Akit a vudu megátkoz... S még aligátorok közé is megy...

Utolsó napunkon alámerültünk a sötétségbe, persze csak átvitt értelemben. A tegnapi beszámolómból egy múzeumot kifelejtettem, igaz, nem volt akkora, meg nem volt olyan jelentős, de mégiscsak kifelejtettem. Pedig ott bizonyosodott, hogy magyarok mindenhol vannak, hiszen ebben a múzeumban, mely tevékenységét a vudu bemutatásának szenteli magyar turistákkal találkoztunk. 

A vudu egy nagyon bonyolult valami. Hogy valamikori egyháztörténet tanáromat idézzem, egy valódi nagy katyvasz. Igaz ezeket a sorokat csak félve írom le, mivel miután ezeket elmondtam az alábbi dolgok történtek velünk:

• Ancsa elveszítette a szobakártyát;
• Én a hotel pultján hagytam a pénztálcámat, benne kártyával és iratokkal;
• A temető megtekintése közben akkora esőt kaptunk a nyakunkba, hogy muszáj volt egy-egy új pólót vennünk, persze aranyáron;
• Reggel kitettük az esernyőt, hogy minek cipeljük;
• Ancsa elveszítette a villamosjegyét;
• Kiégett a fürdőszobánkban a lámpa;
• Ömlött a víz a légkondicionálóból;
• Nem volt nyitva normális étterem;
• Tönkrement Ancsa sétapálcája;
• Tisztességes vízhólyag keletkezett a kis-lábujjamon. 

Vudu királynő dolgozott...

Mindezek után kifejezetten félve írok a vuduról, mert még ránk szakad a mennyezet... A Vudu Haiti eredetű misztikus vallás, bár a haitiak 80%-a keresztény, saját bevallásuk szerint 100%-uk vudu hívő. Nincsenek írott szabályai, a vudu papok (houngan) és papnők (mambo) évszázadok óta őrzik titkait. New Orleans környékén ez igen kedvelt vallásnak minősült, illetve valamilyen szempontból minősül is. Van benne egy jó adag katolicizmus, egy kis déli babonaság, hihetetlen mennyiségű üzlet. Afrikai Dahomey-i királyságból a rabszolgákkal együtt került Amerikába, több afrikai törzsi elemből és keresztény hatással alakult ki a mai kultusz. Elnevezése a fon nyelvcsaládból ered, jelentése: isten, lélek, szent tárgy. Haitin is számtalan módon írják a nevét: vodu, vaudoux, vaudou, vodou, voodoo. A kereszténységbe kényszerített rabszolgák titokban tovább gyakorolták az afrikai törzsi több isten hiten alapuló sajátos vallásukat, mely a rabszolga felszabadítás vallása lett. A 18. század közepén egy Makandal nevű rabszolga vudu sámán és próféta a fehérek méreggel való elpusztítását prédikálta, amelyért letartoztatták és Limbében nyilvánosan máglyán megégették. Neve bekerült a vudu rítusok szövegébe, prófétaként tisztelik.

Vudu "oltár"

Nagyon keveset tudunk erről a misztikus vallásról, főistenük Damballa istenanya akit kígyóalakban ábrázolnak, számtalan kisebb istenségük is van. Például, Baron Semedi a temetők őrzője, ő dönt a holtak nyugalmáról, véd a holtak feltámasztása ellen, áldozatokkal engesztelik ki, tyúkkal, kecskével, rummal, konyakkal, pénzzel. A vudu vallásban a szertartást vezető papokon keresztül lehet az istenekhez és szellemekhez fordulni, akik a hívőknek oltalmat, gyógyulást adnak, vagy megmutatják jövendőjüket. A hívők rituális szertartásokon ismerhetik meg szerencsétlenségük okát - többnyire egy ellenük ártó varázslatról van szó -, és azt is, hogyan tudják az ártalmat semlegesíteni. Ezek kis csomagocskák (gris-gris) melyek varázsfüveket, olajokat, hajszálakat, levágott körömdarabokat tartalmaznak. A katolikus térítésből visszamaradva használják a keresztet, mint motívumot, de Krisztus teste nélkül, illetve a legtöbb vudu "oltáron" Szűz Mária is megjelenik. 

Hát ez a vallás nem a békés kiengesztelődésről szól...

Nos, első dolgunk az volt hétfőn, hogy megtekintettük New Orleans első számú temetőjét. New Orleans lakói a Halottak városainak nevezik temetőiket. A magas síremlékekkel és bonyolultan kidolgozott kriptákkal szegélyezett, keskeny temetőutak hátborzongatóan idézik fel a bennük eltemetett több ezer halottat. A családi sírboltok egy része vaskerítéssel körülvett kis házakhoz hasonlít. Sok síremléket kovácsoltvas tárgyak, keresztek és szobrok ékesítenek, ünnepnapokon pedig az élők elhunyt elődeiknek szánt fogadalmi gyertyái szegélyezik a sírokat. Máshol a föld alatti sírok a jellemzők, helyüket emléktáblák jelzik. New Orleans esetében a magas talajvízszint miatt a koporsók nincsenek biztonságban a felszín alatt. A föld feletti temetések 1789-ben az 1. számú St. Louis temető megnyitásával váltak normává, itt a holttesteket sírboltokba helyezték. A családi kriptákban többen is elférnek, ami azért is igaz, mert a város szubtrópusi éghajlata következtében a sírboltok szinte kemencékké válnak, a krematóriumokéhoz hasonló forróságban a testek hamar elporladnak. Egy éven belül csak a csontok maradnak meg. A temetői munkások ezeket besöprik a kripta padlójának egy nyílásába, mely így készen áll a következő test befogadására. Az elhunytak nevét és az évszámokat egy emléktáblára vagy egy sírkőre vésik.

St. Luois 1. temető

Mi határozott céllal mentünk ebbe a temetőbe. New Orleans hírhedt vudu királynőjét, Marie Laveau-t állítólag az 1. számú St. Louis temetőben temették el. Csodálói ajándékokat és X-eket hagynak feltételezett sírjánál, néhányan pedig úgy hiszik, követői ma is tartanak titkos szertartásokat a hűvös kövek körül. Egyébként érdekesség, hogy a vudu királynőként tisztelt hölgy mélyen vallásos katolikus volt, a köré fonódó legendák főleg halála után terjedtek el. Nem egyértelmű egyébként, hogy melyik temetőben nyugszik (csontmaradványok is alig lennének az éghajlat miatt), úgyhogy mi úgy döntöttünk, hogy ezt a sírhelyet nézzük meg. Ami egyébként pillanatnyilag felújítás alatt áll, mert valakinek eszébe jutott, hogy mekkora poén az egészet jól befesteni rózsaszínre. Ezt nem kommentálnám... 

Marie Laveau feltételezett sírja...

Nos, nem értek hozzá, sőt mint katolikus teológus el is vetem az átkok szerepét. De az bizonyos, hogy amikor kissé hát gúnyorosan mondtam pár dolgot a vuduról egy akkora zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy mozdulni is alig tudtunk. Szó szerint csavarni lehetett belőlünk a vizet. Így, az egyébként méretben nem túl nagy temető megtekintését kipipáltnak minősítettük, s átsétáltunk a Luois Armstrongról elnevezett parkba. Közben találtunk egy kiállítóhelyet, mondván veszünk pólót. Hát megtaláltuk New Orleans egyetlen múzeumát, ahol nincs póló. Ezt a helyet meg se néztük, mert a jó erővel nyomott légkondicionáló miatt kezdtük magunkat az Északi-sark környékén érezni. Szóval innen kimenekültünk, s irány a park. Egyébként ez egy nagyon kellemes városi parkocska, ami arról híres, hogy a rabszolgák vasárnap délutánonként itt gyűlhettek össze kikapcsolódni, énekelni és táncolni. Maga a jazz kialakulásának ez a terület mondhatni az anyabölcsője. 

Sachmo mesterrel...

Mint említettem volt fentebb ronggyá áztunk, így kénytelenek voltunk tovább menni, s keresni egy üzletet, majd venni egy-egy új pólót, amit annyira én nem sajnálok, mert a pólókat és a hűtőmágneseket gyűjtöm. Egy rövid, természetesen élőzenés sörözgetés után visszamentünk a szállodába, mivel várt ránk a busz, mely elvitt utazásunk egyik legizgalmasabb pontjára, az aligátorok közé. Nos, én mindig keverem, de Afrikában krokodilok élnek, Amerikában aligátorok. Most a biológiát zárójelbe helyezve néha így, néha úgy fogom nevezni, hiszen mégse mondhatom azt ami elsőnek eszembe jutott, hogy micsoda marha nagy állatok...

Jöhetnek még a turisták, éhes vagyok...

Maga a túra nem New Orleansban van, hanem onnan kb. egy óra távolságra Slidell nevű településen. 22 fős motorossal vittek ki bennünket, van benne malac-etetés (igen, a malacok és az aligátorok békés szimbiózisban élnek, kivéve, ha az édességről van szó), aligátor-etetés, mocsártúra. Vicces volt, de ezek az igen veszélyes vadállatok két dolgot szeretnek nagyon. Az egyik a virsli. Az mondjuk legalább nagyjából hús. De a másik, amit pillecukornak, vagy mályvacukornak neveznek. Igen, ez az amit a tábortűz fölött sütöget az ember. Megvesznek érte. Ahogy a malacok is. Érdekes ízlésük van...

A malacok a vízben...

Maga a túra két órás, nem olcsó, de megéri. Gyönyörű a környék, s mikor kerülhet az ember szinte kézközelbe ilyen szép nagy ragadozókkal? Mondjuk engem halálra idegesített egy nő, aki csinálta műbalhét, hogy fél, s menjünk innen. Könyörgöm, akkor minek jött el egy aligátor-túrára? Hát igen, ez Amerika, néha, hogy felhívják magukra a figyelmet balhét kell csinálni. Egyébként Ancsa hívta fel a figyelmemet pár érdekességre az aligátorokról. A mississippi aligátor vagy más néven csukaorrú aligátor (Alligator mississippiensis) a hüllők (Reptilia) osztályának a krokodilok (Crocodilia) rendjébe és a aligátorfélék (Alligatoridae) családjába tartozó faj. A mississippi aligátor többnyire magányos. A fiatal példányok tápláléka: rovarok, rövidfarkú rákok, ebihalak és békák; a kifejlett példányok tápláléka: halak és kis emlősök. Az aligátor akár 50 évig is élhet.

Olyan szép vagy bébi ma este... Hagyjál békén, nincs november...

Az aligátorok se vetik meg a földi örömöket, de azért időszakosan heveskednek. A párzási idő többnyire novembertől decemberig tart. A párzás után két hónappal a nőstények a víztől néhány méterre, a parti homokba ássák mintegy 50 cm mély fészküket. A 25-50 fehér, kemény héjú tojást az anyaállat 90 napig őrzi. A tojásból kikelő krokodil nemét a költési hőmérséklet határozza meg. 30 °C alatti hőmérsékleten kizárólag nőstények, 33,9 °C felett pedig csak hímek jönnek világra. A kikelt kis krokodilok 30 centiméteresek, az anya félelmetes fogaival összeszedi a kicsiket és a folyóhoz szállítja őket. Az anya akár két évig is védelmezi utódait. Csak néhány példány éli meg a felnőtt kort. Amelyik viszont megéli, az szép nagy darab, s nagyon szeret nasizni...

Egyébként a vízszint nem mély, a mocsaras részeken alig két láb (60 cm), a folyón se több 6 lábnál (kb. 2 méter). A környék nagyon szép, rengeteg állat él ott, s persze rengeteg ember lakik lakóhajón, s rákásznak kinn a tavon, nem túl messze onnan. Ez Amerika egyetlen olyan hivatalos települése, amely csak vízi úton közelíthető meg, s akkor se mindig. Csak egy dolgot tilos, s ez 100 méterenként ki van táblázva, az a fürdés a folyóban. Még az aligátorok virsli helyett mást uzsonnáznának...

Benn a mocsárban...

A túra után visszavittek bennünket a hotelhez, s már csak egy gyors koktélra jutott idő, mert másnap reggel hajnalban jött értünk a reptéri busz, s elindultunk hazafele. Ezt a gyors koktélt egy közeli ír vendéglőben abszolváltuk, s itt egy nagyon kedves eset történt. A déli angol nagyon bonyolult. Pontosabban ők is angolul beszélnek, de olyan akcentussal, hogy az ember füle kettéáll. S a főúr (ez valódi főúr volt, nem pedig sima mezei pincér) megjegyezte, hogy ne aggódjak az angolom miatt, mert az sokkal jobb, mint a legtöbb amerikai magyarja. Mindjárt jobb kedvvel fogyasztottam a Hurricane-koktélt...

Ezt az oszlopot egy James Bond filmben is felhasználták...

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az a hang, az a dallam ami számomra meghatározza New Orleanst. Végül is egy furcsa dolog jutott eszembe. Egyik délután épp lejöttünk a Bourbon Street-ről, amikor valahonnan nagyon fájdalmasan és csendesen egy protestáns ének hangzott fel hegedűn. Sokszor hallottam már, még tetszik is. Az a címe, hogy: Nagy Istenem, ha nézed a világot... Olyan furcsa volt, hogy itt a bűn környékén, ahol a nemi kicsapongás kézzel fogható, itt ez felhangzik. 

Ilyen felvonulások, s onnan fél utcányira egy szóló hegedűn...

New Orleans hihetetlen érdekes város. Picit őrült lesz ott mindenki. Hiszen egyszer élünk, s egyszer vagyunk New Orleansban. Mígnem jön a Hamvazószerda, véget ér a Madri Gass, s minden elcsendesedik. Aztán újra és újra kitörjön az őrület, a buli a Nagy Lazában.