Szóval jó néhány napja ott tartottam, hogy a Golden Gate-t néztük meg. Innentől kezdve azért se tudtam írni, mert az internetünk Los Angelesben hagyott kivánnivalót maga után, s akkor udvariasan fogalmaztam. De erről majd akkor mesélek, amikor odaérkezünk. Jelenleg visszatekerem emlékeim fonalát (tudom, ez többszörös képzavar), s ha már a Los Angeles-i repülőtéren üldögélünk egy jó sörital mellett, akkor visszarepülünk a Golden Gate szép nemzetközi narancs szinéhez. Emlékeim szerint ott tartottam, hogy eljöttünk a hídtól, s olyan utakon mentünk, ami finoman megérdemli a drámai kifejezést. Hihetetlen jó volt, 18%-os lejtő, ehhez még számtalan kanyar, s egy nagy adag biciklista. Bal oldalon szakadék, jobb oldalon hegyoldal... Nagyon jó ilyen úton vezetni. Azt hiszem ez a kicsit összeszedetlen szövegemből jól hallatszik...
Igazából természetesen volt célunk, hiszen a mamutfenyőket akartuk megnézni, de az óceán látványa olyan vonzó hatással volt mind a kettőnkre, hogy elindultunk abba az irányba, ahol egy világítótornyot láttunk, s amerre az út vezetett. A GPS-ünk, Béla természetesen udvariasan számon kérte, hogy mégis merre megyünk, de mi kitartottunk a döntésünk mellett... A lenti fényképet látva a döntésünk érhető...
A világítótorony, melyet meg akartunk nézni a Point Bonita Lighthouse, amelynek az a különlegessége, hogy ez volt az utolsó ember által üzemeltetett világítótorony a nyugati parton, sőt mi több ez volt az első világítótorony is errefelé. Fontos a funkciója, mivel naponta legalább háromszor van köd, s rengeteg a szikla... Az építés előtt - a feljegyzések szerint - nagyságrendileg 300 hajó futott ezen a környéken zátonyra, úgyhogy kellett valami, ami jól és messze világít. Sajnos közel nem tudtunk menni hozzá, mert csak igen korlátozott időben van nyitva, s jó egy órát kellett volna várnunk, amit a szűkre szabott időbeosztásunk miatt nem tudtunk vállalni.
Úgyhogy gyorsan fogtuk magunkat, s elindultunk a Muir Woods Nemzeti Park felé, szintén olyan szerpentines úton, hogy hálát adtam kedvenc gépjármű-oktatómnak, hogy aránylag jól megtanított vezetni. A szemem nem mertem - s nem is volt idő - mert annyira kanyargott az út. A Muir Woods nemzeti park egy mamut-fenyő és vörös fenyő park, amely azért tudott fennmaradni ezen a forró éghajlaton, mivel a köd, amely naponta többször is beteríti a környéket simán nedvesen tartotta.
Hihetetlenül más az éghajlat. Amíg a völgyön kívül, ahol ez az erdő elterül volt 25 fok is, azokon a részeken ahol sütött a nap, itt lenn alig 17-18... S óriási volt a pára. S az is csodálatos, hogy ha belegondol az ember, volt olyan fa, amely nagyjából akkor született, amikor Szent István uralkodott, kvázi együtt élt az államalapítással, a tatárjárást is látta (jó messziről), Mátyásnál volt legény, a törököknél korosodó úriember, az osztrákok vendégszereplésekor öregúr, az első világháborút még túlélte, s 1930-ban kidőlt. Több mint 900 évet élt... Persze, a helyszínen az amerikai történelemmel mutatják be, de számomra így volt képesebb...
Igazából nagyon kellemes séta volt ez az erdő. Jó volt olyan kicsinek érezni magam, ekkora óriások mellett. Van itt nem messze - de oda nem jutottunk el - egy olyan mamutfenyő is, amely olyan széles, hogy át lehet a kifaragott alagútjában hajtani egy autóval... Abban a nemzeti parkban a széles fenyők vannak, itt a magasak... S tényleg hatalmasak... Csak a tisztelet hangján lehet róluk beszélni.
Lassan be kell fejeznem, hiszen szállunk be a repülőgépbe, irány Las Vegas... Az első San Francisco-i napunk is véget ért lassan, hiszen már csak annyi volt hátra, hogy kocsiba pattantunk, s megküzdve a Frisco-i dugóval elszáguldottunk az óceán partjára, hogy megnézzük a naplementét. Pont abban a pillanatban értünk oda, amikor a nap lement... Tényleg a festő ecsetjére valók voltak a színek. Szinte hihetetlen volt... S megérintettük életünk második óceánját... Itt a nap lement, hogy majd a túloldalon egyszer megnézzük, ahogy felkel... Még van rá pár hónapunk.
Nos, mindenkinek jó reggelt kívánok, hiszen otthon lassan kel a nap. Mi pedig elindulunk kelet felé, Nevadába... Amint tudjuk folytatjuk úti kalandjaink elmesélését, hiszen annyi, de annyi minden történt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése