Házassági kényszerleszállás

Na jó, ez most hihetetlenül félreérthető. Ma van ugyanis a házassági évfordulónk, s ennek örömére hajnali hatkor elindultunk New Orleans felé. Az eredeti terv az volt, hogy Philadelphiából átrepülünk Chicagoba, s onnan kb. másfél óra várakozás után indul a gépünk tovább New Orleansba. 

Az ominózus versenyző...

Hát ez nem teljesen sikerült. Kezdődött azzal, hogy az indulásunkkor kissé tanácstalan szerelők álldogáltak a gép mellett, s mindenféle műszerrel javítgatták. No meg, más szakemberek hozzáértő módon törölgették az egyre nagyobb tócsát a gép alól, s dobálták a törlőanyagot egy kerozin feliratú vödörbe. Ez azért, valljuk be nem olyan jó ómen, így indulás előtt. Az a mondat ugrott ekkor be, hogy mi az, eltörött a repcsi...

Utána az történt, hogy a gép egy fél óra késéssel, de felszállt, de nagyon-nagyon nehezen. Nem vagyok szakértő, de látszott, hogy a V2 sebességet igen lassacskán éri el. Ekkor minden normálisnak látszott, kiosztották az üdítőket, az utaskisérő mosolygott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Majd egy szűk óra múlva közölte a pilóta, hogy most leszállunk Clevelend repterén.  Mi meg néztünk mint a moziban. Hát még akkor amikor a motor hangja érezhetően megváltozott, s gyakorlatilag egy motorral mentünk tovább. No meg amikor megláttam a mögöttünk húzott kerozin-kondenzcsíkot… Tény, jogilag ez nem kényszerleszállás, hiszen ilyenkor az ominózus mayday szó, mely a repülésben a vészhelyzet jele nem hangzott el. Max. pan-t jelentett a pilóta, ami gyorsított eljárást jelent. Az is tény, hogy egy ilyen gép egy motorral is tud repülni. Csak az idő, a drága idő telt...

Cleveland repterén, kicsit reményvesztetten...

Szóval leszálltunk, s a kedves földi személyzet közölte, hogy egy féleképpen juthatunk el New Orleansba, ha megvárjuk, amíg a gépünket megjavítják, s az átmegy Chicagoba. Nézzük optimistán, délután háromkor is van gép… Szóval visszaszálltunk. Utána közölték mindenki szálljon ki, mert újra be kell csekkolni. Ezt rendkívül modern módon hajtották végre, egy papíron ki-ki huzogatták a neveket, aki átment a kapun. Utána meg a repülőn megszámoltak bennünket. De bizony a végén már flottul ment...

A kis és beszállás már flottul ment... Három éves házasoknál ez nem ügy... 

Jelenleg, amikor ezeket a sorokat írom a Michigan-tó felett repülünk, várhatóan perceken belül azért elérjük a jó öreg Chicago-t. Igaz a gépünk nem igazán egészséges, mivel az utazómagasság közelébe se tudott menni, s a sebessége is jó 200 mérföld/órával lassabb a normálisnál.

Szóval eddig izgalmas az út. S hány házaspár mondhatja el magáról, hogy házassági évfordulóját – szerencsére szerencsésen végződő – kényszerleszállással ünnepli? 

Szerintem nem találták a slusszkulcsot...

A fenti sorok írásakor még nem tudhattam, hogy a másfél mérföldes távgyaloglás világrekordja hamarosan megdől. Ugyanis, mikor leszálltunk bekapcsoltam a telefont, s kiderült, hogy a New Orleans-i gép, műszaki hiba miatt (hát ez most nem az United napja volt eddig) még nem indult el. Akkor pedig uccu neki, kapjuk el. Csak,hogy mi az 1. terminál A1-es kapujához érkeztünk, a gépünk meg a 2. terminál F12A kapujától ment. A távolság hatalmas. A Chicago-i repülőtér nagyon érdekes, volt fényjáték, hangjáték, de se megfigyelni, se fotózni nem volt időnk. Ancsa sprintelt, ami nem kis szó, én loholtam, aztán a kedvem lelohadt, amikor azt láttam kiírva a gépünknél, hogy a kaput bezárták. Szerencsére elég kiborulva nézhettünk, meg kapkodhattuk a levegőt, mert egy jó szándékú kiszolgáló hölgy addig telefonálgatott, amíg felengedtek bennünket. Igaz a légiutaskisérő úgy nézett ránk, mint egy kiszáradt tevehalomra, de kit érdekel. S reméljük a csomagjaink (csak kézipoggyásszal jöttünk, így az átrakodással nem volt gond) is felkerülnek a gépre, mert ezeket levitte valaki a csomagtérbe. Igaz, kedves stewardess-ünk igen fel volt háborodva ránk az utazás alatt is. Ugyanis az United az Economy osztályon ételt nem, de kis üdítőt ad. Magyarul egy kb. decis pohárba jég, s egy dobozos kóla négy felé osztva. Mi meg közöltük, hogy jeget nem kérünk. Így óriási kárt okoztunk a cégnek, s ezt a hölgy az arckifejezésével ki is mutatta...

A gép amivel utazunk nagyon-nagyon pici. Igazából én csak modellnek nézném. Nem is megyünk magasan, ez a tipus a 22 ezer – 24 ezer láb közötti magasságot szereti. A kicsiségével ellentétben ez a legzajosabb gép, amin valaha ültem. 

Egyenletes... Kocka... Amerika...

Egyébként egy érdekesség. Nem tudom teljesen hol is járhattunk, már nem Illinoisban, amikor nagyon érdekes mezőgazdasági dolgot vettem észre. Gyakorlatilag egyforma négyzetrácsos földeket. Sok-sok mérföldön, száz mérföldön keresztül. Tényleg úgy néz ki, hogy az amerikaiak nem tudnak máshogy gondolkodni, csak négyzetesen… Nos, elvben még egy bő óra, s ott leszünk New Orleansban, a Nagy lazában… Hacsak addig nem történik valami, de az már a következő bejegyzés tárgya lesz…