1956 - Amerikában

Philadelphiába most már tényleg beszökött az ősz... A Market streeten szaladt csendesen... Akár így is kezdhetném ezt a bejegyzést, elferdítve a verset. Mondhatnám, a Szajna helyett a kimondhatatlan nevű általunk csak kis folyónak nevezett folyó nevét - a név valami indián kifejezés szerintem ember nincs aki ki tudja mondani. S az is tény, hogy az utcák tele vannak falevelekkel és halloweeni jelképekkel, ez alapján pedig minden philadelphiai tudja, hogy bizony ősz van. Ami nem azt jelenti, hogy hideg van. Melegítőnadrágban és pólóban kényelmesen lehet közlekedni nap közben, s 31-e estére se mondanak nagy hideget, tehát semmi akadálya annak, hogy egy nagyon kedves amerikai-magyar család három kislányával együtt mehessünk cukorkát gyűjtögetni...

Dr. Szakács Imre a nemzeti összetartozásért felelős New york-i konzulhelyettes 

Az ősz az ünnepeket is jelenti. Mind a magyar, mind pedig az amerikai ünnepeket. S számomra az egyik legkülönlegesebb élmény az, amikor Amerikában élhetünk meg magyar ünnepet. Ilyen volt most hét végén az a megemlékezés, ami az 1956-os magyarországi eseményekre emlékezett Passaicban. Itt az a szokás alakult ki, hogy a nemzeti ünnepeket egyik évben a katolikus templomban, másik évben a református templomban ünneplik meg. Ez számunkra szerencse, mert így most a katolikus templomban láthattunk egy ünnepséget, s majd márciusban a reformátusban... 

Az ünneplő közönség...

1956 fontos szerepet játszik az amerikai magyarok életében. Az amerikai magyarságot négy nagy részre lehet osztani. Az öreg amerikások már szinte nincsenek, ők azok, akik a II. világháború előtt települtek ki. A második csoport a II. világháború után - nem egyszer katonai vagy politikusi múlttal rendelkező magyarok voltak, a passaici magyar katolikus egyházközségben már csak egy él belőlük. Aztán vannak az ötvenhatos magyarok. A mintegy 42,000 Amerikába került 56-osból közel 38,000 (37,868) mindjárt a forradalmat követő első tizenhárom hónap alatt – 1956. november 21. és 1957. december 31. között – került Amerikába. A fennmaradt 4,000 pedig a további három év folyamán szivárgott át. S a negyedik nagy csoport a nyolcvanas évek után ide települt magyarság, akiknek nagy része semmilyen kapcsolatot nem tart a magyarság szervezeteivel. 

Sokadik generációs magyar lányok... Mellesleg hozzájuk megyünk Halloweenezni. 

S most, hogy beszélgettem emberekkel Passaicban egy félreértés tisztázódott bennem. Valahogy az volt bennem 1956-al kapcsolatban, hogy aki kimenekült az mind részt vett a csatákban, esetleg távollétében ítélték el, vagy valami ilyesmi. Pedig ez nem így van. Amikor ennek a bejegyzésnek a megírására készültem, elolvastam egy tanulmányt, amelyet Puskás Julianna írt, s ő így fogalmaz: “A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.”

Kőrösi Csoma Sándor Új Magyar Oktatás műsora

Ami még mindig megkülönböztette és megkülönbözteti az 56-osokat a többiektől, az az a tény, hogy az ötvenhatosok egy része igyekszik magas hőfokon tartani az 56-os forradalom hősi mítoszát, illetve saját maguk szabadságharcos szerepét. Idővel aztán még olyanok is átvették és magukénak tudták ezt a hősi mítoszt, akik soha semmiféle katonai akcióban részt nem vettek, s csupán azért menekültek el Magyarországról, mert megcsömörlöttek az egész kommunista rendszertől, a nyugati határ pedig váratlanul kinyílt előttük. Erre Passaicban is lehet példát találni.

Szent István Magyar Iskola műsora

Az biztosnak tűnik, hogy ha Amerikát nézzük 1956 nem biztos, hogy teljesen jót tett az emigrációnak. Hogy értem én ezt? Az un. öregamerikaiak, valamint a negyvenötösök nagyjából egy helyen telepedtek le, mondhatni a középosztály tagjai voltak, egy elég összetartó közösséget alkottak. Ehhez képest az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igen nagy változást hozott a magyar, és így az amerikai magyar emigráció életében. Az Egyesült Államokba került mintegy 42,000 új érkező – akiknek csak kis hányada telepedett le magyar negyedekben – fellazította a magyar politikai emigrációt. Részben azzal, hogy jelentős hányaduk a magyarsággal és a magyar jövővel egyáltalán nem foglalkozott, és részben azzal, hogy a magyar közegekben megmaradt kisebbik rész intenzíven aktív lett a különböző emigráns magyar egyesületekben. Megjelenésük olykor csalódást okozott, főleg a 45-ösöknél. Az utóbbiak szerint az 56-osok jelentős része nem voltak eléggé nemzeti érzésű, és ugyancsak nem tudtak elfogadható módon viselkedni a 45-ösök által gyakorolt formák szerint. 

Garfield-i cserkészek...

1956 mindig is furcsa dolog volt az én szememben. Igazából jó ideig semleges voltam 56-al kapcsolatban. Megvolt a könyv, melyben az összes rádióadás szövege le volt jegyezve, végig is olvastam, tehát az eseményeket elég jól ismertem. De én még "abban a rendszerben" nőttem fel, amikor ez a téma nem volt divatos. Hogy volt-e szó róla? Nem emlékszem. Talán néha-néha felmerült, de nem volt ez számunkra egy lényeges téma. Furcsa, de március 15, vagy augusztus 20 sokkal könnyebben megfogható megérhető számomra a mai napig, mint október 23. De ez lehet, hogy csak az én problémám, sokan biztosan teljesen tisztában van ennek az ünnepnek a szerepével a generációmban. 

Egy magyar nemzeti ünnep megünneplése Amerikában - mint mindenütt a világon -  általában arra épül, hogy a helyi iskolák, cserkészcsapatok bemutatkoznak, természetesen kell egy ünnepi szónok, aki lehetőleg a magyar kormányt képviseli (például egy konzul-helyettes, az ő beszéde fentebb megtekinthető), szükség van a helyi magyar lelkészek imájára és ha van a sarokban egy ötvenhatos hős, az se baj. Passaicban most ez teljesen megvalósult. Főelőadó dr. Szakács Imre volt, aki a nemzeti összetartozásért felelős konzul-helyettes New Yorkban, s volt egy ötvenhatos hős is, aki 24 percig olvasta fel a saját könyvét... S bocsánatot kérek, tényleg senkit nem akarok megsérteni. De ha ez az úriember, aki felolvasta az írását, ezeknek a dolgoknak csak a felét megcsinálta, akkor ő nagyobb hős, mint a legtöbb ötvenhatos. S mégse lehet róla semmit se hallani otthon... Az interneten is csak egyszer szerepel a neve... Ha lesz rá mód megkeresem, s készítek vele egy hosszabb interjút, hiszen ezek szerint ő egy elfeledett hős. 

A Passaic-i magyar Szabadság-harcos emlékmű. Nem tudom, hogy van-e több ennyire magyar szobor szabadtéren az USA-ban...

1956 mindenképpen megrázkódtatás volt azoknak, akik ide kijöttek. S erre legjobb példa az egyik bácsi, aki a Szózat eléneklése után odahajolt hozzám, s a fülembe súgta az alábbiakat: Én nem tudom énekelni a Szózatot. 1956 óta nem. A feleségem, a fiam itt van eltemetve. Én is ide leszek nem soká. Én itt élek, s itt fogok meghalni. A Szózatot azóta nem tudom elénekelni. Mert mindig fáj a szívem tőle... Megértem.

Befejezésként álljanak itt Vas Laci atya zárógondolatai, amelyek szerintem elmagyarázzák ennek az ünnepnek a lényegét:
Tegnap este, amikor ezen a beszéden gondolkodtam, éppen arról beszélgettünk a vendégeimmel, hogy hogyan kell beállítani egy fényképezőgépet. Milyen időket, milyen fénybeállításokat kell használni ahhoz, hogy egy-egy kép jó legyen.  Záridőkről, ISO-król, s mindenféle szakkifejezésről volt szó. 
S a fényről, amely mindenképpen kell ahhoz, hogy legyen az film, vagy digitális fényképezőgép, valami megjelenjen azon a képen. Teljes sötétségben nem lehet képeket készíteni. S most körülnézve ránézve a fényképekre nem csak a záridők jutnak az ember eszébe, hanem az a különleges, ünnepélyes néhány nap is… Az a nap, amely meglepte a világot, az a nap, amelyről hallgatni kellett. A világ történelmében pár másodperc, mégis mindannyiunknak van története róla. Mindannyian valahogy gondolunk rá. 
S mindannyian máshogy állunk hozzá. Máshogy áll hozzá az, aki 1956 után országot váltott, hiszen nem látta biztosítva se saját, se családja jövőjét, volt hogy életét, s máshogy áll hozzá az, aki otthon nőtt fel, akár abban  a másik rendszerben, s persze máshogy áll hozzá egy határon túli magyar is. 
Fény volt 1956? Igen, egy meggyújtott, látványos fény. Mégis a véka alá volt rejtve. De a fénye kisugárzott, szétrepesztette a vékát, s most már büszkén és szabadon lehet róla beszélni, s lehet ünnepelni.
Kiáltás volt 1956? Igen. De suttogássá vált. Aki táboroztatott már gyerekeket az tudja, hogy – főleg első este – az egész tábor a suttogásokról szól. Mindenki csak nagyon halkan súgja oda a szomszédjának a mondanivalóját. S ezekből a suttogásokból hang lesz, a hangból kiáltás, s a kiáltás pedig olyan zengővé válik, hogy mindent elsöpör. 1956-ról Magyarországon nem lehetett beszélni, csak suttogni, odakacsintani… De mégis mindenki tudott róla, hallott róla, sokaknak voltak történetei. S ez egyszer csak eljutott a kiáltásig. S az a nap, amikor jó pár százezer ember megkérdezte egymástól nyitott, fénylő tekintettel, hogy te sem hiszed, mindazt amit eddig mondani kellett, valódi harsogás lett…
„Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik”  - szól egy helyen Máté evangéliumában Jézus. 1956 ilyen lámpa volt, amely egy ideig véka alatt volt, s onnan kiszabadulva világít mindannyiunknak. 
Vajon mit mond ez a fény? Azt, hogy felelősek vagyunk. A szabadság, amelyet kaptunk, s amelyet az otthoniak is megélhetnek igazi csoda. S igazi felelősség. A mi életünk, a mi példamutatásunk mutatja meg, hogy milyen is lehetett 1956 fénye, milyen gyümölcsöt termett az az áldozathozatal. Legyünk mindannyian kis lámpások, akiket valóban ki lehet rakni a lámpatartóra! 

Utóírat: Egy számomra fontos illető, akinek a véleményére adok, az alábbit írta nekem: Ebből az írásból árad a Kádár-korszak szelleme, pojácát csinálva az ötvenhatosokból. Nem ez volt a szándékom. Tisztelem és becsülöm őket. Ha bárkit is megsértettem - bocsánatot kérek. Nem volt a szándékomban. Minden írásom írása közben igyekszem elég alapos tanulmányokat végezni, s csak akkor írom le, ha úgy érzem, hogy helyes.
Mentségemre szolgáljon - nem vagyok történész. Amit leírtam azok információmorzsákból, történetekből épülnek fel. Ha ezzel bárkit megsértettem - bocsánat érte. S örülnék, ha - akár privát üzenetben - leírnák mit tévedtem, s ígérem egy bejegyzésben azt is megírom.