Itt akár egy püspököt is fogadhatunk...

Na, jó, ennyire nem vagyok beképzelt. De most már nyugodtan elmondhatjuk, elkezdhetünk élni. Szerda óta az időnkből csak egy-egy rövid videóbejegyzésre telt, most már tényleg készen vagyunk. Az ugyebár úgy volt, hogy szerdán - kicsit idő előtt, de kit érdekel - megkaptuk a kulcsot. Ennek fő oka az volt, hogy az én kedves hintaszékemet - melyben most is Ancsa üldögél - idő előtt hozták házhoz. Voltam én postás is, ilyet azért nem nagyon láttam, hogy a küldési időpont előtt egy nappal már házhoz is szállítsanak valamit...

Most viccen kívül nagyon kényelmes. A lábtámasz együtt rugózik a székkel...

Szerdán egész nap esett. Pontosabban ez a mondat nem fejezi ki a valóságot. Nem igazából esett, hanem úgy éreztem magam mint az öreg Noé, hogy na akkor most esőkabátra szükség nem lesz, illetőleg teljesen felesleges, mert úgyis megáztok. Illetve el. De nagyon. Ömlött. Zuhogott. És persze hideg is volt. S úgy döntöttem itt az ideje, kezdjük el áthozni a cuccot, hiszen van holmink, nem is kevés. Meg azért ráérős időmben összetettem a hintaszéket, mondván másnap, csütörtökön lesz elég dolgunk. Dolgunk volt, már ráérős időnk is, de erről majd mindjárt. S legalább volt hova leülni, hiszen az egyetlen ülőalkalmatosság a hintaszék volt. Mert csütörtök délután fél ötig egyetlen bútorunk se érkezett meg. Aztán fél ötkor az összes. 

Ekkor még optimistán, s feltöltött fúróval...

Tehát fél ötkor megjöttek a bútorok, s az első volt, hogy bármi ráér, de ágy kell, melyen aludhatunk, asztal nem árt, amin eszünk. Úgyhogy nekiláttam a három napos legónak. Tény, ami tény. Én nem vagyok egy kezekész ember, de már nagyon vártam, hogy végre én csinálhassam meg. Aztán a végén nagyon vártam, hogy vége legyen már végre... Az IKEA bútoroknak a lényege, hogy olyan hülyebiztosak, hogy még én is megértem. Többé-kevésbé. Mert az ágy bizony kemény diónak bizonyult. Végül Ancsát is igénybe kellett vennem, mert valahogy nem tudtam áthidalni a két méterre fogd meg az egyik kezeddel rajzot. 

A nyolcszáz-tizenkettedik lépésben Robi üti fejét... A falba...

Nos, nem akarom az időt és a dolgot túlragozni, volt olyan bútor (Ancsa íróasztala), mellyel fél napot töltöttem el édeskettesben, bizony-bizony bevallva, hogy a tervezőjének múltjában igen komoly szeplőket fedeztem fel. Legalább akkorát, mint amekkorát szerintem az alsószomszédunk az én múltamban. Aki ismeri az IKEA bútort tudja, hogy 86 lépés nem kevés egy bútor életében. Mert ez bizony annyi volt. A szerelési utasítás meg 56 oldalból állt. 

Itt épp az étkező székei készülnek. 

Aztán megvettünk egy csomó apróságot közben. Megvettük a szőnyegeket - kellett, mert Philadelphiában híresen hideg a tél -, megvettük a függönyöket, melyeket létra hiányában nem tudok feltenni. Ancsa javasolta, hogy másszak fel egy polcszerkényre, de nem hinném, hogy ezeket az én súlyomra méretezték volna. A összegezve berendezkedtünk.
Igazából mint kiderült, azért nem szabad hinni a háziúrnak mindenben. Internetet kötnünk kellett, mert egy behívós net gyorsabb volt, mint amit ők adnak. A meleg víz, valóban ingyenes, már ha van. Úgy látom van egy marha nagy bojler, amelyből az első emelet nagykanállal eszik, a második kiskanállal, a harmadik s a felette lévő, meg alig-alig eszik. S ha az kifogy, akkor kifogy. Tegnap például sikerült rendesen fürdenem, mert bizony a kád kedvemre való, s jó méretű, s ennyi bútorépítés után a hátam kicsit bemondta az unalmast. Most meg, hát maximum langyosnak nevezhető. De bizakodom, hogy mire odajutok talán nem lesz jéghideg. Igaz, találtunk itt egy uszodát nem messze, de azért nem járnék oda fürdeni...
Mindenesetre péntek estére elkészültem mindennel. S rögtön láttuk, bizony, azért van ami még hiányzik, s ami miatt ismételten ki kell mennünk kedvenc lakberendezési áruházunkba. Ezt történt meg ma. 

Persze előtte elköltöttük első vacsoránkat...

Kellett még egy lámpa az étkezőasztalra, valami fény a konyhapultra, valami fiókos szerkény a zokniknak, meg ilyesmiknek, kis asztalka Ancsának, lámpa neki, kis asztalka nekem a hintaszék mellé...

S itt jön egy furcsaság. Az IKEA innen kocsival 15 percre, busszal másfél órára van. Busszal a 3,25 dolláros átszállójegyet számolva 13 dollárba jön ki az út, míg taxival 10. Furcsa ország, ahol taxival olcsóbban eljutsz, mint tömegközlekedve. A rászánt időről nem is beszélve. 

Na jó, az olcsóság relatívvá is válhatott volna, hiszen alaposan elbénáztuk a fizetést. Ott kezdődött, hogy először volt olyan, hogy kártyával akartunk fizetni taxiban. Le is húzta Ancsa a kártyáját, s - igen, az én oda nem figyelésemre - elkezdte beütni a PIN kódját. Amit a gép nem kért, ellenben érdeklődött, hogy vajon mennyi borravalót akarnánk adni a sofőr úrnak. Nem árulom el a PIN-t, de ez jóval több lett volna ötven dollárnál. A sofőr jól röhögött rajtunk, s lazán visszaadta a pénzt. Szerintem nem mi voltunk az elsők akik így adtak volna hatalmas borravalót. Persze azért adtunk, mert rendes volt. 

A művészet és a praktikum találkozása, s pont a házunk irányába mutat... 

Szóval most már bárki jöhet hozzánk, s ha valaki erre jár, szívesen látjuk. Mert az otthon akkor jó, ha egyszerre belsőséges, benne éljük meg a közös mindennapjainkat, s egyszerre nyit mások felé. Most ez utóbbi viharosan is érthető, mert az egyetlen ok, hogy a szembe lakónak nem tudok integetni az, hogy éppen vihar van. De jövő héten valahonnan szerzünk létrát, s a szép új függönyünket felszerelem. Ancsa kérésére a konyhába a lichthof ablakába is teszek egyet, bár onnan sok fény nem jön be... Kérdeztem Ancsát, minek oda, s erre azt mondta, hogy azért, hogy ne jöjjön be a sötét. Hát ki vagyok én, hogy ilyen logikával vitatkozni tudnék? A függöny oda is megy. Majd. Ha lesz létra, mert bútorra akkor se mászom.