A Pocono hegyek és az indiánok, avagy a Niagara Pennsylvaniában

Két hosszú és munkával teli Passaic-i hétvége után úgy éreztük, hogy kicsit jó lenne kimenni a természet lágy ölére, kicsit pihenni, kikapcsolódni, sétálódni, meg ilyesmi. Lehetőségeinket kicsit korlátozta az, hogy autónk nincs, s a legolcsóbb autóbérlés, amelyet használni szoktunk, az a Zipcar, amelynek van egy olyan szabálya, hogy napi 180 mérföldnél többet nem lehet megtenni. 180 mérföld nem kis távolság, lényegileg 289,68 km, de aki ránézett már az USA térképére az tudja, ez bizony egy kis légypiszoknyi távolság.

Szóval igen szép környék...

A Pocono-hegység igazából nem egy túl magas dombság Pennsylvania északnyugati részén. A környék nem túl magas, legmagasabb pontja 1000 méter alatt van, mégis az egyik legnépszerűbb turistaközpont a környéken, nem is beszélve arról, hogy ez egy valódi síparadicsom. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg vízesés van, szóval lehet bőven sétálni. No, meg 1267 lépcső, de ne szaladjunk ennyire előre - többek között azért se, mert leszakad az ember lába.

Tisztességes magasságú vízesések... 

Szállásunk egy alapjába véve normális hotelban volt, East Stroudsburgban, ami igazából Pennsylvania és New Jersey határán van. Többek között volt itt egy étterem is, ahol mexikói kajákat szolgáltak fel. Alapjába véve voltunk már pár Mexikói étteremben, de ez volt ez első, amely megehető státuszba került, magyarul nem volt annyira felfűszerezve, hogy eldobjam a nyelvemet, hogy eme képzavart hozzam elő. A vacsora után pedig haladéktalan koktélozásba kezdtünk, hiszen a koktéllap szolid hat oldal volt...

Némelyik koktél után nem volt őszinte az arcomon a mosoly...

Szombat reggel aztán elkezdtük bejárni a környéket. Igaz, hogy nem volt időm rendesen felkészülni, hiszen szerdán döntöttük el, hogy megyünk. Én alapjába véve szeretek felkészülni abból a területből ahová megyünk. Van ismerősöm aki szerint némileg idegesítően élő történelemkönyv vagyok, de szerintem ha már itt vagyunk egy idegen helyen, akkor ismerjem már meg mi is történt azon a részen. De most hirtelen ötlet volt az indulás, így komolyabban nem készültem fel, úgyhogy szépen megnéztem a GPS-en, hogy milyen látványosságok vannak, s az alapján választottuk ki, hogy merre is menjünk el. Ezt egy kicsit megnehezítette az is, hogy szombat reggel egy kifejezetten nagy esőre ébredtünk. Úgyhogy a természetjárás egy kicsit eltolódott.

Macival nem futottunk össze, de út mellett legelésző őzek voltak...

Először elmentünk a Pocono Bazzar-ba, ami egy piac, mindenféle dolgokat lehet ott kapni. Igazából - mivel nagyrészt szabadtéri - az eső miatt nem volt nyitva, úgyhogy innen gyorsan továbbálltunk a Pocono Indián Múzeumba. Indiánoknak az amerikai kontinens bennszülött népeit nevezzük. Jelenleg az amerikai kontinens lakosságának egy tetemes, de kisebb részét képezik. Elnevezésük Amerika középkori újra-felfedezésével és egy tévedéssel kapcsolatos, nevezetesen, hogy Kolumbusz Kristóf azt hitte, hogy Indiát érte el, amikor a mai Dominikában partot ért. Amerikában bennszülött amerikai (angolul Native American), és az Első Nemzetek (First Nations) neveken is emlegetik őket. Más neveik: amerikai indiánok, amerindek, vörös indiánok. Az angol nyelvben az indian szó indiánt és indiait egyaránt jelenthet, így az angol szó alakjában őrzi Kolumbusz tévedését, a magyar nyelvben azonban a két jelentés két szóalakra vált szét. Egy dolog viszont, hogy minek nevezzük, de valóban igazi indiánt nem nagyon láttunk eddig.

Pocono Indian Museum

Annyira, de annyira szeretnék sokat írni az indián múzeumról, de nem nagyon van mit. Kezünkbe nyomtak egy zenelejátszó szerkezetet, ami elvben egy csomó mindent elmondott, amiből nem sok mindent értettünk, meg idegesítő is volt. Maga a kiállítás kb. 30 méternyi anyag, s ehhez egy három szintes múzeumi bolt tartozik. Persze azért volt pár dolog ami Karl May-on felnőtt férfiemberként finoman fogalmazva szemcsillogatató volt. Egy valódi harci dísz, vagy egy tomahawk, nem is beszélve a békepipákról - nagyon tetszett... S a csúcs egy valódi indián skalp. Nekem érdekesség, annak a szerencsétlennek valószínűleg igen kellemetlen lehetett...

1843-ban még azért izgalmas lehetett a világ ezen a környéken

Az indián múzeum után úgy nézett ki, hogy elviselhető lett a hőmérséklet, s az eső se esett már - annyira - úgyhogy fogtuk magunkat, s megkerestük a Bushkill-Falls-t. Ennek a beceneve nem más, mint a Niagara Falls of Pennsylvania. Egyébként az egész területen nyolc vízesés van, s a környék nem más mint magántulajdon. 1904-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, s azóta is a Peters család tulajdonában van. A területet öt útvonalon lehet bejárni, ebből a legnehezebb az 1267 lépcsőt tartalmazó piros útvonal, melyet mily meglepő, de Ancsa rögtön ki is választott... Tény, hogy itt lehetett a legtöbb mindent látni. Magára arra, hogy az utakat betartsuk nagyon vigyáznak, mivel néhány éve pár kölök szórakozni akart, s az egyik 150 métert zuhant.

Még a legelején...

Egyébként ez egy bazalthegység, tudnám hasonlítani a Badacsony környékbeli hegyekhez (bokakifárasztás szempontjából), hasonlít a Szalajka-völgyre, hasonlít a Kisújbánya-Óbánya közötti vizes részre. Szóval nagyon szép környék. De van mit gyalogolni ott. Igazából ez volt az a túra, aminek a közepe felé az én kitűnő állapotban lévő térdem elkezdett érdeklődni a fejem irányába, hogy normális vagyok egyáltalán, hogy ennek a túrának...

Egyébként azt kell, hogy mondjam hihetetlen dolog Amerika. Annyira szép helyek vannak, s a legtöbb helyen a szép hely mellett közvetlenül ott van a piszok és a kosz. Itt végre abszolút nem így volt. Egy szépen rendben tartott környék, sehol egy eldobott palack, a lépcsőn teljesen nyugodtan uzsonnázik a cickány, vagy valamilyen állat, melynek a fajtáját nem tudtuk megállapítani... Neki könnyű... Négy lábon szaladt... Nem akarok túlozni, de nagyon fárasztó volt, de nagyon élvezetes. Voltak pillanatok amikor a mosoly bizony nem volt őszinte az arcomon... Ezt az alábbi videóban bővebben kifejtem, s ezen azért látszik, hogy micsoda környéken jártunk...

A hatalmas séta után megnéztük az itteni indián emlékhelyet (no és ajándékboltot). Nagyon tetszett, hogy egy valódi, erre a környékre jellemző indián-kunyhót felállítottak, sőt mi több még be is lehetett menni, s le lehetett ülni, feküdni a bőrökre, szóval picit gyermekkorom könyveiben érezhetem magam. Komolyan, most már csak az hiányzik, hogy egy valódi indiánnal találkozzam... Lehetőleg harci színek nélkül, esetleg békepipával pici szájában... Sápadtarcúságom ide-oda, elszívom én vele.

Old Firehand kicsit késésben volt, szundítottam egyet...

Ezek után még két érdekes helyre vonszoltuk el kimerült porhüvelyünket, egyik viccesebb volt mint a másik. Amerikát picit lehet a giccs főországának is nevezni, s ha ez így igaz, akkor ezt a helyet, ahova először mentünk a giccs valódi szentélyének nevezhetnénk. A szentély azért is megfelelő kifejezés ehhez, mivel ez nem más, mint a Christmas Factory, azaz Karácsony-gyár, tehát a karácsonyhoz való mindenféle rekvizitet - a karácsonyfa izzótól egészen az életnagyságú Mikulásig - lehet itt beszerezni a legújabb divat szerint.

Ez már olyan giccses, hogy már jaj...

Komolyan mindenféle van. Ír karácsonyfa, lóhere formájú díszekkel és whisky-s üvegekkel, sport-karácsonyfa a legnépszerűbb amerikai focicsapatok logójával ellátott díszekkel, mindenféle színű, formájú, alakú. Tetszik a kék szín? Olyan fa, ahol még a fa is kék - természetesen fröccsöntött műanyagból. Esetleg ne nevezzük karácsonyfának, hanem inkább - politikailag korrekten - Holiday tree-nek? Semmi akadálya, csak olyan díszeket teszünk fel, amelynek semmi köze a karácsonyhoz. Nehogy megsértődjön... Igazából nem tudom nem tudom ki szokott megsértődni, mondjuk nekem is jogom lenne esetleg megsértődni katolikus teológusként, hogy miért ne nevezhetem karácsonynak a karácsonyt... Na mindegy, ennek a blognak nem a politikai korrektség a témája.

Mikulást ne kavarjuk bele. Ez Hello Kitty sapka. Csak tudnám mi az...

Azért volt szép dolog is, egy-kettő, úgyhogy néhány díszt vettünk, hiszen a karácsonyt várhatóan itt töltjük, csak a születésnapomra megyünk el - reményeim szerint - a napfényes Floridába... Miután kigiccselődtünk (bár szerintem ilyen szó nincs), átmentünk a Candy-shopba. Magyarán a cukorkaboltba, ahol rengeteg finomabbnál finomabb csokoládé, cukor, s mindenféle olyan dolog várt bennünket, mely szemnek és főleg szájnak ingere. S ami nagyon lényeges, nagyon jó áron voltak, úgyhogy most blogírás közben éppen a sok hordó egyikéből kimért csokigolyót harapdálom nagy élvezettel... Egyébként ne csodálkozzon senki, hogy ennyiféle édesség van. Amerikában, az amerikaiaknak van egyfajta orális frusztrációja, bár tudom, hogy ilyen kifejezés sincsen, de mégis használom. Egyszerűen ha ülnek a televízió előtt, vagy a számítógépen csinálnak valamit maximum hatvan centire kell, hogy legyen valamiféle édesség. Az értekezletek, megbeszélések azzal kezdődnek, hogy minimum fánk és a rettenetes amerikai kávé. Ancsa mesélte, hogy múltkor valamilyen értekezleten egészségtudatosak akartak lenni, ezért egy csomó nyers zöldséget vittek be. Nyers zeller, nyers répa, nyers gomba. És hozzá chips. Természetesen először elfogyott a chips. Utána ráfanyalodtak a nyers zöldekre, mert megbeszélés közben enni kell. Mindig enni kell. Kalóriát kell bevinni. Ez annyira így van, hogy rengetegen futnak a környékünkön, s közben isszák flakonból a cukros-jeges kávékat... Egy csomó termékre rá van írva, hogy ezt nyugodtan berakhatod a 2000 kalóriás diétához. Könyörgöm 2000 kalória, az egy felnőtt férfiember normál napi bevétele, persze kivétel a kemény fizikai munkásokat... Ez meg itt a diéta. Na de jól eltértem a témától.

Természetesen ez nem a mennyország, de úgy három sarokra van tőle...

Ennyi gyaloglás és édességek közötti kavargás után már olyan éhesek voltunk mind a ketten, hogy megkerestük az első utunkba eső éttermet, ahol nem kis meglepetés várt bennünket... Azon kívül, hogy a hulla fáradt felszolgálónőnek sikerült csak picit kiborítania a kajánkat, de ezen nem problémázott... Az orra alá dörmögött valamit, s ment tovább...

Mint a fenti egyébként rendkívül esztétikus, egy füzetlapból kitépett lapként fénymásolt árlistán is látszik Hungarian Pork Chops. Hogy ez micsoda azt a mai napig bizony nem tudom. A szavakat azokat értem. De, hogy valójában mit ettem, s ebben vajon mi lehetett a magyar... Halvány fogalmam sincs. Hacsak nem az volt magyar benne, hogy a rizs, amit adtak hozzá legalább olyan száraz volt, mint amit otthon a menzán adtak... Mellesleg nem volt rossz, csak mondjuk ilyen erővel lengyel, francia, vagy akár kameruni is lehetett volna... Mondjuk a képet és az ízt felidézve egy erősen elfuserált szószmentes vadasnak, mondhatni menzavadasnak beillene, de... Még jó, hogy vittünk magunkkal mindenféle kolbászokat, sajtokat, melyeket a szállásunkon ízlésesen el is fogyasztottunk.

Állítólag ez nemzeti eledel otthon... 

Nos, a napot ezzel, illetve az elméletileg épületen belüli uszoda meglátogatásával töltöttük. Igen, az uszoda épületen belül volt, de ahhoz nekünk ki kellett menni az épületből, s bemenni egy másikba. S az is igaz, hogy Ancsa elég feltűnő volt, mert az ott uszodázó afgán család leány tagjai (a feleségek a víz közelébe se jöttek) talptól tetőig beöltözve vettek fürdőt, s még törölközőket is magukra tekertek, nem is beszélve, hogy a közelembe se jöttek... Ancsa meg szépen besettenkedett egyberészes fürdőruhában... Amire még burkát se vett fel... Olyan mohó tekinteteket még nem láttam, ahogy őt bámulták. Sajnos mivel a párbajtőrömet otthon felejtettem, így a párbajról le kellett mondanom... Pedig elég csúnyán néztem a szakállasokra. Fotózásról meg természetesen szó se lehetett, meg se próbáltuk... Mindenesetre ezt megemészteni ismételten elvonultunk a mexikói étterembe koktélokba ölteni megpróbáltatásainkat, hiszen ebben a sötétben Allah úgyse lát... :D (Mielőtt bárki megsértődne, nem megsérteni akartam a muszlimokat, hiszen van pár ismerősöm, s szeretem is a kultúrájukat... S ha ez a szokásuk, hogy nyakig felöltözve fürdenek, tegyék úgy. S ahogy azt török barátaim fogalmaznák: Allahu akbar!)

Gondoltam rájuk küldöm ezt a macit...

Vasárnap reggel 4 fokra ébredtünk, s miután legyűrtük a finoman fogalmazva nehezen ehető reggelit, a Delawere Water Gap felé vettük az irányt. Ez nem volt túl nagy távolság, hiszen kb. 2 mérföld. Nagyon egyszerűen ezt a részt úgy lehet leírni, mint a Dunakanyar. Igaz, a Delawere itt még sokkal kisebb, mint Philadelphiánál. Amerikában kedvelt dolog az un. trolley szolgáltatás. Ez egyfajta turistabusz, kinézetre úgy néz ki, mint egy troli, s az ember csodálkozik, hogy nem esik szét, főleg amikor felfele megy.

Laprugók, fűtés-hűtés nincs, s az ülések közepesen kényelmetlenek...

Ez egy másfél órás túra volt, amit mindenkinek tudok ajánlani aki erre jár. Vagy máshol ahol van ilyen szolgáltatás. A sofőr egyben az idegenvezető, mindent tudott a környékről, hiszen, ahogy elmondta egy templomnál, őt ott keresztelték, ott nősült, s ott fogják majd eltemetni a templom melletti temetőbe. Maga a környék nagyon szép, végre zöld, végre hegyek, s végre nem kell lépcsőzni. Magamféle lusta embernek ez a fajta természetjárás majdhogynem tökéletes.

Innen nem látszik, de errefelé csörgedezik a Delawere. A hegy már New Jersey-ben van...

Jó volt ez a hét vége. Igazából nem csináltunk semmit, csak pihentünk, s ebben persze jól el is fáradtunk. De legalább volt időnk tovább tervezni, hiszen vár ránk majd egy Bográcsfesztivál, vár ránk majd Chicago és környéke, s várnak a dolgos hétköznapok. Amelyekre egy ilyen úton tökéletesen fel lehet készülni... S ehhez szerencsére csak 100 mérföldet kell vezetni, keresztül Betlehemen és Nazarethen... No meg Belfaston... S megérkezni a Pocono-hegységbe, ami tényleg egy nyugodt pont ebben a rohanó országban.

A hétvége Facebook albuma