Igen, tudom, tartozom még két nap leírásával. De mit tegyen az ember fia, hogy ha a sok városnézés után már annyira fáradt, hogy se ereje, se energiája írni olyan hosszasan, ahogyan szeretne? Mert események azok bőven történtek, olyan szinten, hogy néha már Rejtő Jenő egyik regényében a Néma revolverek városában éreztem magam. Maga a regény egyébként itt a „szomszédban” Texas-ban játszódik, s aki nem ismerné, arról van benne szó, hogy adva van két ember, akik egymásról semmit se tudnak, de életet, sorsot és személyiséget cserélnek. S bár a főszereplőt óva inti a másik, hogy Fillipont kerülje el, de attól függetlenül ő oda keveredik, s kaotikusnál kaotikusabb helyzetekbe keveredik bele. A végén elkeseredésében egy szónoklatot tart, s így szól: Egyetlen szót mondok, s abból mindent megértetek: Probatbicol… Ebből a nép mindent értett, ő viszont továbbiakban se semmit.
Ő is ennek a városnak az értelmezésén dolgozott...
Nos, nagyjából ezt éreztem néhány helyzetben vasárnap. Mert az emberek bonyolultak. Főleg, ha látványosan utálják egymást. De erről majd később. Vasárnapunk fényesre, mit fényesre ragyogóra sikerült. Ha ragozni akarnám, azt mondanám, meleg, mit meleg, forró volt. Bár kicsit jobban belehúztunk a pihenésbe végül csak levonszoltuk magunkat a reggeliző helyiségbe. Amerikai mértékhez mérve meglepően bőséges és jó volt ebben a hotelben a reggeli. Persze ez még mindig nem közelíti meg az európai hotelek minőségét, de ne legyünk nagyravágyóak. Reggeli után nekiindultunk, hiszen hosszú nap állt előttünk…
Többek között múzeumokat akartunk nézni, de azért kicsit lazulni is. Éppen ezért a Bourbon street felé vettük az irányt, ahol persze nem sejtettük mi is vár ránk. Mindenek előtt meglátogattuk Pat O’Brien kocsmáját, ahol megkóstoltuk a híres-neves Hurricane koktélt. Ebbe négy rész rum van, négy rész pedig Par O’Brien valami keverékéből, melynek receptje természetesen titkos, bár por formájában szinte mindenhol megvásárolható. Ami aranyos volt, hogy a koktélhoz – gyakorlatilag kérés nélkül – eladják a poharat is, tehát most van egy egy pintes (kb. 7 dl) poharam. Illetve kettő, mert Ancsának is. Remélem – ugyanis ezeket a sorokat a repülőn írom, valahol Virginia felett – túlélik az utazást.
Az ital egyébként tényleg finom. Igaz, kell hozzá egy olyan negyven fokos átlagforróság is...
A dolgok ezután kezdtek kulminálódni, hogy Ancsa kitűnő szavával éljek. Ugyanis valamiféle fesztivál volt, melyet politikailag korrekten melegfelvonulásnak nevezhetnék. Szóval eléggé „érdekes” ruhákba öltözött főleg hímnemű egyének vonultak fel. De hogy az össznépi buli teljes legyen ez előtt a felvonulás előtt egy másik is volt, ahol kb. 10 jól megtermett hímnemű egyén igencsak a politikai korrektséget zárójelbe helyezvén vonult fel, a más nemi identitásúak ellen. Az egyik megafonból a meleg személyek sürgős pokolba kerülését jósolták, mögöttük – szigorúan 5 méterre, hiszen ez a törvényi minimum – egy biciklis ellen-ellentüntető szintén megafonba végig azt kiabálta, hogy blabla-blabla… S látszott, hogy ez nem egyszeri, hanem minden hetes szórakozása a két félnek. S hogy ehhez miért kell egy marha nagy fehérre festett keresztet vinni, azt nem értem, de nagyon mentek a felek, nagyon katonásan, nagyon alakzatba.
Hát, volt ennél azért erősebb is...
Magát a másik felvonulást nem csak azért nem tekintettük meg, mert nem szívesen megyek be ekkora tömegbe, hanem mert határozott terveink voltak erre a napra, s az idő nagy úr. Az első amit megtekintettünk az US Old Mint épülete volt. Ez volt az első amerikai pénzverde. Nem bankjegynyomda, mert az más. Bankjegynyomdából van az USA-ban vagy 30 darab, ha megnéz az ember egy darab egy dollárost, akkor azon pontosan fel van tüntetve, hogy melyik nyomdából jött ki. Hivatalos bankjegy akkor lesz belőle, ha a végén rányomtatják a Pénzügyminisztérium hivatalos „zöld” pecsétjét. A pénzérme az más, abból nem olyan sok van. S a legrégebbi New Orleansban. Sok érdekes gép volt, az egyik ami leginkább tetszett az un. millionare, amivel a pénzérméket számolták, hiszen mindig meg volt adva, hogy mennyit verhetnek az adott darabból.
A korabeli számítógép...
A pénzverde emeletén a Jazz múzeuma van, ahol többek között Luois Armstrong első trombitáját is őrzik. Egy teremben végig vannak képek, amelyek életképek a jazz történetéről... Úgy éreztem, hogy, mint anno Scantonban, ezt is úgy tudom érzékeltetni, ha a képeket jazz muzsikával mutatom be. S ki más énekelhetne, ha nem a jó öreg Luois Armstrong? Úgyhogy következzék egy kis videó…
Ezek után tovább menekültünk a hőség elől, s megnéztünk egy 18. századi lakóházat. Érdekes, hogy ez gyakorlatilag a fő téren van, s benn mégis csend és nyugalom. Bár természetesen a lakásba kizárólag ajándékbolton keresztül lehet bejutni, de ez egy normális, megszokott dolog itt. Érdekes egyébként, hogy mennyire egyértelműek a szerepek ebben a házban. Megvan a helye és élettere a férjnek, a feleségnek, a gyerekeknek, s teljesen elkülönül a szolgálók (általában ekkor még rabszolgákról) beszélhetünk területe. Ez nem csak a bútorzatra vonatkozik, hanem például az udvar is két részre volt osztva, a kellemesebb rész, természetesen nem a szolgálóké volt.
A középen álló szék többfunkciós... A ülőkéje eltávolítható...
Nos, mindezek után hazafelé vettük az irányt, mert nyaralásunk egyik legfényesebb (s mellesleg legdrágább) eseménye következett, sétahajókáztunk gőzhajóval a Mississipin. A hajónk neve SS. Natchez, méghozzá ezen a néven a kilencedik. A hajó mérete 265 láb (81 méter) hosszú és 46 láb (14 m) széles, súlya 1384 tonna... S nagy része vasból van, másként a parti őrség nem engedélyezné a működését...
A Natchez hajó...
A vacsora – svédasztal – egyébként finom és bőséges volt, helyi ízekkel, bár néhány bosszantó aprósággal. Nehezen lehetett asztalt találni, csak olyat találtunk, ahol valaki már falatozott, majd átköltözött máshová, de új terítéket csak nagy nehezen raktak fel, kicsit rugalmatlanok voltak, de a kaja mindenért kárpótolt. No meg a kilátás, a Mississippi, a jazz muzsika, a bor, mely nagyon finom volt… Igazából ez egy életérzés, melyet nagyon nehéz szavakba önteni. Gyerekkoromban nagyon szerettem Karl May-tól az Ezüst tó kincse c. könyvet. S az egész a Mississippi-n kezdődik. S soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy (többé-kevésbé) gőzössel hajókázhatok rajta…
Hát igen. New Orleansban azért lehet élni...
Az esténk, s a napunk ezzel nagyjából véget is ért, még akartunk egy söritalt venni magunknak (New Orleansban az utcán tilos úgy inni, hogy az látható legyen, ezért a dobozos sörre ráhúznak egy takaró papírt, ami már el is takarja a lényeget), úgyhogy besétáltunk a Bourbon Streetre. Nos, a látvány elég erős volt, sőt vaskos. Hogy félmeztelen (vagy nagyjából teljesen az) urak és hölgyek, akik ott dolgoznak, rendben. De turista leányok is kivetkőztek magukból és ruháikból… S mindehhez a hányás, s kifolyt sör és bor, a lovak végtermékeinek szaga… S a bulizó, kiabáló, lökdösődő nép közepén két csoportnyi térítő. Az egyik kiállt egy kereszttel, amelyen fényreklámmal hirdették, hogy sürgősséggel elveszíted a lelked, s tessék szíves lenni bűnbánatot gyakorolni, a másik – nagyobb csoport – pedig bibliákkal beszélgetni próbált. Lehet, hogy én vagyok nagyon zárkózott és konzervatív, de számomra picit a gyöngyöt a disznók elé dolognak tünt… De hátha sikeres volt, ennek csak az Isten a megmondhatója. Az biztos, hogy bátorság kell, hogy ilyen helyre ezzel a céllal bejöjjön az ember… S a másik dolog. A korábban elmesélt keresztes meleg-ellenes felvonulás egyértelműen a provokációról és a gyűlölködésről szólt. Mesélte nekem valaki, hogy el kellett mennie, ahhoz, hogy engedélyt kapjon gyerekekkel foglalkozni pedofil-ellenes tanfolyamra. S a tanfolyam vezetője gyakorlatilag magából kikelve szidta a pedofilokat. S fél év múlva kiderült róla, hogy ő az volt… Picit ez volt az érzésem akkor is. A második kereszthasználat más volt. Annak célja nem a gyűlöletkeltés, hanem a figyelemfelkeltés volt. Még ha én nem is mernék kiállni így…
És szólt egyetlen árva szaxofon....
Nos, ennyi volt a vasárnap… S már készültünk, hogy hamarosan uzsonnájává váljunk néhány aligátornak… De erről majd hazaérkezés után mesélek, mert mindjárt leszállunk Philadelphiában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése