Viva Atlantic City!

Most szombaton, csatlakozva a philadelphiai és környékbeli családok százaihoz mi is látogatást tettünk a keleti part Las Vegasában, Atlantic City-ben. Mielőtt indultunk fellapoztuk azt az útikönyvet, melyet magunkkal hoztunk, s meglepve vettük tudomásul, hogy ezt valamiért kihagyták. Pedig nagyon érdekes maga a város is, meg maga a története is. Nem csak azért, mert 11 működő kaszinója van, hanem azért is mert a Monopoly játékot erről a városról mintázták meg. Érthető. Maga ez a város egy játékos, alapjában vidám hely. Atlantic City nem más, mint egy üdülőtelepülés. Mondhatnám akár úgy is, hogy a Amerika Római-partja. Persze ez így igen sánta hasonlat, de annyiban mégis van köze, hogy ide is nyaralni járnak az emberek. No, meg azért, hogy a kaszinókban többé-kevésbé nehezen megszerzett dollárjaikat elköltsék. Maga a település 1854-ben jött létre, igazából egy szigeten van, s Philadelphiából vonattal lehet eljutni oda. Illetve busszal és vonattal, mert a Philadelphiát Candemmel összekötő hidat éppen felújítják. Erről mondjuk a vonatállomáson abszolút sehol semmi információ nincs (teszem hozzá a vasúttársaság honlapján se), s ha nem sétálgatok az információ környékén, s véletlenül nem hallom meg, hogy Atlantic City, meg hogy busz, akkor még most is ott üldögélünk... Mindenesetre küldtek egy buszt, ahol annyian üldögéltünk, hogy Ancsa még ölbe is kapott egy afroamerikai kisfiút, akit ez egy cseppet se zavart, mert jobban izgatta az ablakon elénk terülő látvány.

Irány a strand

Atlantic City egy érdekes város. Igazából azt nem mondanám, hogy szép. De ez kifejezetten amerikai szokás. Vannak nagyon szép helyek, s mellette fél utcányira egy lepukkant gettó. Hogy miért van ez így? Nem tudom. Igaz Atlantic City-t jelentősen meghatározza egy hölgy, akinek a nevét hallva összeszűkül a tisztes A.C-i állampolgár szeme, bár a New York-iakat is meg lehet erről a témáról kérdezni. Ez a hölgy pedig Sandy. A Sandy nem más volt, mint egy hurrikán, azaz kettes erősségű trópusi ciklon volt 2012 októberében a Karib-térségben és Észak-Amerika keleti partvidékén. Ez pedig, még ha nem is közvetlenül kapta telibe Atlantic City-t nagyon komoly károkat okozott. S ez - bár eltelt majdnem két év - igencsak látszik. Csomó helyen bedeszkázott ablakok, hiányzó, lefóliázott tetőkre nézhetnek a luxusszállók lakói. 

Nem is beszélve a boardwalk roncsairól. 

Itt régebben házak álltak...

S akkor most arról, hogy mi is az a boardwalk. Ez egy fából épült sétány, amely végig vonul, vonult a teljes partvidéken. Nos, ennek nagy részét - főleg azt a részét, ahol magán a vízen állt az egész Sandy szétverte. A másik része, amely a szárazföldön áll, megvan, jó állapotban, s rengeteg rajta a turista. Turista, no meg, természetesen a kaszinó. Magát a boardwalk-ot 1870-ben építették, gondolom azért, hogy a már akkor is fizető közönségnek ne kelljen a homokban sétálni. Maga az egész eredetileg kb. 4 mérföld volt, de ugyebár Sandy... Mint említettem, kaszinók, no meg szuvenírboltok vannak végig, néhány múzeummal kiegészítve. És természetesen vannak kifőzdék, de nagyon érdekes, hogy bár lehet kapni alkoholt, de mondjuk a strandra nem lehet levinni, sőt ezen a sétányon se lehet meginni. 

A boardwalk

Atlantic City két dologra épül igazából. Ebből az egyik a kaszinó. Óriási, szinte végigjárhatatlan méretű épületek, hihetetlen zenei effektekkel, mondhatni zajjal. Mi alapból egy mellékhelyiséget keresve mentünk be az egyikbe (Amerikában ritka az a hely, ahova nem engedik be az embert, ha ügyeket akar intézni), s egy fény és hangorgiába kerültünk. Természetesen nem játszottunk, hiszen nincs nekünk arra pénzünk, mert amúgy se ért egyikünk se sem a pókerhez, sem a ruletthez, a félkarú rablót meg meghagyjuk a nővérnek az Apácashowból. Nagyságrendileg több mint ezer játékgép, mindegyik felszerelve pénzelfogadóval, és bankkártyaterminállal. No és persze a kaszinóban hitelt is lehet felvenni... Aztán sokáig emlegeti az illető Atlantic City szent nevét. De nem biztos, hogy dicsérő módon. 

Azért persze nem hagytam ki, hogy Ancsát oda ne ültessem egy géphez. Züllik az asszony... :D

Azért Atlantic City-ben (még mielőtt elárulnám, hogy mi a másik amire épül az egész) vannak történelmi látnivalók is. Egészen pontosan kettő olyan van, melynek megtekintését javasolják. A kettő egymástól 6,5 mérföldre van, így mindössze az egyiket tekintettük meg, mégpedig az 1854 és 1857 között épült Absecon világítótornyot. Ez egy 171 láb (52 méter) magas inaktív világítótorony, melyben kettő darab működőképes 3000 W-os lámpa világított, szép időben 20 mérföldre is ellátszott a fénye. 228 lépcső vezet fel, s ugyanennyi vezet le a toronyba. Komoly edzés oda felsétálni, de a látvány  megérte. Egyébként, mint említettem, maga a berendezés működőképes, de nem használják, mivel - mint ahogy a toronyőr bácsi, aki fenn fogadott bennünket elmondta - kb. 25 éve volt egy per, amikor a környékbeli lakosok megtiltatták a bekapcsolást. Meg teljesen körbe is épült, így már nem tudja eredeti funkcióját betölteni. 

Tipikus amerikai hozzáállás. Itt egy műemlék, s köré rittyentünk egy panelt...

Nos, a második alappillér amire Atlantic City épül az a strand. Hihetetlen maga a plázs. Az a nagyon puha, nagyon sárga homokos, a nagyon hullámos, nagyon sós óceán. S itt és hamarjában el kell oszlatnom egy ifjúkori elképzelésemet. Ugyebár - mint sokan - én is a Baywatch-on (is) nőttem fel, s hát abban igen csinos nénik voltak az életmentők. Itt egy darab se volt belőlük. Mármint csinos nénikből. Ellenben igen morcos, s igen unatkozó szakállal ellátott úriemberek fütyörésztek, ha valaki egy picit bentebb ment a vízbe. Először mosolyogtam rajtuk, aztán amikor mi is bementünk a vízbe, már teljesen értettem az okát. 

A homok alatt úszócipő látható. Ancsa vett mind a kettőnknek. Kellett is...

Először is az óceán tényleg sós. De nagyon. Én nem tudom miért nyomták ennyire tele sóval, de amikor egy hullám képen vágott, s telement orrom, szájam, fülem, mindenem, hát bizony prüszköltem, mint a nyavaja. Másodszor pedig az óceán nagyon erős. Némelyik hullám úgy döntött fel, pedig nem vagyok egy kis darab, hogy pár méterrel arrébb tudtam csak felállni. Ancsát, meg arrébb vitte vagy 5 méterrel. Na ekkor már nem mosolyogtam, hanem megértettem az életmentőket. Ha valaki kintebb begy a vízbe, akkor a visszahullámok menthetetlenül kiviszik a nyílt vízre. Olyan ereje van, hogy csak na. Persze utána napozni is kiültünk, bár felhős volt az ég, de mondhatni száradni. S bár volt naptejünk, s be is kentük magunkat, mégis óhatatlanul leégtünk. Ennek az oka, többek között az, hogy mivel jóval délebbre vagyunk, mint Magyarország a nap beesési szöge is más, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Itt a nap sokkal élesebb, sokkal erősebben süt, mint otthon. Úgyhogy ha pirítósnak nem is mehetünk, de azért színünk lett. 

Ancsa ekkor még nem tudta, hogy este nem fog a hátán feküdni. :D

Fürdés után még sétáltunk egyet, s betévedtünk egy homokvár-építő világkiállításra. Itt Írországtól, Oroszországon, Anglián, Olaszországon át az USA több tagállamáig voltak igencsak profi művészek. S ez volt az a hely, ahol bebizonyosodott a világ kicsi. Sétálok, sétálok, s erre magyar szót hallottam. S ráköszöntem a hölgyekre, akik mint kiderült Bostonból jöttek, s itt élnek sok éve. Aranyosak voltak, bár az nagyon furcsa volt, hogy megkértek bennünket, hogy engedjük meg, hogy lefényképezzenek bennünket, de ők egy hasonló képtől teljesen elzárkóztak. Az okát nem értem, bár lehet, hogy ez olyan, mint amit a foci VB-n mutattak kép, amire az alábbi feliratot írták az angol szurkolók: Kérlek ne mutassatok bennünket a tv-ben, a feleségemnek azt mondtam, hogy Dél-Walesbe mentem horgászni. Mindenesetre a világ kicsi, s magyarok mindenhol vannak.

Ez azért kicsit ügyesebb, mint amit én építettem a mártélyi strandon...

Tovább sétálva készítettem el azt a képet, ami nekem amióta itt tartózkodunk a kedvenc képem lett. De ehhez egy kis körülírás. A kép készítésével szemben egy blues kocsma volt, ahol valódi "fekete blues" ment, de úgy kihangosítva, hogy kinn is tökéletesen lehetett hallani. Már kicsi sötétedett, de még meleg volt. Szomjas is voltam már, úgy megittam volna valamit. S akkor elém tárult ez a látvány. Fogalmam sincs ki ez az ember, nem ismerem a történetét. De valahogy ahhoz a blueshez, ahhoz a hangulathoz odaillett. 

A megfáradt blues-zenész...

Persze nem hagytuk ki, hogy hűtőmágnes és pólógyűjteményünket bővítsük, így most már nem sok hely van a hűtőn, de azért szorgalmasan, ahol csak járunk veszünk egy-egy hűtőmágnest. Ezeket jó lesz hazavinni, s talán túlsúlyt se kell értük fizetnünk. Atlantic City alapjába tetszett. Legalábbis a turistarész. A többi lepukkantságát érteni nem értem, de tudomásul veszem. Mindenesetre még szerintem megyünk oda, fürdeni is, valamint azért, hogy integessünk haza. Hiszen a tócsa túloldalán Európa, s az otthon van. Igaz, picit messze. 

Hahó Európa...