Harminc perc alatt... még ha nem is a föld körül...

Gyerekkorom egyik kedvenc rádióműsora a Harminc perc alatt a Föld körül volt. Minden vasárnap a háttérben ment a rádió, s mivel nagymamám is nagyon szerette, ezért valahogy mindig úgy oldotta meg, hogy a leves és a második között legyen egy kis idő, amíg ennek a műsornak legalább a bevezetőjét meghallgathatta. Olyan műsor volt (vagy lehet, hogy még ezt nem szüntették meg, nem tudom), amelyben kis színes hírek voltak, legtöbb esetben abszolúte komolytalanul a világ minden részéről. 

Olyan hírek, melyek annyira nem voltak hírértékűek, hogy mondjuk egy Krónikába beleférhetett volna, de mégis érdekesek voltak. Nos, ennek a műsornak a kvázi struktúráját szeretném felidézni, amikor elmesélem mindazokat az apró dolgokat, melyek egy-egy külön bejegyzésbe (most még) nem érdemesek, de mégis szerintem érdekesek. 

Hát akkor kedves olvasóink, szíveskedjenek elindítani a lenti hangfilét, s kezdődjék a műsorunk...

Mókusok: Az amerikai mókus az egy nagyon vicces kis állat. Nem olyan barna, mint otthon, ellenben abszolút könnyedén megél a nagyvárosi környezetben. Nekünk is van egy kedves mókus-párunk, amelyik itt él az épület mellett. Néha be-be nézegetnek az ablakon, kicsit kaparásznak, aztán kergetik egymást. Ma amikor kiültem a padra egy kicsit pipázni, mind a kettő odatelepedett a lábamhoz, s nagy szemeikkel nézték mit is csinálok. Hogy az egyik kedves - hamarosan házasodni készülő - ismerősömet idézzem: űbercukik voltak. 

Sokkal szürkébbek, de így jobban beolvadnak...

Épületek: Van egy ország, melynek erős izgalmi állapotban is maximum 300 év a történelme. Jó az amerikai őslakosok (itt csak native american, vagy First Nations néven emlegetik őket) itt voltak, de épületeik - legalábbis ezen a környéken - nem maradtak fenn. Szóval itt van egy ország, ahol a legöregebb épület is alig 300 éves. S amit eddig láttunk lelombozó. Hogy mennyire nem törődnek velük. Annyi gyönyörű épület lenne, s annyira el vannak hanyagolva. Ugye néhány napja lakást keresünk. Volt egy gyönyörű apartman központ, árban is elfogadható lett volna, de szóba se jöhetett, mert olyan környéken kellett volna átmenni, ahol én nem szívesen mennék át, maximum rendőri kísérettel, golyóálló mellényben. Aztán volt olyan, régi kolostor-épület, melybe a fotók alapján helyben beleszerettünk mind a ketten. Kívülről gyönyörű volt. Aztán bementünk, megnéztük a szobát, s úgy fordultunk ki, mint a egy méter húszas kis helyiségből, ahol nyögve ügykezelés közepette a maradékot felejtjük. A külcsín gyönyörű volt, de semmi mögötte... S ez nagyon jellemző itt. Ami szépet láttunk eddig az vagy modern volt, vagy pedig templom. 

A Passiac-i magyar templom legalább kívül-belül rendben volt, és szép is...

Utcák: Az utcák - legalábbis Philadelphiában, de ezt tapasztaltam New Yorkban is - akadálymentesítettek. Mindenütt tud menni kerekesszékes, vagy babakocsis, esetleg biciklista. Viszont ami érdekes, hogy nincs egységes aszfalt a járdán, hanem cementlapok vannak letéve, gondolom azért, hogy ha a hideg télen elfagynak gyorsan és könnyedén lehessen cserélni. Ellenben nagyon oda kell azért figyelni, mivel ezek a lapok gyakran el vannak egymástól mozdulva, s ezért néhányszor estünk már majdnem egy kellemesen nagyot. Ha panaszkodóra szeretném venni a figurát, akkor azt kell mondanom, Budapesten is sok a szemét, de itt bántóan sok. Valahogy mindenki figyel arra, hogy ne dobjon el semmit, mégis mindenütt szemétkupacok vannak, főleg a mellékutcákban és a foghíj-telkeken. Ott viszont zsákos mennyiségben van kidobva minden. Ja és egy érdekesség. Amerikában úgy van, hogy ha kiteszel valamit az utcára, mondjuk egy bútort, akkor lemondtál róla, s bárki büntetlenül ingyen elviheti. Lomtalanítás, mint olyan nincs szervezetten (így bandák se, akik jönnének), de múltkor láttunk egy ventilátort, komolyan gondolkodtam, hogy megragadom. Csak Ancsa mondta, hogy most éppen lakást nézni megyünk, fura lenne, ha azzal állítanánk be. 

Philadelphia-i utcakép

Koldusok: Rengeteg koldus van. Afroamerikaiak, spanyolok, vegyesen. Nem mondhatnám, hogy durvák, mert nem azok. Inkább nagyon rezignáltak. Bárhova megy az ember jelen vannak. Ma délután, amikor a már fenn említett pipázásomat elkövettem odajött egy alapjában véve nem koszos, nem büdös jóember, s kért egy tömés pipadohányt. Adtam neki, leült a mellettem lévő padra, s lenyomott rekettes hangján egy olyan bluest, hogy a jó öreg Luois Armstrong megirigyelte volna. Szívből sajnálom, hogy nem vittem ki a telefonom, s nem vettem fel. Ennek a hangnak minimum egy "Megasztárban" kellene lennie. Eszméletlen volt. Mellesleg legalább úgy beszélt angolul mint én, tehát elég jól elbeszélgettünk, kézzel-lábbal. A pipadohányom negyedét adtam oda neki ezért a számért... Megdolgozott érte...

Vásárlás a neten: Magyarországon a neten történő vásárlás még annyira nem terjedt el. Jó vannak már boltok, amelyek házhoz szállítanak, megfelelő borsos feláron, de ez itt a normális. Mármint a házhoz szállítás, nem pedig a felár. Sőt megtörténhet az, hogy a boltban nincs is, hanem csak a neten lehet megrendelni. Ellenben mesélte ismerősöm, hogy ő úgy vásárol, hogy elmegy a boltba, felpróbálja, megnézi a bolt weboldalán az árat - mely mindig kedvezőbb, de még mindig nem veszi meg, hanem felmegy az ebay-ra, vagy más ilyen webáruházba, s ott veszi meg ugyanazt az árút, negyedéért. Nos, így jutottam hozzá (illetve majd szerdán szállítják) 320 dollár helyett 170 dollárért egy olyan telefonhoz, amely otthon, átváltva 500 dollár. A szállítás, ha normál (regular) szállítást kérsz, ingyenes. Ha sürgősségit, akkor van 5-10 dollár felár. Mondjuk ma nem a neten vásároltam, mert tegnap találtunk jó áron takarót, vettünk egyet nekem, s ma reggel Ancsa úgy döntött, hogy neki is kell egy, hát meg is vettem. Remélem tetszeni fog neki, de ha nem, nincs semmi gond, foghatjuk magunkat, s vissza. Kérdés nélkül visszaveszik, cserélik, a pénzt visszaadják. 

Ancsa szép, új, bontatlan takarója.

Taxi: Taxiból rengeteg van, s nem mondhatni drágának. Egyszer használtuk, amikor indultunk New Yorkba, s nem találtuk a vasútállomást. Nappal még megvolt, de az a lejárat, ami jó lett volna nekünk, meg amit ismertünk zárva volt. A vonat indulása vészesen közeledett, hát leintettünk egy kocsit. Mellesleg előtte már nyolc, vagy tíz ránk dudált, hogy helló, szabad vagyok, nem akartok beugrani? Mellesleg kocsit kölcsönözni nem tűnik túl bonyolultnak, vagy egy úgynevezett Zip-car hálózat, ami átalánydíjas, ha nem lesz saját autónk, akkor ezt fogjuk igénybe venni. A saját autó ellen szól sajnos, hogy itt parkolni gyakorlatilag lehetetlenül drága. Nem beszélve a biztosításról, ami kemény 1000 dollár körül van évente. Visszatérve a taxira, tényleg nem tudom, hogy ennyi taxi hogyan tud megélni... Amikor New Yorkban voltunk legalább egy-egy zöld alatt 60-80 is elment előttünk...

Tudom, Ancsa húgom, a rendelést felvettem, taxi-játékautó rendel. 

Légkondicionálás: Nos, ha Amerikában kiegészíthetnék a Hét Szentséget, ez lenne a nyolcadik. Minden házban, minden épületben, ahol eddig jártunk van. Itt nálunk ráadásul központi, tehát kikapcsolni, s nagyon állítani se lehet. Megy, zúg, ha kell, ha nem. Ezzel hűtenek, ezzel fűtenek, ezzel fagyasztanak meg. Esélyed nincs enélkül élni. Állítólag Philadelphiában forró a nyár, s akkor nagyon jól fog jönni. Most, amikor jól meg voltunk fázva nem igazán élveztük... Ancsa fényt nem szereti, amikor alszik, még az én kis rádiós órámat is kihúzta otthon, mert zavarta a fénye. Én a zajt nem viselem el könnyen. Na itt most, jelenlegi szállásunkon mind a ketten megkaptuk. Zajos is, világos is. :)

Bármerre nyomkodom, ugyanúgy jön...

Biztonság: A biztonság elvileg hatalmas. Például amikor ide be akarunk jönni akkor először a kártyával bejövünk az épületbe, majd a portással elbeszélgetünk, aztán még egyszer a kártya jön a folyosónál (ez nem mindig akar működni, ma pedig nagyon kellett volna futnom, majdnem komoly szégyen ért, mert csak a hatodik lehúzásnál engedett be), majd a szobaajtónál a zár. Ja és mindenütt kamerák. Sok a rendőr, s még több a rendőrszerű ruhába öltöztetett biztonsági őr. A fő indok az, hogy lehet, hogy nem történik semmi, de akár meg is történhet...

Mosoda: Az amerikai életforma egy fontos pontja a mosoda. Ugyanis a mosógép (és a hozzá tartozó szárító) nagyon drága ezért sokan csinálják azt, hogy minden szennyesükkel együtt elzarándokolnak egy-egy mosodába. Itt a környéken is van pár, ahol egy szál lepedőbe öltözött urak és hölgyek a kis kávésbögréjükkel ülnek, s várják az egyébként gyors mosás lejártát. Itt a szálláson a mosás 47, a szárítás 57 perc. Dobálni kell bele a negyeddollárosokat, s szépen mos. 

A mi mosodánk...

Nos, mára ennyi... Megyünk Ancsával vacsorázni, mert szegény már nagyon éhes... Én annyira nem, mert ma buli volt itt a ház előtti téren, s az ingyen élelemmel jól belaktam. Meg készült rólam egy igen előnyös kép, melyet most megosztok a mélyen tisztelt olvasókkal. Következő jelentkezésünkig maradunk tisztelettel: Dudás Róbert Gyula szerkesztő és Gál Anikó a nyújtófával, ha nem hagyom abba, s megyek vele enni... 

A tehén egy bonyolult állat - de én megfejtem

Mindenek előtt kérek szíves elnézést a szóviccért, mely ennek a bejegyzésnek a címe, de ez a mondat jól jellemzi az elmúlt megközelítőleg 10-12 óránknak a hangulatát. Ugyanis megint át kellett küzdenünk magunkat az amerikaiak jó szándékán. Ugyanis, merő elővigyázatosságból és jó szándékból eltüntették az összes pénzünket. Legalábbis egy időre. A dolog végül is happy end-del zárul, de azért megizzadtunk.

Szóval tegnap este hazafelé jövet lakáskeresésből (megjegyzem találtunk egy határozottan esélyest), bementünk egy boltba, hogy vásároljunk. Még buborékos ásványvizet is találtunk. Mentünk fizetni, hát az eredmény semmi. Közölte a boltos néni, hogy nincs pénz a kártyán. Nem lettünk idegesek. Á, nem. Rekord idő alatt jutottunk el a bankig, ahol este hét óra révén zártak már. Csütörtök-pénteken nyolcig van nyitva, de ugyebár tegnap szerda volt, s akkor "csak" hétig, mi meg hét óra tízre értünk oda.

A bankunk logója... Mellesleg egész jó bank....

Szóval, mielőtt bárki azt mondaná, nem nagy ügy ez, azért nagy ügy. Ancsa az első havi ösztöndíjjal kapta meg a lakás desposit (ez egyfajta biztonsági foglaló, amit itt adni kell) összegét, pénzt a bútorra, s két havi bérleti díjat. Ez pedig sok ezer dollár, ami még itteni mértékkel is nagy pénz. Készpénzben, meg a másik bankkártyánkon kb. 300 dollárunk van, elég nehéz helyzetbe kerültünk volna... Na jó magyar módszer szerint próbáltunk ide-oda telefonálni, először is állandó szakértőinket (jó pár éve itt élő ismerőseinket) hívtuk fel, aztán Ancsa a bankot. Na a bankban 44 perc után közölték, hogy minden szép, s minden jó, de majd holnap (azaz ma) menjünk be a bankba, mivel ők nem tudnak bennünket beazonosítani, SSN-ünk (ez az itteni mindenre használt szám) még nincs, nincs infó, nincs segítség. 

Elgondolkodtam bizonyos szerszámok használati módján...

Úgyhogy ma reggel első utunk a bank irányába vitt, ahol nagyon kétségesek voltak, s egy fél órás gépelgetés, telefonálgatás után kiderült, a pénzünk megvan, csak a kártyáink inaktívak. Az ok pedig kettős. Először is, egy nap alatt három államban (New Yorkban, New Jerseyben és Pennsylvania államban) használtuk a kártyát, a másik pedig az, hogy valahol nem tudott a boltos beazonosítani bennünket, de erről nem szólt, hanem rányomta a "nem ismerem gombot", s ez által tiltólistára kerültünk. Hogy ez miért csak keddre aktiválódott, azt bizony én nem tudom, de aktiválódott. Úgyhogy útlevél újra, ellenőrzés újra, adatok újra... 

S ha már ott voltunk beállították nekünk a netbankot, no meg, még egy dolgot sikerült elintézni. Szépen beváltottam egy húszast quoterre. Ez itt a negyeddolláros, szükség van a mosáshoz rá. Ez az adag pár alkalomra elég lesz. 

Ezzel már ölni is lehet olyan nehéz... :)

Hogy mi az egészből a tanúság? Egyfelől nagyon pozitív, hogy így vigyáznak arra, nehogy bárki illetéktelen hozzáférjen a pénzünkhöz. Másfelől viszont, ez bármikor, bárhol előfordulhat, s nem szabad bízni ennyire az amerikai bankrendszerben. Ezentúl, s ezt eldöntöttük, valamennyi pénznek bankjegyben mindig kell elérhető távolságban lenni nálunk. Vagy ott állunk valahol Új-Mexikóban, s benne leszünk... Mármint a pácban és a sivatagban. 

White Sands, Új-Mexikó

Hiányérzet....

Egy hét távlatából kérdezhetik sokan, hogy mi hiányzik a legjobban... Túl jó pár tapasztalaton, kultúrsokkon, kellemes benyomásokon, amit előre nem is gondoltam volna hogy legjobban a víz fog hiányozni. Igazából nagyon nem szeretem a sima vizet,  a csapvizet és a szénsavmentes ásványvizet. Gyerekkorom óta szinte csak erős szénsavas vizet iszom, mert szerintem csak az oltja rendesen a szomjam. Most azon kapom magam, hogy nem iszom annyi folyadékot, mert nem finom és valami hiányzik belőle. Buborékos ásványvizet még a Walmarktban se kaptunk...

Vízből itt lenne elég,de szénsavból...

Számomra felfoghatatlan, hogy itt rendszeresen isznak szénsavas italokat, mert legjellemzőbb kép, hogy vagy kávé vagy kóla van az emberek kezében mikor mennek az utcán. Szóval nem értem akkor szeretik, csak a vízben nem... Sőt még a sörben is jelentősen kevesebb a szénsav mint otthon. Ellenben ma láttam egy illetőt, állt a fitness-terem előtt, melegítő felső, cicanadrág, s nyomott be valami cukros löttyős. A cukros italok, például a kóla sokkal édesebb, de kevesebb bennük a szénsav...

Mellesleg pezsgőt se láttunk...

Elkezdtem nézegetni ennek az okát, mint biológus némely cikkel erős vitába szállnék, ugyanis az élettani folyamatokat kisarkítva  a szóda vizet mérgező, ártalmas dologként tüntetik fel.

Remélem találunk valami megoldást, vagy valami szóda készítőt, mert így főként nyáron nehéz lesz.

A teve lehet, hogy kibírja, de mi....

Üdv! Ancsa

Egy aprósággal engedjétek meg, hogy kiegészítsem az amerikai álom hiányérzetét. Nagyon pikáns lesz a dolog, de ami engem nagyon idegesít az a fürdőkád. Eddig akárhány lakást néztünk, mindenütt egy fajta egyen-mértékű kád volt. Ez kb. 140 cm hosszú, alig 30 cm-re van a földtől, s az űrmértékét illetően akkora, hogy ha beleengedek másfél centiliter vizet, akkor én már nem tudok úgy beleülni, hogy ne csobbanjon ki.

Otthon ez a méret a babakáddal vetekszik... 

Aztán a tus. A falra van szerelve, mozdíthatatlan. Lehet, hogy a mienk nem tökéletes, de nincs akkora nyomása, hogy azzal rendesen megfürödjön az ember. Plusz valamilyen érthetetlen ok miatt a csapból akkor is folyik a víz. S még egy kitétel a kádhoz. Olyan kicsi a mérete, hogy alig lehet belőle kiszállni. Elnézegetve az embereket érdekelne a statisztika évente hányan szorulnak bele, mert nekem majdnem sikerült az előbb. :D

Én már egy rendes tusnak is örülnék...

Persze, ez most úgy, hangzik, na tessék, panaszkodnak. Pedig nem. Csak eltelt az első hét, s eljönnek azok az apró dolgok, melyek olyan természetesek voltak otthon. S persze, csomó minden hiányzik ezen kívül is, a családunk, a kutyánk, a macskánk, a barátaink, az, hogy így 22:04-kor legyen kivel beszélgetni a neten, ne minden ismerős aludjon... Mégis. Hirtelen ez a néhány dolog, melyen reméljük sikerül változtatni, s sokkal jobban érezzük majd magunkat. Mert most is jó, de lehet még jobb. S ehhez most egy jó bubisvíz és egy normális fürdés hiányzik legjobban. 

Egy rövid hétvége. Passaic, avagy a magyar vasárnap...

Passaic aránylag nem túl nagy település, New Jersey megyében. A wikipedia szerint kb. 70.000 ember lakja. Nevezetes, feltételezem sok mindenről, többek között az 1926-os Passaic-i textil-sztrájkról, meg arról, hogy a volt polgármester korrupció miatt épp vendégszabadságon szerepel valamelyik állami "szanatóriumban", ahol elég sok a rács...

De nem ezért mentünk el erre a településre. Van valami, ami megkülönbözteti, itt a Keleti-parton minden más településtől. Magyar a katolikus pap. Pontosabban majdnem itt van a Keleti-part egyetlen magyar katolikus papja. Vas Lászlónak hívják, egyébként Nagyváradi Egyházmegye papja, s 2000 óta él az USA-ban, először Chicago-ban, majd Passaic-ban. 

Ft. Vas László

Néhány hete, vagy inkább egy bő hónapja az interneten ismerkedtünk össze, egy közös ismerősünk valamelyik hozzászólását kommentálta, én meg írtam neki egy levelet, mire válaszolt, s elkezdtünk beszélgetni. Azért is volt ez nagyon jó, mert egy csomó kérdést fel tudtam tenni neki, s egy csomó mindenre tudott válaszolni, ami nagyban megkönnyítette az indulásunkat. Tehát szombat este hozzá látogattunk el, s ő vitt el vacsorázni bennünket, majd mutatta meg büszkeségét a Szent Istvánról elnevezett Passaic-i magyar templomot. Így is van kiírva: St. Stephen RC Magyar Church. Nem Hungarian, hanem Magyar. 1903-ban kezdték építeni, 1904-ben már fel is lett szentelve. Először egy másik templom lett volna a magyar templom, de az a szlovákokkal volt közös, s már akkor is voltak nemzetiségi villongások, így kettévált a két közösség, a két templom meg nem nagy távolságra felépült. Mondjuk szlovákok már nincsenek...

Egy csendes hely, New York után...

Mellette található a Magyar Iskola, mely a legrégebbi az USA-ban. Most is minden szombaton van magyar nyelvű oktatás. Vasárnap - magunkat jól kialudva - egy hatalmas televízión néztük a választási eredményeket. Számomra annyira szép és mégis furcsa volt, hogy itt a világ túl végén ülünk egy fotelben és a Duna Tv-t nézzük. Gyerekkoromban nem is volt csak két csatorna, az se volt hétfőn, most meg. Hát igen, a technika fejlődik. 

Aztán 11 órától a magyar nyelvű misén vettünk részt. Nem voltak sokan, de mégis jó volt az, hogy Isten igéjét magyarul hallgathattam. 

S igen, a halas ebéd. Ezen vettünk részt a mise után. Magyarok, angolok vegyesen. Sok emberrel sikerült beszélgetnem, sok kapcsolatot tudtunk felvenni, reméljük gyümölcsöző lesz. Annyira jól éreztem magam, hogy el is felejtettem fényképezni. Így igazából ezt a találkozót nem tudom képekkel dokumentálni. Nagyon jól éreztük magunkat mind szombat este, mind vasárnap... S itt is megismétlem, amit már személyesen is mondtam Laci atyának, hogy köszönünk mindent, mert van mit. Különösen azt a csodát, hogy a Passaic-i magyar hentestől hozott nekünk kolbászt, debrecenit, szalonnát... Azóta csak ezt esszük, szinte hazai ízek, s nem műkaja...

Még kackiás bajusznak is jó lenne, de olyan, de olyan az illata, hogy csak na...

Az ebéd után megvettük a buszjegyeinket, ami mint kiderült ötöde a vonaténak, s Laci atya felajánlotta, hogy bevisz bennünket a buszmegállóig. Ami New York valódi kínai negyedében volt. Azt hiszem oda érdemes lesz még egyszer elmenni, mert nagyon érdekesnek tűnik. Igaz, megígértem Lacinak, hogy többet nem veszek onnan induló buszra jegyet, mert kicsit nehéz volt hazajutnia. Mi pedig nagyon kényelmesen utaztunk, a sok kicsi kínaival együtt. 

Ilyen kis kínai feliratos piroskával jöttünk haza...

A busz rendkívül kulturált, tényleg sokkal olcsóbb, mint a vonat, s ráadásul minden ülésnél van konnektor, s a buszon egész úton jó és stabil internet kapcsolat volt. Olyan szintű, hogy még az otthoniakat is sikerült felhívni nettelefonon. Egy számomra vicces, de nehezen érthető dolog volt csak, miért kell egy buszon biztonsági oktatást tartani. Méghozzá kétszer. Ez Amerika, valami értelme biztos van. 

Ha ön felett a repülőgép 30 méterrel repül el, maradjon nyugodt. Ha 30 méterrel lentebb jön a repülő, maradjon nyugodt, s nyugodjon békében.

New York autóforgalma hihetetlen. Így a busz 15 perc késéssel ért Philadelphiába, s gyakorlatilag két saroknyira rakott le bennünket a szállásunktól. Így hosszas rohangálás után 19:45-kor meg is érkeztünk, s elmondhatjuk, hihetetlenül rövid volt ez a hétvége. Rövidnek tűnő. Mert annyi élmény volt, hogy ezt öröm, s hosszú idő feldolgozni. S ha minden igaz, a Húsvéti Szent Három napra megyek újra Passaic-ba, remélem Ancsa is el tud szabadulni. 

Passaic, NJ a térképen

Egy rövid hétvége. Ha szombat, akkor New York...

Szóval szombat reggel 5:15-kor indultunk New Yorkba. Vonattal. Ami hiba volt, mert a vonatjegy kb. ötször drágább, mint a busz. Persze, ezt akkor még nem tudtuk. Ahogy nem tudtuk azt se, hogy médiasztárok leszünk.

Mielőtt a részletekbe belemennék, teszek egy javaslatot. Komolyan megszívlelendő. Térkép nélkül ne indulj útnak, főleg ne New Yorkban. A lábunkat legyalogoltuk, s vagy 5 kilométert mentünk a Broadway-en az ellenkező irányba, mint ahogy azt terveztük. Viszont még így is megérte...

Első lépésben elmentünk szavazni. Igazából a fő indok arra, hogy az első szombatunkat New Yorkban töltsük az volt, hogy szavazni akartunk. Na persze, hogy megtalált az MTVA riportere, aztán interjút készített velem. A két mondatból egyet le is adtak, a másodikat, amibe szerintem a lényeg volt (miszerint levélben azért egyszerűbb, s főleg olcsóbb lett volna), sajnos valami ok miatt elfelejtették leadni. Mondjuk Ancsa arckifejezését érdemes megnézni az interjú alatt... 

Vagy hanggal és képpel is: http://www.hirado.hu/2014/04/05/tobb-szazan-mar-tul-vannak-az-idei-valasztasokon

Mellesleg nem kicsit kuncogtam a biztonsági előírásokon. A konzulátus ajtajánál tipikus fémkereső kapu, zsebből minden ki, bele egy kosárba, én a kapun át, a kosarat meg úgy ahogy van áthúzták egy asztalkán, s odaadták. Se átvilágítás, se átnézés. Ilyen erővel egy atombombát is vihettem volna. Szavazás után megkérdeztünk odakinn egy jóembert, hogy mégis merre van egyrészt a Central Park, másrészt valami reggeliző hely.  Mint kiderült a Főkonzullal készültek éppen interjút készíteni, s ő mondta el, hogy merre is menjünk. A riporter meg készítette a kitűnő vágóképet, hogy milyen segítőkész konzulok vannak. Na jó, ez tény. A reggeliző hely is jó volt. 

A Central Park pingvinjei jobbra, aztán balra, aztán fel és le...

Reggelizés közben megtapasztalhattuk az amerikai reggeli csodáját. Bacon szalonna, tojás, s mindez édes zsömlében. S hozzá Ancsa kapott egy akkora bögre kávét, amit otthon másfél nap alatt se iszik meg, pedig ő aztán kávézik, de rendesen. Szóval közben a technika csodáját kihasználva un. viber-telefonon felhívtuk az itthoniakat, megkaptuk Zsuzsa húgomtól a rendelést, hogy New York-os pólót szeretne. Nos, íme, megvan. Majd valahogy és valamikor eljut. 

Póló New Yorkból - eredeti...

Reggelizés után elmentünk a Central Park felé. S a nyakunk majd kitört. Nem hiszem, hogy újdonságot mondok, ha azt mondom New Yorkban hihetetlen magas épületek vannak. Nem is beszélve az eszméletlen mennyiségű taxiról. Volt, hogy egy zöld lámpán 60 taxi hajtott át. S ez csak annyi, amennyit meg tudtam számolni. Maga a város hatalmas. Nézegettem a térképet, még Philadelphiában, s azt gondoltam, majd 10 perc alatt odaérünk a Central Parkhoz. Ahogy azt Móricka elképzeli. Majd egy óra volt, s mi még közel voltunk...

Panorámakép a Central Park széléről...

Maga a Central Park is hatalmas. 800 méter széles, 4 km hosszú. Meg nem számoltam, de állítólag 838 fajta állat lakja, nem is beszélve a sok ezer kutyáról, melyet sétáltatni hoznak gondos gazdáik. Van jégpálya, mely üzemelt, s természetesen itt van a világ egyik leghíresebb állatkertje, mely ha másról nem pingvinjeiről biztosan híres. Na jó, picit elfogult vagyok. Az egyik kedvenc mesesorozatom a Madagaszkár pingvinjei, amely itt játszódik. Sajnos a pingvineket nem láttuk, mert éppen küldetésen voltak, de a híres főbejárat alatt elmehettünk. 

Pingvin-küldetés indul. Julien király már megint össze-vissza beszél... :)

A Central Parknak igen különös egyébként nem csak az atmoszférája, az időjárása, hanem a hangulata is. Amikor mi épp ott csavarogtunk, akkor az évenként megrendezett skót futás volt. Azt gondoltam, hogy az én fülem csend, de nem. Valódi skót dudás fújta a tempót. S volt aki skót szoknyában futotta le a tíz mérföldjét. Mi csak hógolyóztunk egy kicsit. Mert meg egy-egy foltban összehalmozva bizony hó is akad...

Ancsa a hóban, áprilisban...

Szóval a Cental Park nagyon szép. Bár csak nagyon kis részét volt erőnk és időnk besétálni. Mindenesetre egy nagy vágyam teljesült, hogy eljuthattam ide. Szép hely, s tényleg egy oázis a hatalmas betondzsungel közepén. 

Pedig nem is tűnnek olyan magasnak...

A Central Park után elsétáltunk a Dakota ház mellett - hírnevét többek között arról kapta, hogy itt lőtték le John Lennont, majd át-tömeg-közlekedtünk a Broadway-re, ahol sikeresen az ellenkező irányban indultunk el, mint ahogy terveztük. Így nem mentünk el a World Trade Centerhez, de ellenben megtaláltuk az Empire State Buildinget. Közben megálltunk enni, s egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne játsszam el, a  hülye, mindent le akarok fotózni turistát, s megkérni a mellesleg csak spanyolul beszélő kifőzdést, hogy engedje már meg lefotózni ahogy kiadja a hot dogot. A pólóját elolvasva szerintem mindenki érteni fogja miért. 

Remélem nem célzás az étel minőségére...

Amerika egyébként a sorban állás országa. Reggel sorban álltunk a vonatnál, hogy ellenőrizzék van-e jegyünk, amit később a vonaton is ellenőriztek. Aztán sorban álltunk a metrónál. Aztán sorban álltunk napunk egyik csúcseseményénél az Empire State Buildingnél.

Ez a falikép már sok-sok sorban állás után került a szemünk elé. 

Hogy is fogalmazzam. A kilátás miatt megérte, meg az egyszer vagyunk New Yorkban, de azért kissé erősen húzós a belépő. Plusz rögtön az elején le is fényképeznek, de azt nem adják oda a végén, csak ha fizetsz még 20 dolcsit. Hát nem tartottunk rá igény, így bocsánat, ezt nem tudjuk megmutatni...

A kilátás viszont, a nyolcvanhatodik emeletről fantasztikus volt. Óriási volt a szél, meg a biztonsági előírások, de a kilátás... Hát az eszméletlen... A képről valamennyire érzékelhető. Ott a kép jobb oldalán pedig a Szabadságnak a szobra... Hát ezt is megértem, hogy élőben láthatom...

Manhattan belvárosa...

Összességében megérte elmenni New Yorkba, bár tény, hogy még rá kell szánni pár napot, hogy legalább Manhattant megnézzük. Pár napja, a new yorki út előtt említettem egy kedves pap ismerősünknek, akihez vasárnap mentünk - s erről holnap fogok bőven írni -, hogy miket szeretnék megnézni. Erre közölte, hogy hány napra terveztem. S én kuncogtam, hogy meg fogom csinálni egy nap alatt. Igen. A tizedét sikerült. De remélem még fogjuk látni a többit is. 

A szél majdnem lefújt minket... :)

Aztán elindultunk Passiacba, New Jersey állam egy kis településére, ahogy nem csak magyar közösség, magyar templom, hanem magyar katolikus pap is él. Csomagunkban ott lapult a néhány misekönyv, melyet kihoztunk. Szerencsére a csomagot már reggel leadtuk a csomagmegőrzőben, így nem kellett magunkkal hurcolni. S amikor átvettük a csomagot jött egy csúnya pont, ami nagyon nem tetszett. Boldogult bíróságos koromban sok mindent láttam, de olyan, hogy rohan le egy hatvanas férfi a lépcsőn, mögötte 6 rendőr, elkapják, s úgy vágják földhöz, hogy írd és mondd nyekken... Biztos csinált valamit, elfogadom. De számomra ez elég döbbenetes volt.

Ellenben fejezzük be ezt a mai beszámolót, valami szebbel és vidámabbal: Ancsa ahogy lobog a szélben... Bár összességében lehet, hogy ez tett rá az alapos megfázásunkra, de mégiscsak megérte. 

Utóirat: Már megint benne voltunk a tv-ben. :D Ma is leadtak minket. Ime a link: http://www.hirado.hu/2014/04/07/igy-ertekeltek-a-szavazast-a-kulhoniak/

Egy rövid hétvége. Legalábbis annak első napja, azaz péntek...

Vannak olyan napok, amikor lényegileg nem történik semmi. S vannak olyan napok, amelyeket csak több blogbejegyzésben lehet leírni, hiszen annyi minden történik, hogy az egyszerűen nem fér be az internet ilyesformán történt feldolgozásába. 

Az elmúlt hét vége hihetetlen pörgős volt számunkra. 

Ha nagyon röviden össze szeretném foglalni, az elmúlt hét végén:

• megnéztünk egy lakást;
• kipróbáltuk a philadelphiai tömegközlekedést;
• voltunk bevásárolni;
• elmentünk New Yorkba;
• médiasztárok lettünk;
• elmentünk Passaicba az ottani magyar plébániára;
• láttuk a kínai negyedet;
• s alaposan megfáztunk.

Kezdjük azzal, hogy ugyebár megjöttek a csomagjaink, s benne egy csomó olyan eszköz, amelyet nagyon hiányoltunk. Például Ancsa Szent Zöld kése. Igaz, eléggé ki van csorbulva, de majd jól megélezem. Addig is skiccerrel tökéletesen lehet kenyeret vágni. 

Ancsa és az ő Szent Zöld Kése

De ha szeretném tartani a kronologikus sorrendet, pénteken délután elindultunk lakásnézőbe. Még Magyarországon kinéztem egy apartmanházat, ami nagyon tetszett a fotók alapján. S tényleg. Hiperszépen nézett ki. Puha szőnyeg, csendes lakás, kellemesen halk szomszédok. Csak. Csak a honlapjukkal ellentétben nincs uszoda, csak a honlapjukkal ellentétben nincs benne az árban a rezsi, stb. 

Ja és bútor se, mondjuk azt nem is vártam.

S a neheze az oda kijutás. A környék rendben van, nagy bevásárlóközpontok, közel van a busz, de utána metróra kell szállni. Valamilyen általam nem értett ok miatt Philadelphiában a metróban nincsen se mozgólépcső, se lift, s valljuk be a hármas metró otthon picit jobb állapotban van, mint ez a vonal, melyen jártunk. Ráadásul kifelé olyan lepusztult környéken kellett átmennünk, hogy az életkedvem szabadságra ment. Komolyan az ötvenes években vetíthettek ilyen vágóképeket a mozikban, amikor a rothadó kapitalizmust mutatták be, mint ezek a házak. Szó szerint a gettó. Vérző szívvel vetettük el eme apartman házat. S hazafele menet dobáltuk be a metró ajtónál a ticketet, ami nagyon aranyos, de nagyon drága mulatság... Ez itt a jegy...

Ma már csak emlék, hiszen nincs több ilyenünk már...

S ráadásul a tömegközlekedés nagyon vicces, kifejezetten amiatt, amit a múltkor írtam az utcák számozásával kapcsolatban. írni tudok már róla, de a fejembe nem mindig megy be. Megláttam, hogy Roosevelt Blv, mint a sicc leszálltunk a buszról, s akkor derült ki, hogy még 8 utca van keresztbe. Ez megközelítőleg 2 mérföld (szűk négy kilométer) sétát jelentett a metsző szélben. Ennek örömére mind a ketten jól meg vagyunk fázva, versenyt köhögünk, s a verseny döntetlenre áll. 

Egy ilyenre lenne szükségünk. Be kell tenni a mikróba, majd a tv előtt fel lehet húzni, s jó meleg...

A péntekünk ekkor még nem ért véget, mert betévedtünk egy fogyatékosokkal foglalkozó boltba, itt tőlünk egy sarokra, ahol ki volt írva, hogy apartman kiadó. S miközben a boltos néni két kutyáját cirógattuk, megbeszéltünk mára egy randevút, s ma reggel meg is néztük a házat, eléggé esélyes, mondjuk kicsit drága. De még gondolkodunk.
S ez után következett napunk fénypontja, amikor Surányi Emike és kedves férje, István segítségével megtapasztalhattuk a már fentebb említett amerikai kapitalizmus csúcspontját a bevásárlóközpontot. Ugye az én gyerekkoromban azt mondták, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén táncol, a szocializmus, megy egy lépéssel előtte, hogy ez igaz-e, azt nem tudom, de azt igen, hogy most sok különbség nincs a magyar nagy boltok, s az amerikai Walmarkt között. Mindenesetre jól bevásároltunk, dugig van a hűtőnk. 

Nincs is kedvesebb látvány egy éhkopposnak...

Érdekesség, hogy igazából nem lehet kapni buborékos ásványvizet, valamint alkoholt egy ilyen nagy áruházban. Az alkoholt külön üzletekben mérik, s fényképes igazolványt kell felmutatni. Mondjuk, tetszett, amikor 21 éven alulinak nézett a hölgy, s csak az útlevelem megtekintése után adta ki Ancsa söritalát. 

Vásárlás után Emikéék elvittek bennünket egy étterembe, ahol megettem életem első steakjét, illetve egy nagyon különleges italt ittam, melynek a lényege, hogy ez valami jeges valami, s fejjel lefele beleállítanak egy mexikói sört, s az szépen lassan belefolyik. Hát tény, ami tény... Ilyet otthon nem láttam. Nem volt rossz, állítólag erős ital, de nem vettem észre különös hatását. 

Coronita sör van benne...

Miután jól teleettük magunkat, s hazatértünk átvehettük Emikéék adományát, rengeteg olyan eszközt, amelyet kitűnően tudunk majd itt használni, nekem egy nagypárnát - végre jól alszom -, egy asztali lámpát, amely Ancsának hiányzott nagyon, mert itt csak a plafonon van egy neon, tányérokat, poharakat, terítőket, sok-sok konzervet, s ki tudja még mit. Ezennel hálás szívvel köszönjük ezt meg, nagy segítséget jelent, már most, amikor még "csövezünk". 

A közös fotó...

Na ennyi volt a péntek, aztán igyekeztünk minél gyorsabban elaludni, mert szombaton negyed ötkor keltünk, hiszen 5:15-kor indult a vonatunk New Yorkba. De ez már egy másik mese. Most megyek, s irány a mosoda, mert szerintem lejárt a mosógép, átteszem a ruhánkat a szárítóba, persze mindent jó kemény negyeddollárosokért. De legalább minden tiszta lesz. Utána majd mesélek tovább...

Laktanyafogságban...

Várom a csomagot. Ma itteni idő szerint 10 és 15 óra között érkezhet meg. Valamikor. Úgyhogy ma laktanyafogságban vagyok. Régi katonai nyelven futkosón. Na jó, az ifjúkoromban megtekintett Angyalbőrben című sorozat katonai fogdájához képest ez csoda. Van puha ágy, s van James Bond a számítógépen. 

Na tessék, még lövöldözni is nyakkendőben, s persze jól fésülten...

Mondjuk legalább lesz időm egy beszámolóra. Tegnap kicsit felfedeztem a várost. Ancsának akartam venni hajszárítót, meg egy kislámpát, meg az egy darab székünkre valami párnát. A szék egyébként nagyon vicces, mivel az alja félig-meddig hintaszék, de nem az, mert nem nagyon lehet vele hintázni, maximum annyira amennyire egy diák szokott a saját székével. Gondolom arra gondoltak, hogy itt diákok fognak lakni, akkor jó lesz az ilyen szék, mert úgyis hintázni fognak. Csak leülésnél kell figyelni, hogy ne essen az ember egy hátast... Nem is beszélve, hogy kissé nagyon alacsony, s nagyon kemény-kemény fa. Ancsa meg nem szeret ágyon ülve olvasni, dolgozni, így ezt meg kell oldani. :)

Háttérben a nagy utazó bőrönd.

Szóval elindultam bevásárolni. Van itt egy nagy bevásárlóépület, meg utca, ami talányos néven a Market street nevet kapta. Erről jut eszembe, hogy kicsit elkalandozzak, elmesélem, hogy az utcák számozása hihetetlen logikus. Gyakorlatilag egy négyzethálóról beszélhetünk, az egyik irányba mennek az nevesített utcák (Wulnut str.; Locust str. - hogy a nekünk fontosabbakat említsem). Erre merőlegesen a számozott utcák, mint mi például a 11 utcában lakunk jelenleg. S itt jön az érdekesség. Mondjuk a 11 utca keresztezi a Locust str-et. Ahol keresztezi elkezdődnek az 1100-as házszámok. S ez tart egészen a 12. utcáig, ahol az 1100-al kezdődő számok véget érnek, s kezdődnek az 1200-asok. ha negyven utcával arrébb jövök be a 12. utcán, akkor is tudom, hogy ha megtalálom a Locustot, ott az 1200-as házak lesznek. 

Egy kis látkép

Tehát elindultam a Marketen, s betévedtem abba a ruhaboltba, ahol vettük az öltönyt, majd kimentem egy belső ajtóján. Hát szűk másfél órás séta vette kezdetét, amíg végigjártam ezt a teljes föld alatti objektumot, kb. négyszáz üzlettel, természetesen rengeteg kajáldával. Nem számoltam össze, de csak a mi környékünkön több mint 50 étkezde van. Nem is beszélve azokról a tipikus amerikai bódékról, ahol tegnap vettem vacsorát, amit minden reggel kigurítanak ide az ablakkal szemben, s este bevisznek. S ezek mind megélnek. 

Vicces egyébként, hogy egy csomó mindent úgy csinálnak, mintha az lenne ami. Példa erre az evőeszközeink, melyeket itt az egyik kisboltban vettünk. Ami mellesleg egyben műszaki bolt, valamint gyógyszertár is. Szóval vettünk kést, kanalat, villát. Csillog, mintha acélból lenne. Csak amikor megfogod lehet megállapítani nem más, mint műanyag. 

Rizs, füszeres csirke és falafel, némi salátával körítve. És műanyagból minden...

Kislámpát és hajszárítót sajnos nem kaptam, a borotváról meg kiderült, hogy sajnos hibás. Úgyhogy ha megjön a csomag, akkor visszaviszem. Szép halál lesz elmagyarázni, de majd rámutatok az arcomra, hogy fél órát gyalultam, s gyakorlatilag a szőr maradt, de az arcomat megnyúzta, s megpróbálom kicseréltetni. Szóval kislámpa nem volt, de ebben a bevásárlóközpontban még vasútállomást is találtam. Persze az elmaradhatatlan utcazenészekkel. Nagyon, ismétlem, nagyon jól játszottak. 

Ancsa a komolyzenész, de ez még neki is tetszett volna...

Aztán amikor kikavarodtam az épületből hívott fel Ancsa, hogy menjek be valahova, s vegyek neki füzetet. Találtam egy olyasfajta boltot, mint a 100 forintos otthon. S itt volt egy érdekesség. Már amikor bementem feltűnt, hogy a két ajtó között valamiért sok fénykép van, s egyiken se mosolyognak. Aztán amikor kifele jöttem jobban megnéztem. Nos, mindenkit akit tolvajláson kapnak azon kívül, hogy feljelentik a rendőrségen lefényképezik, s a fotóját kirakják. Adatvédelmileg necces, de látható a dátumokból, hogy egyre csökken a lopások száma. Gondolom nem nagyon akarja senki, hogy a szomszédja sztárfotót lásson róla. 

Szégyenfal

Hát nagyjából ennyi volt a tegnapi nap. Ancsa még mindig intézi a belépését az egyetemre, ki akarták küldeni valahova a gettóba (mert sajnos itt ilyen is van), valami AIDS központba, hogy ellenőrizzék a TBC oltását. Na ezt nem nagyon engedte meg a professzor, akihez jött. Meg én se. Így szerencsére ma aránylag gyorsan megoldódhat ez az ügy. Közben én várom a csomagot, s este pedig elmegyünk egy ismerősünkkel a Walmartba, s holnap reggel 5 órakor indul a vonatunk New Yorkba, majd este pedig irány Passiac, New Jerseyben, ahol a helyi magyar katolikus plébánián vendégeskedhetünk vasárnapig.