjjek, legalábbis hosszabb időre. S megállapítottam mi lehet a szabadság. A szabadság az, hogy oda mész, ahova akarsz és amikor akarsz. S talán ez lehetett azoknak is a gondolata, akik hajóval érkeztek az Ellis-szigetre, s megpillantották a Szabadság-szobrot. Bár Charles Vamossy kedves ismerősöm, aki 1957. január 16-án érkezett a USNS Marine Carp hajón pont nem láthatta, mivel hatalmas volt a köd. De az érzés, az biztosan megvolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése