Jose Jalapeño on a stick...

A cím azt hiszem egy kis magyarázatra szorul. Ez a blogbejegyzés ugyanis az amerikai konyháról szól, legalábbis elvben. Nem, nem az építkezési módról, hanem arról, hogy igazából mit esznek az amerikaiak. Teszem hozzá, mindjárt eme bejegyzés elején kijelentem, igazából fogalmam sincs. Ugyanis még nem találtam olyat ez alatt a nagyjából hetven nap alatt, hogy egy az egyben amerikai étterem. Pedig étteremből van itt bőven. A gyorskifőzdéket, meg az utcai ételárusokat is számítva lakásunk egy mérföldes körzetében nagyságrendileg 200 étkezőhely van. S akkor a cím magyarázata. Előző bejegyzésemben Jeff Dunhamot emlegettem, akinek több bábja is van, többek között Jose Jalapeño, ami egy boton van elhelyezve. Ez a báb, melynek eredetije egy fűszernövény, személyesíti meg a spanyol (egészen pontosan mexikói) általában nem teljesen, vagy inkább abszolút nem szabályosan betelepülteket. Hihetetlen mennyiségű spanyol-ajkú van a környékünkön is. Hogy pontosan mennyi, nem is lehet tudni, mert illegálisan vannak itt, s általában minimálbérért, vagy annál kevesebbért dolgoznak. Ha mondjuk floridai narancslevet iszunk, szinte biztos, hogy az alapanyagot ők szedték. Ja, papíron ők se dolgozhatnának, mint én se, csak őket nem ellenőrzik, míg ha engem igen, s kiderül Ancsával együtt repülünk az országból. 

Jose  Jalapeño

Szóval echte amerikai konyháról eddigi tapasztalataim szerint nem beszélhetünk. Van itt kínaitól mexikóiig, vagy ahogy régen fogalmazták Japántól Tokióig minden. Pizzától kezdve a sült csirkéig bármit megkap az ember, ha keresi. S ami biztosan van az a mérhetetlen mennyiségű édesség. A fánktól kezdve az amerikai palacsintáig... Sőt még édes sonka is van. Komolyan. Múltkor mentem a boltba, s véletlenül nem a smoked hamot vettem le, hanem egy másikat. S Ancsa nyugodtan bele is kóstolt. Arckifejezése Picasso palettájára illett volna, legalábbis annyira megnyúlt. 

S íme a jalapeño egy darabja...

Nem egyszer dobnak be a postaládánkba mindenféle kuponokat, hogy ha ezt bemutatjuk akkor mondjuk fele áron kapjuk meg az adott árut. Ma is dobtak be egy ilyet, most éppen egy pizzériáét, ami tőlünk három utcára van. Hát ma a két menetrendszerű eső között elsétáltunk, s vettünk valamit, aminek nem tudom a nevét, s még soha nem ettem ilyet. Valami tojásos-sajtos alapon volt, s az enyémen paradicsomdarabok, bacon, furcsa módon mintha gombóc lenne, de nem volt benne liszt, s az egészet a sajt tartotta össze. No, meg az egész alapja a csirke volt. 

Szóval így nézett ki a mai vacsora...

Én jól választottam, Ancsa viszont bevállalta az ananászt és a már emlegetett  jalapeñot. S voltak bizonyos sejtéseim, de azt nem gondoltam volna, hogy ez a  jalapeño nem más, mint egy öreg háborús bűnős. Kegyetlen, pillantásával, akarom mondani fogásával is ölni képes. Bőrön át csíp. Amíg Ancsa elkészítette a fenti fényképet (magyarán bement a szobába a fotózógépért, kihozta, beállította), én majdnem megvesztem. S amikor még csak Ancsa evett belőle nem értettem miért kezd el könnyezni és csuklani. S ő még nem is ette meg valójában, csak körbeudvarolta. Leszedte a csirkés-valamiről... Majd én is számba vettem egy aránylag nem túl nagy darabot. 

Azt hiszem az arckifejezéshez nem kell magyarázat...

Az amerikai konyháról szerettem volna írni, s ígérem, fogok is majd. Ha eljutunk olyan helyre, amikor elmegyünk hosszasabban csavarogni, például a Niagarához, melynek időpontját már látjuk, akkor a hotelben fogunk enni, s tudok erről is majd mesélni. Most jelenleg (két és fél liter folyadék elfogyasztása után) azt mondhatom, ehhez képest Ancsa chilis csirkéje, amit akkor főz, ha a csirkét gyorsan, de nagyon gyorsan el kell készíteni, mert már éppen gyanús, nyeretlen két éves. Most jelenleg próbálom a lelkivilágomat és a gyomromat megtalálni. Egy dolog biztos.  Jalapeño ezentúl nekem csak a boton lesz. Jeff Dunham showjában. Amit remélem, hogy július végén meg is tudok nézni, itt Philadelphiában...

Na nekem annyi... A következő bejelentkezés gyomormosás után...