Ezer mérföld Amerikában - Scranton, az Electric City

Ezer mérföldes utazásunk utolsó állomása abszolút hasra ütés volt. Igazából megnéztük a térképet, s rájöttünk, hogy a Niagara-Philadelphia távolság 395 mérföld egy popsival egy kicsit sok lenne. Ez végül is kb. 650 kilométer, ami elvileg bírható, de azért kitaláltuk, hogy valahol megállunk. S a térképen nagyjából középúton egy Scranton nevű település volt. Egy település amiről nem tudtunk semmit. Gettysburg, Niagara... Ezek otthon is ismert helyek. Scranton nem. Pedig méltó lenne rá. Hiszen nem semmi dolgok valósultak meg itt. A sok nevezetesség közül első helyen azt említeném meg, melyet végül nem láttunk, mivel nem volt rá időnk. Itt van a világ egyetlen Houdini-múzeuma. Harry Houdini született Weisz Erik (Budapest, 1874. március 24. – Detroit, 1926. október 31.) magyar származású amerikai illuzionista és bűvész. Minden idők legnagyobb szabaduló és a modern kor egyik legnagyobb előadóművésze. George Bernard Shaw szerint a legtöbbet emlegetett nevek a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Houdini. De már megint előreszaladtam...

Este hétkor indultunk el a Niagarától, s fél egykor érkeztünk meg Scrantonba. Egész utunk alatt talán ez volt a legkulturáltabb, de mindenképpen ez volt a legtisztább hotel, no meg nem mellesleg a legolcsóbb is. Igaz, annyira fáradtak voltunk a Niagaránál elkövetett összesen 5 és fél óra sorban állás és a 230 mérföld vezetés után, hogy egy polifoamon is el tudtunk volna aludni, de ez az ágy nagyon-nagyon kényelmes volt. S egy picit reménykedtem abban, hogy másnap ha a hotel ilyen jó, a reggeli is az lesz. Nos, ebben szokás szerint tévedtem. Ilyet még nem láttam hotelban, ezért megmutatom a választékot.

Igen. Jól látható. A választék gyakorlatilag nulla. 

Kicsit keserű volt a szám íze, no meg éhes is voltam, de a város maga abszolút kárpótolt. Scranton Pennsylvania állam ötödik legnagyobb városa, s arról híres főleg, hogy Electric Citynek nevezik. Ugyanis itt jött létre a kontinensen először villamosközlekedés. Jóval megelőzve Philadelphiát, jóval megelőzve San Franciscot, de akár Londont is mondhatnám. S két nagyon jelentős múzeuma van, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. Az egyik a vasút történetéről, a másik pedig a villamos történetéről szól. S egy vallomással tartozom. Picit vasút és villamos bolond vagyok. Nem, nem tudom felsorolni az összes magyar mozdonyt, de azért meg tudom állapítani, hogy a Szili, vagy a Csörgő ment el mellettem. S óriási élmény volt, hogy igazi, gyönyörű gőzmozdonyokat láthattunk. S mi több még bele is lehetett menni. Meg lehetett fogni azokat a karokat, amelyek annyi és annyi mérföldet tettek meg.

Gyermekkori álom vált valóra...

A vasútmúzeum azért is érdekes volt, mert elvittek egy rövid körre  egy századeleji szerelvénnyel, megmutatva a környéket. Nagyon aranyosak voltak az ülések is, mivel a hátlapjuk egy mozdulattal átfordítható volt, tehát ha valaki nem akart háttal ülni, vagy fel akarta tenni a lábát, fogta magát, s átfordította az egész ülést. Nézegetve a múzeumot, amely szintén elkényeztetett, hiszen olyan szép dolgok voltak, hogy csak na, egész végig a Volt egyszer egy vadnyugat című film járt a fejemben. S tematikusan fényképeztem. Bár voltak gyönyörű mozdonyok, hihetetlen szép Pullmann-kocsik én mégse ezeket fotóztam elsősorban. Na jó, ezeket is, ezek is benne lesznek a fotóalbumban, melyet a bejegyzés végén megosztok. Én az embereket, a síneket fotóztam le, melyek ki voltak állítva. S ebből készítettem ma egy kvázi videóklippet. Magát a múzeum hangulatát szerintem jól érzékelteti, legalábbis remélem...

Természetesen múzeum Amerikában elképzelhetetlen múzeumi bolt nélkül, ahol a szokásos hűtőmágnest beszereztük, valamint végre találtunk olyan sapkát, ami végre tetszett neki, s így talán megússzuk a napszúrást. Itt Amerikában ugyanis beütött a nyár, normálisan nem megy 35 fok alá napközben a hőmérséklet. Bár estére enyhül, de akkor is kell az a sapka. Egyébként a kinézete megegyezik a századeleji mozdonyvezetők sapkájával, így nagyon tetszik. Meg jól is áll neki.

Le se tagadhatnánk, hogy azért néha szoktunk csavarogni...

A vasúti múzeum után a villamos múzeumot tekintettük meg. Az is hihetetlen érdekes volt, s ajánlom mindenkinek. Gyönyörű szerelvényeket láthattunk, nem is beszélve a kifejezetten gyerekeknek létrehozott teremről, ahol (persze elméletben) még villamost is lehetett vezetni. S miután ezt is megnéztük, s már tényleg értettük, hogy miért is nevezik ezt a várost Electric Citynek, elmentünk egy körre egy kb. 70 éves villamossal. Pár éve kezdték el felújítani a pályát, s kinn jár a zöldben, gyönyörű vidéken. Nem is beszélve a kb. egy mérföld hosszú alagútról, amiben a villamosvezető igencsak elengedte a sebességet. Nem tudom megmondani, hogy mennyivel ment, de hogy nem egy Combino sebességgel, az biztos. A lenti videón jól látható, hogy Ancsa haja hogy lobog a menetszélben...

Hát minden jó dolog véget ér, így ezek után mi is hazafelé vettük az irányt, hiszen még jó kétszáz mérföld volt hátra Philadelphiáig. Átélhettük az USÁ-ban az első kellemes dugónkat, de még az is belefért, mielőtt leadtuk kedves autónkat, s fájó búcsút intettünk neki, hogy gyorsan bevásároljunk, hiszen másnap vendégeket, mi több alvóvendégeket vártunk. De ez már nem ennek a mesének a része.

A Scranton-i villamos

Hosszú út volt. Philadelphiától Gettysburgig 140 mérföld, Gettysburgtől Niagara Fallsig 342 mérföld, Niagara Fallstól Scrantonig 272 mérföld, s végül Scrantontól Philadelphiáig 125 mérföld. Tehát összességében szűken 900, na jó kis udvariassággal ezer mérföldet tettünk meg Amerikában. S ha nem számítjuk bele a kanadai kitérőt, akkor az USA ötven államából mindössze kettőben jártunk. Pennsylvania és New York államokat tekintettük meg. Annak se nagy részét. Hát igen. Amerika nagy. Nagyon nagy.

Egy dolog biztos. Ha hazamegyek szeretnék egy ilyet... Ancsa, ugye lehet... 

Az erről a napról készült Facebook fotóalbum elérhetősége: Scranton-i képek