San Francisco utcáin - 3. rész: Alcatraz, városnézés

Mivel most már hazaértünk Philadelphiába, s kihevertük az időátállással, no meg az utazással kapcsolatos kalandokat, itt az ideje, hogy folytassam a beszámolókat nagy nyugati parti utazásunkról. Az elmúlt napokban hol volt internet kapcsolatunk, hol nem, de az bizonyos, hogy időnk az nem volt. Szóval ott tartottam, hogy a harmadik napunkat töltöttük San Francisco-ban... Igazából a második teljes napot, amikor egy olyan helyet terveztünk megtekinteni, mely a nem létező bakancslistámon előkelő helyen szerepelt. 

Komp a San Francisco-i öbölben

Szállásunk San Francisco mellett Sunnyvalle-ben volt, ez autóval nagyságrendileg egy óra. Szerencsére szállásadóink pont aznap mentek be Frisco-ba vásárolni, így meg tudtuk őket kérni, hogy elvigyenek bennünket kirándulásunk aznapi kiindulási pontjára. Az Alcatrazba nagyon nehéz - főleg hét végére - jegyet kapni. Mi úgy tudtunk, hogy összekötöttük a kirándulást egy 3 és fél órás buszos városnézéssel. De az első pont, ahol jártunk az az Alcatraz volt.

Alcatraz...

Az Alcatraz egy börtön volt. Pontosabban egy nagyon kemény börtön. Az Alcatraz-sziget (vagy egyszerűen Alcatraz, a popkultúrában elterjedt neve szerint „a Szikla”) kis sziget a San Francisco-öböl közepén, Kalifornia államban. Először világítótorony, majd katonai erődítmény, később börtön volt, ma múzeum és 1986 óta nemzeti emlékhely. A Nemzeti Park Szolgálat (National Park Service – NPS) gondozza és a Golden Gate National Recreation Area része. Nagyon kemény, nagyon szeles, nagyon szigorú hely... S nagyon szerettem volna megnézni. S ez sikerült...

Figyelmeztető tábla

A Szikla természetesen nem közelíthető meg szárazföldön, komppal lehet átjutni. Ma legalábbis. Szűk ötven éve sokkal kényelmetlenebbül utaztak ide a "vendégek", pontosan tudva, hogy innen nem sok lehetőség van a vissza-kompra. Bár maga a sziget nem messze van a San Francisco-i öböl hajózási övezetétől megközelíteni nem volt ajánlott. Aki túl közel jött, arra az őrök igen lazán tüzet nyitottak. 

Aki jól viselkedett az dolgozhatott, s láthatta a várost...

Maga a börtön nem sokáig üzemelt. Mindössze 1934 és 1963 között volt un. szövetségi börtön, de ez alatt az idő alatt bizony akik itt voltak, azok az amerikai állam válogatott vendégei voltak. Egyik "kedvencem" az öreg Capone bácsi, is itt töltötte - főleg magánzárkában, méghozzá a saját biztonsága miatt - éveit, lényegesen kellemetlenebb körülmények között, mint Philadelphiában. Többször összetűzésbe került James Lucas-szal, egy texasi bankrablóval, aki egyszer hátba is szúrta. Az egyik börtönsztrájkban nem vett részt, emiatt társai kiközösítették. 1939 novemberében helyezték szabadlábra meggyengült egészsége miatt. Nem sokkal később meg is halt, de már ekkor se volt igazán szellemi tudatánál, a szifilisz szó szerint az agyára ment.

Engem legalább kiengedtek...

Aztán híres "vendég" volt még Robert Stroud „Alcatraz madarásza”-ként lett ismert. Erőszakos természete miatt több börtönt is végigjárt, még halálbüntetésre is ítélték, amit 1920-ban Thomas Woodrow Wilson elnök életfogytiglani szabadságvesztésre mérsékelt. Már azelőtt írt két könyvet a kanárikról és betegségeikről, mielőtt az Alcatrazba szállították. Az őrök azért engedélyezték számára a madarak tartását, mert javulást reméltek tőle a súlyosan antiszociális Stroud állapotában. Ő kihasználva a helyzetet, sokszor rejtett el nem engedélyezett tárgyakat a madarai ketrecében. A tudományos kísérleteihez igényelt anyagokból pedig házi főzésű szeszeket állított elő. 1942-ben kezdte meg 17 éves Alcatrazi tartózkodását, amelyből 6 évet a „D” blokkban, 11-et a börtönkórházban töltött. Az életéről könyv, meg film is készült, amiben annyi tévedés volt, hogy itt nem madarászkodhatott... Tőle még a börtönőrök is tartottak, pedig akik itt voltak azok bizony kemény fiúk voltak. 

Cellája a kórházszinten

A legenda és a tények alapján innen nem, illetve nem nagyon lehetett megszökni. A cellák nem közvetlenül a főfal mellett helyezkedtek el, így ha egy fegyenc valamilyen módon ki is tudott jutni a cellájából, még akkor is le kellett küzdenie a főépület falait, hogy a szabad ég alá jusson. A börtön 29 éves működése alatt 14 szökési kísérlet történt, melyekben 36-an vettek részt, ebből 23-at elfogtak, 6-ot lelőttek, 2 pedig megfulladt. Valószínűleg az ismeretlen sorsú maradék 5 rab is hullámsírban végezte.

A cellasor... Minden sornak utcanevet adtak, tehát mondjuk a C blokkban a Main Street 32 alatt lakott egy rab...

Egy legenda szerint a szigetet körülvevő öblöt benépesítő cápák miatt innen lehetetlen volt megszökni. De ez nem igaz: a Szikla környéki vizekben ugyanis csak közepes termetű, dögevő cápák élnek, amelyek nem veszélyesek emberre. Sokkal veszélyesebb az örvénylő, kiszámíthatatlan és hideg víz. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal elfogták a hatóságok.

A pihenőudvar...

A statisztikákat szerető embereknek - magam is közéjük tartozom - érdekesség, hogy maga a börtön soha nem volt telt létszámú. Volt, például a C blokk amit szinte sose használtak. Elvileg 500 rab fért volna el, se igazából a legtöbb rab egy időben 302 fő volt. Összességében 1545 fő vendégeskedett, átlagosan 8 évet a Sziklán. Ebből 25 nem hagyta el éve a területet. Többség természetes halállal hunyt el, persze volt akit a kollegák megkéseltek, s volt olyan is, aki megpróbált szökni, de itt felszólítás nélkül lőttek az örök. 

Itt volt először - délen - afroamerikai börtönőr is...

Ugye, mint a legtöbb börtönben itt is szerepe volt az életnek a jutalmazás - büntetés technikája. Alapesetben minden rabnak csak az ételhez, ruházkodáshoz és orvosi ellátáshoz volt joga. A fegyencek fegyelmezésére a legjobb eszköz a kiváltságok megvonása volt. Az első három hónapban nem engedélyezték számukra a látogatófogadást. Utána is csak az igazgató személyes engedélyével lehetett havi egy beszélőjük. A börtönkönyvtárhoz korlátozott hozzáférésük volt, nem olvashattak újságot vagy hallgathattak rádiót. A könyvek közül is csak a jóváhagyottakhoz juthattak hozzá. A levélírás és fogadás nem volt alapvető jog, akinek kijárt, annak levelét is cenzúrázás és újragépelés után postázták csak. 

A fegyelmezés egyik legdurvább helye: a sötétzárka...

Aki hibázott, az pillanatokon belül sötétzárkában találhatta magát, de aki jól viselkedett, az kimehetett az udvarra, vagy akár a nagyon szép franciakertben is dolgozgathatott. Az Alcatraz-szigeti kert ma már védelem alatt áll, természetvédelmi terület, melyet önkéntesek gondoznak. Nagyon szép kert, ami azért is különleges, mert maga a sziget saját természetes édesvízzel nem rendelkezik, hanem egyrészt a szárazföldről kell (a mai napig) hozni a vizet, másrészt pedig az öblöt naponta többször ellepő köd ad nedvességet... Komolyan ilyen szép kertet még nem láttam, amióta itt vagyok Amerikában... Ancsa, meg mint a növények nagy barátja teljesen el volt ámulva...

Oázis a sziklán...

A Sziklának az lett a végzete, ami az erősségét jelentette. Az óceán, a sós víz. Ez szétette magát a börtönt, szétette a betonba helyezett vasat. Éppen ezért egy Frank Morris nevű rab, a kollegáival a szökés egyik érdekes módját választotta. A börtön folyosói úgy voltak megoldva, hogy két cellasor között volt egy un. kiszolgáló folyosó, ott mentek a vízcsövek, meg a szellőztetés. Hát ők mindenféle eszközzel szépen kivésték a falat, s azon keresztül kijutottak a tetőre, majd a vízhez. Maga az előkészületek két évig tartottak, mikor egy szép júniusi este bábukat helyeztek a priccseikre, hogy ne tűnjön fel az éjszakás őröknek, hogy hát az ágyban nem fekszik senki, s megléptek. Sose találták meg őket, de a feltételezések szerint belefulladtak a vízbe. Magát a történetet a Szökés az Alcatrazból című film dolgozza fel, Clint Eastwood főszereplésével...

Én nem férnék ki a lyukon...

Az intézmény bezárását Robert F. Kennedy főügyész rendelte el 1963-ban, amelyet a magas fenntartási és üzemeltetési költségekkel indokolt. (Alcatrazban 10 dollár volt egy elítélt napi költsége, míg Atlantában 3 dollár) A döntésében szerepet játszott az is, hogy a létesítmény elavult, a várható felújítási költségek helyett jobban megérte egy újabb börtönt felépíteni.1963. március 23-án hagyták el az utolsó rabok a szigetet.

Az utolsó napi menű... A Sziklán az ellátás egyébként híresen jó volt, mégis kevesen vágytak erre a konyhára.

A bezárás után évekig üresen állt, és számos elképzelés született lehetséges hasznosításáról: ENSZ emlékművet, nyugati parti Szabadság-szobrot, bevásárlóközpontot és hotelt is terveztek a szigetre.

Jól látható az Indián köztársaság gratiti...

1969. november 9-én, kihasználva az 1868-as Fort Laramie egyezmény által szavatolt jogaikat, az elhagyott területek tulajdonba vételére különböző törzsekből származó indiánok szimbolikusan partra szálltak a szigeten. 1964. március 9-én már volt egy ehhez hasonló akció, de akkor mindössze 4 óráig volt a szigeten 5 sziú indián Richard McKenzie vezetésével. De mégis jelentős, hisz az 1969-es követelések innen indultak: egy indián egyetemet és kulturális központot kívántak létrehozni. A novemberi szigetfoglalók vezetője Richard Oakes volt. Miután látták, hogy nem ütköztek akadályba, visszatértek a szárazföldre és a Kaliforniai Egyetemen toborzóakcióba kezdtek. November 20-án tértek vissza körülbelül 80 egyetemista és 100 indián társaságában. Hamar berendezkedtek, megválasztottak egy vezető tanácsot és mindenkinek volt kiosztott munkája. Az első napokban a kormányzat felszólította őket a távozásra, barikádot vont a sziget köré és tárgyalásokat kezdeményezett. A két fél álláspontja merőben különbözött: az indiánok a sziget átadását, egyetem, kulturális-ökológiai kutatócentrum és múzeum felépítését akarták elérni, a kormányzat ezzel szemben a sziget kiürítését sürgette.

 A közvélemény erősen rokonszenvezett az akcióval, így egy idő után a központi hatalom a kivárás taktikáját választotta. Az 1970-es év elejére már kezdett megbomlani az indián közösség, többen Oakes ellen fordultak, számos diák visszatért az iskolába. Helyüket városi indiánok, hippik és drogosok vették át. Oakes mostohalánya január 5-i halála után hagyta el a szigetet. A szigeten maradtak két pártra oszlottak. Gyorsan megindult a züllés, az alkohol- és drogfogyasztás ijesztő méreteket öltött. Ehhez pénzt vashulladékok gyűjtéséből, így például elektromos vezeték eladásából próbáltak szerezni. Az áramszolgáltató emiatt lekapcsolta az áramot, ráadásul a vízszállító bárkát is leállították. A harmadik víz nélküli napon tűz ütött ki a szigeten, a lángok martalékává vált az igazgatói rezidencia, a tiszti klub és a toronyőr háza, a világítótorony pedig súlyos károkat szenvedett.

Ez volt a tiszti kaszinó...

A feszültség tetőfokára hágott a hatóságok és az indiánok közt, míg az előbbiek az őslakókat, az utóbbiak a kormány által megbízott szabotőröket okolta a tűzvész miatt. A sajtó és a közvélemény az aktivisták ellen fordult, így 1971. június 11-én 20 szövetségi marshall az FBI és a partiőrség embereivel karöltve már ki tudta őket toloncolni. A 18 hónapnyi időszak mementójaként ma is láthatóak a kiégett épületek és számos graffiti.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi vonz erre a helyre évente másfél millió embert? Vajon miért szerepelt ez a hely előkelő helyen abban a listában, melyet összeállítottam, az Amerikában megnézendők sorában? A válasz nagyon egyszerű. A titokzatossága. Hihetetlen látványos helyen van, s mégis évszázadokig csak olyan mehetett be oda, aki vagy ott dolgozott, vagy aki nem igazán akart bemenni. Valamint az is a mítosz mellett szól, hogy ide igazán azok kerültek, akik az amerikai bűntörténelem részei. S az amerikaiak szeretnek borzongani... S itt lehet. 

Ancsa is megúszta fél perces büntetéssel...

A komp visszavitt bennünket a városba, s már várt is a városnéző busz, amely 3 és fél órán át keringett San Francisco utcáin. Persze elvittek bennünket ahhoz a kilátóhoz, ahol előző nap fényképeztünk, de ez csak egy megálló volt. A Sziget innen is kitűnően látszódott - köszönhetően annak, hogy felszállt a köd -, így láthatóvá vált, hogy hol is jártunk. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy - s ezt az út során párszor megállapítottuk - hihetetlen jó fényképezőgépet vásároltunk...

Az Alcatraz - madártávlatból

A városnéző út második megállópontja az un. Land's End volt. Ez egy öböl valahol a Csendes-óceán partján. Valójában ez az Egyesült Államok egyik legnyugatibb pontja, rengeteg hajóronccsal, no meg madárral... Illetve egy kiégett hotel maradványaival, melyet közvetlenül a vízpartra építettek. A kilátás gyönyörű... Ha tudjuk, hogy itt van, akkor nem csinálunk "ámokfutást" az előző nap, hogy megnézzük a naplementét...

Land's End

S végül utolsó állomásként egy olyan helyre mentünk el, melyről gyermekkorom egyik kedvenc filmsorozata kapta a nevét, Twin Peaks. Ez San Francisco egyik legmagasabb pontja, kilátással a városra. Hihetetlen volt, hogy ahogy két oldalon az öböl felől a köd egyre inkább beteríti az egész várost... Annyira belemerültünk a látványba, hogy a busz majdnem otthagyott bennünket... 

A Twin Peaks tetejéről...

Nos, ennyi volt San Franciscoból... Sajnos egy csomó mindent nem láttunk, de talán érthető is, hiszen erre a városra, s a többire is ahova még ezután mentünk rá kellett volna szánni fejenként egy hétet, minimum... Mégis megérte elmenni... S befejezésként következzék egy dal, egy videoklip, hiszen San Francisco a hippik központja (is volt), ezért jöjjön egy valódi hippi "himnusz" Scott McKenzie-től, az If You're Going To San Francisco  című dal, 1967-ből. Igaz, a képek sokkal, de sokkal későbbiek... 

Azon a vasárnapon már csak annyi volt hátra, hogy visszavonatozunk Sunnyvale-ba, s készültünk, mert másnap reggel hatkor indult a repülőgépünk Los Angeles, egészen pontosan Hollywood felé. De ez már a következő kaland. A krónikásnak már csak egy feladata van San Franciscoval kapcsolatban, megköszönni Andrásnak és Emesének a szíves vendéglátást. Nagyon jól éreztük magunkat nálatok, köszönjük...