A 133. születésnap az óceán partján...

Nem kezdődött jól az egész, sőt. Kifejezetten rosszul kezdődött, legalábbis az én számomra. Szerdán hoztuk meg a végleges döntést, hogy a hét végén szombaton lenézünk az Atlanti óceán partjára, egészen pontosan most Ocean Citybe. Csütörtökön lefoglaltam a Zipcart. Ez egy olyan szolgáltató, amely kifejezetten arra épít, hogy aránylag rövid utakra, minimális adminisztrációval lehet igénybe venni. A városban rengeteg helyen van ilyen Zipcar parkoló, például tőlünk 0,1 mérföldre is van egy, ami gyakorlatilag két sarok. Szóval ez eddig rendben volt. A kocsi bérleti ára kifejezetten megfelelő, az árban az autópálya-díjak is benne vannak, tehát minden rendben való. Legalábbis így tűnt péntek reggelig. 

Útvonalat is jól megterveztük, a Zipcar 180 mérföldes limitébe kényelmesen belefértünk...

Csakhogy péntek reggeltől három dolgot nem tudtam megtenni. Ülni. Állni. Feküdni. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, egyszerűen a hátam úgy döntött, hogy olyan szinten állt be, hogy semmit se tudtam vele kezdeni. Gyakorlatilag a délelőtt során bekutyagoltam a fél környéket, mert egyedül gyalogolni tudtam. Hát ez így nem lesz jó, mert ugyebár - noha erről nem tudtunk - születésnapi partyra vagyunk hivatalosak, meg egyébként is már kifizettem a kocsit, szóval... Szóval egy székbe való masszázsülés (kitünő a hintaszékbe, meg a kocsiba, ráadásul a 220V-ot is fogja bírni, tehát haza tudom majd vinni), némi földön fekvés, jópár forró lazító fürdés, krémek, tapaszok, fájdalomcsillapítók... Így szombat reggelre olyan állapotra tudtam magam hozni, Ancsa hathatós segítségével, hogy úgy éreztem el tudunk indulni. Szerencsére vittük magukkal az ülést, mert később szükség volt rá.

Nagyon szegény környék....

Még amikor legutóbb mentünk Atlantic Citybe volt egy olyan tervünk, hogy két dolgot tekintünk meg. Az egyik a világítótorony, a másik pedig Lucy. De Lucyra nem volt se időnk, s a kettő között bő 7 mérföld volt a távolság, így Lucy napolva lett. De most - főleg mivel autóval mentünk - semmi akadálya nem volt, hogy megnézzük Margite City-t, s Lucyt. Ami nem más, mint a világ legnagyobb és legöregebb elefántja. Igaz, nem élő, hanem mű, de hat emelet magas. Szép jószág. 

Lucy, az elefánt... S Ancsa, az Ancsa...

S mint már fentebb említettem egy születésnapi bulira érkeztünk. Ugyanis Lucy, a tegnapi napon volt 133 éves. Elég jól tartja magát a hölgy. Avagy az úr... Mert ez azért nem egyértelmű. Ugyanis Lucy, fajtáját tekintve indiai elefánt. Agyarát tekintve pedig nem más, mint egy hímnemű. Ha Lucy történetét nézzük, akkor erre a kérdésre, hogy fiú, avagy leány nem kapunk választ. Lucy-t ugyanis egy James Vincent de Paul Lafferty, Jr. nevű ír-amerikai feltaláló tervezte meg, s védette le, mint olyan lakóépület, melynek a formája állatokat használ fel. Tehát Lucy eredetileg egy lakóépület. Maga az építése 38.000 akkori dollárba került (ez az inflációt tekintve most már olyat 500 ezer lenne), 65 láb (19,7 m) magas, 60 láb (18,3 m) hosszú és 18 láb (5,5 m) széles. Súlya nagyjából 90 tonna, s kb. egy millió fadarabból áll. 

Nagy elefánthoz nagy elefánthajcsár illik...

Először 1902-ben nevezték Lucynak, mivel megvette egy család, aki lakásnak használta, s a lányuk úgy döntött, hogy egy elefánt se lehet név nélkül... Lucy volt lakóház, üzleti iroda, étterem, s a szesztilalom alatt illegális kocsma. Persze, mint sok minden Amerikában ez is szép lassan pusztult, a felújításával majd 80 évig nem foglalkoztak, mígnem olyan állapotba került, hogy a hatóságok közölték, hogy annyi, életveszélyes, s lehet lebontani. 1969-70-ben felújították, meg vagy 100 méterrel át is helyezték. No meg egy picit bentebb rakták az óceántól. 2006-ban új agyarakat kapott, mert egy villámcsapás következtében megsérült. Sandy, a hurrikán meg 2012-ben szerencsére elkerülte, de akkora hullámok voltak, hogy a lába elázott... S ez az az elefánt, amiről én már halottam. Volt, vagy van, nem tudom egy televízió sorozat, valamelyik tudományos csatornán, ami arról szólt, hogy mi lesz, ha hirtelen eltűnik az ember a földről. S az egyik rész Lucyvel foglalkozott. Hát nem gondoltam, hogy egyszer "élőben" láthatom. 

Kilátás Lucy kosarából....

Miután alaposan megnézegettük Margete City házait teljes lelki nyugalomban megállapíthattuk, hogy ez azért nem a szegény környék. Finoman fogalmazva is kacsalábon sétáltak a házak, a gyepszőnyegről nem is beszélve. No, meg a házak előtt álló autók is azt bizonyították, hogy egyenlőre nem itt fogom megvenni a nyaralónkat. Persze nem irigylem tőlünk, sőt inkább igyekszek ötleteket "lopni". Otthon még annyira nem elterjedtek ezek az un. könnyűszerkezetű házak, pedig nagyon praktikusak. Láttunk ilyet épülni, hihetetlen egyszerű és gyors. S ha át akarja alakítani az ember, akkor vesz egy fűrészt és pár szöget, s kész is. Persze, szerintem egy puli-formájút építek, s akkor a mienk lesz a világ legnagyobb pulija. 

Ablakdísz Margate City, NJ-ben.

 Ezek után, s miután ettünk egy valódi marhából készült hamburgert (ami majdnem olyan jó volt, mint a Applebee's-i Cowboy-burger, visszapattantunk a kocsiba, s átmentünk Ocean Citybe. Ez a városka valójában egy sziget az Atlanti-óceánon, a szárazföldtől olyan 2 mérföldre. Fontos megjegyezni, hogy mi New Jersey-ben voltunk, mivel innen kb. 150 mérföldre Marylandban is van Ocean City. A névadás Amerikában már csak így működik. Maga a település 1879 óta létezik, s kezdetektől Amerika egyik legszárazabb városa. A szárazságon nem azt értem, hogy nincs víz. Azt se, hogy nincs eső. Mikor mi ott jártunk akkor is csepegett. Hanem, mivel magát családbarát településnek titulálja (s megjegyzem, Atlantic Cityhez képest nagyon is annak tűnik), nem lehet alkoholt kapni. Sehol. Se italbolt nincs, se az éttermek kínálatában nem szerepel. Sőt még arra is van joga a helyi rendőrségnek, hogy elkobozza a behozott alkoholt. 

Megálltunk egy művészeti piacon, s ilyen jópofa táblákat is lehetett kapni. 

Boardwalk, mint Atlantic Cityben, itt is van. Ez egy fából készült sétány, rengeteg üzlettel, s rengeteg étkező hellyel. S mivel ezt a települést sokkal, de sokkal kevésbé érintette a két évvel ezelőtti Sandy hurrikán, ezért gyakorlatilag rendben van, s jó állapotban. Bár, a neten található fényképek, amelyek a hurrikán után készültek, nem ezt mutatják, de én se az óceán partján, se pedig az épületekben nem láttam nyomát, hogy volt itt egy hurrikán, míg Atlantic Cityben ez katasztrófa nagyon feltűnő. Még annyit Ocean Cityről, hogy itt született Grace Kelly, valamint ebben a városkában született Walter Diemer, aki nem más, mint a rágógumi feltalálója. A parkolás eléggé vicces Ocean Cityben. Minél közelebb vagy az óceánhoz, annál drágább. Az óceán mellett 15 dollár a parkolás. Két utcányival arrébb, ahol mi megálltunk 4 óra parkolás összesen 1 dollár volt. A kettő között a távolság erős izgalmi állapotban 400 méter volt. Ugyebár az amerikaiak nem szeretnek sétálni. Nekünk meg majdnem mindegy volt.

Ocean City, NJ. Broadwalk

S természetesen ott az óceán. Bár Ancsa kifogásolta, hogy ez inkább bulivíz, mert úszni nem lehet benne, mint a Balatonba, de nem volt rossz. Nagyon hullámzott. Én magam részéről, először csak lábat áztatni mentem be, mert azért nagyon hideg volt a víz. S a hátam már újra kezdett fájni. De aztán a hullámok jöttek, jöttek, s én egyre mélyebbre kerültem. S nem állítom, hogy nem élveztem, kivéve, amikor a szemem, szájam tele ment ezzel a sós vízzel. 

A fürdés után még nézelődtünk, hiszen nagyon vicces dolgok voltak. Csak gyorsan felvillantva egy két kép, némi magyarázattal:

Ez a kép egy minigolf pályának a bejáratát mutatja meg. Hamil, ami a bábú neve mozog, s dumál, rendkívül szimpatikus, rendkívül élethű... Mellesleg rengeteg ilyen minigolf pálya van a Broadwalk mentén. Kalózos, csajos, csontvázas... S mind tele, tele...

S a sirályok látványosan ülnek sorba, s tojnak az egészre. Mennyi ember, s mind itt dumál... Eme repülő állatok, meg fogják magukat, s kikapcsolódnak. Persze a lehullott falatokat is el-el kapkodják...

Szóval ez volt Ocean City. Nagyon kellemes kis hely, ahova szívesen visszamennék, akár egy egész hét végére. Mondjuk Philadelphiától aránylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Az egyetlen nehézség, hogy a történetet befejezzem, a hátam volt. Mert estére már olyan szinten kezdett el újra fájni, hogy kéket és zöldet láttam. S éppen ezért bizakodtam abban, hogy esetleg angyali segítséget tudok igénybe venni. Erre lehetőségünk megvolt, hiszen a Broadwalkon személyesen összefutottunk egy angyallal...

Angyalgyűlés

Sajnos angyalka nem volt teljesen tapasztalt a hátfájás gyógyításban, így hazafelé az autópályának azt gondoltam, hogy "megpusztulok", s nem lesz belőlem tulok. A hideg óceán bizony nem tett jót nekem. De nagyon szép volt. Végül is a 180 mérföldből 135 mérföldet használtunk el. Úgyhogy még csavaroghattunk volna, de sajnos ezt az egészségügy nem tette lehetővé. Ocean City, megér még egy látogatást. Sőt akár egy hét végét is. S akkor remélem az óceán is melegebb lesz, az ég is felhőtlenebb... Most viszont egy újabb nagy kirándulásra készülünk, jövő hét végén Washington DC mellé megyünk. Maryland és Virginia államok várnak ránk... Na jó csak egy pici része, de reméljük az is jó lesz. Legalább annyira mint ez a szombati nap... 

Addig pedig....