Arizónai álmodozók - 2. rész: Grand Canyon, majd vissza Las Vegasba... S a döbbenet...

Már jó ideje, hogy hazajöttünk nagy nyugati parti kalandozásunkból, azóta volt egy hálaadás is, csak nem találtam időt és energiát arra, hogy folytassam a kalandjaink elbeszélését. Mentségemre szolgáljon, hogy sikeresen le is betegedtünk, s még mindig fújjuk mind a ketten az orrunkat, más problémákról nem is beszélve. De a show must go on, avagy a show folyik tovább, ezért fontos, hogy elmeséljem: a Grand Canyon megér egy csomó mesét. 

Az előző naphoz képest jó 15 fokkal hidegebbre ébredtünk, illetve én csak forgólódtam, s gondolkodtam fél éjszaka. Két vágy hadakozott bennem. Az első az volt, hogy menjünk el Új-Mexikóba, aztán Colorado és Utah érintésével irány Las Vegas. A másik az volt, hogy a nyavaja akar annyit vezetni... A kocsi nagyon kellemes volt, nagyon jó volt, de... Még akkor se, ha az út jelentős részét a 66-os úton lehetett volna megtenni, ami mindig is nagy vágyam volt. Végül, hosszas gondolkodás után azt javasoltam Ancsának, inkább nézzük meg a Grand Canyon normál részét, ha már a nyugati részt láttuk. S a 66-oson pedig mentünk már eleget... Menet közben rákerestem a Route 66 című dalra, amit most a The Rolling Stones feldolgozásában mutatok meg:

Úgyhogy a reggeli után nekiindultunk a Grand Canyon Nemzeti Parknak. A belépő itt jóval olcsóbb, mint a Grand Canyon West-nél volt. Az első amit megnéztünk egy IMAX mozi volt, ahol bemutatták a Grand Canyon felfedezésének a történetét, kifejezetten John Wesley Powell-re kihegyezve. Ez a jóember volt az első aki végigment a Colorado folyón. Ne gondolja senki, hogy ez egy egyszerű csendes kis hajózgatás, akarom mondani csónakázás volt. Olyan zúgók vannak benne, amelyeket a mai modern rafting csónakokkal is elkerülnek... Egyébként, mint Amerika felfedezőinek élete ennek a Powellnek is egy kész kaland. Részt vett a polgárháborúban, el is veszítette az egyik kezét. Egyetemi tanár lett. De nem tudott ülni a hátsóján, hanem fogta magát és expedíciókat indított, a Sziklás-hegység felfedezésére. Aztán 1893-ban fogta magát, s egy szép júliusi napon elindult a Colorado-n lefele... S bár csodával határos, de túlélte... Mellesleg kitünő író volt, az ő írásai alapján lett népszerű turistaközpont a Grand Canyon... Mint háborús hős és felfedező az Arlington-i temetőben van eltemetve, Washington DC-ben.

Kicsit volt csak kilátás?

A Grand Canyonnál három buszjárat közlekedik 15 perces menetidővel. Mi csak az egyiket néztük végéig, ami nagyon szép útvonalon végig a szurdok mentén haladt el... Leszálltunk, megnéztük, visszaszálltunk, mentünk tovább... S megérte, mert tényleg ez az a hely, melyről két féleképpen tud beszélni az ember. Az egyik a szuperlatívusz, ami nekem annyira nem megy, a másik pedig sehogy. Az biztos, hogy megérte ezt a napot még rászánni...

A bejárt útvonal

Igazából sokat gondolkodtam, hogy mit is jelenthet nekem a Grand Canyon. Földrajzi érdekesség? Az. Valami festővászonra illő csoda? Az. Mégis valahogy az ember kicsinységét jelenti. Egy részt ezen a földön, amelynek nagy részére soha nem tette és soha nem is fogja betenni lábát utazó. Még akkor se, ha van egy rész, amit láttunk felülről, amely egy 20 kilométer hosszú út, ahol - aki akar - gyalogolhat, ameddig bír. De ez a Grand Canyon csak nagyon pici része. S ezt egy valójában pici folyó, a Colorado vájta ki... Hát igen, azért a víz az úr... Remélem a következő kis filmetűd jól bemutatja, hogy milyen is lehetett ez a túra.

Egy külön élmény volt, hogy a túra legvégén egy nagyon kellemes kis vendégház várt bennünket, ahol egy picit át tudtunk melegedni, kényelmes karosszékben üldögélve. Ez a vendégház már több mint 100 éves egyébként, s a nemzeti történelmi múlt része, pontosabban olyan, mint otthon a műemlék épületek. Jó volt egy kicsit leülni, pihenni, mert utána mentünk vissza a kocsihoz, de előtte még a buszsofőr hölggyel jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy az apukája magyar, anyukája venezuelai, a testvére meg a Jefferson Egyetemen Philadelphiában patológus... Kicsi a világ... S ekkor gondolkodtam el, hogy mennyire nem vigyázunk a magyar nyelvre - ez a hölgy második generációs magyar, de már egy szót se tud magyarul... 

Naplemente a Grand Canyonnál...

Nos, miután bepattantunk a kocsiba, elindultunk Las Vegas felé, tudván, hogy a Hoover-gátnál nyerünk egy órát... S itt volt egy névtelen átkötő út, ami csak 90 mérföld volt, s a második leghosszabb egyenes szakasz utunk során 32 mérföld... Ha valakik tudnak unalmasan autópályát építeni azok az amerikaiak... Szóval megérkeztünk utunk utolsó hoteljéhez, ami kifejezetten jó kis hotelnek minősült, kedvesek voltak, aranyosak... S elkezdtem becsekkolni a repülőre. S ekkor jött a döbbenet. Nem kis döbbenet. Szóval az úgy van, hogy Amerikában nem a 24 órás időszámítás van. Nem azt mondják, hogy 18:02, hanem, hogy 6:02PM. Az AM a délelőtt és a PM a délután. S ezt most nagyon, de nagyon benéztem. Úgy gondoltam, hogy vasárnap 10:35-kor indul a gépünk, s délután 6:01-kor meg is érkezünk. Csak valamilyen fáradtsági okokból nem néztem meg az AM-et és a PM-et. Úgyhogy kényszerű mosollyal az arcomon jeleztem Ancsának - van még egy vegasi napunk... Az örömét azt bizony le se tudom írni... Mindenesetre ezen a napon is szép helyeken jártunk, de erről már tényleg holnap fogok mesélni. Pontosabban, holnap tényleg fogok mesélni róla.... Addig is megfőzöm életem első levesét, hogy amikor hazajön a feleség ehessen meleget... 

S egy utolsó utáni megjegyzés a Grand Canyonhoz. A fenti fényképet a buszos kirándulás utolsó állomásán fényképeztük, azon a ponton, ameddig elmehet a turista. Utána vége, nem mehet tovább... Szeretem ezt a zsoltárt, s így szól a Szent István Társulat fordítása szerint: "Énekeljetek az Úrnak, zengjetek nevének dicséretet, készítsétek neki az utat, amely átvezet a felhők fölött!" Hát visszagondolva, talán ez a jó mondat az egész Grand Canyonos kirándulásra...