Egy csepp az amerikai történelemből

Igazából nem tudom, hogy jelen blogbejegyzéssel kit fogok jobban megsérteni, az amerikaiakat, vagy a szlovákokat. Mert ugyebár van egy olyan, hát mondjuk így sutka, hogy a szlovák történelemkönyv egy A4-es oldalból áll, s arra még jegyzetelni is lehet. Ez természetesen nem igaz az amerikai történelemre, hiszen azért a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása óta eltelt bő 238 év, vagy ha úgy nézzük mindössze eltelt 238 év. Tényleg, bizony mondom, hogy nem a magyarkodás szól belőlem, de ekkor mi már túl voltunk Szent Istvánon, a komplett Árpád-házon, Mátyáson, Rákóczin, s egy csomó Habsburgon, ráadásul ebben az évben VI. Piusz pápa „Romanus Pontifex” kezdetű bullájával – az Esztergomi Főegyházmegye felosztásával – megalapítja a szepesi, besztercebányai és rozsnyói egyházmegyét, valamint megszületik Berzsenyi Dániel költő. Philadelphiában, meg egy Thomas Jefferson nevű fickó megfogalmaz egy szöveget, ami Függetlenségi Nyilatkozatként ismert meg a világ. Ebben nagyon udvarias hangvételben elküldik az angol királyt, egészen pontosan III. Györgyöt a nyavajába. 

Ama Függetlenségi Nyilatkozat

Hogy ez pontosan hogyan is történt az nem világos. Egy kisebb bizottság ült össze, megbeszélték az alapokat, aztán Jefferson leült, s írt. Vagy nem. A visszaemlékezésekben vannak eltérések, de ezt tudjuk be a 238 évnek. Én néha már arra se emlékszem mit csináltam tegnap. Na jó. Tegnapelőtt. Szóval Jefferson megírta, a New York-i küldöttek kicsit ellenkeztek, de azért elfogadták, s expressz ajánlott levélként el is küldték a királynak. A levelek akkoriban olyan gyorsan közlekedtek, mint nekünk az ide kb. egy hónapja feladott gyógyszer, ami tegnap érkezett meg, szóval rövid úton augusztus 10-én landolt is Londonban, ahol gondolom rendkívül örültek neki, s ezennel kitört az amerikai Függetlenségi Háború. 

Nos, mindez amit most elmeséltem nem máshol zajlott le, mint Philadelphiában. Igen, jelenlegi otthonunktól szűk öt utcányira. Ahová tömött sorokban zarándokolnak az emberek Arkansastól Washingtonig. Mármint Washington államig. S céljuk egy építészetileg nem túl jelentős épület, valamint egy repedt harang megtekintése. 

Az Independence House

Igen. Érzem én. Elfogadom, hogy eme blogbejegyzés egy kicsit gunyoros, de bocsánatért esedezem. Itt van, az amerikai történelem bölcsője. Csúcsa és alapja. A hely, ahol ott volt az összes alapító atya. Mind az ötvenhat. Most beilleszthetném ide mindnek a nevét, megemlékezve róla, de aki szeretné, úgyis megtalálja. S ehhez képest egy rendkívül szegényes kiállítás. Egy erdész (Amerikában az erdészeti szolgálat nem csak erdészettel foglalkozik, hanem például idegent vezet is) negyed órán át egy szerencsére székekkel és egyetlen festménnyel ellátott teremben arról beszélt, hogy hülye angolok, angol hülyék... Neve alapján ír származású volt, úgyhogy rendben van a dolog, de azért felmerült bennem, hogy az őslakosokon, meg az afroamerikai rabszolgák leszármazottjain kívül ide mindenki valahogy úgy jött... Mikortól lesz valaki amerikai? Mert bizonyos szempontból most én is amerikai vagyok... Úgyhogy kedvenc Alexandra unokahúgomnak most van egy amerikai nagybácsija... 

Persze Philadelphiában Rocky az szent, tehát őt is kiállították... 

Szóval eme hosszú beszéd után átvezettek bennünket magába az Independence House-ba, ahol megmutatták a Legfelsőbb Bíróság volt termét, majd azt a szent helyet, ahol a már fent aposztrofált Függetlenségi Nyilatkozat megszületett. Itt ismét egy tizenöt perces értekezést hallottunk az amerikai történelemről, meg az angol hülyékről. S arról is, hogy rendben, hogy az első teremben ahol üldögéltünk volt egy festmény, ami hibás, mert nem is Washington vezette az ülést. 

Game over. Mármint az angoloknak. A lúdtollak nem biztos, hogy eredetiek...

Utána ismételt rövid várakozás után beengedtek bennünket a Congress Hallba. Ez a neve alapján a kongresszus, valamint a szenátus üléstermei. Aki nem lenne járatos az amerikai alkotmányban, az amerikai parlament két házra oszlik. A népszámlálás alapján elosztott kongresszusi helyekre (ez több, mint hétszáz), valamint a szenátusra, melybe minden állam pontosan kettő darab szenátort küld. Persze kivétel Washington D.C. ők nem küldenek senkit, de adózniuk azt kell. De ez egy másik történet. Szóval egy újabb erdész bevezetett, s én jól nevelten elindultam a padsorok mögött, hiszen ez egy történelmi hely, azért mégis csak. Nem, nem közölték, tessék csak helyet foglalni... Vannak kétségeim, hogy a padok és a székek eredetiek-e... Mondjuk a szenátus üléstermébe nem ülhettünk le, az inkább tűnt eredetinek. Ja és itt 25 perces hülye angolok, angol hülyék szöveg következett. 

A kongresszusi ülésterem

Ezek megtekintése után megtekintettük a Liberty Bell-t. Ez egy harang, mely az amerikai függetlenség szimbóluma. Mellesleg Angliában öntötték, s eredetileg arra szolgált volna, hogy felhívja a mélyen tisztelt lakosok figyelmét arra, hogy ha van valami hír. De megjött Londonból, felállították egy emelvényre, hogy na akkor hallgassuk is meg mit vettünk, s az első kondításnál elrepedt. Na akkor uccu neki, irány vissza, de a hajós aki hozta közölte, ő leszállította az árút, visszaárú nincs. Na akkor két amatőr nekiesett, s újraöntötték, s ettől meg lett olyan hangja, mint amikor én énekelek a tus alatt. Utána még tettek-vettek vele, s a legenda szerint ez a harang szólalt meg, amikor kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ami nemes egyszerűséggel nem más mint legenda, mindenesetre, valamikor az 1800-as években (egészen pontosan 1817 és 1846 között) elrepedt, s javíthatatlan. S ehhez a haranghoz gyakorlatilag 100 méteres sor állt, melyet nem álltunk végig, de kívülről le sikerült fotóznunk. 

A Liberty Bell. 

S mindehhez egy fantasztikus ajándékbolt is társult, hogy azért a bevétel is meglegyen. Thomas Jefferson ujjbáb. a Függetlenségi Háborúban használt muskétához puskagolyó, Rocky minden mennyiségben és formában, box előtt, alatt és után, amerikai sas-csibe plüssből, valamint porcelánból, illetve személyes kedvencem, amerikai zászló formájú szedőlapát, vagy légycsapó. Mind a kettőre alkalmas. 

Hiába akartam venni, Ancsa nem kérte...

Tényleg bocsánatot kérek. Gunyoros voltam. De anyósom révén számtalan kiállításon vettem részt, sőt cipeltem a műtárgyakat. S azok azért nem egy állam születéséről szóltak. Mert itt például egy külön termet tartanak fenn annak a tintatartónak, melyből (valószínűleg) Jefferson a tintát vette az íráshoz. Valahogy ezt a kiállítást megtekintve nem tudott bennem az a magasztos eszme, melyet köré kerítenek erőt venni. S ez nem csak azért mert magyar vagyok, s a történelemmel el vagyok kényeztetve. Mindenesetre, ha minden igaz, most a hét végén Washington D.C-be látogatunk, s ott nem csak az eredeti Függetlenségi Nyilatkozatot fogjuk látni, meg az Alkotmányt, no meg a kiegészítéseket, nem talán kicsit művészi szempontból is jobban el leszünk kényeztetve. S akkor ígérem kevésbé gunyorosan fogok írni. Legalábbis remélem.