Ugye tudja, hogy New Orleans-ban van?

A címben található idézet a Titkok könyvtára 3. című, Indiana Jones utánérzésű filmből származik, amikor a főhős kiborul, szabadságra megy, s amikor megérkezik New Orleansba a taxisofőr megkérdezi, hogy mit szeretne látni, mire azt mondja, hogy múzeumokat. Erre a taxisofőr azt mondja, kicsit elkerekedő szemmel, hogy ugye tudja, hogy New Orleansban van... Hát igen, sok mindenre számítottam, de hogy ez egy ennyire laza város, még én se. Jelen írás végére talán érthető lesz. Képet sajnos nem fogok tudni mellékelni, mert ez olyan volt, hogy még én se mertem lefotózni, pedig... Nos, de mindenek előtt egy kicsit a városról. New Orleans (franciául: La Nouvelle-Orléans) Louisiana állam legnagyobb városa az Egyesült Államokban. A város lakossága a 2009-es népszámlálási adatok szerint 343 829 fő.

Nem lepődnék meg, ha jezsuitáknak köze lenne ehhez az egyetemhez...

Maga a város francia eredetű, ezért egy viszonylag nagy kiterjedésű francia negyed található itt. Nevezetes a zenéjéről (a jazz őshazájának is szokták emlegetni), kultúrájáról valamint a fesztiváljairól is. Maga a várost a French Mississippi Company alapította a csitimacsa indiánok által lakott területen, s építését Jean-Baptiste Le Moyne de Bienville irányította. Az 1763-ban megkötött Párizsi egyezmény alapján a spanyolok birtokába került, s spanyol fennhatóság alatt volt egészen 1801-ig, amikor is a város ismét francia kézbe került. A leginkább eredeti formában fennmaradt terület a Vieux Carré (francia negyed). 1803-ban a Louisiana Purchase értelmében Napóleon eladta a területet az Egyesült Államoknak. A város gyors fejlődésnek indult amerikai, francia és kreol-francia hatás alatt. 2005-ben a városban nagyon komoly pusztítást okozott és sok halálos áldozatot követelt a Katrina hurrikán. Ennek nyomai a belvárosban már nem, de a külvárosokban jól láthatóak. S nem is beszélve, hogy a népességnek majdnem a negyede másfele költözött... S ami maga a jazz... Itt született Louis Armstrong 1900. július 4-én, s két nappal túlélve 71. születésnapját New Yorkban halt meg. 

Tipikus New Orleans-i ház... Lábakon áll, hogy ha jön a víz ne rögtön az épületet öntse el... 

Szóval előző írásomban leírt kalandozások után landoltunk New Orleansban, s kipróbáltuk a reptéri buszt. Tényleg mindenkinek ajánlani tudom. Bár pár dollárral drágább, mint a taxi, de a sofőr jó fej, segítőkész, rengeteg sztorit mesél, sőt még azt is elmondja, hogy merre ne menjünk, mert veszélyes lehet. A hotel úgy, ahogy van rendben van, a szoba kényelmes, a légkondi nélkülözhetetlen, ugyanis eme város forró. Hihetetlenül meleg van. Tudom, aki délre jön, mindössze hat fokra a Ráktérítőtől ne sírjon. Szóval nagyon kellemes hotelba kerültünk, itt megy el előttünk a streetcar, melyet első nap ki is próbáltunk. 

A streetcar-t nagyon egyszerűen magyarra úgy lehet lefordítani, hogy villamos. Méghozzá igen régi, fapados villamos. Nagyon kellemes és nagyon édes. Nem gyors, sőt kifejezetten lassúnak mondanám. De könyörgöm, ki az aki a Nagy Lazában sietne? A helyiek se az a rohanós típusok, mi turisták pedig kifejezetten ráérünk. Egy kört ez a St. Charles vonalon bő egy óra alatt tesz meg... 

Nem mai jószágok...

Maga New Orleans nagyon szép. Hihetetlenül érződik a francia hatás, valamint a tapasztalat. A házak nagy része lábakon áll, ami egy olyan városnál, melynek nagy része a vízszint alatt található, s ráadásul egy hurrikánra nagyon érzékeny környéken érthető. Mellesleg a bérlet nagyon olcsó rá, a villamosvezetőnél megvehető. A teljes napos jegy, mely a következő nap hajnali négy óráig érvényes (valószínűsítem, hogy tapasztalat, hogy a sok idegen akkor megy haza) nem több mint 3 dollár. Ezzel szemben a jegy darabja 1 dollár 25 cent... Arról nem is beszélve, hogy műsoros utazása van az embernek, ahogy nézi, amikor a futók - akik következetesen a sínek között szaladgálnak - ugrálnak el a villamos elől. 

Volt olyan, aki a fülese miatt nem hallotta meg, a szembejövő villamosvezető mutogatott neki, hogy nézzen már hátra...

Ma, csütörtökön elkezdtük a várost járni. Az első állomás, hol jártunk az itt van a közelünkben, s a Polgárháborús múzeum. Ez igazából picit más oldalról mutatja meg a polgárháborút, mint a gettysburgi. Az ugyebár egy olyan államban van, amit a déliek kvázi megtámadtak. Ez pedig egy olyan államban, amely kivált az unióból, s létrehozta az Amerikai Konföderációs Államokat. Szóval ez egy vesztes állam. Éppen ezért itt a déliek gondolkodása azért erőst Lincoln ellenes. Például az egyik legnagyobb szobor Robert E. Lee tábornoknak állít emléket. Robert Edward Lee (1807. január 19. – 1870. október 12.) amerikai katonatiszt, hadmérnök, egyetemi rektor, az amerikai polgárháborúban a Konföderáció seregében tábornok, majd főparancsnok. Születésének évfordulója, január 19. törvényben rögzített emléknap az USA több déli államában. Maga a múzeum elsődlegesen a katonák mindennapi eszközeit mutatta be, főleg az egyenruhákat, illetve különféle csapatok zászlóit. Egyébként egy gyönyörű várkastélyban van, már ezért is érdemes megnézni. 

Nagyon szép terem...

A második állomás, s erről hosszabban fogok írni az a Nemzeti II. világháborús múzeum volt. Aki csak erre jár ide mindenképpen menjen el. Maga a múzeum az USA múzeumai között a hetedik helyezést érte el, s folyamatosan fejlődik, idén ősszel adnak át még egy, s 2016-ban még egy épületet. S ez egy olyan múzeum, amely amellett, hogy nagyon bő anyaggal rendelkezik mégis emészthető, jól áttekinthető. Persze, hozzá kell tennem, hogy a háborút könnyű a győzteseknek elmagyarázni. 

Az egyik érdekessége ennek a múzeumnak, hogy miért itt van New Orleansban... Maga ez a város nem híres arról, hogy valami nagyon komoly hadi cselekményhez kötődne, vagy ilyesmi. De mégiscsak, hiszen a normandiai partraszálláshoz használt kis hajók, melyben a katonákat szállították itt lett kidolgozva, a feltalálója itt élt és dolgozott. Éppen ez iránti tiszteletből lett itt a WWII múzeum. 

Nagyon, nagyon látványos egy múzeum. Az egyik fő látnivalója My Gal Sal nevű repülőgép. Ez az épségben maradt B-17E típusú három repülőgép közül az egyik. Már eleve az különlegessége, hogy épségben van, de a története nagyon izgalmas. 1942-ben egy bevetésről hazatérőben, a zord időjárás, meg némi német segítség következtében kénytelen volt leszállni Grönlandon, méghozzá egy jéghegy kellős közepében. Nos, ott állt a személyzet elég hűvös időben, egy működésképtelen repülőgéppel. ami igen kellemetlen helyzet. Egy teljes napukba került (hát igen MacGayver nem volt ott), mire az egyik motort sikerült annyira rendbe hozni, hogy annyi áramuk lett, hogy legalább a rádiót be tudták kapcsolni, s hazaszólni, hogy a hadifelszerelésből hiányzik a bundagatya... Ennek a jelzésnek nagyon örültek, közölték, hogy bundagatyát nem tudtak biztosítani, de jelenleg mentőcsapatot se. Kilenc napig élvezték a festői Grönland még festőibb éghajlatát, meg túráztak egyet egy 27 mérföldre (kb. 45 kilométer) lévő tóig, ahol felszedte őket egy kiküldött csapat. Nos, a gép ott is maradt bő 30 évig, a környékbeli élővilág nagy örömére, majd szépen hazahozták, s rendbe tették. Nos ez a gép - teszem hozzá marha nagy... - ki van állítva e múzeumban. 

31 évig a jégben, most meg sok éve a levegőben...

Aztán a másik különleges dolog a mozik. Nem is 4D, inkább 5D mozinak nevezném. A film alatt 4-5 vászonra vetítettek, s úgy hoztak létre 3D-s hatást, hogy volt egy "vászon" elől és egy hátrébb, de maga az ülés is rezgett egy-egy bomba becsapódásakor, valamint a színpadra időnként különféle tárgyak (egy nagy rádió, vagy akár egy gépfegyver, de volt, hogy egy teljes német őrtorony is kiemelkedett. Volt, hogy a levegőből a hó hullott, az, hogy a fény és hanghatások az egész teremben körbe-körbe mindenhol felvillantak és megszólaltak teljesen természetes. A csúcs számomra az volt, amikor a plafonról leereszkedett egy repülőgép orra, s hozzá illeszkedett a vetített géptörzsre. Jó, a történelmi részeket annyira ne vegyük górcső alá, hiszen a történelmet mindig a győztesek írják. Bár bemutatták az atombombát, de hatásait azért elég, hogy finoman fogalmazzam óvatosan mutatták be, az egész kérdést elintézték egy villanással... 

A Medal of Honor és a Bíborszív...

De nem ez volt az egyetlen sok D-s mozi, a másik nagyon izgalmas az volt, amikor bemutatták az USS Tang (SS-306) tengeralattjáró utolsó küldetését. Ez a tengeralattjáró a Japán elleni háborúban vett részt és 1944 januárjától októberéig üzemelt. Ez alatt több mint 30 hajót süllyesztett el. Mígnem kiszúrták, s október 25-én a tenger mélyére merült - végleg. A robbanások, találatok után 30 fő maradt életben, majd több baleset is történt, mire menekülni tudtak, egy szerkezet segítségével, s összesen kilencen jutottak élve a felszínre, de később, mire a Japánok kihalászták őket már csak öten voltak olyan erőben, hogy úszni tudtak, a többiek kvázi halálukon voltak... Utána mind odakerült szinte, hiszen a japán fogolytáborok nem voltak igazán barátságosak. Ha valakit a téma bővebben érdekel, olvassa el a Híd a Kwai-folyón című könyvet. Nos, ezt az utolsó küldetést mutatja be egy tengeralattjáró belsejét modellező kvázi mozi... A padló itt is rezeg, füst, zaj, minden... Mint az életben, azzal a különbséggel, hogy az elsüllyesztés után mi épségben kiszálltunk, nem úgy, mint az a hetvennyolc ember, akiknek a fényképe a kinti falon van... 

Vajon hány hajó látható? Egyébként a periszkópban tényleg lehetett látni azt amit vetítettek...

Persze múzeum Amerikában elképzelhetetlen mindenféle shopok és kajáldák nélkül. Mi is étkeztünk egyet, egy olyan helyen, ami kifejezetten az ötvenes évek hangulatára lett berendezve. Majd kimentünk a jól lehűtött múzeumból a kb. 35 fokos városba. Picit benéztünk a New Orleans Children Museumba, ami kifejezetten egy játszóház-múzeum, minden gyerekesnek nagyon érdekes lehet. Ezek után a Mississippi partján található bevásárlóközponton keresztül sétáltunk a Francia-negyed felé. S itt találtam egy olyan boltot, de egy olyat, ami álmaim boltja is lehetne. Régi amerikai cuccok replikáit árusítják. Hát bevallom egész kis korom óta (amióta Karl May és Mark Twain történeteit olvastam) vágytam egy sheriff jelvényre. S itt találtam. Nem műanyag, fröccsöntött madeinchina... Nem. Ez vas. Igazi. Itt készült. Akkora amekkora egy sheriff jelvénynek lennie kell. Előre bekoptatott. Szóval mondtam is Ancsának, hogy vigyázzon, mert ha rosszalkodni fog letartóztatom. Egy ilyen jelvénnyel már nem nagy kunszt. 

Ancsa a híres háborús plakátnak beöltözve... 

És az eredeti...

Ezután megittunk egy kávét és ettünk csörögefánk szerű valamit a híres Cafe du Monde nevű helyen. Ez a hely 1862-ben nyitott ki, s azóta éjjel-nappal nyitva van, kivéve ha a hurrikán lecsap a városra. A kávé egyébként azért is fontos dolog itt, mert Amerika területére először New Orleanson keresztül jött be. Egy nagyon kedves török lány szolgált ki bennünket, aki itt tanul mérnöknek, s szabadidejében - jogtisztán - dolgozik... Jó neki... Mármint az, hogy dolgozhat...

Cafe du Monde...

Ezután a Jackson squeren sétáltunk, ami New Orleans gyakorlatilag a fő tere. Régen itt voltak a katonai gyakorlatok, itt helyezték kalodába a bűnösöket, illetve azok is itt néztek a folyóra utoljára, akiknek a hóhérral volt randevújuk. Mögötte található a Szent Lajos székesegyház, ahova sajnos - mivel valami miatt a legtöbb múzeum és templom ötkor bezár - nem jutottunk be. Ellenben olyan utcai jazz-zenészt hallgattunk, hogy a szavam elállt. Egy öt tagú zenekar hirtelen nekikezdett, s öröm volt őket hallgatni. 

De ekkorra már kellemesen elfáradtunk, s nagyon jó volt leülni egy helyi sör mellé, egy pici utca hangulatos kiskocsmája teraszán. Majd egy séta erejéig bevetettük magunkat a Francia-negyedbe. Nos. New Orleans bűnös város. Mármint annak nevezik. Eme rossz hírét - főleg - egy utcájának köszönheti. Ez pedig a Bourbon Street. Jelen írásom bevezetőjében erről írtam. Ugyanis az első látvány, amikor befordultunk erre az utcára egy gyakorlatilag félmeztelen nő volt. De tényleg. Ott állt, egy törpenövésű férfi mellett, s egy bugyin kívül semmi. Jó a mellbimbó le volt ragasztva, de erről csak Ancsa világosított fel, mert én bizony elpirultam. Nem készültem fel erre a látványra. Ja és teszem hozzá, nem volt szép nő. Sőt inkább csúnyácska... Hát igen. Eme utcában minden gyakorlatilag a szexuális kicsapongásról, vagy hogy durvábban fogalmazzak a perverzióról (is) szól. No meg a hatalmas tömegről. No, meg a mindenhonnan szóló jazzről... Kocsma kocsma hátán, persze hatalmas rendőri felügyelet mellett. Húshagyókedden, ami itt a Madri Gras nevet viseli, hasonló ünneplés van, mint Velencében, s olyankor mozdulni se lehet... Még a jelmezek is szinte ugyanazok, mint a tenger másik oldalán.

A Bourbon Street egy kevésbé pikáns része...

Összegezve nagyon érdekes nap volt... S holnap folytatjuk. De hamarosan várnak ránk majd a krokodilok is, de erről majd pár nap múlva...