Bevallom lusta vagyok számolni, ezért azt mondom, hogy nagyságrendileg most vagyunk a felénél ennek az évnek, ennek a rendkívül őrült, rendkívül bonyolult évnek, melyet az Egyesült Államokban élünk. Jó ez nem teljesen igaz, mert ugye valamikor április végén megyünk majd haza, de kinek van kedve számolgatni egy ilyen szép őszi délutánon. Talán már túl vagyunk az első adag víruson, nem is beszélve az első adag hasfájáson az itteni kaják miatt. Vannak most már ismerőseink, barátaink, vannak, akik számítanak ránk, örülnek ha érkezünk hozzájuk. S természetesen vannak még terveink, s egy csomó minden van mögöttünk. S mindehhez lett egy hobbim is, amelyben igencsak törekszem a Guinness-rekord elérésére. Ez pedig a hűtőmágnes gyűjtés. Igaz, a rekordtól még egy picit messze vagyok. A világrekordot a Magnet Lady, becsületes nevén Louise J. Greenfarb őrzi, szolíd 45 ezer darab hűtőmágnessel. Nekem a legutóbbi számolás szerint 156 darab van, melyet itt szereztem be. Igen, kinek mi az agybaja. Innen szép győzni. De amíg beszerzem ezt a maradék 44854 darab, plusz egy mágnest, addig is ez igencsak jó dolog. Ugyanis rájöttem arra, hogy ez a legolcsóbb és legkönnyebb emléktárgy, melyet jövő április végén haza tudok majd vinni. Igaz, lassan két hűtőnyi van, s most már ott tartunk, hogy emiatt kell majd lehet túlsúlyt fizetnünk, de továbbra is türelmesen gyűjtögetem őket.
Hol is lakna máshol, mint Las Vegas mellett... 7000 mágnest Las Vegas egyik múzeumában állít ki, ahol gondolom lehet venni hűtőmágnest is.
Arra gondoltam, hogy most, hogy visszagondolok erre a majdnem fél évre, a visszagondolásomat a hűtőmágnesek "fényében" mutatom be. Hiszen mint minden tárgy ezek között is van olyan, ami rangosabb. Az első volt, sorozat, legviccesebb, legritkább, és még folytathatnám. S nagy előnye van annak, ha írok egy bejegyzést a hűtőmágneseimről, nem kell messze menni, s ráadásul, miközben gondolkodom, hogy melyikről is írjak még olyan lehetőségem is van, hogy a hűtőből kicsórjak valami finomságot. Mert bár sokat szidjuk az amerikai konyhát, de azért van egy-két finom dolog is. Bár most már három oldali Túró Rudi hiányom van, s az biztos, hogy ha hazamegyek az első dolgom az lesz, bőröndöstül, csomagostul, hogy behaladok a péceli kisboltba, s felvásárolom a Túró Rudi készletet. Az őrült bemenetel ebbe a boltba amúgy se újdonság Ancsától és tőlem, amikor összeházasodtunk a vacsora után én vezettem haza, s megálltam a boltnál, kértem Ancsát, hogy menjen már be egy sörért, de ő ezt nem volt hajlandó teljesíteni, mondván nyakig menyasszonyi ruhában azért ez nem illendő. Pedig valószínűleg ingyen kaptuk volna meg a sört. Nos, azt hiszem igencsak eltértem a tárgytól.
Lassan kell egy új hűtő... Hiszen még megyünk sokfelé...
Nos, a hűtőmágnes gyűjtési mániám az első héten kezdődött, amikor New Yorkban sétáltunk. Ott láttam meg az első mágnest, amit akkor még nem vettem meg. Az elsőt már itt Philadelphiában vettem, hiszen a helyi csapatnak (azt hiszem baseball csapat) hivatalból szurkolni kell. Ők az elefántok, azaz a Phillies. Egyszer tényleg tervezem, hogy elmegyek egy mérkőzésükre. Addig is a hűtőszerkényünkön előkelő helyen szerepel a hátat fordított elefánt, mint mágnes.
Az első versenyző... Az őrültség megindult...
Vas Laci atyánknál láttam a régi hűtőjén, mert azóta szép nagy újat vett, s annak az elejére nem tesz hűtőmágnest egy sorozatot, amely megtetszett. S ez az a sorozat, amely sajnos biztosan hiányos lesz. Hiszen semmi esélyünk nincsen rá, hogy Amerika mind az ötven államát, valamint Washinton DC-t bejárjuk. Amerika hihetetlen nagy. Most tervezgetjük, hogy átmegyünk novemberben Kaliforniába, hiszen akkor az átlaghőmérséklet arrafelé mindössze 25 fok, tehát bírható - ahhoz képest, hogy ma 39 fok volt Los Angelesben... Nos, ennek a sorozatnak csak azon darabjait vesszük meg, amelyhez közünk van. Ez egy olyan sorozat, amelyek az államokat mutatja, nem méretarányos módon. Így például nagyjából egy méretű Washington DC (ami még nem is állam), Texassal. Így látható, hogy 10 államban jártunk eddig, több-kevesebb időt. Legtöbbet Pennsylvania-ban, legkevesebbet pedig egy kényszerleszállás miatt Ohioban.
Még remélem szaporodik Kaliforniával, Nevadával, Utah-hal, Arizonával, esetleg Floridával... S ha Ancsa eljut konferenciázni, akkor New Mexico-val..
Persze van olyan hűtőmágnes, amit sehova nem tudok sorolni. Símán, egyszerűen megtetszett, s megkaptam. Igazából van egy misztikus filmsorozat, a Twin Peaks, s ezt épp adták a magyar televízióban, amikor semmi dolgom nem volt, s be tudtam hozni a magyar tv-t. S sikerült hozzájutnom a sorozat hivatalos hűtőmágnes készletéhez. Ez nem kevesebb, mint hat pici mágnesecske, nekem tetszik, jókat mosolygok, amikor megnézem azokat.
Sajnos Washington államba nem sok esélyünk van eljutni...
Van összetett hűtőmágnesünk is, ami nem kevesebb, mint ötven darabból áll. Ez pedig az Egyesült Államok térképe. Ennek megvásárlásához az kötődik, hogy egyszerűen nem volt Amerika térképünk. Persze meg lehet mindent nézni a google térképén is, de az nem olyan, hogy odaülünk elé, s tervezgetjük, hogy merre ne is menjünk. Meg abban is segít, hogy picit fel tudjuk mérni a méreteket és távolságokat. Ez alatt a kb. fél év alatt picit már fogalmam lett a távolságok miben létéről... S most ha belegondolok, hogy San Francisco kb. 5 óra repülővel már borzongok... De hát valamit valamiért...
Amerika nagy. Még a térképe is majdnem elfoglalja a fél hűtőt...
Persze olyan mágnesünk is akad, amihez szinte véletlenül jutottunk. Amikor New Orleans felé tartottunk, Chicagoban kellett átszállnunk. Ez végül sikerült, de úgy, hogy a gépünk műszaki hiba miatt leszállt Clevelandban. Ez amellett, hogy azzal járt, hogy az Ohio felíratú mágnest is feltehettem a hűtőre azt is elősegítette volna, hogy találjunk valami élelmiszerüzletet, mivel az United gépein ingyenesen csak a First és Buisness osztályon adnak kaját. Az Economy megalázó meg éhezzen, örüljön, ha kap egy pohár jeget, némi kólával felöntve. Viszont a géptől nem mertünk messze elmenni, hiszen ki tudja mikor indítják tovább. Úgyhogy Ancsa beszerzett valami ehetetlen ízű chips-et, én meg egy mágnest. Tudom, azt nem lehet megenni. De kaja nem volt igazán. Mágnes meg volt. Igazán. Úgyhogy megvettük.
Azóta olvastam Cleveland-ről, s szívesen visszamennék...
Van olyan mágnesünk, amely történelmi eseményt ábrázol. Mellesleg ez a mágnes Ancsa egyik kedvence. maga a kép, melyet ábrázol a Times Square-en készült New Yorkban, hivatalosan V-J Day in Times Square (A Fegyverletétel Napja a Times Square-en) címet viselő kép Alfred Eisenstaedt, német származású amerikai fényképész nevéhez fűződik és 1945. augusztus 14-én készült. A fotó egy héttel később, a Life magazin ünnepi számában teljes oldalt kapott és szinte egy nap leforgása alatt nemzeti, kulturális ikonná vált. A képpel kapcsolatban ennyit tudunk biztosan. A fotón szereplő tengerész és ápolónő kiléte a mai napig bizonytalan, így a történelem egyik legfontosabb eseményét megörökítő kép egyben Amerika egyik legtöbbet vitatott alkotása.
A fénykép 1945. augusztus 14-én, este 7 óra után készült, miután Truman elnök bejelentette Japán kapitulációját. A Világháború végének hírére ezrek vonultak az utcákra világszerte. Az ünneplő tömeg percek alatt megtöltötte a Times Square-t is. A tengerész és az ápolónő csókja teljesen spontán történt a Broadway és a Hetedik Sugárút találkozásánál. A fényképész jó helyen volt, jó időben, viszont a forgatagban nem volt lehetősége információ szerzésre. A tengerészt és az ápolónőt elsodorta egymástól az ünneplő sokaság. A fényképész mindhiába kereste őket.
Azon a ponton, ahol a csók történt sok fiatal és nem fiatal áll meg a mai napig...
Persze nem lenne Amerika Amerika, ha nem lennének a nemzeti jelképek is feltüntetve hűtőmágnesen. Hogy a zászló tömeges méretben kapható, szinte természetes. De van olyan mágnesünk is, ahol az Alkotmány szövege lenne olvasható, ha ez nem pici hűtőmágnes méretben lenne. Mondjuk megnézném, hogy mekkora morgás lenne - szerintem joggal - ha például a Szent Koronát tenné valaki mágnesre... De ez Amerika, itt minden lehetséges, sőt annak az ellenkezője is. Egyébként - hogy egy kis kitérőt tegyek - az Amerikai Alkotmány a világ egyik legrégebbi mai napig hatályban lévő alkotmánya. Persze néha módosították, ami természetes ennyi év alatt. Egészen pontosan huszonhét alkalommal. 1789 óta. Tehát átlagosan 8,3 évente. Ugye nem szeretnék belemenni semmiféle magyar aktuálpolitikába, de ez azért egy érdekes adat.
Megvan a Függetlenségi Nyilatkozat is, csak az papiruszon...
Aztán van elegáns hűtőmágnesünk is. Sajnos a Fehér Ház nekem, mint átlagos földi halandónak megközelíthetetlen. Ellenben az ajándéküzlete az interneten működik (közvetlen linkkel a Fehér ház hivatalos honlapjáról). Onnan rendeltem eme szép mágnest, ha már nem látnám eleget a 20 dolláros bankjegyen, mégiscsak nézzem már meg jobban... Nagyon szép, kipárnázott dobozban érkezett, rajta az elnöki pecsét, szóval igen elegáns...
Meg kell adni a módját azért...
S még rengeteg mágnesmesém van, de attól félek, hogy lassan unalmassá válna. S a végén odavetnének engem a krokodilok, azaz pardon, az aligátorok elé. S szegények, mire engem lenyelnének... Szóval tudom én, hogy a turisták finomak, hiszen New Orleansban erre fel is hívta a figyelmet egy szimpatikus aligátor:
Nyami...
Nos, akkor utoljára következzék az én kedvencem. Szintén New Orleans városához kötődik, s egy kis üzletben akadtam rá és társára. Nagyon szép kidolgozás. Nagy elegáns. S nagyon a szívemhez nőtt, úgyhogy fő helyen szerepel a hűtőszekrényünkön. Ancsa is kapott egyet. Csak az övé más. Hiszen ő fuvolista, míg én "gitarista". Akinek eddig még nem derült volna ki, egy gitárról és egy fuvoláról vagyon szó. Ilyen mágnest csak ott láttam eddig, s örülök, hogy elhoztunk... Hiszen New Orleans egy őrült város, de az őrültséghez hangszerek is kellenek...
Még húrjai is vannak...
Mindezek után teljes lelki nyugalomban meg lehet kérdezni: Ennek mi értelme van? Mi értelme van ennek a szorgos gyűjtögetésnek, ennek a kb. 200 dollár elvesztegetésének. A logikus ész azt mondatja, hogy semmi. De az ember nem csak logika. Érzelem, szív és játék. S ezek a pici tárgyak valójában játékok. S amellett, hogy játéktárgyak, amellett emléktárgyak is. Amikor ránézek egyikre, vagy másikra egy-egy kalandunk jut eszembe, melyet itt éltünk meg, s itt fogunk megélni Amerikában. Hiszen még kb. fél év hátra van... Egy bolondos, valószínűleg új mágnesekkel teli fél év... Amit már alig várok...
S végül a legkülönlegesebb: Madri Gras baba-mágnes New Orleans-ből...
Én most komolyan félek. Tényleg. Nem akarom magamra haragítani az esetleges amerikai olvasókat. S ezért már a téma felvetésétől is borsózik a hátam. De mit tegyek? Ma tényleg volt szerencsém látni Amerika legrosszabb, legálszentebb és leg-történelemhamisítóbb múzeumát... Még akkor is ezt kell írnom, ha szeretnék politikailag korrekt lenni. Ellenben vannak helyek és helyzetek amikor az ember képtelen korrektnek, vagy legalábbis álkorrektnek lenni. Persze, az is igaz, hogy miközben ezeket a sorokat írom gyönyörű (film) zenéket hallgatok, a bécsi filharmonikusok előadásában, ami kellemesen elringat, kellemesen szól, így nagyon nehéz rosszat írni bármiről is. S kérem, mindenki értse meg, ha morgok is, értük teszem...
Eredetileg szelfinek készült, de jött egy turista, s kikapta a kezemből a készüléket...
Kivételes esetnek tűnően ezen a hét végén nem mentünk sehova. Jövő héten és azutáni héten is Passaicba megyünk, neves rendezvényekre, aztán már tervben van november környékén egy San Francisco - Los Angeles hatalmas út, s győzködöm Ancsát, hogy a szilvesztert töltsük Floridában, mikulássapkákkal a fejünkön, koktéllal a kezünkben, s lábunkat lógatva a tengerbe... De ezek még távlati tervek, fontosnak gondoljuk, hogy azért jelenlegi kies otthonunkat is megtekintsük, hiszen Philadelphia marha nagy. Úgyhogy ma múzeumtúrára adtuk a fejünket. Itt tőlünk nem messze történelmi emlékhelyek vannak, melyeknek egy részét már láttuk (én például az első "Fehér Házat" kétszer is), de még bőven volt és van mit nézni. Úgyhogy vasárnap egy csomó múzeumban jártunk. S be kell, hogy valljam, a döbbenet hangjai szárnyalnak bennem, hogy egy csomó képzavart vessek itt fel.
Az aláíró...
Philadelphia egyik "negyede" az Old City nevet viseli. Valóban nagyon szép régies épületek vannak, s alapjába véve tisztességesen rendben van tartva. Mindhez kötődik valami az Egyesült Államok első pár évéből, hiszen 6 évig Philadelphia volt az USA fővárosa, amíg nagyjából el nem készült Washington DC. Mondjuk az utótörténet picit hasonlít Esztergom történetéhez, hiszen a valamikori főváros még csak nem is megye (itt állam) székhely, hanem kvázi egy vidéki város. Pennsylvania fővárosa ugyanis az "alig" kétszázezer lakosú Harrisburg. Így múlik el a világ dicsősége.
A fagy nem igazán kíméli az oszlopokat...
Összesen négy múzeum-jellegű létesítményt néztünk meg, volt benne olyan, ami tényleg szép volt. A Second American Bank valamikori épületében az alapításkori Philadelphia arcait gyűjtötték össze, nagyon szép portréfestményeken. Nos, ez az a múzeum, amire azt mondom, hogy tényleg rendben van. Szép festmények, logikus elrendezés, jó megvilágítás. Természetesen nem bírták ki, hogy ne állítsák ki a legfontosabb amerikai jelképet, a sast. Nos. Egész szép, néhány száz éves képek, s mellette egy vitrinben egy kitömött műsas.
Talán nem is kell mondanom, Ancsa mennyire "boldog" volt ettől a fotótól...
Ezután tovább sétáltunk, s megnéztük a Carpenters 'Hall-t. Ez egy 1775-ben épült két szintes ház, az alsó szint egy tágas tárgyalóhely, ahol a függetlenség támogatói a korai időszakban találkozgattak. Az első Kontinentális Kongresszus tagjai itt találkoztak egymással. Itt hoztak döntést arról, hogy minden áron megakadályozzák új rabszolgák behozatalát Brit-Észak-Amerikába. Ez nem elsősorban emberbaráti cselekedet volt, hanem szigorúan gazdasági. Ha akadályozva van a briteknek a munkaerő behozatala, előbb-utóbb tönkremennek. 1798-ban a Second American Bank fiókja volt ebben az épületben, melyet jól ki is raboltak. A zsákmány $162,821 volt. A tetteseket azóta se találták meg. Nos, itt van egy történelmi emlékhely. Egész jó állapotban. Kiállítás benne pedig nulla. Komolyan nulla. Semmi érdekesség nincs kirakva, ha nem számítjuk a két kandalló feletti történelmi zászlót, illetve két karosszéket, mely egyikében ő maga Washington üldögélt... Akkor mi foglalja el a kiállítótér nagy részét? Természetesen a múzeumi bolt. Mi más...
Annyi mindent lehetett volna ide kiállítani, igaz kevesebb bevétel lenne...
Mielőtt jelen blogbejegyzés fő témájára rátérnék - hiszen a jó cikkben a végén jön a csúcspont - mesélek Betsy Ross-ról. Betsy története tipikus amerikai történelmi történet. A legfontosabb pontja, hogy annak, amit mesélnek, annak nincs történelmi bizonyítéka, de legalábbis jól hangzik. Betsy 1752-ben született, méghozzá január elsején. Tizenhat testvére volt. Azon kívül, hogy háromszoros özvegy (első férje a Függetlenségi Háborúban halt meg, a másodikat az angolok elfogták, árulónak minősítették, s börtönben hevert haláláig, a harmadik meg beteges volt), a legfontosabb dolog amit csinált, hogy elvileg ő varrta meg az első amerikai lobogót.
Betsy Ross sírja
Nos, vannak történelmi viták. Először is van Betsy Ross háza, ami egyébként egy nagyon szép, régi ház. Hogy élt-e benne valaha is Betsy, nos, ez viták tárgya. Hogy ő varrta-e meg az amerikai zászló első verzióját, ez is történelmi vita kérdése. Maga az épület nem nagy, s ennek nagy részét is nem más foglalja el, mint a múzeumi bolt. Természetesen. Mi nem kértünk un. audio-vezetőt, hanem mentünk a saját orrunk után. Egészen addig, míg egy kedves amerikai pár, fülhallgatókkal a fejükön ránk nem szólt, hogy szíveskedjünk ne arra menni, mert az audio-guide máshogy utasít... Amikor mentünk a ház felé, mondtam Ancsának, hogy figyelj, az Independence House-ban kiállították a tintatartót, amelyből vették a tintát, amivel aláírták a függetlenségi nyilatkozatot, fogadjunk, hogy itt kiállítják a tű, amivel varrták a zászlót. Elfelejtettem, hogy úriember biztosra nem fogad. Nem csak a tűt, hanem az ollót is kiállították. S az egyik szinten egy modern Betsyvel futottunk össze, aki ott varrogatott, mindenféle háztartási cuccokat, melyeket természetesen jó áron meg lehetett vásárolni.
Hát, a cuccok ára az aranyéval vetekedett
S akkor most visszatérek jelen írásom fő részére, melyet - eddigi tapasztalataim szerint - Amerika legrosszabb múzeuma névvel és státusszal illetek. Ez nem más, mint az Amerikai Szabadság Múzeuma. Mindenek előtt számomra, mint teológus számára az tűnt fel, hogy mennyire multikulturális. S ezt most a szó negatív értelmében értem. A szó összemosó értelmében. Mert, hogy a pápa és Eszter az ószövetségből hogyan sakkozhat egymással (még most se értem magát a kompozíciót), Hogyan lehet egy tórát és bibliát és egy koránt úgy összevágni, hogy harmadolva van, számomra furcsa. De az egyik kedvenc "multikulti" képem, az volt, ahol feltüntetik a lélek központjait. Mindezt természetesen a szivárványszín központoz. Amerikában a szivárványszín nem csak bizonyos nemi felfogást jelent, hanem, hogy mind tök jó, mindenhova nyugodtan lehet menni. Buddhista templomban buddhista az ember, zsinagógában zsidó, katolikus templomban katolikus... S ebbe senki ne szóljon bele. Innen is egy kevés, onnan is egy kevés... Egyszóval "multikulti".
Ide nekem az oroszlánt is...
A csúcs ebben a múzeumban az Amerika ellenségei kiállítás volt. Mondjuk udvariasan, s cseppet se nagyolva a világ ellenségeinek nevezték az ott szereplő személyeket, nem is beszélve az ujjongó, a már elintézett ellenségek fotósora. Hogy ezért miért kell fenntartani egy múzeumot? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy teljesen logikátlan, teljesen összecsapott anyag van eme épületben. Nagy részét egyszerűen nem értem. Például azt a "szobrot" amely gömbrágókból van elkészítve, s a háttérben papírlepkék rezegnek. Hogy mi az értelme, azt én bizony nem tudom, de biztos volt, ha már egy egész termet kapott...
Persze Amerika hősei között külön falat kaptak az amerikai elnökök. S ebből látszott, hogy ez egy republikánus múzeum. Van egy kép, melyen az összes elnök szerepel. Természetesen legelöl Washington. Az érdekesség a mostani elnök jól eldugva, míg Bush teljes életnagyságában magát alaposan kihúzva, igen előkelő helyen. Clinton a legszélén Taft elnök mellett, aki, mint hivatalban lévő elnök a legnagyobb vereséget szenvedett, mindössze két elektori szavazatot szerzett...
Szép kis banda... :)
Magával a múzeummal nem az a baj, hogy létezik. Szükség van rá. Ellenben szerintem álszent, mellébeszélő, s nem egy alkalommal összemossa a tényeket és az elképzeléseket. Ezt pedig egyetlen múzeum se teheti meg. Egy múzeum se lehet az aktuálpolitika eszköze, legalábbis szerintem. Egy múzeumnak kérdéseket kell feltennie, nem pedig egyértelmű véleményt nyilvánítania. S főleg pedig egy múzeum se lehet ujjonghat senkinek a halálán, még akkor se, ha az illető konkrétan diktátor volt. Amerikában eddig kb. 50 múzeumot láttunk, de szerintem ez volt a legrosszabb... Természetesen múzeumi bolt itt is volt...
A diktátor szobra, mögötte a már "semlegesített" diktátorok fényképei
Mindezen múzeumi túra után ki akartuk egy kicsit szellőztetni a fejünket, így kimentünk a szintén történelmi Jackson squere-re. Ez egy játszótér igazából, két nagy nevezetességgel. Az egyik egy nagyon szép körhinta, ahol a pacik mellett akár sasra is fel lehet ülni, a másik pedig egy minigolf pálya. Sajnos a kőrhintára nem ülhettünk fel, mert maximum 14 évesig lehet felmenni, s hiába bizonygattam nem hitte el a tulaj, hogy mi még nem töltöttük be.
A minigolf pálya nagyon aranyos volt. Philadelphia város nevezetes épületeit helyezték be. Ha valamit megért megnézni, akkor ez a pálya volt, még akkor is, ha sok múzeumot láttunk. Egyszerűen, s röviden jól nézett ki, bár némi karbantartás ráférne. Ide egyszer remélem visszamegyünk, s kihívom Ancsát egy golfpartira. Még akkor is, ha egyikünk se tud golfozni.
Ancsa-zilla... :D
Mivel vasárnap a legtöbb olyan múzeum ami még eszükbe jutott, s utunkba került zárva volt, így már csak egy dologra vágytunk, kisétálni a Penn's Landing-ig, s az ott található pihenőparkban beheveredni egy hintaszékbe, valamit iszogatni és eszegetni, s kipihenni Amerika néhány nagyon fárasztó múzeumát... Ugyanis - nagyon úgy tűnik - Amerikában mindennek van múzeuma. S annak ellenkezőjének is. De nem baj. Pár hét, esetleg hónapon belül meg fogjuk nézni a komolyabb, nagyobb múzeumokat is. Nem is beszélve a tűzoltók múzeumát, vagy pedig a USS Olimpiát, aminek nagyon komoly történelme van, de erről majd akkor mesélek. Most ezeket a múzeumnak nevezett kiállító helyeket kell feldolgoznom. S némelyiket sajnos nem túl könnyű...
Hát kellett egy órácskát heverni ennyi sokk után...
Mióta felébredtem a mai napra gondolkodom ezen a bejegyzésen, hiszen bizonyos szempontból semmi köze nincsen az itteni kalandjainkhoz, de mégis meghatározza napjainkat. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mennyire látom most máshogy, mint amikor ezelőtt 13 évvel a televízión keresztül néztem az eseményeket. Igen, szeptember 11-ről van szó. A terrortámadás. Az al-Káida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merényletsorozata volt az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen 19 al-Káida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító repülőgépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be, ezzel megölve a környező emeleteken dolgozó embereket. Mindkét épület két órán belül összeomlott. Ezt követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik repülőgép a Pentagon épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.
9/11 Múzeum - az áldozatok fala
Amerika egy olyan ország - s most még az átlagosnál is szubjektívebb leszek - amely nehezen visel el csapásokat. Mondjuk a dolog egyfelől teljesen érthető. Amerika területén háború igen régen volt. Legutóbb közvetlenül a szárazföldjére adott csapás (nem számítva Pearl Harbor-t) akkor volt, amikor az angolok kanadai irányítás alatt elfoglalták és felégették Washington DC-t. Ez pedig olyan régen volt, hogy senki nem emlékszik már rá, hiszen már mindenki meghalt.
A legutóbbi szárazföldi támadás 1812-ben.
A magyar gondolkodás ezzel szemben teljesen más. Boldogult nagymamám átélte mind a két világháborút, ötvenhatot, a rendszerváltást, tehát, ha lehet így mondani, neki sok újat már nem lehetett mondani. S ezzel vannak még így jó páran. Magyarországon rengeteg katasztrófa, csatavesztés, ellenséges támadás volt, s így valahogy ennek elviselését a génjeinkben őrizzük.
Budapest ostroma
Amerika máshogy gondolkodik. Itt egyértelmű és abszolút volt a biztonságérzet. Mi baj érhet bennünket? Mi vagyunk a világ vezető állama, minden konfliktus tőlünk jó messze van, ide nem ér el. Egyébként is ki az az őrült, aki hadat üzen a világ legerősebb államának. Erről egy régi-régi anekdóta jut eszembe, s ezt - bár a témától jelentősen eltér -, de megosztom:
A második világháborúban Magyarország hadat üzent az USA-nak. Magyarország nagykövete bement a washingtoni külügyminisztériumba, majd átadta a hadüzenetet. Ezután a következő beszélgetés zajlott le:
USA Külügyminiszter: - Mi az Önök államformája?
Magyar nagykövet: - Királyság.
- És ki a királyuk?
- Nincs királyunk, hanem kormányzónk van.
- Ki a kormányzó?
- Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
- És van Önöknek tengerük?
- Az nincs.
- Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
- Nincs.
- Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
Megjegyzem ez a sztori merő kitaláció, a valósághoz semmi köze. Ma szeptember 11-e van, ami itt az USA-ban nem ünnepnap, mégis van valami a levegőben - még ha ez eléggé rosszul is érthető. Most nézem a CNN-t mindenhol megemlékezések vannak, beszédek hangoznak el, New Yorkban felolvassák az összes nevet, akik meghaltak. De vajon miért van ennyire ez a nap benne a hétköznapokban? Mert bizony benne van. Ez látható a repülőtereken, ahol hatalmas a biztonság, teljes test-szkennerek vannak, látható minden tömeg-látogatottabb helyen, ahol nyakig felszerelt rendőrök járőröznek, egyáltalán érezhető és élhető. S ezért is van az, hogy Amerikában először lőnek, aztán kérdeznek...
A 93. járat emlékműve, Shanksville, PA. Itt még nem jártunk...
Amerika a mai napig nem tudta feldolgozni szeptember 11-et. Nem, nem az épületek összedőlését. Nem is a 2995 ember halálát. Ezt még fel tudta volna dolgozni. Én úgy érzem, s ebben lehet, hogy tévedek, de igazából amit nem tudtak feldolgozni az a gondolat, hogy nem csak ők járhatnak el úgy, mint ahogy a rossz nyelvek mondják, mint a világ csendőrei, hanem ők is támadhatóak.
A WTC emlékmű...
Persze nem lenne Amerika, nem lenne New York, ha ebből nem csináltak volna bizonyos szempontból üzletet. A 9/11 Memorial területére 24 dollár a belépő, de hogy ez mire megy, azt nem lehet tudni. Ha magára a családok támogatására menne, természetes lenne, hogy kifizetem. De valószínűbb, hogy az infrastruktúra és a nagyon komoly túlbiztosítás fizetésére megy.
A reflektorokat ma este bekapcsolják... Állítólag Philadelphiából is lehet látni...
Egy dolog biztos. Amerika 2001-ben nagyon komoly sebet kapott. Amikor kijöttünk akkor sokakkal beszélgettünk, mert nem értettük ezeket a túlzottnak tűnő biztonsági eljárásokat. S egy sok éve itt élő magyar így foglalta össze: ezek kellenek, mert veszélyben vagyunk. Ez elgondolkodtatott... Meddig lehet félelemben, meddig lehet veszélyben élni? Amerika ebből a szempontból is az ellentmondások országa. Vidéken nincsenek kerítések a házak között, s nem zárják az ajtókat, mert kinek jutna eszébe betörni. Másfelől pedig gondolkodás nélkül lelőnek, ha rámész a területükre. Nem értem én ezt az országot, még akkor se, ha itt élek több mint 5 hónapja. De azt látom félnek. Valamitől nagyon félnek. Lehet, s ez most az abszolút szubjektív megjegyzés, hogy saját maguktól...
Mikor elindultunk tisztában voltunk azzal, hogy az ez év során sok mindenből kimaradunk. Lemaradunk a sátoros ünnepekről, már kint töltöttünk egy húsvétot és egy pünkösdöt. Húsvétot annak rendje módja szerint megünnepeltük Passaicba Vas Laci úgy vendégül látott minket, hogy ilyen nagy ünnep már régen volt. Végig dolgozni tudtam és még a vacsorát is elém rakták - amerikai hagyományok szerint sült bárányt. Körülbelül az egyetem alatti karácsonyok voltak ilyenek, amikor a prioritás a vizsgákra fókuszált. Közben jót vitatkoztunk, hogy melyik a legnagyobb ünnep a nagypéntek vagy a húsvét vigíliája.
Ellenben jártunk a Niagaránál...
A Pünkösd kissé másként telt. Tervezgettük hogy itt elmegyünk a presbiteriánus templomba, de egy hasi fertőzés úgy kiütött hogy egész hétvégén az ágyban lázasan hemperegtem és még a hétfőt is ki kellett venne. Igen, itt az is más, hogy Magyarországon az ember hozzászokott ahhoz hogy ha van egy nagyobb ünnep akkor az általában munkaszüneti nappal is jár, itt USA-ban ilyen nincsen, többek között azért, mert sértené az egyéb vallásúakat, de egyébként sincsen sok szabad nap. Így történt hogy húsvét hétfőn kellett tartanom az első referálómat a laborban, így a dátum emlékezetes maradt. Augusztus 20-át is hosszú kísérlettel ünnepeltük – magyarok a laborban megemlítettük, de aztán természetesen folytattuk. Ha jól emlékszem aznap valamikor este 10-re kavarodtam haza – Robi megjegyezte is hogy melyik indiánhorda rabolt el.
Gettysburg-ben...
Persze sok mindenből kimaradunk. Mióta eljöttünk a családban volt két születésnap, három házassági évforduló. Ezekből kettő kerekebb évforduló volt, Pannonhalmi Zsuzsa 65. születésnapja és Pannonhalmi Anikó és Csire Géza 50. házassági évfordulója. A 65. születésnaphoz kapcsolódó kiállítássorozatból már sokat nem láttunk csak képeken, valamint az 50. házassági évforduló köszöntését is csak a webközvetítésnek köszönhetően nézhettük. Nagy dolog ha valakik 50 évig kitartanak egymás mellett jóban rosszban holtomiglan, holtáiglan de remélhetőleg még sokáig köztünk. Furcsa érzés lehetett hogy ugyanott köszöntötték őket ahol 50 évvel ezelőtt egymásnak Isten színe előtt hűséget fogadtak és életükre áldást mondtak. Most ugyanezen helyen hangzott el az értük és az eltelt 50 évért mondott hálaadás. A nehézségek ellenére a hármas fonat nem szakadt el, hanem még mindig kitart.
Az óceánnál...
Ünnepeink közé tartozik hogy két nappal Ancsáék előtt volt a mi 3. évfordulónk. A pontos időpontját tekintve épp egy izgalmas clevelandi kényszerleszállást követően újra a levegőben voltunk Chicago felé ahol egy hatalmas rohanással, hogy elérjük a késésben lévő New orleansi gépen ünnepeltük. Persze utána próbáltunk este koccintani, de mire észbe kaptunk az alkoholbolt bezárt, így a pezsgő kimaradt, a hotel bárjából tudtunk szerezni 1-1 pohár fehérbort (akkor jó volt a hangulat emiatt, de magyar viszonylatban ebből még forralt bort sem főznénk...) Az alatt a pár nap alatt sikeresen feltöltekeztünk és élményekkel gazdagon jöttünk vissza Philadelphiába újra dolgozni.
New Orleans-ban...
Most egy szoborépítésből és az ezt követő átadásból is kimaradunk majd. Ezek izgalmas történések, mikor folyamatosan agyilag ott kell lenni, és e mellett fizikailag megfogni a nem kis súlyokat. A szobor remélhetően a hét végére készen áll. Persze, emellett kimaradtunk pár szakmai konferenciáról amelyeket mindig nagy örömmel szoktam végigülni, utána meg közös erővel dolgozni tovább. Hazai pici konferenciáknak mindig van egy varázsa, és jó látni hogy mi magyarok is ott vagyunk a nemzetközi élvonalban.
Houston-ban...
Persze, Robi unokahúgának, Alexandrának is megvolt az általános iskolai ballagása, melyet természetesen rá gondolva egy jó ízű alvással ünnepeltünk, hiszen olyan időpontban volt, ami itt alvásidő. Nem is beszélve unokanővérem, Meláth Andrea díszpolgári kitüntetése.
S persze Philadelphiában is csavarogtunk...
Sajnos pár haláleset is történt, így ha otthon vagyunk most biztosan szombaton temetésre megyünk. Így csak innen tudunk gondolni a családra és innen tudunk nyugosztalást kívánni nekik. Hogy még milyen ünnepek, események lesznek mások azt nem tudom. De az biztos, hogy lesznek és mások lesznek….
Utolsó napunkon alámerültünk a sötétségbe, persze csak átvitt értelemben. A tegnapi beszámolómból egy múzeumot kifelejtettem, igaz, nem volt akkora, meg nem volt olyan jelentős, de mégiscsak kifelejtettem. Pedig ott bizonyosodott, hogy magyarok mindenhol vannak, hiszen ebben a múzeumban, mely tevékenységét a vudu bemutatásának szenteli magyar turistákkal találkoztunk.
A vudu egy nagyon bonyolult valami. Hogy valamikori egyháztörténet tanáromat idézzem, egy valódi nagy katyvasz. Igaz ezeket a sorokat csak félve írom le, mivel miután ezeket elmondtam az alábbi dolgok történtek velünk:
Ancsa elveszítette a szobakártyát;
Én a hotel pultján hagytam a pénztálcámat, benne kártyával és iratokkal;
A temető megtekintése közben akkora esőt kaptunk a nyakunkba, hogy muszáj volt egy-egy új pólót vennünk, persze aranyáron;
Reggel kitettük az esernyőt, hogy minek cipeljük;
Ancsa elveszítette a villamosjegyét;
Kiégett a fürdőszobánkban a lámpa;
Ömlött a víz a légkondicionálóból;
Nem volt nyitva normális étterem;
Tönkrement Ancsa sétapálcája;
Tisztességes vízhólyag keletkezett a kis-lábujjamon.
Vudu királynő dolgozott...
Mindezek után kifejezetten félve írok a vuduról, mert még ránk szakad a mennyezet... A Vudu Haiti eredetű misztikus vallás, bár a haitiak 80%-a keresztény, saját bevallásuk szerint 100%-uk vudu hívő. Nincsenek írott szabályai, a vudu papok (houngan) és papnők (mambo) évszázadok óta őrzik titkait. New Orleans környékén ez igen kedvelt vallásnak minősült, illetve valamilyen szempontból minősül is. Van benne egy jó adag katolicizmus, egy kis déli babonaság, hihetetlen mennyiségű üzlet. Afrikai Dahomey-i királyságból a rabszolgákkal együtt került Amerikába, több afrikai törzsi elemből és keresztény hatással alakult ki a mai kultusz. Elnevezése a fon nyelvcsaládból ered, jelentése: isten, lélek, szent tárgy. Haitin is számtalan módon írják a nevét: vodu, vaudoux, vaudou, vodou, voodoo. A kereszténységbe kényszerített rabszolgák titokban tovább gyakorolták az afrikai törzsi több isten hiten alapuló sajátos vallásukat, mely a rabszolga felszabadítás vallása lett. A 18. század közepén egy Makandal nevű rabszolga vudu sámán és próféta a fehérek méreggel való elpusztítását prédikálta, amelyért letartoztatták és Limbében nyilvánosan máglyán megégették. Neve bekerült a vudu rítusok szövegébe, prófétaként tisztelik.
Vudu "oltár"
Nagyon keveset tudunk erről a misztikus vallásról, főistenük Damballa istenanya akit kígyóalakban ábrázolnak, számtalan kisebb istenségük is van. Például, Baron Semedi a temetők őrzője, ő dönt a holtak nyugalmáról, véd a holtak feltámasztása ellen, áldozatokkal engesztelik ki, tyúkkal, kecskével, rummal, konyakkal, pénzzel. A vudu vallásban a szertartást vezető papokon keresztül lehet az istenekhez és szellemekhez fordulni, akik a hívőknek oltalmat, gyógyulást adnak, vagy megmutatják jövendőjüket. A hívők rituális szertartásokon ismerhetik meg szerencsétlenségük okát - többnyire egy ellenük ártó varázslatról van szó -, és azt is, hogyan tudják az ártalmat semlegesíteni. Ezek kis csomagocskák (gris-gris) melyek varázsfüveket, olajokat, hajszálakat, levágott körömdarabokat tartalmaznak. A katolikus térítésből visszamaradva használják a keresztet, mint motívumot, de Krisztus teste nélkül, illetve a legtöbb vudu "oltáron" Szűz Mária is megjelenik.
Hát ez a vallás nem a békés kiengesztelődésről szól...
Nos, első dolgunk az volt hétfőn, hogy megtekintettük New Orleans első számú temetőjét. New Orleans lakói a Halottak városainak nevezik temetőiket. A magas síremlékekkel és bonyolultan kidolgozott kriptákkal szegélyezett, keskeny temetőutak hátborzongatóan idézik fel a bennük eltemetett több ezer halottat. A családi sírboltok egy része vaskerítéssel körülvett kis házakhoz hasonlít. Sok síremléket kovácsoltvas tárgyak, keresztek és szobrok ékesítenek, ünnepnapokon pedig az élők elhunyt elődeiknek szánt fogadalmi gyertyái szegélyezik a sírokat. Máshol a föld alatti sírok a jellemzők, helyüket emléktáblák jelzik. New Orleans esetében a magas talajvízszint miatt a koporsók nincsenek biztonságban a felszín alatt. A föld feletti temetések 1789-ben az 1. számú St. Louis temető megnyitásával váltak normává, itt a holttesteket sírboltokba helyezték. A családi kriptákban többen is elférnek, ami azért is igaz, mert a város szubtrópusi éghajlata következtében a sírboltok szinte kemencékké válnak, a krematóriumokéhoz hasonló forróságban a testek hamar elporladnak. Egy éven belül csak a csontok maradnak meg. A temetői munkások ezeket besöprik a kripta padlójának egy nyílásába, mely így készen áll a következő test befogadására. Az elhunytak nevét és az évszámokat egy emléktáblára vagy egy sírkőre vésik.
St. Luois 1. temető
Mi határozott céllal mentünk ebbe a temetőbe. New Orleans hírhedt vudu királynőjét, Marie Laveau-t állítólag az 1. számú St. Louis temetőben temették el. Csodálói ajándékokat és X-eket hagynak feltételezett sírjánál, néhányan pedig úgy hiszik, követői ma is tartanak titkos szertartásokat a hűvös kövek körül. Egyébként érdekesség, hogy a vudu királynőként tisztelt hölgy mélyen vallásos katolikus volt, a köré fonódó legendák főleg halála után terjedtek el. Nem egyértelmű egyébként, hogy melyik temetőben nyugszik (csontmaradványok is alig lennének az éghajlat miatt), úgyhogy mi úgy döntöttünk, hogy ezt a sírhelyet nézzük meg. Ami egyébként pillanatnyilag felújítás alatt áll, mert valakinek eszébe jutott, hogy mekkora poén az egészet jól befesteni rózsaszínre. Ezt nem kommentálnám...
Marie Laveau feltételezett sírja...
Nos, nem értek hozzá, sőt mint katolikus teológus el is vetem az átkok szerepét. De az bizonyos, hogy amikor kissé hát gúnyorosan mondtam pár dolgot a vuduról egy akkora zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy mozdulni is alig tudtunk. Szó szerint csavarni lehetett belőlünk a vizet. Így, az egyébként méretben nem túl nagy temető megtekintését kipipáltnak minősítettük, s átsétáltunk a Luois Armstrongról elnevezett parkba. Közben találtunk egy kiállítóhelyet, mondván veszünk pólót. Hát megtaláltuk New Orleans egyetlen múzeumát, ahol nincs póló. Ezt a helyet meg se néztük, mert a jó erővel nyomott légkondicionáló miatt kezdtük magunkat az Északi-sark környékén érezni. Szóval innen kimenekültünk, s irány a park. Egyébként ez egy nagyon kellemes városi parkocska, ami arról híres, hogy a rabszolgák vasárnap délutánonként itt gyűlhettek össze kikapcsolódni, énekelni és táncolni. Maga a jazz kialakulásának ez a terület mondhatni az anyabölcsője.
Sachmo mesterrel...
Mint említettem volt fentebb ronggyá áztunk, így kénytelenek voltunk tovább menni, s keresni egy üzletet, majd venni egy-egy új pólót, amit annyira én nem sajnálok, mert a pólókat és a hűtőmágneseket gyűjtöm. Egy rövid, természetesen élőzenés sörözgetés után visszamentünk a szállodába, mivel várt ránk a busz, mely elvitt utazásunk egyik legizgalmasabb pontjára, az aligátorok közé. Nos, én mindig keverem, de Afrikában krokodilok élnek, Amerikában aligátorok. Most a biológiát zárójelbe helyezve néha így, néha úgy fogom nevezni, hiszen mégse mondhatom azt ami elsőnek eszembe jutott, hogy micsoda marha nagy állatok...
Jöhetnek még a turisták, éhes vagyok...
Maga a túra nem New Orleansban van, hanem onnan kb. egy óra távolságra Slidell nevű településen. 22 fős motorossal vittek ki bennünket, van benne malac-etetés (igen, a malacok és az aligátorok békés szimbiózisban élnek, kivéve, ha az édességről van szó), aligátor-etetés, mocsártúra. Vicces volt, de ezek az igen veszélyes vadállatok két dolgot szeretnek nagyon. Az egyik a virsli. Az mondjuk legalább nagyjából hús. De a másik, amit pillecukornak, vagy mályvacukornak neveznek. Igen, ez az amit a tábortűz fölött sütöget az ember. Megvesznek érte. Ahogy a malacok is. Érdekes ízlésük van...
A malacok a vízben...
Maga a túra két órás, nem olcsó, de megéri. Gyönyörű a környék, s mikor kerülhet az ember szinte kézközelbe ilyen szép nagy ragadozókkal? Mondjuk engem halálra idegesített egy nő, aki csinálta műbalhét, hogy fél, s menjünk innen. Könyörgöm, akkor minek jött el egy aligátor-túrára? Hát igen, ez Amerika, néha, hogy felhívják magukra a figyelmet balhét kell csinálni. Egyébként Ancsa hívta fel a figyelmemet pár érdekességre az aligátorokról. A mississippi aligátor vagy más néven csukaorrú aligátor (Alligator mississippiensis) a hüllők (Reptilia) osztályának a krokodilok (Crocodilia) rendjébe és a aligátorfélék (Alligatoridae) családjába tartozó faj. A mississippi aligátor többnyire magányos. A fiatal példányok tápláléka: rovarok, rövidfarkú rákok, ebihalak és békák; a kifejlett példányok tápláléka: halak és kis emlősök. Az aligátor akár 50 évig is élhet.
Olyan szép vagy bébi ma este... Hagyjál békén, nincs november...
Az aligátorok se vetik meg a földi örömöket, de azért időszakosan heveskednek. A párzási idő többnyire novembertől decemberig tart. A párzás után két hónappal a nőstények a víztől néhány méterre, a parti homokba ássák mintegy 50 cm mély fészküket. A 25-50 fehér, kemény héjú tojást az anyaállat 90 napig őrzi. A tojásból kikelő krokodil nemét a költési hőmérséklet határozza meg. 30 °C alatti hőmérsékleten kizárólag nőstények, 33,9 °C felett pedig csak hímek jönnek világra. A kikelt kis krokodilok 30 centiméteresek, az anya félelmetes fogaival összeszedi a kicsiket és a folyóhoz szállítja őket. Az anya akár két évig is védelmezi utódait. Csak néhány példány éli meg a felnőtt kort. Amelyik viszont megéli, az szép nagy darab, s nagyon szeret nasizni...
Egyébként a vízszint nem mély, a mocsaras részeken alig két láb (60 cm), a folyón se több 6 lábnál (kb. 2 méter). A környék nagyon szép, rengeteg állat él ott, s persze rengeteg ember lakik lakóhajón, s rákásznak kinn a tavon, nem túl messze onnan. Ez Amerika egyetlen olyan hivatalos települése, amely csak vízi úton közelíthető meg, s akkor se mindig. Csak egy dolgot tilos, s ez 100 méterenként ki van táblázva, az a fürdés a folyóban. Még az aligátorok virsli helyett mást uzsonnáznának...
Benn a mocsárban...
A túra után visszavittek bennünket a hotelhez, s már csak egy gyors koktélra jutott idő, mert másnap reggel hajnalban jött értünk a reptéri busz, s elindultunk hazafele. Ezt a gyors koktélt egy közeli ír vendéglőben abszolváltuk, s itt egy nagyon kedves eset történt. A déli angol nagyon bonyolult. Pontosabban ők is angolul beszélnek, de olyan akcentussal, hogy az ember füle kettéáll. S a főúr (ez valódi főúr volt, nem pedig sima mezei pincér) megjegyezte, hogy ne aggódjak az angolom miatt, mert az sokkal jobb, mint a legtöbb amerikai magyarja. Mindjárt jobb kedvvel fogyasztottam a Hurricane-koktélt...
Ezt az oszlopot egy James Bond filmben is felhasználták...
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az a hang, az a dallam ami számomra meghatározza New Orleanst. Végül is egy furcsa dolog jutott eszembe. Egyik délután épp lejöttünk a Bourbon Street-ről, amikor valahonnan nagyon fájdalmasan és csendesen egy protestáns ének hangzott fel hegedűn. Sokszor hallottam már, még tetszik is. Az a címe, hogy: Nagy Istenem, ha nézed a világot... Olyan furcsa volt, hogy itt a bűn környékén, ahol a nemi kicsapongás kézzel fogható, itt ez felhangzik.
Ilyen felvonulások, s onnan fél utcányira egy szóló hegedűn...
New Orleans hihetetlen érdekes város. Picit őrült lesz ott mindenki. Hiszen egyszer élünk, s egyszer vagyunk New Orleansban. Mígnem jön a Hamvazószerda, véget ér a Madri Gass, s minden elcsendesedik. Aztán újra és újra kitörjön az őrület, a buli a Nagy Lazában.
Igen, tudom, tartozom még két nap leírásával. De mit tegyen az ember fia, hogy ha a sok városnézés után már annyira fáradt, hogy se ereje, se energiája írni olyan hosszasan, ahogyan szeretne? Mert események azok bőven történtek, olyan szinten, hogy néha már Rejtő Jenő egyik regényében a Néma revolverek városában éreztem magam. Maga a regény egyébként itt a „szomszédban” Texas-ban játszódik, s aki nem ismerné, arról van benne szó, hogy adva van két ember, akik egymásról semmit se tudnak, de életet, sorsot és személyiséget cserélnek. S bár a főszereplőt óva inti a másik, hogy Fillipont kerülje el, de attól függetlenül ő oda keveredik, s kaotikusnál kaotikusabb helyzetekbe keveredik bele. A végén elkeseredésében egy szónoklatot tart, s így szól: Egyetlen szót mondok, s abból mindent megértetek: Probatbicol… Ebből a nép mindent értett, ő viszont továbbiakban se semmit.
Ő is ennek a városnak az értelmezésén dolgozott...
Nos, nagyjából ezt éreztem néhány helyzetben vasárnap. Mert az emberek bonyolultak. Főleg, ha látványosan utálják egymást. De erről majd később. Vasárnapunk fényesre, mit fényesre ragyogóra sikerült. Ha ragozni akarnám, azt mondanám, meleg, mit meleg, forró volt. Bár kicsit jobban belehúztunk a pihenésbe végül csak levonszoltuk magunkat a reggeliző helyiségbe. Amerikai mértékhez mérve meglepően bőséges és jó volt ebben a hotelben a reggeli. Persze ez még mindig nem közelíti meg az európai hotelek minőségét, de ne legyünk nagyravágyóak. Reggeli után nekiindultunk, hiszen hosszú nap állt előttünk…
Többek között múzeumokat akartunk nézni, de azért kicsit lazulni is. Éppen ezért a Bourbon street felé vettük az irányt, ahol persze nem sejtettük mi is vár ránk. Mindenek előtt meglátogattuk Pat O’Brien kocsmáját, ahol megkóstoltuk a híres-neves Hurricane koktélt. Ebbe négy rész rum van, négy rész pedig Par O’Brien valami keverékéből, melynek receptje természetesen titkos, bár por formájában szinte mindenhol megvásárolható. Ami aranyos volt, hogy a koktélhoz – gyakorlatilag kérés nélkül – eladják a poharat is, tehát most van egy egy pintes (kb. 7 dl) poharam. Illetve kettő, mert Ancsának is. Remélem – ugyanis ezeket a sorokat a repülőn írom, valahol Virginia felett – túlélik az utazást.
Az ital egyébként tényleg finom. Igaz, kell hozzá egy olyan negyven fokos átlagforróság is...
A dolgok ezután kezdtek kulminálódni, hogy Ancsa kitűnő szavával éljek. Ugyanis valamiféle fesztivál volt, melyet politikailag korrekten melegfelvonulásnak nevezhetnék. Szóval eléggé „érdekes” ruhákba öltözött főleg hímnemű egyének vonultak fel. De hogy az össznépi buli teljes legyen ez előtt a felvonulás előtt egy másik is volt, ahol kb. 10 jól megtermett hímnemű egyén igencsak a politikai korrektséget zárójelbe helyezvén vonult fel, a más nemi identitásúak ellen. Az egyik megafonból a meleg személyek sürgős pokolba kerülését jósolták, mögöttük – szigorúan 5 méterre, hiszen ez a törvényi minimum – egy biciklis ellen-ellentüntető szintén megafonba végig azt kiabálta, hogy blabla-blabla… S látszott, hogy ez nem egyszeri, hanem minden hetes szórakozása a két félnek. S hogy ehhez miért kell egy marha nagy fehérre festett keresztet vinni, azt nem értem, de nagyon mentek a felek, nagyon katonásan, nagyon alakzatba.
Hát, volt ennél azért erősebb is...
Magát a másik felvonulást nem csak azért nem tekintettük meg, mert nem szívesen megyek be ekkora tömegbe, hanem mert határozott terveink voltak erre a napra, s az idő nagy úr. Az első amit megtekintettünk az US Old Mint épülete volt. Ez volt az első amerikai pénzverde. Nem bankjegynyomda, mert az más. Bankjegynyomdából van az USA-ban vagy 30 darab, ha megnéz az ember egy darab egy dollárost, akkor azon pontosan fel van tüntetve, hogy melyik nyomdából jött ki. Hivatalos bankjegy akkor lesz belőle, ha a végén rányomtatják a Pénzügyminisztérium hivatalos „zöld” pecsétjét. A pénzérme az más, abból nem olyan sok van. S a legrégebbi New Orleansban. Sok érdekes gép volt, az egyik ami leginkább tetszett az un. millionare, amivel a pénzérméket számolták, hiszen mindig meg volt adva, hogy mennyit verhetnek az adott darabból.
A korabeli számítógép...
A pénzverde emeletén a Jazz múzeuma van, ahol többek között Luois Armstrong első trombitáját is őrzik. Egy teremben végig vannak képek, amelyek életképek a jazz történetéről... Úgy éreztem, hogy, mint anno Scantonban, ezt is úgy tudom érzékeltetni, ha a képeket jazz muzsikával mutatom be. S ki más énekelhetne, ha nem a jó öreg Luois Armstrong? Úgyhogy következzék egy kis videó…
Ezek után tovább menekültünk a hőség elől, s megnéztünk egy 18. századi lakóházat. Érdekes, hogy ez gyakorlatilag a fő téren van, s benn mégis csend és nyugalom. Bár természetesen a lakásba kizárólag ajándékbolton keresztül lehet bejutni, de ez egy normális, megszokott dolog itt. Érdekes egyébként, hogy mennyire egyértelműek a szerepek ebben a házban. Megvan a helye és élettere a férjnek, a feleségnek, a gyerekeknek, s teljesen elkülönül a szolgálók (általában ekkor még rabszolgákról) beszélhetünk területe. Ez nem csak a bútorzatra vonatkozik, hanem például az udvar is két részre volt osztva, a kellemesebb rész, természetesen nem a szolgálóké volt.
A középen álló szék többfunkciós... A ülőkéje eltávolítható...
Nos, mindezek után hazafelé vettük az irányt, mert nyaralásunk egyik legfényesebb (s mellesleg legdrágább) eseménye következett, sétahajókáztunk gőzhajóval a Mississipin. A hajónk neve SS. Natchez, méghozzá ezen a néven a kilencedik. A hajó mérete 265 láb (81 méter) hosszú és 46 láb (14 m) széles, súlya 1384 tonna... S nagy része vasból van, másként a parti őrség nem engedélyezné a működését...
A Natchez hajó...
A vacsora – svédasztal – egyébként finom és bőséges volt, helyi ízekkel, bár néhány bosszantó aprósággal. Nehezen lehetett asztalt találni, csak olyat találtunk, ahol valaki már falatozott, majd átköltözött máshová, de új terítéket csak nagy nehezen raktak fel, kicsit rugalmatlanok voltak, de a kaja mindenért kárpótolt. No meg a kilátás, a Mississippi, a jazz muzsika, a bor, mely nagyon finom volt… Igazából ez egy életérzés, melyet nagyon nehéz szavakba önteni. Gyerekkoromban nagyon szerettem Karl May-tól az Ezüst tó kincse c. könyvet. S az egész a Mississippi-n kezdődik. S soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy (többé-kevésbé) gőzössel hajókázhatok rajta…
Hát igen. New Orleansban azért lehet élni...
Az esténk, s a napunk ezzel nagyjából véget is ért, még akartunk egy söritalt venni magunknak (New Orleansban az utcán tilos úgy inni, hogy az látható legyen, ezért a dobozos sörre ráhúznak egy takaró papírt, ami már el is takarja a lényeget), úgyhogy besétáltunk a Bourbon Streetre. Nos, a látvány elég erős volt, sőt vaskos. Hogy félmeztelen (vagy nagyjából teljesen az) urak és hölgyek, akik ott dolgoznak, rendben. De turista leányok is kivetkőztek magukból és ruháikból… S mindehhez a hányás, s kifolyt sör és bor, a lovak végtermékeinek szaga… S a bulizó, kiabáló, lökdösődő nép közepén két csoportnyi térítő. Az egyik kiállt egy kereszttel, amelyen fényreklámmal hirdették, hogy sürgősséggel elveszíted a lelked, s tessék szíves lenni bűnbánatot gyakorolni, a másik – nagyobb csoport – pedig bibliákkal beszélgetni próbált. Lehet, hogy én vagyok nagyon zárkózott és konzervatív, de számomra picit a gyöngyöt a disznók elé dolognak tünt… De hátha sikeres volt, ennek csak az Isten a megmondhatója. Az biztos, hogy bátorság kell, hogy ilyen helyre ezzel a céllal bejöjjön az ember… S a másik dolog. A korábban elmesélt keresztes meleg-ellenes felvonulás egyértelműen a provokációról és a gyűlölködésről szólt. Mesélte nekem valaki, hogy el kellett mennie, ahhoz, hogy engedélyt kapjon gyerekekkel foglalkozni pedofil-ellenes tanfolyamra. S a tanfolyam vezetője gyakorlatilag magából kikelve szidta a pedofilokat. S fél év múlva kiderült róla, hogy ő az volt… Picit ez volt az érzésem akkor is. A második kereszthasználat más volt. Annak célja nem a gyűlöletkeltés, hanem a figyelemfelkeltés volt. Még ha én nem is mernék kiállni így…
És szólt egyetlen árva szaxofon....
Nos, ennyi volt a vasárnap… S már készültünk, hogy hamarosan uzsonnájává váljunk néhány aligátornak… De erről majd hazaérkezés után mesélek, mert mindjárt leszállunk Philadelphiában.
